Vannak olyan fickók, akiknek még a pofájába se lehet vágni, mert fél az ember, hogy belesüpped a keze. Amióta, három vagy négy órával ezelőtt, rábízták a Saint-Denis utcai ügyet, Maigret egyfolytában dühöngött. A Quai des Orfeves-en szólni sem mert hozzá senki.

– Hívjon egy taxit! – mordult rá a hivatalsegédre.

És amint végigment „ügyfele” mögött a folyosón, majd a lépcsőn, az udvaron meg a járdán, olyan benyomást keltett, hogy már a kezében tartja.

– Saint-Denis utca 27/b... Összehúzta kabátja szárnyát, mintha attól félne, hogy hozzáér a mellette ülő férfihoz.

Pedig az nem is volt büntetett előéletű. Bírósági kartotékja tiszta. Negyvenöt év körüli, rendesen öltözött kereskedő. Az öltönye nem éppen új, de jól szabott: szürke gyapjúszövet kabátja tavalyi lehet. Gyakran látni ilyen embereket az üzleti negyedekben – porszívót vagy más effélét árusítanak.

Neve Eugéne Labri. Kairóban vagy Port Saidban született francia. Csillogó sötét szeme van, kövér és nagyon alázatos.

– Parancsoljon, felügyelő úr, fáradjon előre.

– Szemét! – sziszegte a foga között Maigret.

Szívesebben foglalkozna holmi suhanccal, aki belekótyult a rablóromantikába és egy este lelökte a lépcsőről a házmesternét, vagy meglopott egy kofát. Szívesebben társalogna a „buliról” egy igazi tolvajjal, aki ismeri és becsüli a szakmáját. De besúgóval, spiclivel van dolga, kispolgári külsejű, hajlongó, aljas csirkefogóval. A Saint-Denis utcai Különleges Könyvesbolt tulajdonosával. Ez mindent megmond...

A masszírozó szalon és a fodrászat között Labri elővette kulcsát, mert a könyvesbolt zárva volt. A folyosószerűen szűk üzlet kirakata nem volt szélesebb egy méternél, de ezt a métert gondosan kihasználták: ígéretes című könyvek sorakoztak benne, csábos fedőlapok áttetsző papírborítással, ami fokozza az érdeklődést. Délután öt óra volt. Tegnap, éppen ilyenkor játszódott le a dráma. Nyüzsögtek a járókelők, taxik hajtottak el az utcán, senki nem sejtett semmit... Maigret becsukta az ajtót, visszatette a láncot – óvatosak az efféle fickók! – és beljebb taszította a férfit.

– Mutasd meg az irodádat... Szívesebben magázta volna. Az meg úgy bánt vele, mint egy vevővel.

– Tessék vigyázni a lépcsőn. – Elég meredek...

A bolt végéből, a pult mögül indult a keskeny lépcső. Bisztrókban látni ilyet, ahol a pincében kellett helyet szorítani a szerény toalettnek.

– Ha megengedi, előre megyek... – buzgólkodott Labri.

Lent, egy vörös bársony válaszfal mögött furcsa szoba volt, holmi könyvtár, a könyvespolcokról ítélve, vagy szalonféle, vörös heverővel és nagy tükörrel. A válaszfal mellett, a félhomályban ajtó nyílt, amelyet a vevők nem vehettek észre. Beléptek, Labri szokásszerűen becsukta az ajtót, mielőtt villanyt gyújtott volna.

– Mint látja, szerény kis helyiség... – mondta bocsánatkérő mosollyal, amelyet Maigret szívesen lepofozott volna róla.

Csakugyan nagyon szerény iroda volt. Olcsó íróasztal világos fából. Zöldre festett fém iratrendező. Jobbra kis gáztűzhely, teáskanna és poharak... Fogas és mosdótál...

Maigret túlságosan termetes volt ehhez a pincéhez. Úgy érezte, fuldoklik…

– Honnan figyelted, hogy mi történik odaát?

Labri félrehúzta a falon függő naptárt. Kerek nyílás volt az iroda és a szalon közötti falon.

– Innen... Eloltottam a villanyt. A nyílás előtt nincs foncsor a tükrön...

Maigret azt szerette volna mondani: „Aljas gazember!”

Gazember! De óvatos gazember, ismeri a törvényt, és vannak bizonyos kapcsolatai a rendőrséggel. A Különleges Könyvesbolt, az ügyes reklám jóvoltából, messze vidékről a Saint-Denis utcába vonzotta az erotikus irodalom kedvelőit.

Emilie kisasszony személyesen mutatja meg a könyvbarátoknak... – ígérték a prospektusok.

Emilie, az eladónő valóban lement egy-egy pénzesebb vevővel a kis szalonba, hogy megmutasson neki egy bibliofil példányt, 400 vagy 500 frankért.

...És Labri a júdásablak túloldalán... A dráma egyszerű volt. Labri két nappal ezelőtt eladta a boltját. Még nyolc napig kellett az üzletet vezetnie, mielőtt átveszi az új tulajdonos.

…az elárusítónő az új tulajdonos rendelkezésére áll… – szögezték le a szerződésben.

Tegnap este tizenegykor a rendőrök meglepődve látták, hogy az üzlet még világos. Egyikük bement, odafent nem talált senkit, lejött a lépcsőn, mint Maigret az imént, és rábukkant egy fiatal lány holttestére. Emilie volt, az elárusítónő, akit az ingatlannal együtt átadtak az új tulajdonosnak. Labrit reggel hozták el Metz utcai kis lakásából. A kerületi felügyelő hallgatta ki. Labri hazudott.

– Öt óra körül, mint rendesen, teát főztem – mondta. – Emilie kivitte a teáját, én egyedül ittam meg a magamét. Aztán elmentem, mert találkozóm volt a városban. Az üzletet Emilie-nek kellett bezárnia. Teljesen megbíztam benne, négy éve dolgozott nálam...

Márpedig bizonyos volt, hogy Emilie-t azzal a pohár teával mérgezték meg. A kerületi felügyelő nem sokat kukoricázott Labrival, a boltos homlokán látható kék foltból ítélve. Egy órával később Labri ezt vallotta:

– Hat óra körül, amikor befejeztem a munkámat az irodámban, a szalonban mozdulatlanul találtam alkalmazottamat. Azt hittem, hogy alszik… Elmentem, azt gondoltam, majd később visszamegyek… Lehetséges, hogy valóban aludt. Az orvos szerint a halált nagy adag altatószer okozta.

– Emilie tehát nem volt halott, amikor maga elment?

– Észrevettem volna… Nem volt hideg.

– Eszébe sem jutott, hogy orvost hívjon?

– A mi szakmánkban jobb kerülni a botrányt… Ezt ön is épp olyan jól tudja, mint én.

Ezzel a nyomatékos megjegyzéssel adta értésére a felügyelőnek, hogy nemegyszer hasznát veszik, közöl egy-két információt a rendőrséggel.

Egyszóval, még élve hagyta ott Emilie-t. Aztán nem tudott visszamenni a Saint-Denis utcába, megfeledkezett az egészről, és lefeküdt aludni.

Ezeket a tényeket forgatta busa fejében a dühös Maigret, míg a Saint-Denis utcában a szokásos módon folydogált a munkásnegyed élete, Labri pedig dohos pincéjében olyan arcot vágott, mint a jogai tudatában levő, öntudatos, tisztes kereskedőhöz illik.

– Esküszöm, hogy nincs okom szemrehányást tenni magamnak… Átnézheti az összes könyvet, amit itt talál. A fedőlapjuk kecsegtető, de nincs bennük semmi tilos… Éppen ezért volt szükségem egy ügyes, fiatal előadónőre… Hát nem érti?... A vevők lejöttek vele, és tolakodóan kezdtek viselkedni... De ő értett hozzá, hogy rendreutasítsa őket, és még a drága könyvet is megvétesse velük.

Mosolygott. Látszott rajta, hogy nagyra becsülte a lányt!

– Ha nem bánok jól vele, miért maradt volna itt négy évig?... Mindig én főztem neki teát... Hosszúak a délutánok...

Kivált ebben a pincében, amely mintha végtelenül messze volna az élettől!

– Tudom, mire gondol... Azzal vádolnak, hogy meg akartam ölni Emilie-t... De hát először is, semmi okom nem volt rá, hiszen a szerződés szerint hozzátartozott az ingatlanhoz. Csak bajt okoztam volna magamnak, mert a vevőm már aláírt bizonyos váltókat…

Jámborul hunyorgott, mintha tisztessége tanújául akarná megnyerni Maigret-t.

– Különben is, hogyan mérgezhettem volna meg?... Azt mondták nekem ma reggel, hogy az orvos szerint nyolc altatót vett be… Ivott már altatós teát?... Nem?... Én egyszer megpróbáltam... Olyan keserű, hogy azt senkivel sem lehet észrevétlenül megitatni...

– Eh!...

Maigret felhorkanása azt jelentette, hogy erre tud választ. Emilie – látta a Törvényszéki Orvostani Intézetben –, beteges külsejű lány volt, éppen sápadtsága kelthette fel a vevők érdeklődését. Az apáskodó Labri megitathatta vele a keserű teát, ha azt mondja, valamilyen orvosság van benne.

– Biztosítom, hogy téves nyomon jár, felügyelő úr! Ha én adom be neki az altatót, úgy csináltam volna, hogy valahol másutt hasson, ne itt nálam, hiszen abból csak nekem lehet bajom...

Erre is gondolt, a ravasz róka! Elébe vág a vádaknak.

– És mi hasznom lett volna belőle?

Igen, mi haszna? Ezen törte Maigret is a fejét, mert elég jól ismerte ezt az embert, hogy tudja: semmit sem csinál, ha nincs haszna belőle.

Maigret pipázott, átkutatta az íróasztal fiókjait, végül fölfedezett egy irattartót, benne szépen elrendezett levelekkel; kereskedelmi levelezésnek látszott, pedig szerelmes levelek voltak.

 

Granville, augusztus 6.

Drágám!

Három napja nem láttalak, és úgy érzem, már nem bírom tovább nélküled, szerelmem, végtelenül hiányzol…

 

Így ment két oldalon át. Az aláírás:

 

Örökké szeretlek, Emilie

 

Maigret ránézett a kövérkés férfira, és alig bírta lenyelni a dühét.

– Szerelmi dráma? – kérdezte ádáz gúnnyal.

– Miért ne? – felelte kissé kihívóan a másik.

Maigret egy pillantást vetett a judásablakon át a szomszéd szalonra, aztán megint erre az álszentre nézett, és nagy nehezen megfékezte ökölbe szoruló kezét.

– De azt csak nem állítod, hogy öngyilkos lett?

– Nekem semmi okom nem volt arra, hogy megöljem és bajba keveredjek. Különösen most, amikor vissza akarok vonulni Cannes környékére, vettem ott egy villát...

Labri védekezett, sikamlós módján minduntalan kicsúszott a kezéből, és Maigret egyre dühösebb lett. Ismerte a montmartre-i kerítők és a montparnasse-i kábítószer-kereskedők legrejtettebb titkait, ismerte Párizs minden utcáját, de még sohasem ment le egy ilyen pincébe, és ezt most sajnálta.

– Ön is láthatja, hogy ártatlan vagyok, és az egész história csak árt nekem.

Úgy beszél a boltjáról, mint egy tisztességes kereskedő! Mindjárt előszedi az üzleti könyveit!

– Minél tovább gondolkodom, annál jobban szeretném szétverni a pofádat!

Látni sem bírja már ezt az arcot, amely szép és csúnya egyszerre, mert Labri kifejező szeme ellensúlyozza szájának és állának rossz formáját. Aljas fickó, aljasabb már nem is lehetne.

Maigret-t fojtogatta a düh, úgy érezte magát, mint egy apa, aki a lányáért akar bosszút állni.

Hirtelen Labri orra elé lendítette öklét, és ráförmedt:

– Valld be!

A férfi cinikus félelme, amely aljasságáról árulkodott, még nagyobb dühbe lovalta.

– Valld be, te szemét!... Tudom, hogy bebiztosítottad magad... Labri összezsugorodott, hátrált, a falhoz tapadt.

– Emilie a szeretőd volt... Ismerte a piszkos ügyeidet... Ezért tetted el láb alól, mielőtt visszavonulnál a nizzai villádba.

– Felügyelő úr...

– Valld be, hallod?!... Valld be, hogy megmérgezted. Azt mondtad neki, hogy orvosság… És amikor haldoklott, itt hagytad, aljas féreg...

– Felügyelő úr...

Maigret maga előtt látta a keskeny arcú, élettelen szemű, vékony ajkú lányt, aki mindig beteges volt, a lányt, akit ez az ember a pincébe zárt, hogy disznóságokat áruljon vénembereknek.

– Ismerd be, gazember...

– Esküszöm, felügyelő úr...

– Ne esküdözz! Valld be!

– Még megbánja, amit most csinál.

– Mit beszélsz?

– Azt mondom, hogy még megbánja... Higgye el, hogy téved. Visszaél a fölényével...

– Ezt mered mondani, amikor láttam a leveleit?... Azt mered állítani, hogy nem voltál a...

Kis híján lesújtott. Ökle már a levegőt kavarta, amikor megszólalt a telefon.

– Halló!

– Ön az, felügyelő úr?... Megkaptuk a boncolási eredményt.

– Halló!...

Labri mozdulatlanul tapadt a falhoz, Maigret beleordított a készülékbe:

– Halló! Na... Mi van?...

– Semmi különös... – mondta Lucas. – Csak az, hogy a lány... úgy látszik, még szűz volt...

Maigret gépiesen tette le a kagylót. Hirtelen mindent megértett.

– Örülök, hogy már nyugodtabb... – kottyant közbe Labri.

Maigret teljes erejéből összeszorította öklét. Most már tudta, hogy még rosszabb történt, mint amire gondolt. Szeme sarkából rápillantott a gazemberre, aki ellen már nem tehet semmit.

– Igazad van... – sóhajtotta. – Nem ölted meg...

Mert a törvény előtt Labrinak semmiért sem kell felelnie! Mennyire nem sejtett semmit az a lány, amikor válaszolt a hirdetésre. Csinos elárusítónőt felveszünk… Feljött a falujából, és itt Párizsban nem ismert mást, mint ezt a boltot, öregurak csalogatóját, akik az ő láttára jöttek izgalomba... A férfiak közül pedig csak Labrit ismerte. A kövér arcú, de bársonyos szemű Labri ügyes kereskedő. Elhitette vele, hogy a szerelemhez nem kell „– Hozzá se nyúlt!” Ravaszabb volt annál. Nem kockáztatta a röpke gyönyörért a tartós, remek üzletet.

Hát persze, minden világos! Maigret tévedett! Emilie nem tudott semmit! Az elárusító lánynak ártatlannak kellett lennie, hogy... hogy ártatlanul játszhasson! Hogy jól menjen az üzlet! Hogy a természetesnél is természetesebb legyen! Olyan legyen, akit az öreg törzsvendégek zihálva nézegetnek: „– Igazán nem tud semmit!” És így volt addig a napig, amikor megtudta, ő is az ingatlan része, átkerül az új tulajdonoshoz, Labri nélküle utazik el, Labri, akit a szeretőjének tartott... És a kétségbeesett Emilie inkább öngyilkosságot követett el! Labri pedig ott hagyta a pincében, hogy valaki más találja meg a holttestet!

– Hát nem megmondtam? – hunyorgott Labri kaján mosollyal, a felindult Maigret-re nézve.

Ekkor a felügyelő hirtelen ráébredt, hogy a pincében van, távol az élettől és törvényeitől.

– Tévedtem – dünnyögte. – Mindenkivel előfordul.

Aztán, bár ez fölösleges volt, öklével a férfi arcába vágott, felsóhajtott, és egy kicsit lecsillapodva dörmögte:

– Majd azt mondod, hogy leestél a lépcsőről! Elég meredek!...

 

 

Murányi Beatrix fordítása