Georges Simenon 1903-ban született Belgiumban, Liége-ben. Még húsz éves sem volt, amikor szülővárosában újságíró lett. Azután Párizsba költözött, és rendkívüli írói pályát futott be. Termékenysége szinte hihetetlen volt: sokszor egy hónap alatt megírt egy regényt, évente általában legalább öt könyve jelent meg.

1930-ban alkotta meg a bűnügyi regény új típusát, a lélektani krimit, és híres hősét, Maigret felügyelőt. A következő negyven évben Maigret kétszáz bűnügy rejtélyét oldotta meg.

1973-ban Simenon váratlanul elhallgatott. Nem írt több könyvet. Elnémulásának körülményei meglepték a kiadókat, az irodalmi köröket és az olvasók millióit. Simenon eladta franciaországi kastélyát, három villáját az NSZK-ban, Kanadában és Svájcban, jachtjait, öt luxusautóját. Egy kis földszintes házba költözött Lausanne legcsendesebb negyedében, s remeteéletet kezdett.

Az ámuló közvélemény nem győzte találgatni elrejtőzésének okát. Némelyek súlyos betegnek vélték az írót, mások arra gyanakodtak, hogy az adóhivatal elől rejtőzködik.

Simenon aztán véget vetett a pletykáknak. Rövid interjúban közölte a svájci és francia újságírókkal:

– Fél évszázad alatt 240 regényt írtam. Ezek 61 nyelven, 50 millió példányban jelentek meg. Mindig úgy véltem, hogy az ember életében elkövetkezik egy pillanat, amikor alkotó munkájában már nem jut előbbre, sőt talán visszaesik. Hetvenéves koromban úgy találtam, hogy eljött ez a fordulópont. Születésnapi ajándékul nyugdíjaztam magam mint írót. Itt Lausanne-ban királyi nyugalomban élek.

Hogyan fest ez a „királyi nyugalom”? Kis házacska, két lakószobával. Simenon voltaképpen csak az egyikben lakik. A bútorzat: asztal, szék, ágy, szekrény, rádió és magnetofon. Nincsenek műtárgyak, képek, holott Simenonnak csodálatos képgyűjteménye van. Csak fiatal kora óta gyarapított pipagyűjteményét hozta magával.

Hogy lehet az, hogy Simenon, aki ötször bejárta a világot, mindig más országban élt

– Franciaország, Kanada, NSZK, Hollandia, Egyesült Államok – így „lehorgonyzott” a csendes Svájcban?

– Szeretem Svájcot, mert a svájciak rendkívül tapintatosak, diszkrétek és jóindulatúak – mondja Simenon. – Itt nem ismeretesek a Moliére megírta kellemetlenkedők. A lausanne-iak naponta elmennek mellettem, ismerik a könyveimet, ismerik Maigret-t, de egyik sem szólít meg, nem kérnek autogramot, nem tesznek udvariassági látogatásokat. Még sohasem hívott föl telefonon senki, akit nem magam kértem meg rá. És mégis barátságos a légkör. Ez a legnagyszerűbb: egyedül lehet az ember, joga van saját egyéniségéhez, és mégis tudja, hogy a körülötte élők kedvesek és jóindulatúak.

Simenon bizonyára tudja, mit beszél. Már tizenkilenc éve él Svájcban. Egyetlen más országban sem „állomásozott” tovább három évnél. Aztán jött az újabb meglepetés: a lausanne-i remete korántsem tétlen. Rögtön bestsellerré vált Simenon Vallomásának első kötete. Emlékeket, gondolatokat, filozófiai elmélkedéseket tartalmaz. A kiadók közölték, hogy a további négy kötet már magnószalagon van, és nemsokára kiadják. Mit mond erről Simenon?

– Nem változtattam meg szándékomat. Hetvenedik születésnapomon azt mondtam: nem írok több regényt. Vallomásom inkább az önlélekelemzés kísérlete. Hogy miért foglalkoztat a múltam? Fél évszázadig másokról írtam, és azonosultam velük. Sohasem írtam meg önmagamat. Egyik regényalakomban sem ismerhetnek rám olvasóim, még Maigret alakjában sem. Személytelenül éltem a kitalált személyek között.

A Vallomás első kötetének megjelenése után az újságírók megrohanták Simenont. Életmódjáról érdeklődtek.

– Minden nap egyformán telik – mondta.

– Reggel hétkor fölkelek. Reggelizés közben meghallgatom a híreket a rádióban. Azután sétálok, ez az egyetlen sport, amit az orvosok megengednek. Séta után magnószalagra diktálok. Negyed órát, egy órát, kettőt, vagy csak öt percet. Attól függ, mennyi mondanivalóm van aznap. A magnó a leghívebb barátom. És végre, régebbi kiadóimtól eltérően, megengedi, hogy azt csináljam, amihez kedvem van. Ebéd után pihenek, újságot olvasok, két órát sétálok. Vacsora, olvasás kilencig, tízkor már alszom.

Emellett azonban Simenon maga intézi változatlanul mozgalmas üzleti ügyeit. Maga fogadja a kiadókat, fordítókat, film– és tv-producereket. Maga dolgozza ki a szerződéseket, nem alkalmaz ügynököket és ügyvédeket. Maigret továbbra is sok pénzt hoz „atyja” konyhájára. Megkérdezték Simenont, mennyit keres most. Azt felelte:

– A háború előtt évente egy millió frankot kerestem. Azt mondták, hogy gazdag vagyok. Nem volt egészen igaz. Sokat kerestem, de el is költöttem. Nem tartottam fontosnak a pénzt. Mennyi most a vagyonom? Kérdezzék meg a bankomat – mosolygott. Ismeretes, hogy a svájci bankok teljes diszkréciójukról híresek.

Vajon a Vallomás öt kötete után csakugyan nem ír már egyebet Simenon? A kiadók remélik, hogy sikerül megörvendeztetniük az olvasókat Maigret felügyelő újabb kalandjaival.