NYOLC

Később sem tudott rá magyarázatot találni, de a délután hátralévő részét azzal töltötte, hogy Cypress Corners utcáit rótta. Szándékoltan az emberék szeme elé tolakodott, megpróbálta felmérni a reakciójukat. Kevesen pillantottak rá.

Öreg Martin boltjában megpillantotta az özvegy Öreg Esthert, amint éppen marhahúst vásárol. A csengő megszólalt, amikor benyitott az ajtón, Öreg Martin felpillantott, összevonta a szemöldökét, megkeményítette arcvonásait, és visszafordult a vevő felé. Devon odament a pulthoz.

– Helló, Esther Nagyi – mondta.

Az öregasszony megfordult, és a fiúra pillantott.

– Ó, helló, Devon. Te jó isten, én... hopp... – mondta, mert hirtelen eszébe jutott a kötelessége. Távolról rokona volt Devonnak, másodfokon a nagynénje, vagy valami hasonló.

Öreg Martin ingerülten megszólalt:

– Nagyon szép darab hús ez, Esther Nagyi. Most hasítottam le. Nézd, milyen szép márványos.

Devon átnyúlt a pult fölött, hogy elvegye a húst, de Martin visszahúzta.

– Nézd meg alaposabban, Nagyi – mondta Devon. – Én nem látom, hogy márványos volna.

– Szép vörös hús – mondta Martin tudomást sem véve Devonról.

– Öreg hús ez – mondta Devon. – Martin mindig tart a pult alatt egy üveg festéket. Mindenki tudja. – Megint át akart nyúlni a pult fölött, de Öreg Martin megragadta a csuklóját.      

– Mi az, nem emlékszel? – kérdezte tőle Devon. – Csak te, meg Esther Nagyi vagytok itt.

Martin szorítása enyhült.

Esther Nagyi megfogta a húst, és a szeme elé emelte. Alaposan megnézte.

– Hm, tudod, Martin, szerintem ez a hús nem olyan friss, mint amilyennek látszik.

– De, friss az – mondta a boltos. – Ki mondta, hogy nem az?

– Hát... senki. De akkor is --mondta Esther Nagyi. – Azt hiszem, ma este inkább főzeléket eszem.

Erőltetett mosollyal elfordult a pulttól. Martin úgy hajította a pult alá a húst, mint valami döglött halat.

Az ajtónál Esther Nagyi hosszasan Devonra pillantott.

– Ne aggódj, fiam – suttogta. –. Jól ismerem Vén Micah-t. Kemény a szíve, de ismeri a kegyelmet is.

Devon megpróbált mosolyogni. És vajon mit kell tennem, hogy elnyerjem azt a kegyelmet? – gondolta.

Csak imádkozz – mondta az öregasszony. Esther ráemelte a tekintetét, mialatt a fiú kinyitotta neki az ajtót. Az öregasszony kicsoszogott az utcára.      

Öreg Martin mozdulatlanul nézte a pult mögül, hogy Devon elemel egy csomag kekszet, mielőtt távozik.

Éles fájdalom hasította lapockái közé. Devon a porba bukott.

– Hé, Esau! – mondta egy rekedt hang. – Nézd csak, kibe botlottunk.

– Senkibe – felelt egy másik hang. – Én nem látok senkit.

Devon a könyökére támaszkodott, és felpillantott. Két ifjút látott, akik tüntetőleg elnéztek felette.

– Ja – mondta az első. – Igazad van. Nincs itt senki. – De azéé megdörzsölgette jobb kézfejét.      

– Ifjú Esau – mondta Devon – és Ifjú Goodman.

Mindketten vele egykorúak voltak. Keménykötésű fiúk. Ugyanúgy öltözködtek, mint ő: fekete overallt, és csizmát viseltek. Emlékezett rá, hogy annak idején is a támadók között voltak, amikor Gartlh mentette meg a karmaikból.

– Hallottál valamit? – kérdezte Ifjú Esau.

– Csak a szél zúgott. – Mindketten harsányan nevettek. Devon kezdett feltápászkodni.

– Én valami mást is hallottam – mondta Goodman.

– És vajon mit?

Goodman dühös pillantást vetett Devonra.

– Hallottam valamit egy barátunkról, aki nincs itt.

Esau belement a játékba.

– Ó? Én is ismerem az illetőt?

– Nem kétséges. Emlékszel Devonra? Devonra, a lelencre? Devonra, a bolondra?

– A bajkeverőre – felelte Esau.

Devon közéjük állt.

– No, és mit hallottál?

– Nem olyan régen az Imaházban söpörtem – mondta Goodman, és úgy állt, hogy jól lássa Esaut. Goodman rendszeresen vállalt Önkéntes munkát a Vének portáján. Olykor úgy is nevezték a háta mögött, hogy

"Ifjú Micah". Öreg Micah-nak ugyanis nem volt gyermeke.

– Igen? – mondta Esau, és arcát Devon arcába tolta. – Igen?

– És hallottam, amint Vén Micah a társaival beszélget. – Goodman hatásszünetet tartott. – Nem hiszem, hogy Devon sokáig közöttünk lesz.

– Gondoltam, hogy így lesz – mondta Devon.

– És azt sem hiszem, hogy Devon sokáig vadászgat a hegyeink között.

– Hogy érted ezt?

Ifjú Goodman kuncogott.

– Hé, fiúk!

Esau és Goodman ijedten megfordultak. Meglepetésükre Öreg Jubalt pillantották meg, amint feléjük siet az úton.

– Miért lopjátok itt a napot az út közepén? Nincs Jobb dolgotok?

Jubal vádló tekintetére a két fiú összenézett, és otthagyta Devont, mintha az ott sem lett volna.

– Megyünk, Vén Jubal – motyogta Esau. Ifjú Goodman is bólintott. Lesütött szemmel eloldalogtak.

Vén Jubal még egy percig ottmaradt. Szónokiasan az utca kövezetének intézte szavait:

– Aki száműzetett övéi közül, ne reménykedjen mások jó szándékában. – Azzal megfordult, és továbbment.

– Mi? – szólt Devon a távolodó alak után.

De nem kapott választ.