3. fejezet

 

 

– Azon gondolkodom, hogy vajon boldog-e az a kislány, sóhajtott fel Madame Maigret, amint felállt az asztaltól, hogy kávé után nézzen.

Jól látta, hogy férje nem is hallja őt. Hátratolta a székét, megtömte a pipáját, s a kályhát figyelte, amint lágyan duruzsolt, a szabályos kis lángokat nézte, amelyek körbenyaldosták a kályha csillámablakát.

Az asszony, mintegy a saját megnyugtatására, még hozzátette:

– Nem hiszem, hogy az a gyerek annál a nőnél boldog lehet.

Maigret bizonytalanul rámosolygott, mint aki nem is tudja, mit mond a felesége, és visszasüllyedt a szalamandra-merengésbe. Legalább tíz ehhez hasonló kályha volt a házban, ugyanezzel a duruzsoló hanggal, és tíz ebédlő, amelyeknek ugyanez a vasárnapi illata volt. Kétségkívül ugyanígy volt ez a szemközti házban is. Minden egyes méhsejt hangfogóval élte a maga lusta életét, bor és sütemény mellett, likőrös palackkal az asztalon, amit már elővettek a pohárszékből, miközben az ablak a napsugarakat nélkülöző nappal szürke és nyers fényét átengedi.

Talán ez volt az, ami akarata ellenére reggel óta zavarja Maigret-t. Tíz esetből kilencben maga a nyomozás, mármint az igazi nyomozás az, ami szinte egyik óráról a másikra merőben új miliőbe helyezi őt, és olyan világból való emberekkel készteti viaskodásra, melyet nem vagy alig ismer, ő mégis mindenről, még egy tőle idegen társadalmi osztály legapróbb szokásairól, sőt még a legkisebb izommozgásairól is tudomást szerez.

Ez az eset azonban számára nem is volt ügy, mert hivatalosan semmivel sem bízták meg, ez a dolog tényleg egészen más volt. Először is, ami történt, egy hozzá közeli világban történt, egy olyan házban, amely éppenséggel a sajátja is lehetett volna.

Martinék lakhattak volna éppen az ő emeletükön is, és akkor minden bizonnyal Madame Maigret őrizte volna Colette-et, mialatt a nagynénje távol van. A felettük levő emeleten is lakott egy vénkisasszony, aki kövérebb és sápadtabb kiadásban akár Doncoeur kisasszony mása is lehetett volna. Á Martin mama és Martin papa fényképeit tartalmazó keretekben pedig ugyanígy lehettek volna a Maigret szülők fotói is, s a nagyításokat valószínűleg ugyanaz a cég készíthette volna.

Tényleg ez volt az, ami őt ennyire zavarta? Úgy tűnt neki, számára nagyon hiányzik a visszavonulás útja, és attól is félt, hogy ebben a helyzetben az embereket és a dolgokat nem tudja a kívülálló szemével nézni.

Az ebéd alatt elmesélte a feleségének, mi mindent intézett reggel óta – finom ünnepi ebéd volt, ami mindig igencsak elnehezíti –, s ezalatt az asszony nem szűnt meg zavarodott képpel átkukucskálni az ablakon át a szemben lévő házba.

– A házmester biztos benne, hogy senkit nem látott kívülről bemenni a házba?

– Egyáltalán nem olyan biztos. Éjfél utáni fél egyig ugyanis ott voltak nála a barátai. Azután lefeküdt; de továbbra is akkora jövés-menés volt a házban, mint amilyen általában karácsony éjszakákon lenni szokott.

– Arra gondolsz, hogy még valami más is történni fog?

Bár ez a más csak egy rövid szó volt, őt nagyon felzaklatta. Persze, azt se feledjük el, hogy Madame Martin tulajdonképpen nem önszántából, hanem Doncoeur kisasszony erőltetésére kereste meg őt.

Ha ugyanis ez a szőke nő esetleg korábban kelt volna fel, ha ő lett volna az első, aki felfedezi a babát, és meghallja a Télapó történetét, vajon nem maradt volna-e inkább csendben, és nem parancsolta volna-e meg a kislánynak, hogy hallgasson?

Azután nem ez az asszony volt-e az, aki a legelső alkalmat megragadta, hogy elmenjen hazulról, annak ellenére, hogy egész napra elegendő élelmiszer volt náluk otthon? A nő szórakozottságában még vajat is vásárolt, pedig még jó félkilónyi volt belőle a kredencen.

Felemelkedett, és átült az ablak közelében lévő karosszékébe. Kezébe vette a telefont, és ismét az Orfevres rakpartot hívta.

– Lucas?

– Éppen befejeztem, főnök, megvan a listám az összes olyan börtönlakóról, akit az elmúlt négy hónapban engedtek szabadon. Sokkal kevesebben vannak, mint gondoltuk. Egyetlenegy sem lakott a Richard Lenoir körúton.

Ennek azonban már nem volt többé jelentősége. Maigret csaknem teljesen elvetette ezt a hipotézist. Egyébként sem volt több, mint az elinduláshoz egy hirtelen jött .ötlet. Az a feltételezés, hogy valaki, aki régebben a szemközti lakásban lakott, elrejthetett volna oda valami lopásból vagy bűncselekményből származó dolgot.

Szabadlábra kerülve ugyanis teljesen természetes lenne, hogy az illető rögtön odamegy visszaszerezni a szajrét. Akkor viszont kezdődhetnek a gondok. Colette balesete miatt ugyanis az a szoba a napnak és az éjszakának egyetlen órájában sem üres.

Ezt tudva; talán nem is olyan ostoba ötlet eljátszani a Télapót, így ugyanis csaknem minden veszély nélkül be lehet jutni az alvó gyermek szobájába.

Ebben az esetben azonban Madame Martin bizonyára habozás nélkül megkeresi. És nem szalad el otthonról ilyen ostoba kifogással.

– Óhajtja-e, hogy minden esetet külön megvizsgáljak?

– Nem. Van valami újság Paul Martinról?

– Nem éppen újság. Legalább négy vagy öt rendőrségen ismerik őt, a Bastille, a városháza és a Saint Michel körút között.

– Tudsz arról is, hogy mit csinált az éjjel?

– Először is elment enni az Üdvhadsereg hajójának a fedélzetére. Minden héten elmegy oda, mindig ugyanazon a napon, mint a törzsvendégek, és azokon az estéken mindig józan. Tegnap egy kissé ünnepibb vacsorát tálaltak fel nekik. Meglehetősen sokat kellett sorban állnia.

– Azután?

– Tizenegy óra körül a Latin negyedben kötött ki, és betért egy éjszakai mulatóba. Nyilván valahogy összeszedett elegendő pénzt ahhoz, hogy inni mehessen, mert reggel négy órakor holtrészegen szedték össze, százméternyire a Maubert tértől. Behozták az őrsre. Végig itt volt, délelőtt tizenegyig. Éppen akkor távozott, amikor beszereztem a kért adatokat, és megígérték nekem, hogy idehozzák, mihelyt végeznek vele. Néhány frank maradt csak a zsebében.

– És Bergeracból mi hír?

– Jean Martin elkapta a délutáni első vonatot. Igencsak meglepettnek és nyugtalannak látszott az után a telefonhívás után, amit reggel kapott.

– Csak egy telefonhívást kapott?

– Ma reggel igen. De valaki még tegnap este felhívta őt, éppen akkor, amikor a szállodatulajdonossal együtt vacsorázott.

– Megtudtad, ki hívta?

– A szálloda pénztárosnője szerint, aki a hívást továbbította, férfihang volt. Azt kérdezte, Jean Martin ott van-e. Az asszony elküldött egy felszolgálót, hogy megkeresse, de amikor Martin megérkezett, már senki nem volt a vonal túlsó végén. Ez alaposan elrontotta az estéjét. Voltak ott néhányan, mindannyian kereskedelmi utazók, akik valamilyen összejövetelt szerveztek a város valamelyik mulatójában. Még azt is értésemre adták, hogy csinos leánykák is voltak velük. Martin is megivott néhány pohárral, akárcsak a többiek, és egész idő alatt a feleségéről és a kislányáról beszélt, mert ő úgy beszél a gyermekről, mint a sajátjáról. Csak hajnali háromig maradt a barátaival. Ez minden, amit tudni akar, főnök?

S egy pillanatnyi szünet után kíváncsian még ezt is hozzátette:

– Talán valami történt a környékükön? Ön még mindig otthon van?

– Ami történt, az tulajdonképpen nem más, mint a Télapó és egy baba története.

– Nahát!

– Várj egy pillanatot! Próbáld még megszerezni a Zenith órák igazgatójának a címét, az Opera sugárúton. Ennek még egy ünnepnapon is megtalálhatónak kell lennie, és ha szerencsénk van, még otthon is kapjuk. Visszahívsz?

– Mihelyt megszereztem az értesülést.

A felesége jött be, és hozott egy pohárka elzászi szilvapálinkát, amiből a nővére küld nekik időnként egy-egy palackkal; rámosolygott, és Maigret egy pillanatig kísértésbe esett, hogy felejtse el ezt a furcsa históriát, és töltsék a délutánt teljes nyugalomban valamelyik moziban.

– Milyen színű a szeme?

Maigret-nek bizonyos erőfeszítésre volt szüksége ahhoz, hogy megértse: a kislányról van szó. Látható azonban, hogy Madame Maigret-t ebben az egész ügyben kizárólag a kislány érdekelte.

– Hitemre, alig tudom megmondani. Az biztos, hogy nem barna. A haja ugyanis szőke.

– Akkor valószínűleg kék.

– Talán. Mindenesetre nagyon világos színű. És a pillantása különlegesen nyugodt.

– Persze, mert nem úgy tekint az emberekre, mint egy gyermek. Nevetett?

– Nem nagyon volt alkalma a nevetésre.

– Egy igazi gyermek mindig talál alkalmat a nevetésre. Elég annyi, hogy biztonságban érezze magát, hogy hagyják a korának megfelelő dolgokra gondolni. Nem szeretem ezt az asszonyt!

– Jobban kedveled Doncoeur kisasszonyt?

– Bár vénlány, biztosra veszem, jobban tud bánni a kislánnyal, mint ez a Madame Martin. Már találkoztam vele az üzletben. Az a fajta nő, aki még külön is ellenőrzi a mérleget, és a pénzérméket darabonként szedegeti elő a pénztárcájából, örökösen gyanakvó tekintettel, mintha az egész világ őt próbálná meg becsapni.

A telefon csöngése félbeszakította ugyan őket, de Madame Maigret-nek azért még volt ideje megismételni:

– Nem szeretem azt a nőt.

Lucas volt az, megadta Arthur Godefroy úrnak, a Zenith órák franciaországi vezérképviselőjének a címét. Godefroy egy nagy villában lakik a Saint Cloudon, és Lucas már arról is megbizonyosodott, hogy otthon van.

– Paul Martin is itt van, főnök.

– Átkísérték hozzád?

– Igen. Azt kérdezi, miért. Váljon, becsukom az ajtót. Jó! Most már nem hallja, amit mondok. Először azt hitte, valami történt a kislányával, és elkezdett sírni. Jelenleg már nyugodt, beletörődött abba, hogy itt van, és irtózatosan másnapos. Mit csináljak vele? Odaküldjem önhöz?

– Van valakid, aki elkísérhetné?

– Torrence éppen most érkezett, és nem is kíván jobbat, mint egy kis friss levegőt szívni, mert azt hiszem, ő is igencsak keményen mulatott az elmúlt éjjel. Nincs szüksége egyéb információkra a továbbiak során?

– De igen. Lépj kapcsolatba a Palais Royal rendőrségével. Körülbelül öt évvel ezelőtt egy bizonyos Lorilleux, akinek ékszer– és régi érem-üzlete volt, eltűnt anélkül, hogy nyomot hagyott volna maga után. Tudni szeretném ennek a históriának minden lehetséges részletét.

Látva a feleségét, aki vele szemben ülve kötögetett, elmosolyodott. Ez a nyomozás kétségkívül a lehető legcsaládiasabb körülmények között zajlik.

– Visszahívjam önt?

– Igen. Nem fogok elmozdulni itthonról.

Öt perccel később a vonal túlsó végén Godefroy úr volt, aki jellegzetes svájci akcentussal beszélt. Amikor Maigret említést tett neki Jean Martinról, a vezérképviselő először megijedt. Azt hitte ugyanis, karácsony napján csak azért zavarhatják, mert a cég régi utazóját valami baleset érte, és rögtön a feltételezése szerint bajba került férfi meleg hangú dicséretébe kezdett.

– Ez egy olyan odaadó és tehetséges fiatalember! Jövő évtől kezdve, azaz két héten belül, aligazgatóvá szeretném kinevezni, hogy magam mellett tarthassam őt Párizsban... Ismeri? Mi az oka annak, hogy karácsonykor kell foglalkoznia vele?

Közben elhallgattatta a gyerekeket a háttérben.

– Bocsásson meg. Az egész család itt van nálam és...

– Mondja meg nekem, Godefroy úr, van-e arról tudomása, hogy valaki mostanában, vagyis az utóbbi napokban, az önök irodájához fordult volna azért, hogy tájékozódjék, merre található éppen Jean Martin?

– Hogyne.

– Volna szíves ezt részletezni is?

– Tegnap reggel valaki felhívta az irodát, és személyesen velem akart beszélni. Az ünnepek miatt azonban én nagyon el voltam foglalva. Valószínűleg az illető mondott egy nevet is, de én elfelejtettem. Azt akarta megtudni, hol érhetné el Jean Martint, mert sürgősen kapcsolatba kellene lépnie vele, és én semmi okot nem láttam arra, hogy eltitkoljam az igazságot. így megmondtam neki, hogy Bergeracban van, és valószínűleg a Hotel Bordeaux-ban szállt meg.

– Semmi mást nem kérdezett öntől?

– Nem. Azonnal letette a telefont.

– Nagyon köszönöm.

– Bizonyos ön abban, hogy nincs valami rossz ebben a históriában?

És mert a vonal túlsó végéről érkező zajok alapján feltételezhető, hogy a gyerekek türelmetlenül belécsimpaszkodtak telefonáló apjukba, Maigret nem akart tovább alkalmatlankodni, és sietősen elbúcsúzott.

– Hallottad?

– Azt természetesen hallottam, amit te mondtál, de azt nem, amit ő válaszolt.

– Tegnap reggel egy férfi betelefonált az irodájába, hogy megtudja, hol van Jean Martin. Ez kétségtelenül ugyanaz az ember, aki este Bergeracot is felhívta, hogy megbizonyosodjék róla, Martin semmiképpen nem lesz otthon karácsony éjszakáján, a Richard Lenoir körúton.

– És ő lehet az ember az, aki a házban benn is járt?

– Több mint valószínű. De legalábbis bizonyítja, hogy nem Paul Martinról van szó, mert neki nem lett volna szüksége a két telefonhívásra. Ő ugyanis minden további nélkül megtudta volna mindezt a sógornőjétől.

– Te már kezdesz tűzbe jönni. Valld be, nagyon örülsz ennek az esetnek!

És mivel észrevette, hogy Maigret mintha mentséget akarna keresni magának, gyorsan hozzátette:

– De hát ez természetes, drágám! Engem ugyancsak érdekel. Mit gondolsz, mennyi ideig lesz még a kislány lába gipszben?

– Ezt nem kérdeztem meg.

– Szeretném tudni, nem kell-e komplikációtól tartani.

Maigret gondolatait a felesége megint csak új irányba terelte.

– Nem is olyan ostobaság, amit mondasz.

– Mit mondtam?

– Voltaképpen azt, hogy mivel a kislány már két hónapja nyomja az ágyat; minden esélye megvan rá, főként ha valóban nincsenek súlyos komplikációk, hogy ne tartson már soká.

– Kezdetben valószínűleg mankó kell majd neki a járáshoz.

– Nem ez a kérdés. Hanem az, hogy néhány napon, esetleg egy héten belül a kislány elhagyja a szobát. Sétálni is elmehet Madame Martinnel. A terep tehát felszabadul, és bárki könnyen bemehet a lakásba anélkül, hogy Télapónak kellene álcáznia magát.

Kötés közben Madame Maigret-nek, amint békésen nézte és hallgatta férjét, szüntelenül mozgott a szája. A szemeket számolgatta.

– Először is, a férfit Colette jelenléte kényszerítette rá, hogy cselhez folyamodjék. A kislány végül is már két hónapja állandóan a szobában van. Lehet ugyanennyi ideje annak is, hogy ez a férfi vár. Ha ez a baleset nincs, elképzelhető, hogy akár már három héttel ezelőtt felemeli azokat a padlólapokat.

– Hova akarsz kilyukadni?

– Sehova. Vagyis csak azt mondom, ez a férfi valami miatt már nem tudott tovább várni; valami rákényszerítette, hogy késedelem nélkül cselekedjék.

– Néhány napon belül Martin visszatér.

– Pontosan.

– Vajon mi lehet a padló alatt?

– Lehet-e ott bármi is? Ha ugyanis a látogató semmit nem talált ott, akkor a probléma számára ugyanolyan sürgető marad, mint amilyen tegnap este volt. Tehát újból cselekedni fog.

– Mit?

– Fogalmam sincs.

– Mondd csak, Maigret, nem félted a kislányt? Gondolod, biztonságban van ezzel a nővel?

– Tudnám, ha kiderült volna már, Madame Martin hova ment ma reggel a bevásárlás ürügyén.

Felemelte a telefonkagylót, és megint hívta a Bűnügyi Rendőrséget.

– Még mindig én vagyok, Lucas. Ezúttal arra kérlek, foglalkozz a taxisokkal. Tudni szeretném, hogy ma reggel kilenc óra és fél tíz között, valahol a Richard Lenoir körút környékén, vettek-e fel utast, és ha igen, hova vitték. Várj! Igen. Én is arra gondolok. Szőke, jó harmincasnak néz ki, inkább karcsú, de erős. Szürke kosztümöt és bézs színű sapkát viselt. Bevásárlótáska volt a kezében. Biztosan nem volt olyan sok kocsi ma reggel az utcákon.

– Martin már önöknél van?

– Még nincs.

– Nemsokára ott lesz. Ami a másikat, Lorilleux-t illeti, a Palais Royal negyedben a kollégák most túrják fel az irattárat. Perceken belül megtudunk mindent, amire kíváncsi.

Ez volt az az időpont, amikor Jean Martin Bergeracban vonatra szállt. A kis Colette nyilván szendergett. A függöny mögött jól ki lehetett venni Doncoeur kisasszony sziluettjét, aki valószínűleg azon törte a fejét, mit csinál Maigret.

Az emberek, főleg a családosok, a gyerekekkel, akik az új játékaikat is lehozták az utcára, kezdtek kiszállingózni a házakból. A mozik előtt is biztosan sokan állnak sorban. Megállt egy taxi a ház előtt. Aztán léptek hallatszottak a lépcsőházból. Madame Maigret ment is ajtót nyitni, még mielőtt megszólalt volna a csengő. Torrence öblös hangja hallatszott:

– Itt van, főnök?

Torrence mellett belépett a szobába egy kortalan férfi is, aki lesütött szemmel megállt a fal mellett.

Maigret elővett két poharat a tálalószekrényből, és szilvapálinkát töltött.

– Egészségére – mondta.

A férfi keze remegett, s habozva félúton megállt, és ráemelte csodálkozó, nyugtalan szemét.

– Az ön egészségére, Martin úr. Kérem, bocsásson meg, hogy idehívattam, de gondoltam, sokkal nyugodtabb lesz, így közelebb a kislányához.

– Nem esett baja?

– Persze hogy nem. Láttam őt ma reggel, aranyosan játszott az új babájával. Te elmehetsz, Torrence. Lucas-nak van valami feladata a számodra.

Madame Maigret a kötésével együtt kiment, és elhelyezkedett a szomszéd szobában, az ágy szélén, tovább számolgatva a szemeket.

– Foglaljon helyet, Martin úr.

A férfi nem itta ki a poharat, csak hozzáérintette a száját, és letette az asztalra, de időről időre nyugtalan pillantásokat vetett felé.

– Ne izgassa fel magát, különösen azért nem, mert ismerem a történetét.

– Ma reggel el akartam jönni meglátogatni a kislányomat – sóhajtotta a férfi. – Megesküdtem magamnak, időben lefekszem és felkelek azért, hogy eljöhessek neki boldog karácsonyt kívánni.

– Én is így tudom:

– Mindig ez van, tudja. Megesküszöm, hogy csupán egyetlen pohárral iszom, éppen csak erőre kapjak...

– Csak egy fivére van, Martin úr?

– Igen. Jean, aki nálam hat évvel fiatalabb. A feleségemmel és a kislányommal együtt ő az, akit szerettem ezen a világon.

– Nem kedveli a sógornőjét?

A férfi szinte megriadt, és mintha meglepődött, megzavarodott volna.

– Semmi okom rosszat mondani Loraine-ről.

– Rábízta a gyermekét, nemde?

– Amikor meghalt a feleségem és kezdtem elveszteni a lábam alól a talajt...

– Értem. Vajon boldog itt a kislánya?

– Azt gondolom, igen. Nem panaszkodott soha.

– Soha nem próbált meg változtatni a dolgok menetén?

– Minden este megígérem, véget vetek ennek az életnek, de másnap minden kezdődik elölről. Még orvoshoz is elmentem, aki ellátott tanácsokkal.

– És megfogadta őket?

– Néhány napig. Amikor visszamentem hozzá, nagyon sietett. Azt mondta, nincs ideje foglalkozni velem, és jobban tenném, ha elmennék egy alkoholelvonásra specializálódott klinikára...

Kinyújtotta a kezét a pohár után, habozott, és Maigret, hogy látogatója ne érezze feszélyeztetve magát, szintén kiitta poharát.

– Soha nem történt meg, hogy a sógornőjénél találkozott volna egy férfival?

– Nem. Azt gondolom, ezen a téren semmit nem lehet a szemére vetni.

– Tudja, hogy a fivére hol ismerkedett meg vele?

– Egy kis Beaujolais utcai étteremben, ahol két utazás között Párizsban tartózkodva gyakran étkezett. Ez közel volt az ő irodájához, és ahhoz is, ahol Loraine dolgozott.

– Hosszú ideig tartott a jegyességük?

– Nem tudom pontosan. Jean két hónapra elment, és amikor visszajött, közölte velem: összeházasodnak.

– Ön volt a fivére esküvői tanúja?

– Igen. Ami Loraine-t illeti, az ő tanúja az a háztulajdonos volt, akinél lakott. Neki senkije nincs Párizsban. Akkoriban már teljesen árva volt. Valami baj van?...

– Még nem tudom. Mára virradó éjszaka egy férfi járt Colette szobájában Télapónak öltözve.

– Mit tett vele?

– Adott neki egy babát. Amikor az alvó kislány felriadt, ez a férfi éppen kiemelte a padló két deszkáját.

– Gondolja, hogy megfelelő állapotban vagyok a kislányomat meglátogatni?

– Egy perc múlva igen, ha a szíve ezt súgja önnek. Itt megborotválkozhat, rendbe hozhatja magát. Mondja csak: a fivére elrejtene valamit a padló alá?

– Ő? Soha az életben.

– Még akkor sem, ha valamit a saját felesége elől kellene elrejtenie?

– Nem, ő nem dugdos el semmit. Ön nem ismeri őt. Amikor hazajön, mindig elszámol, mintha csak a főnökének számolna el, és a felesége pontosan tudja, mennyi pénz van a zsebében.

– A nő nem féltékeny?

Martin nem válaszolt.

– Nézze, jobb lenne, ha elmondaná nekem, mit gondol. Végül is a lányáról van szó.

– Azt nem hiszem, hogy Loraine féltékeny lenne, ő csupán érdekember. Legalábbis a feleségem ezt állította róla. Nagyon nem szerette őt.

– Vajon miért?

– Mindig azt mondta, Loraine-nek túl keskeny a szája, túlságosan is hideg, túlságosan udvarias, mindig védekező pozícióban van. Igaz is: egyszerűen rátette a kezét Jeanra, a körülményei, a bútorai meg a jövője miatt.

– Loraine szegény volt?

– Soha nem beszélt a családjáról. Mégis valahogy megtudtuk, hogy az apja még akkor meghalt, amikor ő nagyon fiatal volt, és az anyja háztartási alkalmazottként dolgozott.

– Párizsban?

– Valahol a Glaciere negyedben. Ezért van, hogy ő soha nem beszél erről a városrészről. A feleségem azt is szokta mondani, ő olyan ember, aki pontosan tudja, mit akar.

– Mit gondol, a sógornője a volt főnöke szeretője volt?

Maigret ismét kitöltött neki egy ujjnyi italt, s ezért a férfi láthatóan hálás is volt, de nem nyúlt a pohárhoz. Nem akarta, hogy a lánya megérezze a leheletén az alkoholszagot.

– Készíttetek önnek egy csésze kávét. A felesége is nyilván ugyanezen a véleményen volt, jól gondolom?

– Honnan tudja? Ne feledje el, igazában nem szeretett rosszat mondani az emberekről. De Loraine személye belőle majdhogynem fizikai undort váltott ki. Amikor találkoznunk kellett a sógornőmmel, mindig könyörögtem a feleségemnek, ne mutassa ki a megvetését vagy az ellenszenvét. Különös erről éppen nekem beszélni önnel, abban a helyzetben, amelyben én vagyok. Vajon rosszat tettem, amikor rábíztam Colette-et? De hát mi mást tehettem volna?

– Még nem válaszolt a Loraine-nel és főnökével kapcsolatos kérdésre.

– Igen. A feleségem azt állította, van körülöttük valami hamis a levegőben, és hogy Lorain csupán női praktikából ment olyan férfihez feleségül, aki ideje nagy részét utazással tölti.

– Tudja, hogy hol lakott a házasságkötése előtt Loraine?

– Abban az utcában, amely a Sebastapol körútra nyílik, jobbra az első, ha a Rivoli utca felől közelítjük meg a körutat. Jól emlékszem rá, mert az esküvő napján oda mentünk érte kocsival.

– Vagyis a Pernelle utcában?

– Úgy van, ez az. Balra a negyedik vagy ötödik ház, egy olyan kis szálló, ahol bútorozott szobákat adtak ki, csendes és nyugodt, ahol főleg olyan emberek laktak, akik azon a környéken is dolgoztak. Jut eszembe, a Chatelet-ből is lakott ott néhány kis színésznő.

– Nem akarna megborotválkozni, Martin úr?

– Ó, szégyellem magam. Mindenesetre itt, szemben a lányommal...

– Jöjjön velem.

A konyhán át vezette ki a fürdőszobába, hogy elkerüljék azt a szobát, ahol Madame Maigret tartózkodott. Odaadott neki mindent, amire szüksége lehetett, beleértve egy ruhakefét is.

Amikor pedig visszatért az ebédlőbe, Madame Maigret félig kinyitva az ajtót, suttogva megkérdezte tőle:

– Mit csinál most?

– Borotválkozik.

Ismételten a telefon után nyúlt. Még mindig a derék Lucas vette föl a kagylót, akinek karácsony napján annyi munkát adott.

– Te nélkülözhetetlen vagy most az irodában?

– Nem, ha Torrence itt marad. Megvannak az információk, melyeket kért tőlem.

– Egy pillanat. Átszaladsz a Pernelle utcába. Ott találsz egy kis garniszállót, amely valószínűleg még most is működik. Az az érzésem, hogy már láttam, a Sebastopol körút felőli első házak valamelyikében van. Nem tudom, öt év alatt kicserélődtek-e a tulajdonosok. Talán találsz még valakit, aki akkoriban is ott dolgozott. Mindent meg akarok tudni bizonyos Loraine-ről...

– Miféle Loraine-ről?

– Pillanat. Erre még nem gondoltam.

A fürdőszoba ajtaján keresztül megkérdezte Martintól a sógornője lány ne vét.

– Boitel! – kiáltotta ki neki.

– Lucas? Egy bizonyos Loraine Boitelről van szó. A szálló tulajdonosnője volt a tanúja a Martinnal való házasságkötésnél. Loraine Boitel akkoriban Lorilleux-nál dolgozott.

– Ez az a bizonyos Palais Royal-beli Lorilleux?

– Igen. Felteszem magamnak a kérdést, vajon nem voltak-e másféle kapcsolatban is egymással, nem látogatta-e meg Lorilleux néha őt a szállodában. Ez minden. Talán sokkal fontosabb is, mint gondoljuk. Van valami mondandód a számomra?

– A Lorilleux-ügy. Nagyon egy furcsa pasas lehetett. Eltűnésekor, szokás szerint, elvégezték a nyomozást. Ahol a családjával lakott, a Mazarine utcában, békés kereskedő hírében állt, aki példásan nevelte három gyermekét. A Palais Royalban viszont, ahol az üzlete volt, különös dolgokról tudtak. Ez az ember ugyanis nemcsak párizsi emléktárgyakat és régi pénzérméket, hanem obszcén könyveket és metszeteket is árult.

– A környék egyik specialitása.

– Igen, De nem lehetünk túl biztosak abban, hogy más dolgok nem történtek. Annak idején is felmerült, mit keres ott egy nagy piros ripsz terítővel letakart heverő, hátul az irodában. Bizonyítékok híján persze senki nem erősködött, főleg azért nem, mert nem akarták felbosszantani a többé-kevésbé fontos emberekből álló vevőkört.

– És Loraine Boitel?

– Róla alig esik szó a jelentésben. Lorilleux eltűnésekor ő már férjnél volt. Egész délelőtt az üzlet ajtajában várakozott. A dolog úgy festett, hogy a nő nem látta Lorilleux-t az előző esti zárás óta. Éppen ebben a témában telefonáltam, amikor Langlois, a pénzügyi csoporttól, belépett az irodámba. Lorilleux nevének a hallatán összerándult, és azt mondta nekem, hogy ez őt valamire emlékezteti, és mindjárt vetett is egy pillantást a dossziéjába. Hall engem? De tulajdonképpen semmi nem elég világos. Csupán egy biztos: a tények arra mutatnak, hogy Lorilleux abban az időszakban túlságosan gyakran átlépte a svájci határt. Vagyis ez akkoriban volt, amikor az aranycsempészés a tetőfokára hágott. Az illetékesek ezért rajta tartották a szemüket. Két vagy három alkalommal át is kutatták őt a határon, ám anélkül, hogy bármit is felfedezhettek volna nála.

– No, ugorj el a Pernelle utcába, öregem. Azt hiszem, ez most minden eddiginél sürgősebb.

Paul Martin fehér arccal, frissen borotválva jelent meg az ajtó négyszögében.

– Teljesen meg vagyok zavarodva. Nem is tudom, hogyan köszönjem meg önnek.

– Most meglátogatja a kislányát, nem igaz? Nem tudom, mennyi ideig szokott általában mellette maradni, sem azt, hogy ott ez most hogyan alakul. Csak azt szeretném kérni, addig ne hagyja ott, ameddig én önt újból meg nem keresem.

– Nem tölthetném az éjszakát is ott?

– Maradjon ott éjszakára is, ha kell. Legyen készenlétben.

– Veszély fenyegeti?

– Nem tudok róla, de az ön helye mindenképpen Colette mellett van.

A férfi mohón kiitta a feketekávéját, és a lépcsőház felé indult. A felügyelő éppen bezárta mögötte az ajtót, amikor Madame Maigret sietett át az ebédlőn.

– Karácsony napján nem mehet üres kézzel a kislányához.

– De...

Maigret már majdnem válaszolt, valami olyasmit, hogy hiszen náluk még egy baba sincs a házban, amikor a felesége egy apró, csillogó tárgyat nyújtott át neki, egy aranyból készült csöppnyi istenfigurát, melyet, bár semmire nem volt használható, évek óta mindig a varródobozában tartott.

– Adja oda neki ezt. Az ilyesmi mindig örömet szerez egy kislánynak. Siess...

Maigret nagyot kiáltott a lépcsőházban:

– Martin úr!... Martin úr!... Egy pillanatra, ha szabad kérnem!

Majd a kezébe adta az istenfigurát.

– Ne mondja meg, honnan származik.

Majd morgolódva megállt az ebédlő küszöbén, és elnyomott egy sóhajtást.

– Mikor fejezed már be, hogy eljátszasd velem is a Télapót?

– Fogadni mernék, hogy ez legalább annyira fog tetszeni a kislánynak, mint a baba. Mert ez olyan felnőtt dolog, érted?

Látták, amint a férfi áthalad a körúton, egy pillanatra megáll a ház előtt, majd mintegy bátorításként visszafordul Maigret-ék ablakai felé.

– Gondolod, ki fog gyógyulni?

– Aligha.

– És ha történnék valami ezzel a Madame Martinnal...

– Mire gondolsz?

– Semmire. A kislányon gondolkozom. Kíváncsi vagyok, mi lesz belőle.

Legalább tíz perc telt él, Maigret kiterítette az újságját. A felesége újból elfoglalta a helyét vele szemben, és kötött tovább, számolva a szemeket, amikor a felügyelő azt mormolta a füstkarikák eregetése közben:

– És te még soha nem is láttad őt.