4. A horgásztanya

Mathilde nem túlzott, amikor azt állította, hogy a hely nyugtalanító, sőt vészjósló. Valami elhanyagolt lugas támaszkodott a kis háznak, amelynek szürke ablakai mögött le voltak húzva a redőnyök. Az ajtó nyitva állt, mert a vihar csak most kezdte fölfrissíteni a levegőt.

Sárgás fény világította meg a piszkos padlót. Maigret hirtelen merült föl a sötétségből az ajtónyílásban, szinte természetfölötti nagyságban, és pipával a szájában megbökte a kalapja szélét. Ezt mormolta:

– Jó estét, uraim.

Két férfi beszélgetett ott egy vasasztal mellett, amelyen egy üveg törkölypálinka állt és két vastag pohár. Az egyikük, egy kis barna férfi, ingujjban, nyugodtan felnézett. Kissé csodálkozó arcot vágott, fölkelt, visszarántotta nadrágját a derekára, és ezt morogta:

– Jó estét!

A másik háttal volt Maigret-nek, de az biztosan nem Joseph Leroy. Rendkívül erős testalkatú férfi, nagyon világosszürke ruhában. Elég különös, hogy bár Maigret késői megjelenése kissé alkalmatlannak látszott, a férfi mégse mozdult; sőt mintha erőlködött volna, hogy ne rezzenjen össze. Egy fajanszból készült reklám-falióra éjfél után tíz percet mutatott, de bizonyára több is volt már. Vajon természetes dolog-e, hogy ez az ember meg se fordul, annyira nem kíváncsi rá, ki jött?

Maigret megállt a söntéspult mellett; ruhájáról csöpögött a víz, és sötét foltokat festett a szürke padlóra.

– Volna egy szobája számomra?

A kocsmáros, hogy időt nyerjen, beállt a pult mögé – csak három-négy üveg volt a polcon, azok is elég gyanúsak –, és maga is föltett egy kérdést:

– Adhatok valamit?

– Ha ragaszkodik hozzá. Azt kérdeztem magától, van-e szobája.

– Sajnos, nincs. Gyalog jött?

Most Maigret-n volt a sor, hogy ne válaszoljon:

– Egy pohár törkölyt.

– Mintha autómotort hallottam volna.

– Ez bizony lehetséges. Van szobája vagy nincs? Még mindig ez a hát, néhány méter távolságban, olyan mozdulatlan hát, mintha kőből faragták volna. Nem volt villany. A helyiséget csak egy ócska petróleumlámpa világította meg.

Ez az ember azért nem fordult meg... Azért volt olyan kínosan, következetesen mozdulatlan...

Maigret nyugtalan lett. A ház hátsó feléhez ragasztott konyha és az ivó méreteiből szélsebesen kiszámította, hogy legalább három szobának kell lennie az emeleten. A kocsmáros külsejét, az egész hely siralmas állapotát, a rendetlenség és elhanyagoltság jellegét látva megesküdött volna, hogy a házban nincs asszony.

Pedig valaki járt a feje fölött, lopakodó léptekkel. Ennek bizonyára volt valami jelentősége, mivelhogy a kocsmáros gépiesen fölemelte a fejét, és úgy látszott, bosszankodik.

– Sok lakója van? – Senki. Csak...

A férfira mutatott, vagy inkább a mozdulatlan hátra, és Maigret hirtelen úgy érezte, komoly veszély fenyegeti, megértette, hogy nagyon gyorsan kell cselekednie, és nem tehet hibás mozdulatot. Még volt annyi ideje, hogy lássa a férfi kezét az asztalon, amint a lámpa felé közeledik, és előreugrott.

Későn. A lámpa oda vágódott a padlóhoz, eltört az üvegje, és petróleumszag áradt szét a kocsmában.

– Sejtettem, hogy ismerlek, te gazember.

Sikerült megragadnia a férfi zakóját. Jobb fogásra törekedett, de a másik megütötte, hogy elszabaduljon. Teljes sötétségben voltak. Csak az ajtó négyszöge rajzolódott ki az éjszaka halvány fényében. Mit csinál a kocsmáros? Vajon a vendég segítségére siet-e?

Maigret is ütött. Azután érezte, hogy beleharapnak a kezébe, és akkor teljes súlyával az ellenfelére vetette magát, és mind a ketten lezuhantak a padlóra, az üvegcserepek közé.

– Lucas! – kiáltott Maigret teljes erejéből. – Lucas... A férfinak fegyvere volt, Maigret egy revolver kemény domborulatát érezte a zakó zsebében, és arra törekedett, hogy ne engedje ellenfele kezét becsúszni ebbe a zsebbe.

Nem, a kocsmáros nem mozdult. Ebből az irányból nem hallatszott semmi zaj. Bizonyára mozdulatlanul, talán közömbösen állt a pultja mögött.

– Lucas!...

– Megyek, főnök.

Lucas rohant, odakint, a pocsolyák és keréknyomok között, és azt ismételgette:

– Mondom, hogy maradjon itt. Érti? Megtiltom, hogy utánam jöjjön.

Kétségkívül Mathilde-hoz szólt, aki bizonyára halálsápadt volt rémültében.

– Ha még egyszer harapni próbálsz, piszkos csirkefogó, szétverem a pofádat. Érted?

Maigret könyöke megakadályozta, hogy a férfi kihúzza a revolvert a zsebéből. Ellenfele éppen olyan erős volt, mint ő. A sötétben, egészen egyedül, a főfelügyelő talán nem tudott volna fölébe kerekedni. Nekiütköztek az asztalnak, s az rájuk borult.

– Ide, Lucas! A lámpád!

– Itt van, főnök.

És hirtelen sápadt fénynyaláb világította meg a két férfit, akiknek a tagjai össze voltak keveredve.

– Az istókját! Nicolas! Hogy így találkozunk, mi?

– Ha azt hiszi, hogy nem ismertem föl magát, akár csak a hangjáról is...

– Segíts, Lucas! Ez egy veszedelmes állat. Üss rá egy nagyot, hogy megnyugodjon. Üss! Ne félj! Ez kemény fickó...

És Lucas gumibotjával teljes erejéből lesújtott a férfi koponyájára.

– A bilincseket! Rakd fel! Nem számítottam rá, hogy itt találom ezt a piszkos gazembert. így, megvan. Fölkelhetsz, Nicolas. Ne fáraszd magad, ne tégy úgy, mintha elájultál volna. Keményebb annál a te fejed. Kocsmáros!

Még egyszer kellett szólnia. A kocsmáros alakja kivált a sötétségből, a söntés mögött, és elég különös volt hallani a békés hangját:

– Uraim...

– Nincs más lámpa vagy gyertya a házban?

– Keresek gyertyát. Legyenek szívesek bevilágítani a konyhába!

Maigret letörülte zsebkendőjével a csuklóját, amelyet Nicolas jól megharapott. Zokogás hallatszott az ajtó mellől. Bizonyára Mathilde volt, aki nem tudta, mi történik, és talán azt hitte, hogy a főfelügyelő Joseph-fel...

– Jöjjön be, gyermekem! Ne féljen! Azt hiszem, rövidesen vége az egésznek. Te, Nicolas, te ülj ide, és ha megpróbálsz elmozdulni...

Revolverét és az ellenfele fegyverét egy asztalra tette, a keze ügyébe. A kocsmáros visszajött a gyertyával, olyan nyugodtan, mintha semmi se történt volna.

– Most pedig – mondta neki Maigret –, hozd ide azt a fiatalembert!

Egy kis habozás. Tagadni fog?

– Azt mondom neked, menj el azért a fiatalemberért, megértetted? – És miközben a kocsmáros néhány lépést tett az ajtó felé, utánaszólt:

– Vajon van-e pipája?

Mathilde zokogva kérdezte: – Biztos benne, hogy itt van, és hogy semmi baja se történt?

Maigret nem válaszolt, hegyezte a fülét. A kocsmáros kopogott egy ajtón odafenn. Halkan beszélt, sürgetően. Mondattöredékeket lehetett hallani:

– Párizsi urak és egy kisasszony. Kinyithatja. Esküszöm. ..

És Mathilde, még mindig sírva:

– Hátha megölték...

Maigret vállat vont, és maga is a lépcső felé indult.

– Vigyázz a barátunkra, Lucas! Fölismerted régi kliensünket, Nicolas-t, ugye? És én azt hittem, még mindig Fresnes-ben van!

Lassan fölment a lépcsőn, félretolta az ajtóra hajló kocsmárost.

– Én vagyok, Joseph, Maigret felügyelő. Kijöhet, fiatalember. – Majd a kocsmároshoz fordult:

– Maga miért nem megy le, mire vár? Adjon valami innivalót annak a kislánynak, grogot, vagy valamit, amitől erőre kap. Nahát, Joseph!

Végre megfordult a kulcs a zárban. Maigret belökte az ajtót.

– Nincs lámpa?

– Várjon! Maradt egy kis darab gyertya, meggyújtom. Joseph keze reszketett, ahogy a gyertya lángja megvilágította, látszott az arcán a rémület.

– Még mindig odalenn van? – rebegte.

És összevissza beszélt, egymást üldözték a gondolatai.

– Hogy tudott megtalálni? Mit mondtak önnek? Ki az a kisasszony?

Falusi szoba; nagyon magas, vetetlen ágy, fiókos szekrény, amelyet – úgy látszott –, előzőleg az ajtó elé húztak, mint valami ostromállapotban.

– Hová tette? – kérdezte Maigret a világ legtermészetesebb arcával.

Joseph elképedve bámult rá, megértette, hogy a főfelügyelő mindent tud. Akkor se nézhetett volna másképpen, ha maga az Atyaúristen jelenik meg a szobában.

Lázas mozdulatokkal nyúlt a farzsebébe, és kihúzott belőle egy egészen kicsi, újságpapírba burkolt csomagot.

A haja kócos volt, a ruhája gyűrött. A főfelügyelő gépiesen a lábára nézett – formátlan papucsot látott cipő helyett.

– A pipámat...

A fiú ezúttal majdnem elsírta magát, és az ajka gyerekesen lebiggyedt. Maigret már azon gondolkozott, nem fogja-e térdre vetni magát, hogy bocsánatot kérjen.

– Nyugalom, fiatalember – tanácsolta neki. – Többen vannak odalenn.

És mosolyogva vette át a pipát a fiútól, aki most még jobban reszketett.

– Csitt! Mathilde itt van a lépcsőn. Nincs türelme megvárni, amíg lemegyünk. Fésülködjön meg!

Felkapta a kannát, hogy vizet töltsön a mosdótálba, de üres volt a kanna.

– Nincs víz? – csodálkozott a felügyelő.

– Megittam.

Hát persze! Természetesen! Hogy is nem gondolt rá? Ez a sápadt arc, megnyúlt vonások, fénytelen szem!

– Éhes?

Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, Mathilde ott van mögötte a sötét lépcsőházban. így szólt hozzá:

– Jöjjön be, gyermekem... Csak semmi ömlengés! Higgye el nekem, hogy Joseph nagyon szereti magát, hát persze, hogy szereti, de azt gondolom, most mindenekelőtt ennie kell.