ÖT

Öreg vagyok én már ahhoz – gondolta Vén Jubal –, ahhoz, hogy a Tanács ilyen feladattal bízzon meg. Túl öreg, túl lassú, túl fáradt vagyok. De vajon a Vének között ki nem őreg? Senki. Jubal maga adta meg a választ a kérdésére, miközben tovább baktatott felfelé a hegyoldalban. Odafent a nap pontosan delelőn volt.

Ha a Teremtőnek az az óhaja, hogy itt üssön meg a guta – gondolta –, akkor legyen meg az akarata. Morcosan sóhajtott, és megállt, hogy kifújja magát. Hátratolta fején a széles karimájú kalapot, és szemügyre vette az előtte álló meredek lejtőt. Hol lehet a fiú?

A hegyoldalt sűrű fűszőnyeg borította, ami az évszaknak megfelelően már sárgulni kezdett. Ilyen magasra évek óta senkinek a csordája nem merészkedett fel. Bár olykor előfordult, amikor a lenti legelők kimerültek. Így rendelkezik a terv – gondolta Jubal. A csordák megbolygatják a kövér legelőt, az pedig a következő ciklusban, amikor a tavasz belopózik a völgybe, ismét magához tér. Minden a terv szerint megy végbe. Jubal elmosolyodott magában.

Lévén pocakosabb a többi Vénnél, meg kellett állnia, hogy pihenjen. Letörölte homlokáról az izzadságot, és akkor megpillantotta, hogy milyen közel van a hegytető. Jubal attól fogva gondosan ügyelt minden lépésére, és hamarosan, elérte a csúcsot. Ott megállt, és remegő lábakkal igyekezett kifújni magát.

– Kellemes utad volt, Vén?

Jubal felpillantott, és az egyik fenyő alatt meglátta Devont. A fiú hanyatt feküdt, fejét összefont kezén nyugtatta. Jubal egy pillanatig elátkozta az ifjút, azt kívánta, bárcsak kezét-lábát törné. De egy pillanat múltán visszaköltözött belé a könyörületesség.

– Ifjú Devon, ez a tisztelet kifejezésének legkényelmesebb póza?

Devon felállt, és lustán nyújtózott.

– Nem vagyok Ifjú Devon. Csak Devon. Elfelejtetted, Vén?

– Nem felejtettem el. Már több, mint tíz ciklus telt el azóta, hogy az Öreg Devon elment, és csatlakozott a Teremtőhöz.

– Tizenkettő – mondta Devon.

– Akkor tizenkettő. Vigyázhatnál a nyelvedre, fiú!

– Hát persze, uram.

– Ne gúnyolódj velem! – mondta Jubal.

– Nem, uram.

Az öregember érezte, hogy gyülemlik benne a harag. Jámbor gondolatokkal csitította le.

– Nem érdekes – mondta. – A Vének Tanácsának határozatát hozom.

Devon csendben várt.

– Úgy határoztatott – folytatta Jubal –, hogy befejezvén idefenti
tartózkodásodat, újfent megjelenhetsz a Tanács színe előtt. A délutáni meghallgatáson. Vén Micah vár téged az Imaházban.

– Miért határoztatok így?

– Ezt elmagyarázni Vén Micah feladata. A te feladatod pedig, hogy engedelmeskedj a határozatnak. – Jubal dühösen állapította meg, hogy bőr lábbelije újabb hólyagot dörzsölt a lábára. – Ha rajtam állna, hagynálak itt élni, amíg magad nem könyörögsz, hogy visszatérhess.

– Ez már jobban hangzik mondta Devon.

– Éhen halnál itt, fiú.

– Vannak nyúlcsapdáim – rázta a fejét Devon.

Jubal körülnézett a hegytetőn, mintha a maradványokat keresné.

– A másik domb mögött vannak – mondta Devon. – Közel az éghez. Tüzem is van.

Jubal elégedetlenkedőn pillantott rá.

– Ez a megtisztulás gyötrelmeinek ideje volt, fiú. Arra ítéltettél, hogy szenvedj, és nélkülözz.

– Azt tettem, Vén.      .

– A meditáció és az elmélkedés ideje volt.

– Úgy bizony, Vén.

– És a vezeklés ideje.

Devon elfordult az öregtől, és lenézett a völgybe.

– Igen, Vén.

– Makacs kölyök – motyogta magában Jubal. Elindult lefelé az ösvényen. – Gyere, Vén Micah imával vár bennünket. – Nem hallotta a fiú lépteit. Megfordult, és látta, hogy Devon még mindig a fa alatt áll, és a völgybe bámul. Ingerülten kiáltott rá. – Devon!

Devon összerezzent.

– Igen, Vén?

– Gyere! – hangzott a végső parancs.

A fiú elindult a Vén után. Cypress Corners felé.

Esther Nagyi időnként nem csak istenfélő jámborságból kívánta, hogy az Ifjú Garth bárcsak az ő fia volna. Most is éppen erre gondolt, amikor elnézte, mint dolgozik a fiú a kert végében az üllőnél. Volt mit becsülni a fiatal kovácsban. Nem csak hosszú, göndör, fekete haját, hűvös, sötét szemét, gondolta Esther, jóllehet ezektől igen vonzó az ifjú. Es nem is duzzadó izmait, melyek, most verejtéktől csillognak. (Garth gyakran ajánlotta fel segítségét a konyhakertben is. Ezt a segítségét az idős asszony rendszerint egy tál répatortával; Garth kedvenc süteményével hálálta meg). Nem, az ifjúban olyan erények is megvoltak, amiket az ember csak egy fiúgyermekben talál még: őszinte volt, határozott, megingathatatlan kötelességérzet szorult belé. És egyfajta szomorúság áradt belőle, mint a saját fiából. És a teremtő gondviselése kíséri, mint az ő fiát, Esaut.

Készen van, Ésther Nagyi – mondta Garth, miközben az ollót csattogtatva vizsgálta, mennyire tart az új szegecs. Azután átnyújtotta az ollót az asszonynak.

– Remek munkát végeztél. Köszönöm neked, fiam. – Betette az ollót a retiküljébe. – Velem tartasz a délutáni misére? Vén Micah összehívta az egész gyülekezetet.

– Azt hiszem, mennem kell – mondta Garth minden lelkesedés nélkül.

– Úgy hallom, nincs kedved jönni – mondta az asszony. – Rachel miatt?

– És Devon miatt is – felelte Garth. – Engedelmeskednie kell a Vének határozatának, és a Tanács színe elé kell járulnia ma délután.

– Biztos vagyok benne, hogy engedelmeskedni fog. A Teremtő kegyelme határtalan.

Garth megmosakodott egy vödör vízben, majd megtörölgette magát.

– Nem fogják engedni, hogy Rachel és Devon összeházasodjon.

– Persze, hogy nem. A Teremtő másként rendelkezett.

Garth erőteljesen megdörzsölte a karját a törölközővel.

– A Teremtő, úgy rendelkezett, hogy Rachel hozzám jöjjön feleségül. Nem Rachel dönt.

– Hanem te? – kérdezte Esther Nagyi gyengéden.

– Nem – felelte Garth fájdalmas hangon.

– A Teremtő útjai kifürkészhetetlenek.

– Sajnálom Devont is, Rachelt is. A barátaim.

Az asszony a kovács izmos karjára tette a kezét.

– Bízzál a Tanács bölcsességében. – Garth rejtélyesnek érezte Esther pillantását. – Te csak tedd azt, amit helyesnek látsz.

Azzal elindultak az Imaház felé.