Tizenkettő előtt öt perccel három férfi találkozott a Montmartre utca 116. előtt, nem messze a Jeuneurs utca sarkától.

– Mehetünk?

– Igyunk előbb egyet!

Ittak tehát egyet a szomszédos kocsmában, aztán, mert hideg volt, feltűrt gallérral, zsebre tett kézzel beléptek a házba, megkeresték a C lépcsőházat, és felmentek a második fordulóig. Ebben a zegzugos, régi épületben minden ajtón zománc vagy réztábla hirdette a bérlő foglalkozását; volt itt a művirágkészítőtől a moziügynökségig minden. A második emeleten a sötét folyosó végén ez a tábla állt: „Francia Kereskedelmi Vállalat”. Lucas őrmester előrelépett, benyitott, és azt kérdezte:

– Oscar Laget itt van?

Ötven év körüli férfi ült a fogadószobában egy zöld huzatú asztalnál, és borítékokra ütött pecsétet. Már rázta volna a fejét, de feltűnhetett neki valami a látogatók viselkedésében, mert figyelmesebben megnézte őket, aztán leesett neki a tantusz, és felállt.

– Soha nincs itt délelőtt – mondta. – Mit akarnak tőle?

– Letartóztatási parancsunk van ellene – felelte Lucas őrmester, és meglobogtatott egy papírt, amit a zsebéből húzott elő. – Hol lehet most?

– Nem tudom. Talán tőzsdén, vagy valamelyik környékbeli étteremben. Négyre itt lesz.

Lucas és társai összenéztek.

– Megnéznénk az irodáját.

A férfi készségesen odavezette őket egy keskeny folyosón át, és kinyitotta nekik az irodáját, amelyben nem volt senki.

– Oké, négyre visszajövünk.

 

Maigret a puszta véletlennek köszönhette, hogy már az elején belecsöppent az ügybe. Három órakor a Quai des Orfevres-n ült az irodájában, mikor telefonhívást kapott, hogy a Porte d'ltalie-nál algériaiak késelik egymást. Az algériai ügyek akkoriban Lucas őrmesterhez tartoztak.

– Nem mehetek, főnök. Négyre a Montmartre utcában kell lennem, hogy letartóztassak valakit.

– Kit?

– Laget-t. Tudja, azt a pasast a Francia Kereskedelmi Vállalattól. Az államügyészség gazdasági osztálya adta ki a letartóztatási parancsot.

– Siessen csak a Porte d'ltalie-hoz. Majd én elmegyek a Montmartre utcába.

Maigret háromnegyed négyig az irodájában dolgozott, aztán a két felügyelővel együtt taxiba vágta magát. Mikor befordultak a kapuboltozat alatt, szemrevételezte a lepusztult lépcsőházat, és önkéntelenül megkérdezte:

– Van itt másik kijárat?

– Tudtommal nincs – felelte az egyik felügyelő.

Rutinügynek látszott az egész, egy kisstílű, csaló pénzember letartóztatásának, semmi többnek.

– A második emeleten jobbra, főnök.

Kulimunka. Az ötvenéves, szürke kis Ernest Descharneau még mindig az asztalánál ült, de már nem stemplizett, hanem címezte a borítékokat. Vagy öt unott képű ügyfél várakozott a szobában.

– Megjött már Oscar Laget? – kérdezte Maigret anélkül, hogy kivette volna a pipát a szájából.

– Még nem, de pár perc múlva itt lesz. Ezek az urak is őt várják.

Maigret szemügyre vette a szóban forgó urakat; nyilvánvalóan hitelezők, akik már egykét órája itt ülnek, abban a reményben, hogy kivasalhatnak néhány frankot Laget-ból. Maigret-nek még arra is maradt ideje, hogy újratöltse a pipáját, miután az előző adagot kiverte a hamutartóba.

– Huzat van itt – morogta, és feltűrte a kabátja gallérját.

Ernest Descharneau oldalt hajolt, a fülét hegyezte, és azt motyogta:

– Azt hiszem, megjött.

– Hogyhogy? Itt nem jöttbe.

– Mindig a hátsó bejáraton jön. Szólok neki, hogy várják.

Alig ejtette ki az utolsó szót, Laget szobája felől lövés dörrent. Descharneau be akart rontani, de Maigret félrelökte, és ő érkezett elsőnek.

A folyosó derékszögben elfordult. A végén nyitott ablak – ez okozta a huzatot –, mögötte kis világítóudvar. Maigret, aki érzékeny volt a hidegre, futtában becsukta az ablakot. Meglepetésére Laget ajtaja nem volt bezárva. Az irodában, íróasztalára dőlve ott ült a kövér, ősz hajú üzletember nyílt sebbel a halántékán, a szőnyegen pedig, közvetlenül lelógó keze alatt egy pisztoly.

– Senkit ne engedjenek be – rendelkezett Maigret hátrafordulva.

Abban a pillanatban különös megérzése támadt, de nem tudott rájönni, mitől. Zsebre tett kézzel, hátratolt kalappal szimatolt körbe, mindent megnézett, végül egy pár női cipőn állapodott meg a tekintete, amely az ablak függönye alól látszott ki.

– Jöjjön elő! – mordult rá.

Fiatal nő bújt elő a rejtekhelyről, szőrmebundában, és riadtan bámult a három férfira.

– Kik maguk? Mit keresnek itt?

– És maga?

– Én Mme Laget vagyok.

Ekkor az egyik felügyelő, aki a férfit vizsgálgatta, felegyenesedett, és halkan így szólt:

– Halott.

 

Janvier felügyelőre hárult a feladat, hogy riadóztassa a körzeti rendőrkapitányt, az ügyészt és a nyombiztosító részleget. Maigret pedig nagy zsémbesen folytathatta a nyomozást.

– Régóta itt van az irodában? – kérdezte, a szeme sarkából Mme Laget-re pillantva.

– Majdnem akkor érkeztem, amikor maguk. Mikor meghallottam a lépéseket, bebújtam a függöny mögé.

– Miért?

– Nem tudom. Egyrészt azért, hogy megtudjam…

– Mit?

– Hogy mi történt. Biztos, hogy meghalt?

Nem sírt, de annyira zaklatott volt, hogy Maigret elhatározta, békén hagyja. Beljebb ment a szobába, és azt súgta a másik felügyelőnek:

– Maradjon itt, és tartsa szemmel a nőt. Ne engedje, hogy bármihez hozzányúljon.

Kiment a külső irodába, ahol még mindig ott várakoztak a hitelezők.

– Senki ne menjen el. Szükségem lehet magukra.

– Meghalt? – kérdezte az egyik.

– Igen. Ami pedig magát illeti – fordult Descharneau-hoz – négyszemközt szeretnék beszélni magával.

– Bemehetünk a Madame irodájába, feltéve, hogy nincs itt.

Az iroda a Laget-éval szemközt volt. Hogy ne zavarhassák, Maigret ráfordította a kulcsot, céltalanul kinyitotta a kályha ajtaját, amely nem volt befűtve, majd egy karosszékbe ültette az emberét.

– Üljön le. Neve? Életkora? Meséljen magáról!

– A nevem Ernest Descharneau. Ötvennégy éves, egykori kereskedő, nyugalmazott hadnagy…

– Most meg kifutófiú – mordult rá Maigret.

– Nem egészen – igazította ki Descharneau, árnyalatnyi keserűséggel a hangjában. – Bár a látszat talán ezt mutatja.

Viseltes ruhái ellenére is jól öltözöttnek hatott, és volt a modorában valami előkelőség, a jobb napokat látott emberek rezignált előkelősége.

– A háború előtt a Courcelles körúton volt üzletem, és nem is ment rosszul.

– Miféle üzlete?

– Fegyverek, töltények, vadászfelszerelés. Aztán besoroztak, és a frontra kerültem. A háború harmadik évében már tüzérhadnagy voltam.

Maigret ekkor vette csak észre, hogy piros csíkot visel a kabátja hajtókáján.

– Champaghe-ban ismertem meg Oscar Laget-t, alattam szolgált.

– Öt is besorozták?

– Igen. Az őrmesterségig vitte. Mikor leszereltem, az üzletemet zárva találtam, a feleségem meg beteg volt. Kevés pénzem maradt, de balszerencsémre azt is olyan vállalkozásba fektettem, ami egy év múlva csődbe ment. A feleségem is meghalt.

Kintről lépések hallatszottak, és Maigret tudta, hogy megérkezett a körzeti rendőrség, de nem mozdult. Az asztal szélén ült, és azt kérdezte:

– És később?

– Laget vegyiáru-üzletet nyitott, és én meglátogattam. A Hausmann körúton voltak az irodái. Engem ügynöknek vett fel. Őérte jöttek, nyilván mindent tud róla.

– Azért csak mondja tovább.

Az ember azt hitte volna, Maigret igazából nem is figyel oda.

– A vegyiáru három évig tartott ki, és már össze is szedtem egy kis pénzt, mikor egy szép napon Laget kiszállt az üzletből, én meg az utcán találtam magam. Akkor kerültek szóba először a perek, de ez nem akadályozta meg Laget-t, hogy egy év múlva újabb spekulációba fogjon, amit Francia Kereskedelmi Vállalatnak hívott.

Descharneau elhallgatott, nem tudta, érdekli-e ez egyáltalán Maigret-t. Még mindig hallatszottak a lépések és a hangok a szomszéd szobából.

– Egy időben volt vagy hatvan alkalmazottja, és az irodák három emeletet foglaltak el egy modern épületben a Beaubourg utcában. Olyan kereskedelmi lapokat adott ki, mint a Húsipar, az Ingatlankereskedelmi Bulletin, Az Irha– és Bőripari Figyelő meg effélék.

– Maga is benne volt az üzletben?

– Mikor felkerestem, újra felvett, meghatározott munkakör nélkül. Afféle főnök jobbkeze lettem. Ügyvezető igazgatónak nevezett ki a maga kreálta társaságokhoz, sőt egyszer-kétszer még vezérigazgatónak is.

– Akkor most magát is perelni fogják.

– Bizonyára – mondta Descharneau. – El se tudja képzelni, hogy mentek nálunk a dolgok. Még mikor hatvan emberünk volt, akkor is kölcsönökből éltünk. Laget is, meg a felesége is külön kocsit tartott. Hatszázezer frankos házat építettek, de volt, hogy a cselédség három hónapon át nem kapott fizetést. Egyik tartozást a másik után fizettük. Laget két-három napokra is eltűnt, aztán feldobva került elő, és papírokat íratott alá velem. Siess, azt mondja, mostantól gazdagok vagyunk. Azt se tudtam, miket írok alá. És ha vonakodtam, rögtön hálátlansággal vádolt, és a szememre hányta, hogy úgymond, ő vakart ki engem a koszból. Voltak persze nagylelkű pillanatai is. Ha pénze volt, habozás nélkül adott nekem tíz-húszezer frankot, csak úgy, minden ok nélkül, még ha másnap aztán rögtön vissza is kérte. Jó pár hullámhegy meg hullámvölgy után kötöttünk ki itt. Mme Laget maga akarta vezetni az üzletet, ezért járt be mindennap.

Maigret kivette a pipát a szájából, és hirtelen olyat kérdezett, ami egyszerűsége ellenére is meglepte Descharneau-t.

– Mikor ebédelt?

– Én? Mikor? Ma? Nem mentem ki. Hoztam magammal egy kis kenyeret meg sajtot, a maradékot megtalálja a papírkosárban.

– Senki nem járt itt?

– Mire gondol? A hitelezők kettőkor érkeztek, mint rendesen. Többek közt ezért sem kockáztatta Laget, hogy a főbejáraton jöjjön. Van egy bejárat a Jeuneurs utca felől is, épületeken, folyosókon át, jó kis séta a két ház között, de Laget ezt szerette.

– És a felesége?

– Ő is ugyanígy jött, ő sem akart találkozni a hitelezőkkel.

– Ő is négykor szokott bejárni az irodába?

– Nem, rendszerint kettőkor. De ma a hónap első szerdája van, és a minisztériumba ment, hogy felvegye a nyugdíját. Ugyanis hadiözvegy, csak újra férjhez ment.

– Mit gondol, ő ölte meg a férjét?

– Nem tudom.

– Akkor öngyilkos lett Laget?

– Nem tudom. Mindent elmondtam magának, amit tudtam. Csak arra vagyok kíváncsi, mi lesz most velem.

– Pár perc múlva folytatjuk.

 

Mikor Maigret belépett Laget irodájába, tucatnyi sürgő-forgó embert látott, és minden villany égett. A fotós éppen végzett, és a felszerelését rakta össze. A vizsgálóbíró meg egy fiatal kerületi ügyész-helyettes halkan beszélgettek, Mme Laget pedig feszült arccal ült egy sarokban, és mintha elkábította volna egy kissé a zaj és a nyüzsgés.

– Megtudott valamit? – kérdezte a rendőrkapitány.

– Még nem. És maga?

– Megtaláltuk a töltényhüvelyt, kétségtelenül ebből a pisztolyból lőtték ki. Mme Laget felismerte a fegyvert, a férje pisztolya, mindig itt tartotta az asztalfiókban.

– Mme Laget, kérem, jöjjön velem.

Maigret bekísérte abba az irodába, ahol Descharneau-t hallgatta ki az előbb.

– Bocsássa meg, hogy ilyenkor zaklatom. Csak néhány kérdést tennék fel. Először is, mi a véleménye Descharneau-ról?

– A férjem mindenben támogatta. Az utcáról szedte föl. A bizalmasává fogadta. Miért kérdezi? Valami rosszat mondott a férjemről? Kitelik tőle.

– Második kérdés – folytatta Maigret. – Mikor járt utoljára ebben az irodában?

– Ma délután kettőkor, hogy magamhoz vegyem az irataimat, mielőtt elmegyek a minisztériumba. Az utóbbi hónapokig nem akartam felvenni az özvegyi nyugdíjamat, de a mostani helyzetben…

– És a férje hánykor szokott bejönni délutánonként?

– Tulajdonképpen háromkor. Hadd magyarázzam meg. Az ő pozíciójában nagy munkaebédeket kell végigülnie az ügyfeleivel, és közben jó sok bort isznak. És mivel éjszaka rosszul alszik, ebéd után az irodájában szokott aludni egy órát.

– Ma is így volt?

– Nem tudom. Kettőkor Descharneau csak annyit mondott, hogy a férjem pontosan négykor vár engem valami fontos ügyben.

– Nem említette a rendőrséget?

– Nem.

– Köszönöm.

Míg az ajtóhoz kísérte az asszonyt, Maigret újra megpróbálta felidézni azt az érzést, amely akkor fogta el, mikor először lépett be Laget irodájába. Voltak pillanatok, amikor már majdnem sikerült neki, de aztán újra elhalványult az emlék.

Most úgy érezte, melege van, és tarkójára tolt kalapban, pipával a foga között úgy lépett be a fogadószobába, mint aki nem tudja, mihez kezdjen. Még ott ült az öt ember, akik pár perccel előbb készpénzt akartak behajtani Laget-től. Maigret tekintete egyikről a másikra siklott, végül egy magas, betegesen sovány fiatalemberen állapodott meg.

– Mióta van itt?

– Két óra tíz vagy két óra tizenöt perce, uram.

Descharneau, aki közben visszaült az asztalához, hallgatott.

– Jött még valaki azóta?

– Csak ezek az urak.

– És kiment közben valaki? Senki? Egy pillanat. Az irodavezető is egész idő alatt itt ült az asztalánál?

– Igen – mondta a fiatalember, de eléggé határozatlanul. – Várjon csak. Egyszer kiment a folyosóra, mert csengett a telefon.

– Mikor?

– Igazán nem tudom. Talán háromnegyed négy körül. Igen, nem sokkal azelőtt volt, hogy maguk megjöttek.

– Mondja csak, Descharneau, ki telefonált?

– Nem tudom. Téves hívás volt.

– Biztos benne?

– Igen. Az kérdezte tőlem… azt kérdezte, ez-e a fogászati rendelő.

Miközben válaszolt, Descharneau tekintete az asztalra tévedt, mintha az ott heverő borítékoktól várna valami ötletet. Körlevelek voltak, amilyeneket Laget százszámra küldött szét. Maigret is, akár az irodavezető, ösztönösen odapillantott, és a legfelső borítékon a következő címzést olvasta:

„M. Eugéne Devries, fogász, szájsebész.”

Maigret elnyomott egy mosolyt.

– Nos? – kérdezte a kapitány, visszatérve a vizsgálóbíróhoz és a kerületi ügyész-helyetteshez.

– Öngyilkosság – állította az utóbbi. – A doktor szerint tizenöt centiméternél közelebbről érte a lövés. Laget biztosan védekezett volna, ha valaki...

– Hacsak nem aludt éppen – vágott közbe Maigret, és a két férfi felnézett.

– Gondolja?

És a vizsgálóbíró Mme Laget-re pillantott, aki hűvös méltósággal tűrte, hogy levegyék az ujjlenyomatát.

– Még nem tudom – mondta Maigret. – De ha ez gyilkosság, akkor nem akármilyen. És ha azt vetik ellene, hogy hiszen mi is itt voltunk – hét azt kell hinnem, hogy a gyilkos szándékosan várta meg, hogy a rendőrség is jelen legyen.

A rendőrorvos menni készült, de Maigret megállította.

– Maga, doktor, nem talált semmi különöset?

– A világon semmit. A halál azonnal beállt.

– És utána?

– Mire céloz?

– Semmire. De Laget még nálam is érzékenyebb lehetett a hidegre. Észrevette, hogy a karosszéke támlája közvetlenül a radiátornál van?

A vizsgálóbíró és az ügyész-helyettes összenéztek. Maigret kiverte a pipáját a cipősarkán, majd újratöltötte. Laget arcát kegyeletből letakarták egy törülközővel, amit a mosdóállványon találtak. A nyomrögzítők már végeztek, és csak a parancsra vártak, hogy elmehessenek.

– Apropó, kapitány – szólt hirtelen Maigret –, itt ez a két telefon az asztalon. Az egyik városi, a másik viszont házi vonal, valószínűleg a külső irodába vezet. Menjen ki, legyen szíves, és próbáljon meg idecsengetni a házi vonalon.

A kapitány kiment, a többiek pedig vártak. Minden szem Maigret-re szegeződött, a felügyelő gondolatai viszont valahol messze járhattak. Eltelt egy perc, eltelt kettő. Aztán csodálkozva visszajött a kapitány.

– Semmit sem hallottak? Pedig egyfolytában csengettem.

Maigret ekkor a vizsgálóbíróhoz fordult.

– Velem jönne egy pillanatra, bíró úr? – kérdezte, és bevezette abba a szobába, ahol Descharneau-t és Laget-nét kérdezte ki.

 

Maigret beállt kedvenc pózába, háttal a tűznek, és mintha ki akarna lépni eddigi szerepéből, személytelen hangon kezdett beszélni.

– Tiszta véletlen, hogy itt voltam a megfelelő pillanatban, és megfigyelhettem az irodavezetőt.

– Ő tette volna? De hát az lehetetlen!

– Hallgasson végig. Maga is láthatta, tipikusan az az ember ő, akinek a háború törte ketté a karrierjét. Erkölcsileg, fizikailag talán ők a legszomorúbb áldozatai a háborúnak. Az áldozatokat mindenesetre szánni kell. Itt ez az ember, aki valaha Descharneau hadnagy volt, szilárd erkölcsi tartással. A fegyverszünet után romokban találja a régi életét. Az üzlete tönkrement, a felesége halálos beteg. És itt van Laget, aki a közönségességével meg a hitványságával csodákat művel azokban a zavaros időkben, és éppen nála kell menedéket találnia.

Mindketten hallgattak. Maigret negyedszer is megtömte a pipáját.

– Hagyhattam volna a fenébe az egészet – mondta, és sóhajtott. – Laget úgy használta ki Descharneau-t, ahogy a magafajtájúak szokták a tisztességes embereket. Egy idő után Descharneau lelkiismerete fellázadt, olyannyira, hogy már csak gyűlölni tudta azt az embert, aki a jótevője szerepében tetszelgett. És ez a gyűlölet csak fokozódott, amikor most már Laget ment tönkre, és Descharneau rájött, hogy egy tál lencséért adta el az üdvösségét.

– Nem egészen értem…

– Hogy mire akarok kilyukadni? Nemrég még én se tudtam. Csak munkaadót és alkalmazottat láttam ebben a két emberben, a volt őrmestert meg a volt hadnagyot, akiknek most felcserélődött a szerepe. Láttam, hogy az üzletüket rosszképű hitelezők meg végrehajtók szorongatják. Aztán az adómanipulációk, a szívességi váltók, a kifizetetlen követelések, a fedezetlen csekkek – mind az üzleti összeomlás előjelei.

– Végül is ezért adtuk ki a letartóztatási parancsot.

– Pontosan. De hadd mondjam tovább.

Maigret kinyitotta az ajtót, és behívta Deschiarneau-t, aki elég ijedtnek látszott.

– Mondja csak, Descharneau, hányszor perelték Laget-t?

– Nem tudom, talán ötször vagy hatszor.

– És mindig felmentették, ugye?

– Ó, igen. Befolyásos barátai voltak.

– Köszönöm, ennyi az egész.

Amint az irodavezető kiment, Maigret ismét a vizsgálóbíróhoz fordult.

– Látja? Descharneau nem szerette volna, hogy Laget ismét megússza. Nincs valami jó állapotban, maga is láthatta. Aligha remélheti, hogy holnap új életet kezdhet. Laget letartóztatásával egy nap alatt emberi ronccsá vált volna, aki a szegényházban végzi. És jogosan vagy sem, de Laget-t hibáztatta a balsorsáért.

– Jó, de fizikailag hogyan követhette el a gyilkosságot?

– Elmondom, hogyan képzelem, és pár percen belül ellenőrizhetjük is. Ma délben egy rendőr őrmester és két felügyelő jött, hogy letartóztassák Laget-t, de az nem volt itt, és Descharneau azt mondta nekik, jöjjenek vissza négyre. Ne felejtse el, az emberünk napok, sőt talán hónapok óta nem csinált mást, mint borítékokat címzett és pecsételt, bőven volt ideje, hogy akár száz leszámolási tervet is kiagyaljon, és mindegyiket a tökéletességig csiszolja. Beismerte, hogy nem ment ki ma ebédelni, és én gyanítottam, hogy ez idő alatt tette meg az előkészületeket, helyezte el a hamis nyomokat, amelyekre mindjárt rátérek. Mivelhogy rendkívüli alkalom kínálkozott. Mme Laget minden más napon kettőkor érkezik az irodájába. Ma azonban, a hónap első szerdáján a minisztériumba megy, hogy felvegye a nyugdíját. Amikor beugrik, hogy magához vegye az iratait, Descharneau közli vele, hogy a férje pontban négykor várja, és a nőnek semmi oka, hogy ne higgyen neki. Ettől kezdve szinte túl könnyen mennek a dolgok. A külső iroda, mint más délutánokon is, tele van hitelezőkkel, akik majd tanúsíthatják, hogy Descharneau nem hagyta el a szobát. Legfeljebb néhány másodpercre. Háromnegyed négykor – jegyezze meg az időpontot – hallottak valamit, mintha telefoncsengés lett volna. Descharneau később azt mondta, téves hívás volt, de mikor megszorongattam, zavarba jött. Mindjárt meglátjuk, hogy az irodavezető asztala alatt van egy gomb, amellyel a folyosón is, meg a főnök szobájában is meg lehet szólaltatni egy csengőt. Ez utóbbit akkor kell használnia az irodavezetőnek, ha nemkívánatos látogató érkezik.

– Ezt elég könnyű ellenőrizni – mondta a vizsgálóbíró.

– De a többit is. Háromnegyed négykor Descharneau bement a főnöke irodájába, mert hallotta, hogy az már egy fél órával korábban megjött. Egykori fegyverkereskedő létére Descharneau-nak nem okozott gondot hangtompítót szerezni, amit rászerelt a fiókból kivett pisztolyra. És aztán tüzelt, egyenesen Laget-ra.

– Na de . ..

– Várjon. A hangtompítót zsebre vágta, vagy eldugta valahol, visszament a fogadószobába, és várt tovább, míg csak meg nem érkeztünk. Azt mondta, Laget hamarosan itt lesz, így vártunk mi is, mint a többiek. Négykor Descharneau, aki feszülten figyelt, meghallotta, hogy megjött Mme Laget, és amíg ő a folyosón volt, benyomta a házi telefon gombját. Hogy miért? Mert egy durranásnak kellett hallatszani, amit lövésnek lehet vélni, hogy az legyen a látszat, Laget-t abban a pillanatban ölték meg, vagy lett öngyilkos. Az előbb a kapitány kipróbálta a házi vonalat, és az nem működött. Biztos vagyok benne, hogy azért, mert a vezetéket gyújtózsinórnak használták valami kis robbanótöltethez, ami az ablakpárkányon volt elhelyezve, abban az ablakban, amely nyitva volt, mikor megérkeztünk. A jelenlétünkben zajlott le az egész, szinte az orrunk előtt. Berohantunk, és tudtunkon kívül úgy megijesztettük Mme Laget-t, hogy bebújt a függöny mögé.

Maigret elmosolyodott.

– Mikor beléptem az irodába, éreztem, hogy valami nincs rendben. Most már tudom, mi volt az. Mint megrögzött pipázó, meg tudom különböztetni a meleg meg a hideg füst szagát. Nos, Laget szobájában lőporszag volt, de hideg lőporfüst szaga. Az orvos-szakértőt, akivel még beszélünk majd a dologról, a halál időpontját illetően megtévesztette az a tény, hogy a test a meleg radiátorhoz volt támasztva…

 

Az ablakpárkányon megtalálták a gyutacs maradványait és a rézdrótot, amely a házi telefonhoz volt kötve.

Descharneau első reakciója ez volt:

– Ez nem igaz!

Másnap azonban holtan találták a cellájában; felakasztotta magát a nadrágszíjával.

 

 

Németh Ferenc fordítása