5. Joseph különös szökése

Most már jó volt hallani, ahogy az eső veri odakinn a faleveleket, és főként érezni az éjszaka nyirkos-friss leheletét, ahogy beárad a sarkig tárt ajtón.

Joseph nagyon éhes volt, mégis nehezen ette meg azt a pástétomos szendvicset, amelyet a kocsmáros készített neki, annyira elszorult a torka, és a többiek látták, hogy remeg az ádámcsutkája.

Maigret a második vagy harmadik pohár törkölypálinkánál tartott, szájában a pipa, amelyet végre visszakapott.

– Látja, fiatalember, nem azért mondom ezt, hogy kisebb tolvajlásokra bátorítsam, de ha nem csente volna el a pipámat, egy nap biztosan a nádban, a Marne mellett találták volna meg a hulláját. Maigret pipája, ilyet!

És Maigret ezt bizony némi elégtétellel mondta, mint akinek elég kellemesen legyezik a hiúságát. Elcsenték a pipáját, ahogy elcsenik egy nagy író ceruzáját, egy híres festő ecsetjét, egy népszerű sztár zsebkendőjét vagy más apró tulajdonát.

Ezt a főfelügyelő már az első nap megértette. „Nyomozás a család költségére..." Egy olyan ügy, amellyel egyáltalán nem kellett volna foglalkoznia.

Igen, de íme, egy fiatalember, akit bántott a tulajdon szürkesége, elcsórta Maigret pipáját. És ez a fiatalember a következő éjszaka eltűnt. Ugyanez a fiatalember megpróbálta lebeszélni anyját, hogy a rendőrséghez forduljon.

Mert ő maga akart nyomozni, na persze! Mert képesnek tartotta magát erre! Mert Maigret pipájával a szájában, azt hitte...

– Mikor jött rá, hogy a titokzatos látogató gyémántot keres a házukban?

Joseph már hazudni akart, pusztán dicsekvésből, de azután rápillantott Mathilde-ra, és meggondolta magát.

– Nem tudtam, hogy gyémántot. Föltétlenül valami pici tárgynak kellett lennie, mert minden zugot átkutattak, még az apró gyógyszeres dobozokat is fölnyitották.

– Mit szólsz hozzá, Nicolas? Na, Nicolas?

Emez görnyedten ült egy széken, a sarokban, megbilincselt csuklója a térdén – ádázul nézett maga elé.

– Amikor megölted Bleusteint Nizzában.

Meg se moccant. Csontos arcának egy vonása se mozdult.

– Hallod, hogy hozzád beszélek, igen, vagy inkább, hogy neked papolok, ahogy te mondanád, elegánsan? Miután lepuffantottad Bleusteint a Negrescóban, nem jöttél rá, hogy átejtett téged? Nem akarsz kipakolni? Jó! Majd csak megoldódik a nyelved! Mit mondott neked Bleustein? Hogy a gyémántok a Bercy rakparti házban vannak. Jó. De gondolnod kellett volna rá, hogy ezeket a kis izéket könnyű elrejteni. Vagy hogy Bleustein félre is vezethetett. Vagy dörzsöltebbnek gondoltad magad, mint amilyen vagy? No, no! Ne beszélj már annyit! Nem kérdezem meg tőled, honnan származnak a gyémántok Majd megtudjuk holnap, ha a szakértők megvizsgálják őket. Milyen balszerencse, hogy épp akkor buksz le valami régi ügy miatt. Mi is volt az? Betörés a Saint-Martin körúton, ha nem tévedek. Csakugyan! Az is ékszerbolt. Az ember specializálja magát, nem igaz?... Lehúztál három évet. És három hónapja, mióta kiszabadultál, ott ólálkodsz a ház körül. Nálad volt a kulcs, amit Bleustein fabrikált magának!.. Mit mondasz? Jó! Ahogy akarod.

Joseph és Mathilde csodálkozva nézték. Nem tudták megérteni, mitől lett Maigret egyszerre ilyen jókedvű, mert nem tudták, milyen nyugtalan volt az utóbbi órákban.

– Látod, Joseph! Nini! Most meg már tegezlek. Milyen könnyű volt kitalálni. Egy ismeretlen belopózik egy házba, ahol már három éve nem vesznek föl albérlőt... Mindjárt olyasvalakire gondoltam, aki most jött ki a börtönből. Egy betegség nem tart három évig. Azonnal meg kellett volna néznem a szabadlábra helyezettek névsorát, és rábukkantam volna Nicolas barátunkra... Van tüzed, Lucas? Az én gyufám elázott. És most, Joseph, meséld el nekünk, mi történt azon a nevezetes éjszakán!

– Elhatároztam, hogy megkeresem. Azt gondoltam, valami nagyon értékes dologról van szó, talán egész vagyonról.

– És minthogy a mamád rám bízta az ügyet, még azon az éjszakán mindenáron meg akartad keresni.

Joseph lehajtotta a fejét.

– És hogy a mamád ne zavarjon, beleöntöttél valamit a herbateájába.

Nem tagadott. Az ádámcsutkája egyre gyorsabban szállt föl-alá.

– Annyira szerettem volna másképpen élni! – dadogta olyan halkan, hogy alig lehetett megérteni.

– Lementél, papucsban. Miért voltál olyan biztos benne, hogy ezen az éjszakán megtalálod?

– Mert már az egész házat átkutattam, az ebédlő kivételével. Szektorokra osztottam a szobákat. Biztos voltam benne, hogy csak az ebédlőben lehet.

Árnyalatnyi büszkeség tört át az alázatosságán és levertségén, ahogy kijelentette: – Megtaláltam! – Hol?

– Talán észrevette, hogy van az ebédlőben egy régi gáz-függőlámpa gyertyatartó karikákkal és porcelán gyertyákkal. Nem tudom, hogy jutott eszembe, hogy leszereljem a gyertyákat. Összegöngyölt papírokat találtam bennük, és a papírokban apró, kemény tárgyakat.

– Egy pillanatra! Amikor lementél a szobádból, mit terveztél arra az esetre, ha sikerül megtalálnod, amit keresel?

– Semmit.

– Nem gondoltál arra, hogy elutazol? –Nem. Esküszöm.

– De talán, hogy eldugod máshol a szajrét.

– Igen.

– A házban?

– Nem. Mert arra számítottam, hogy ön is átkutatja a házat, és biztos voltam benne, hogy megtalálja azt a valamit. A fodrászszalonban akartam eldugni. Azután, később...

Nicolas gúnyosan nevetett. A pultra támaszkodó kocsmáros meg se mozdult, és az inge, mint egy fehér folt világított a félhomályban.

– Amikor megtaláltad azt az izét a gyertyákban... – Éppen az utolsót tettem vissza a helyére, amikor éreztem, hogy van valaki a szobában. Először azt hittem, a mama. Eloltottam a lámpámat, mert zseblámpával világítottam magamnak. Egy férfi közeledett felém, és akkor odarohantam az ajtóhoz, és kiugrottam az utcára. Nagyon féltem. Futottam. Az ajtó hangosan becsapódott. Papucsban voltam, kalap nélkül, nyakkendő nélkül. Csak futottam, és lépteket hallottam magam mögött.

– Nem vagy olyan gyors, mint ez a fiatal agár, Nicolas! – csúfolódott Maigret.

– A Bastille táján őrjárattal találkoztam. Nem távolodtam el tőlük, biztos voltam benne, hogy ez az ember ott nem mer megtámadni. Így elérkeztem a Gare de l'Esthez, és ez adta az ötletet...

– Hogy Chelles-be utazz, ugye? Édes emlék! Azután?

– Reggel öt óráig a váróteremben maradtam. Sok ember volt ott. Azt gondoltam, amíg vannak körülöttem...

– Értem.

– Csakhogy nem tudtam, ki üldöz engem. Végignéztem az embereket, egyiket a másik után. Amikor kinyitották a pénztárablakot, két asszony közé furakodtam. Egészen halkan kértem jegyet. Több vonat indult egymás után. Hol az egyikre szálltam, hol a másikra, és sohasem az állomás oldalán léptem le.

– Mit szólsz hozzá, Nicolas? Ez a kölyök, úgy látszik, még több munkát adott neked, mint nekem!

– Mivel nem tudta, hogy hova szól a jegyem, ugye? Chelles-ben megvártam, míg elindult a vonat, akkor ugrottam le.

– Nem rossz! Nem rossz!

– Elrohantam az állomásról. Az utcákon nem volt senki. Továbbfutottam. Senkit se hallottam magam mögött. Ideértem. Azonnal szobát kértem, mert már nem bírtam tovább, és gyorsan meg akartam szabadulni a... – Még most is remegett, ahogy beszélt róla. – Anyám sohase ad nekem sok zsebpénzt. A szobában észrevettem, hogy csak tizenöt frankom van, és némi apró. Vissza akartam menni, hazaérni, mielőtt...

– És megérkezett Nicolas...

– Az ablakból láttam, hogy kiszáll a taxiból, körülbelül ötszáz méterre innen. Azonnal megértettem, hogy Lagnyig utazott a vonattal, azután taxiba ült, Chelles-ben rátalált a nyomomra. Akkor bezárkóztam. És amikor lépteket hallottam a lépcsőn, odahúztam a fiókos szekrényt az ajtó elé. Biztos voltam benne, hogy megölne.

– Habozás nélkül – morgott Maigret. – Csakhogy – ez az! – nem akart lelepleződni a kocsmáros előtt. Ugye, Nicolas? Beköltözött ide, arra számítva, hogy egyszer mégiscsak előjössz a szobádból... Ha máskor nem, amikor megéhezel.

– Nem ettem semmit. Attól is féltem, hogy hoz egy létrát, és éjszaka bemászik az ablakon. Ezért zárva tartottam a zsalukat. Nem mertem elaludni.

Kívülről léptek hallatszottak. A sofőr volt, aki, miután elült a vihar, tudni szerette volna, mi van az utasaival.

Maigret akkor gyöngéden kiverte pipáját a talpán, megtömte és megsimogatta.

– Ha olyan peches vagy, hogy összetöröd... – morogta. – Azután, átmenet nélkül: – Menjünk, gyermekeim, indulás! Igaz is, Joseph, mit fogsz mondani anyádnak?

– Nem tudom. Szörnyű lesz.

– Dehogy is, dehogy is! Lementél az ebédlőbe, hogy detektívesdit játsszál. Láttál egy férfit, aki éppen elhagyta a lakást. Követted, büszkén, hogy úgy viselkedsz, mint egy nyomozó.

Nicolas most nyitotta ki először a száját. Megvetően mondta:

– Ha azt hiszi, hogy beszállok a pakliba! Maigret rendületlenül folytatta:

– Majd meglátjuk később, ugye, Nicolas? Négyszemközt, a hivatalomban... Mit gondol, barátom, azt hiszem, elég szorosan leszünk a maga tragacsában. Indulunk?

Valamivel később ezt súgta Joseph fülébe – a fiú az ülés egyik sarkában szorongott Mathilde-dal:

– Adok neked egy másik pipát! Még nagyobbat, ha akarod.

– Csakhogy – válaszolt a kölyök – az nem lesz az ön pipája.

Rayman Katalin fordítása