KETTŐ

Devon vacsorára egy vékony szelet kenyeret, meg sajtot szelt le magának. A csapdákat már korábban megnézte; de azok a kezdetleges, drótból és ágakból készült csapdák voltak, nyilván nem elég agyafúrtak ahhoz, hogy bolonddá tegyenek egy nyulat. Két hurok. érintetlen maradt, a csalinak kitett sajt viszont hiányzott. A harmadik hurok kipattant, de nem fogott semmit. A sajt persze abból is hiányzott.

Devon újra állította a csapdákat, de ezúttal csak kenyeret tett beléjük. Azután visszatelepedett a Cypress Corners feletti megfigyelőhelyére.

Még tisztáznia kell magában, hogy miért is él száműzöttként, és éppen a Vének közelében.

Nem régen megjárta a magas hegyeket, és közelebb került az éghez. Ott megállt, és eszébe jutott a gyermekkori intés, hogy sose közelítse meg az eget. Csak később merült fel benne a kérdés; hogy vajon, miért nem szabad megtennie? Akkor teljesen természetessé vált a számára, hogy megfordul, és visszatér a civilizált világba. Most viszont hátat fordított a szürke égboltnak, és nekivágott a dombtetőnek, ahonnan ráláthat Cypress Cornersre.

Odalent a kései vecsernyére szólt a harang. Keleten, Devontól jobbra a Hold éppen felkelt. Világító holdudvara lassan a völgy fölé kúszott.

Amíg Devon gyapjúruhájába burkolózva elrágcsálta vékony szelet sajtját, a hold teljes nagyságában előbukkant. Rideg, hatszögletű arcát a falu felé fordította, és fényét a falura sugározta. Telihold volt; aratás ideje.

Cypress Comersben minden csendes volt, a harang utolsó kondulása is elhalt már a szélben. A házak világító ablakai precíz mintát rajzoltak a völgy mélyére. Innen fentről. nézve a falu derűt, melegséget, és nyugalmat sugárzott. És ezt Devonon kívül senki nem tudta, mert még senki nem nézett le Cypress Comersre ilyen magasból.

De még ha a váz lakos közül akár egy is megtette volna, biztosan nem jutnak eszébe ilyen költői gondolatok: Mostanra már rövidek az éjszakák; rám is csak az aratás gondja vár.

Devon a falura pillantott, és Rachelre gondolt. Nyugat felé pillantva megpróbálta megkeresni az öreg Aram és Rachel házát. Már-már úgy vélte, látja Rachel padlásszobájának kis ablakát, de azután rádöbbent, hogy csak képzelődik.

Mialatt tovább fantáziált, megigazgatta ágakból, fakérgekből hevenyészett fekhelyét, melyet kényelmesebbnek talált, mint Cypress Cornersben hagyott priccsét. Minden oldalról maga alá gyűrte a takarót, és meggyőződött róla, hogy a kés a keze ügyében van-e. A hegyoldal ragadozói mostanáig nem zaklatták, de mindig van egy első eset.

Devon fekhelyéről a fenyőágak közti résen az egész teliholdat látni lehetett. Az égbolt felét eltakarták a sötét fák; a másik fele a csillagoké volt. Devon a hátán feküdt, és nézte a hunyorgó fényeket.

És akkor beléhasított a felismerés. Eleddig elkerülte a figyelmét, hogy a csillagok bizonyos rend szerint pislognak. Sorban felismerte a konstellációkat, miket apja évekkel azelőtt megtanított neki. Az Oltár. A Kereszt. A Rend Gyűrűje.

Pillantása visszasiklott a Kereszt száraira. A jobb oldali fényes csillag kétszer pislantott, a bal oldali kisebb háromszor, Most megint. Újra és újra ugyanúgy. A középső csillag is háromszor hunyorgott, de a bal oldalival ellentétes ütemben.

A séma újra megismétlődött, és Devon feszülten figyelte.

Tényleg volna ott végső rend? – gondolta. És ott semmi nem változik?

Észrevette, hogy kezd elálmosodni, és elhatározta, nem küzd ellene.

Soha?

Megint ugyanazt álmodta, de az álom ezúttal különös fordulatot vett:

Egy folt, egy petty növekedett lassan a szeme előtt. Oly hatalmasra fúvódott, hogy végül ő maga volt a folt.

Addig duzzadt, míg szemével már nem tudta áttekinteni. A gyümölcsökre emlékeztette, amiket az Öreg Garth kertjében segített leszedni. Devon egy sor fényes gyümölcsöt látott, a végük a végtelenbe veszett.

Közelebb.... A gyümölcsök nem gyümölcsök; kemények, mint az ág barázdák, kocsányok, gömböcskék sorakoznak rajtuk, mint ez erdei gomba kalapján; köztük csövek, hólyagok alkotnak csillogó fémpókhálót.

Még közelebb... Kupola alakú struktúrák veszik körbe Devont, mintha gombaerdőben volna. Megpróbálja az egészet átfogni a tekintetével, de azok a végtelenben érnek véget. Az álom-Devon nyugtalanná válik; a perspektívája kitágult, és ez fájdalmasabb, mintha elgémberedett tagjait kellene erőltetnie.

Aztán a kupolák és tornyok lángba borultak Arany színű lángok csaptak fel az álom-Devon körül, de nem érzett fájdalmat. Az egész látomás reszketni kezdett, és eltorzult.

Devon megpillantotta Rachelt, amint a lángok között áll; most érezte a meleget is, de nem volt kellemetlen. A tekintetük találkozott, és a lány mosolygott. Egy pillanatra megdöbbent, amikor észrevette, hogy a lány mezítelen. Még nem látott meztelen női testet, leszámítva azokat a fafigurákat, miket az Öreg Elijah valamilyen tisztázatlan okból faragott magának. Devon, Garth, meg a többi fiatal fiú nem egyszer lopakodott Elijah kunyhójához. Csendben odakúsztak az ablaka alá, és nézték, mint farigcsál az öreg odabent.

A kupolák cseppfolyóssá váltak és elfolytak, mint a meleg viasz. Rachel továbbra is rejtélyesen mosolygott. Karját Devon felé nyújtotta. Ajkai szavakat formáltak, de Devon nem hallott egy, hangot sem.

Feléje akart lépni, de Rachel visszahúzódott. Állj meg – gondolta Devon. – Hadd menjek oda hozzád. Sápadt karját még mindig feléje nyújtotta, mégsem tudta megérinteni. A pokoli tűz ismét fellobbant, és Rachel alakja eltűnt.

Devon egyedül maradt a feketeségbe visszaolvadó, zsugorodó, és immár mozdulatlan foltokkal. Az álom visszavonhatatlanul folytatódott.

Amikor Devon felébredt, még éjszaka volt.

A hold már lebukott a nyugati dombok mögött. Felpillantott a Keresztre, amelynek csillagai még mindig a három-kettő-hármas ütemben pislákoltak. Egyszeriben valami fura zavartság és elveszettség-érzés kerítette hatalmába.