TIZENKETTŐ

Egy feneketlen lyukba zuhant.

– Rachel! – tört fel belőle a sikoly, de a huzatos alagútban gyorsan elenyészett a hangja. Alagút. A gondolatai egyszeriben rendeződtek erre a szóra. Horgonyként kapaszkodott bele: valahonnan tudta, hogy ez egy alagút, és nem csak egy hihetetlenül mély kút, amibe belezuhant. Kezdeti félelme lassan oldódni kezdett.

Devon teste lassan pörgött a huzatban. Minden oldalról fényes fémfal vette körül, mindent a halvány kék fény világított meg.

Először behunyta a szemét, de amikor percek múltán sem ért a kút fenekére, ismét kinyitotta. Szédült, émelygést érzett. Agya úgy látszik, túlértékelte a középfül küldte információt, miszerint zuhan. Most megint behunyta a szemét, de csak rosszabb lett, ezért aztán inkább nyitva tartotta.

Az egyenletes kék fényben nehéz volt megállapítani, de az volt az érzése, hogy az alagút kétszáz méter átmérőjűre szélesedett. A falán alakzatokat vélt látni, de mielőtt felismerte volna őket, azok eltűntek a távolban. Ebből tudta, hogy hihetetlen sebességgel zuhan. Csöveket; elágazásokat, keresztalagutak nyílásait, különféle gépezeteket vélt látni. A falak mintha egyfajta kék fém-égbolttá tágultak volna.

Devon rájött, hogy a kezével irányítani tudja magát, és meg tudja állítani a pörgést. Addig próbálkozott, amíg viszonylag kényelmes pozíciót tudott felvenni. Ez segített elűzni az émelygését is. Most már figyelmesebben szemlélhette a környezetét.

Abban biztos volt, hogy már percek óta utazik. Figyelembe véve a sebességét ez azt jelenti, hogy jókora távolságot repült. Honnan vezethet ez a cső Cypress Corners alá?

Az csatorna egy, nyújtott ívén kisodródott. Az alagút átmérője megint szűkült, a falak most alig voltak pár méternyire. Gondosan az alagút közepére irányította magát, hogy ha akarja, se tudja elérni a falból kiálló szerkezeteket.

Újabb kanyar következett. A centrifugális erő ismét megingatta. Már nem tudta irányítani magát forgott, mint az áramlat bolygatta víz színén úszó fadarabot.

Amikor megpillantotta maga előtt a falat, eszébe jutott, hogy zuhan. A fémfal hihetetlen sebességgel közeledett feléje; Devon kétségbeesetten igyekezett megfordulni. Karját kitárva próbált megkapaszkodni valamiben, hogy megállítsa a zuhanását.

Észrevette, hogy lassul. A zuhanás fokozatosan lassult, mígnem ott lebegett a fal előtt. Azután lába lágyan megérintette a falat.

Devon felegyenesedett, de abban a-pillanatban lebegni, és sodródni kezdett Gyorsan megragadott egy kapaszkodót. Émelygése visszatért, ha nem is kínozta olyan mértékben, mint az előbb; úgy érezte, mintha zuhanna, pedig nyilván már stabilan állt.

Egy perc múltán már biztonságosabban érezte a talajt, és egy kísérletet tett. Elengedte az U alakú kapaszkodót, és ellökte magát a faltól. Érdekes módon nem a kívánt irányba sodródott. Felbukott, és hiába igyekezett visszanyerni a pozícióját, lassan pörögni kezdett. Lassan karnyújtásnyira közelített egy másik kapaszkodó felé.

Amikor másodízben is ellökte magát, már megehetősen egyenes irányban úszott el a faltól. Az alagút túloldalán egy csőben kapaszkodott meg. Onnan visszaúszott a válaszfalhoz. Felnevetett és hangosan azt mondta:

– Tudok repülni!

Mint az álmaimban – gondolta. Olyan ez, mint a repülés az álmaiban. A gondolattól elkomolyodott.

Egyik kezével a fogódzót markolva, az alagútban lebegve elgondolkozott. Alatta, egy halvány fényfolt vonta magára a figyelmét. Kapaszkodóról kapaszkodóra haladva óvatosan közelített feléje. A fény egy másik, de az előbbinél jóval kisebb írisz-nyílásból szivárgott. Mellette betűk csillogtak egy táblán:

SZERVIZ MODUL

KÖZLEKEDŐ FOLYOSÓ

A tábla alatt egy másik kapcsolótábla, rajta vörös fény.

Devon kinyújtotta a kezét, és megérintette a második táblát; a fény abban a pillanatban zöldre váltott, és az írisz szétnyílt. Először a fejét dugta be a nyíláson. Odabent vakító, narancssárga fény fogadta – és ismét érezte a saját súlyát. Ösztönösen maga elé tartotta a karját, hogy fékezze a zuhanást. Vállával tompította az ütközést, és gurult egyet. A hátán fekve nézte, amint az írisz lassan apró ponttá zsugorodik, majd jellegtelen koronggá változik a falban.

Felült, és megdörzsölte a vállát. Az első, amit észrevett, hogy visszatért a súlya. Itt nem repült. A padló a lába alatt fényes, sima fémből volt. Az ívelt mennyezet úgy három méter magasan lehetett. A helyiség alig fele akkora volt, mint az Imaház főhajója, legfeljebb hét méter hosszú. Az egyik falat teljes egészében kapcsolótáblák, és műszerek borították.

Devon megfordult, hogy megnézze, mi van mögötte, és először azt hitte egy élőlény áll előtte. Azután elmosolyodott, mert látta, hogy egy faliszekrényben átlátszó, szemmel láthatóan emberre szabott öltözék áll. Az öltözék üres volt, az eleje két vékony csík mentén fel volt hasítva. Az erdőben Devon már látott kígyót vedleni. Ez az öltözék is olyan volt, mintha egy ember levedlette volna a ruháját, s az a szélben keményre száradt.

A ruha felett egy rögzítő kapcsokkal ellátott, könnycsepp alakú sisak nyugodott. Csövek álltak ki belőle mindkét oldalon. Épp olyan átlátszó volt, mint a ruha.

A műanyag szekrény mellett egy tábla csillogott. Rajta a betűk:

HASZNÁLATI UTASITÁS

Alatta a már ismerős panel a piros fénnyel.

Devon talpra állt, és körbejárta a kamrát. Megérintette a falat Meleg volt. Visszament a szekrényhez, és megcsodálta az átlátszó emberbőrt. Kíváncsian megérintette a szekrény ajtaját. Az halk szisszenéssel félrecsúszott. Megszólalt egy hang:

– J-10 mintájú oxigén szkafarder. Alkalmas...

Önkéntelenül hátralépett, mire a hang elhallgatott. Az átlátszó ajtó a helyére siklott. Devon tovább folytatta felfedező útját. A szekrénytől alig pár lépésre egykét és fél méter átmérőjű kört fedezett fel. Devont az íriszre emlékeztette; ennek is pántok erősítették a peremét. Ha ez tényleg ajtó, akkor a szabadba kell vezetnie. A pántokhoz csövekkel valamilyen berendezés csatlakozott, amin hengerek, és mindenféle karok látszottak.

A korong felett újabb felirat:

874-ES PANORÁMACSARNOK

A tábla alatt több kisebb kapcsolótábla. Devon megnyomta a pirosan világító "Nyitás" feliratút. Két kattanást hallott, de más nem történt. A tábla vörös maradt, nem változott zöldre, ahogyan Devon remélte. Megnyomta még egyszer. Megint kattant kettőt. Most egy másik panelt nyomott meg. Arra az volt írva: "Törlés". Ezúttal kigyulladt a zöld fény.

Devon hátralépett, a mechanizmus pedig működésbe hozta a 874-es csarnok bejáratát. Amikor a vékony rés megjelent, hangos szisszenést hallott.

A levegő kizúdult rajta, majd elsodorta. Devon ilyen heves széllökést még nem észlelt, még akkor sem, amikor az alagút beszívta. Ellenállhatatlanul húzta a nyílás felé.

A zsilip nem nyílt tovább; Devon a távolban meghallotta egy vészcsengő hangját. A rés, amely nem volt szélesebb, mint az Imaházban a csapóajtó rése, magához rántotta Devont, és fogva tartotta.

A zsilip halálos csendben összezárult. Devon még megpillantott valamit. Nem tudta pontosan, mit. Csak egy szűk nyíláson át látott valamit megvillanni, mint amikor egy madár elsuhan az ablak előtt. De az ajtó mögött – van valami, amit nem tud leírni, mégis tudja, hogy már látta azelőtt is. De hol?

Akkor a zsilip bezárult. Devon hátralépett a 874-es bejárattól. Felvillant egy új felirat:

NYOMÁSCSÖKKENÉS

Devon számára leviselhetetlenül lassan villogott. Kitárta a karját, hogy visszanyerje az egyensúlyát. A gondolatai összezavarodtak, bambán nézte szélmalomként forgó karjait. Mi történik? A szavak egyre csak ismétlődtek az agyában, miközben csak zuhant és zuhant és csak zuhant. Végül mozdulatlanul elterült a padlón.

NYOMÁSCSOKKENÉS

hirdette a lassan villogó felirat. Ez volt az utolsó, amire emlékezett. A vörös fény is feketére változott.      .