1. fejezet

 

 

Minden alkalommal minden ugyanúgy történt. Amint eljött a lefekvés ideje, felsóhajtott:

– No, holnap majd délig alszom!

Madame Maigret pedig megint hitelt adott férje szavainak, mintha bizony az elmúlt évek során semmit sem fogott volna fel a történtekből, mintha nem tudta volna, hogy az így odavetett szavaknak semmilyen jelentőséget nem kell tulajdonítania. Az asszony, persze, alhatott volna tovább, mert neki semmi oka nem volt rá, hogy korán felkeljen.

De még alig virradt, amikor Maigret hallotta, hogy óvatosan megmozdul az ágynemű. Ő meg sem moccant. Arra kényszerítette magát, hogy továbbra is szabályosan és mélyen lélegezzen, mint aki még mindig alszik. Olyan volt ez, mint valami játék. Számára megható volt az az érzés, amint társa szinte egy macska óvatosságával halad az ágy széle felé, és minden apró mozdulat után meg-megállva igyekszik újra meg újra megbizonyosodni arról, hogy nem ébredt fel a férj. Majd bekövetkezett az a várva várt pillanat, amikor a hirtelen felszabadult ágyrugók egy röpkén felfakadó sóhajhoz hasonló, pici zajjal megereszkedtek.

Madame Maigret összeszedte a székről ruhadarabjait, majd nagyon óvatosan lenyomta a fürdőszobaajtó kilincsét, hogy aztán a konyha biztonságos távolságában folytassa a már jól begyakorolt mozdulatokat.

Maigret pedig újból elaludt. Nem mélyen. Nem is aludt sokáig. Zavaros és felkavaró álma volt. Ébredés után ezt az álmát nem tudta az emlékezetébe idézni, de az a tudat, hogy álma valamiképp megindító volt, később is fontos maradt számára.

A függönyök mögött, amelyek soha nem zártak szorosan, sápadt és nyers napvilág derengett. Várt még egy keveset, nyitott szemmel feküdt a hátán. A kávé illata elért hozzá, és amikor a lakás ajtaját nyílni és csukódni hallotta, már tudta, hogy felesége azért távozott ilyen sietve, hogy neki friss, meleg kiflit vásároljon.

Más reggeleken soha nem evett, beérte egy feketével. Ez a mostani kis szertartás is a felesége ötlete volt. Ő volt az, aki vasárnapokon és ünnepnapokon ezt a reggeli ágyban maradást valósággal kötelezővé tette neki, és ilyen alkalmakkor azért ment ki az Amelot utca sarkára, hogy kiflit hozzon reggelire.

Maigret felkelt, belebújt papucsába, magára vette köntösét, és elhúzta a függönyöket. Tudta ugyan, kár felkelnie, mert Madame Maigret megint csalódott lesz. Bár szeretett volna örömet szerezni a feleségének, már egyáltalán nem kívánt továbbra is az ágyban lustálkodni.

Kint nyoma sem volt a hónak. Maigret számára nevetségesnek tűnt, hogy túl az ötvenen még mindig ennyire csalódottnak érzi magát, hogy karácsonykor nem esett hó, bár jól tudta, hogy bizonyos korú emberek már sohasem komolyodnak meg annyira, mint azt a fiatalok hiszik róluk..

A levegő láthatóan sűrű volt és nyálkás, valósággal ránehezedett a háztetőkre. A Richard Lenoir körút még teljesen kihalt volt, a szemben lévő nagy kocsibejáró fölött szurkosán rítt le a jól ismert felirat: „Bírósági közraktár”. Isten tudja, miért; a nagy fekete „B” lehangoló látványt nyújtott.

Feleségét újra járkálni hallotta a konyhában, majd azt is érzékelte, hogy lábujjhegyen belopózik az ebédlőbe, s mindezt olyan nagy elővigyázatossággal teszi, mintha fel sem tételezné, hogy a férje már az ablak előtt áll. Ekkor Maigret rápillantott az éjjeliszekrényen maradt órájára, és megállapította, hogy még csak tíz perccel múlt nyolc óra.

Maigret-ék előző este színházban voltak. Előadás után – mások példájára – ők is szívesen bekaptak volna valamit egy étteremben, de minden asztal előre le volt foglalva a karácsonyi vacsorák számára. Így kettesben, kart karba öltve, gyalog jöttek haza. Alig valamivel éjfél előtt léptek be a kapun, s amikor megérkeztek, már nem sokáig váratták egymást, hogy átadják egymásnak karácsonyi ajándékaikat.

Maigret, mint mindig, pipát kapott. Felesége egy elektromos kávéfőző legújabb modelljét kapta, melyre már régen vágyott, és a hagyományokhoz híven neki még egy tucat finom hímzésű zsebkendő is jutott.

Maigret gépies mozdulatokkal tömte meg új pipáját. A körút másik oldalán lévő házak némelyikének ablakain voltak zsalugáterek, némelyikén nem. E házak lakói közül még csak kevesen lehettek ébren. Itt-ott ugyan égett a villany, nyilván ezekben a lakásokban gyerekek is voltak, akik már korán felébredtek, s kíváncsian a karácsonyfához meg az újonnan kapott játékokhoz siettek.

Kényelmes lakásukban mindketten békés délelőttnek néztek elébe. Úgy tűnt, Maigret, szokása szerint, sokáig házikabátban marad, meg sem borotválkozik, később pedig kimegy a konyhába, és beszélget a feleségével, mialatt elkészül az ünnepi ebéd.

Szomorúnak nem volt mondható. Egyszerűen csak az álma –amelyre még mindig nem emlékezett – váltott ki belőle valamiféle felületes érzékenységet. Elvégre az is lehet, hogy ez nem is álom volt, hanem maga a karácsony. Ám ezen a napon óvatosnak kell lennie, jól még kell gondolnia a szavait, mert lám, Madame Maigret is mennyire kiszámított mozdulatokkal bújt ki az ágyból, hiszen ilyenkor ő is könnyebben lesz izgatott, mint máskor.

Csend! Csak nem gondolni erre! Nem mondani semmi olyat, ami felesleges gondolatokat indíthatna el benne. Mostantól fogva már nem tanácsos kibámulni az utcára sem, mert a gyerekek biztosan elkezdték egymásnak mutogatni a játékaikat.

A legtöbb házban voltak gyerekek, ha nem is mindegyikben. Később majd hallani lehet a játéktrombiták meg dobok hangját, s a pisztolyok csattanását is. A kislányok pedig mindjárt elkezdik ringatni a babákat.

Egyszer, néhány esztendővel ezelőtt, Maigret mintha csak a levegőnek mondta volna, így szólt:

– Miért nem használjuk ki a karácsonyt, és utazunk el valahova?

– Ugyan hova mennénk? – hangzott felesége megtámadhatatlan józanságú válasza.

Tényleg, kihez mehetnének? Egyiküknek sem volt meglátogatható családja, kivéve, persze, a felesége nővérét, aki azonban túlságosan messze lakik. S ilyenkor szállodába menni egy teljesen idegen városban, vagy valahol egy vidéki fogadóban szobát bérelni? Ugyan minek?

Pszt! Ideje lenne már meginni a kávét, aztán már egyenesben érezné magát. A napi első csésze kávé és első pipa előtt soha nem tud igazán megfelelő állapotba kerülni.

Abban a pillanatban, amikor karja a kilincs irányába lendült, zajtalanul kinyílt az ajtó, és Madame Maigret jelent meg, tálcával a kezében, s az üres ágyra pillantva, mint aki mindjárt sírva fakad, csalódottan nézett rá.

– Te már fölkeltél?!

Az asszony frissen, rendbe tett hajjal, világos kötényben állott előtte.

– Pedig már-úgy örültem, hogy ágyba hozhatom neked a reggelit! – mondta.

Maigret már százszor is megpróbálta finoman megértetni a feleségével, hogy ez neki nem szerez örömet, hanem kifejezetten rossz közérzetet okoz, mert az az érzése támad, mintha már beteg vagy béna lenne, mégis, Madame Maigret számára az ágyba hozott reggeli mindig a vasárnapok és az ünnepek eszménye maradt.

– Nem akarsz visszafeküdni? – kérdezte.

Nem! Már nincs hozzá kedve.

– Hát akkor gyere... Boldog karácsonyt!

Az ebédlőben voltak, az asztal egyik sarkán az ezüsttálca, rajta gőzölgő kávéscsésze, a szalvétában pedig aranyszínű kiflik.

Hogy feleségének örömet szerezzen, letette a pipát, és megevett egy kiflit, de állva' maradt, és amint kifelé bámult, megjegyezte:

– Porhó hullik.

Ez tényleg nem volt igazi hó. Úgy szitált az égből, mint valami finom fehér por, s ez őt arra emlékeztette, hogy amikor kisfiú volt, ilyenkor kinyújtotta a nyelvét, hogy arra is jusson a pelyhekből.

Tekintete közben a szemközti ház kapujára szegeződött, balra a közraktáraktól. Éppen két nő jött ki rajta, hajadonfőtt. Egyikük, egy harminc körüli szőke, éppen csak a vállára vetett egy kabátot, anélkül, hogy az ujjába belebújt volna, míg a másik, az idősebb, egy sálba burkolózott.

Úgy látszott, mintha a szőke habozna, bármikor készen arra, hogy visszavonuljon. Eközben a barna, kicsi és nagyon sovány sürgette a másikat, és Maigret-nek az volt az érzése, hogy beszéd közben egyenesen az ő ablakaik irányába mutogatott. Ekkor a kapu négyszögében, a hátuk mögött, megjelent a házmester, aki láthatólag a soványabb segítségére volt, eztán a szőke nő végre rászánta magát, hogy időnként nyugtalanul hátrafordulva átjöjjön az utca túlsó oldalára.

– Mi az, amit nézel?

– Semmit… nők...

– Mit csinálnak?

– Úgy tűnik, ide akarnak jönni.

A körúton, az úttest közepén ugyanis mind a két nő felemelte a fejét, és éppen abba az irányba nézett, ahol ő állt.

– Remélem, senki nem fog zavarni téged karácsony napján. Még rendet sem csináltam.

Persze, ezt senki nem vette volna észre, mert a tálcán kívül semmi nem volt elővéve, a fényes bútorokon pedig szemernyi por sem látszott.

– Biztos vagy benne, hogy idejönnek?

– Majd meglátjuk.

Puszta elővigyázatosságból, persze, szerette volna legalább a fésűt végighúzni a haján, fogat mosni, és egy kis vizet loccsantani az arcára. De még mindig a szobában volt, és éppen újra pipára gyújtott, amikor csengettek. Madame Maigret nyilvánvalóan kitartóan ellenállt a látogatóknak, mert hosszú idő telt el, míg visszajött.

– Mindenképpen szeretnének veled beszélni – suttogta. – Ragaszkodnak hozzá, mert nagyon is fontos ügyről van szó, és tanácsra lenne szükségük. Kettejük közül az egyiket ismerem.

– Melyiket?

– Azt a kis soványt, az Doncoeur kisasszony. Ott szemben, ugyanazon az emeleten lakik, ahol mi, és egész nap az ablak mellett dolgozik. Kitűnő teremtés, egy Saint Honoré külvárosában lévő cégnek készít finom hímzéseket. Néha azon tűnődöm, nem szerelmes-e beléd.

– Miért?

– Mert amikor elmész hazulról, nagyon gyakran feláll, csak azért, hogy követhessen téged a szemével.

– Hány éves?

– Úgy negyvenöt és ötven között lehet. Nem veszel fel valami ruhát?

Miért nem lehet neki joga ahhoz, hogy karácsony reggelén, fél kilenckor, az őt a saját otthonában megzavarok előtt házikabátban mutatkozzék? Míg ezen tűnődött, belebújt egy pantallóba, és kinyitotta az ebédlő ajtaját, amely előtt már ott állt a két nő.

– Bocsássanak meg, hölgyeim...

Persze, talán Madame Maigret-nek igaza van, mert Doncoeur kisasszony őt meglátva nem elpirult, hanem elsápadt, majd mosolygott egy kicsit, aztán elvesztette és újra visszanyerte a mosolyát, s kinyitotta a száját anélkül, hogy rögtön rátalált volna arra, amit mondani akart.

Ami a szőkét illeti, ő teljesen ura volt önmagának, és egyáltalán nem volt híján a humornak sem, amint ezt mondta:

– Nem én voltam az, aki jönni akart.

– Nem ülnének le?

Maigret nemcsak azt vette észre, hogy a szőke nő a kabátja alatt otthonkát visel, hanem azt is, hogy nincs rajta harisnya, Doncoeur kisasszony ellenben úgy volt öltözve, mint aki misére megy.

– Ön most nyilván azt kérdezi magában, hogyan vehettük magunknak a bátorságot ahhoz, hogy önhöz forduljunk – kezdte ez utóbbi, keresgetve a szavakat. – Persze csakúgy, mint az egész környék, mi is pontosan tisztában vagyunk azzal, milyen megtiszteltetésben van részünk, hogy önt szomszédunknak tudhatjuk.

Ezután a kisasszony könnyedén elpirult, és merően nézte a tálcát.

– Még a reggelijének befejezésében is megakadályozzuk.

– Már éppen végeztem vele. Hallgatom önöket.

– Ma hajnalban, vagyis inkább az elmúlt éjszaka idején, egy olyan felzaklató esemény történt nálunk, hogy rögtön azt gondoltam, kötelességünk erről önnel beszélnünk. Madame Martin nem akarta önt zavarni. Én azonban azt mondtam…

– Ön is ott szemben lakik, Madame Martin?

– Igen, uram.

Jól látszott, hogy a szőke nő azzal, hogy az idejövetelre rábeszélték, valami miatt nem volt megelégedve. Ami viszont Doncoeur kisasszonyt illeti, ő hamar visszanyerte a lendületet.

– Mi ugyanazon az emeleten lakunk, éppen az önök ablakaival szemben – ismét elvörösödött, mintha ez valamiféle vallomás lenne. – Martin úr gyakran elutazik üzleti ügyekben, ami érthető, mivel ő kereskedelmi utazó. Két hónapja a kislányuk egy szerencsétlen baleset következtében ágyhoz van kötve.

Maigret udvariasan a szőke nőhöz fordult.

– Van egy kislányuk is, Madame Martin?

– Hogy őszinte legyek, nem a kislányunk, hanem az unokahúgunk. Az anyja több mint két esztendeje meghalt, és azóta a gyermek velünk él. A minap a lépcsőházban eltörte a lábát, és csak hat hét után jön rendbe, persze, hacsak nem áll elő közben valamilyen komplikáció.

– A kedves férje jelenleg éppen vidéken van?

– Dordogne-ban kell most lennie.

– Hallgatom, Doncoeur kisasszony.

Madame Maigret éppen áthaladt a fürdőszobán, hogy visszamenjen a konyhába, ahonnan hallani lehetett, mint rakosgatja a lábosokat ide-oda. Maigret időként egy pillantást vetett a fakó égboltra.

– Ma reggel szokás szerint korán keltem, hogy elmenjek az első misére.

– El is ment?

– Igen. Fél nyolc felé jöttem haza, mert három misét is végigültem. Elkészítettem a reggelimet. Ön is láthatta a fényt az ablakomban.

Maigret jelezte, hogy nem vette észre.

– Igyekeztem, hogy vigyek valami finomságot Colette-nek, akinek ez a karácsony úgyis olyan szomorú. Colette Madame Martin unokahúga.

– Hány éves a kislány?

– Hét. Ugye, Madame Martin?

– Igen. Januárban lesz hétéves.

– Nyolc órakor kopogtattam a lakás ajtaján.

– Én akkor még nem keltem fél – mondta a szőke nő. – Ma meglehetősen sokáig aludtam.

– Ezért is mondtam, hogy kopogtattam, és hogy Madame Martin egy pillanatig várakoztatott, de csak addig, amíg magára vett égy pongyolát. Tele volt a kezem, és megkérdeztem, átadhatom-e ajándékaimat Colette-nek.

Maigret érzékelte, hogy a szőkének ez az idő elég volt ahhoz, hogy alaposan szétnézzen a lakásban, és azt is, hogy időnként egy-egy éles, gyanakvó pillantást vetett rá.

– Együtt nyitottuk ki a kislány szobájának az ajtaját.

– A gyermeknek saját szobája van?

– Igen. A lakás két szobából, egy mellékhelyiségből, egy ebédlőből és egy konyhából áll. De meg kell önnek mondanom… Nem! Ezt majd később! Ott tartottam, hogy kinyitottuk az ajtót. Mivel sötét volt a szobában, Madame Martin felkattintotta a villanykapcsolót.

– Colette már ébren volt?

– Igen. Úgy láttuk, hogy már hosszú ideje nem alszik, és olyan, mintha várna valamire. Tudja, milyenek karácsony reggelén a gyermekek! Ha tudta volna használni a lábát, kétségkívül már rég felkelt Volna, hogy megnézze, mit hozott neki a Télapó. Egy másik gyermek talán oda is hívott volna. De ő már olyan, mint egy kicsi felnőtt. Észre lehet venni, hogy sokat töpreng, a koránál idősebb.

Madame Martin kibámult az ablakon, és Maigret azt szerette volna tudni, melyik az ő lakása. Valószínűleg az ott, jobbra, egészen a ház végében, ahol két ablak világít.

Doncoeur kisasszony folytatta:

– Kellemes karácsonyt kívántam a kislánynak. Szó szerint azt mondtam neki:

„– Nézd, drágám, mit tett le a Télapó neked a szobámban.”

Madame Martin ujjai megremegtek, és görcsbe rándultak.

– És tudja, Monsiuer Maigret, hogy ez a kislány anélkül, hogy megnézte volna, mit hoztam neki – ezek egyébként csak apróságok voltak mit válaszolt nekem? Azt mondta:

”Láttam őt.”

„– Kit láttál?”

„– A Télapót.”

„– Mikor láttad őt? Hol?”

„– Itt, éjszaka. Bejött a szobámba.”

Ezt mondta, ugye, Madame Martin? Ha más gyerekről lenne szó, elnevettem volna magam, de én mondtam már önnek, hogy ez a Colette már egy kis nő. Ő bizony nem bolondozik.

„– Hogyan láthattad a Télapót, hiszen sötét volt?”

„– Volt neki egy villanylámpája. Nézd, Lorain mama…”

Mert azt is el kell mondanom önnek, hogy a kislány Madame Martint mamának szólítja, ami természetes, lévén, hogy az ő anyja nincs többé, helyette Madame Martin…

Maigret fülében ez az egész úgy hangzott, mint valami folyamatos duruzsolás, már-már kezdett összezavarodni. Még nem itta meg a második csésze kávét, s időközben a pipa is kialudt a szájában.

– Tényleg látott a kislány valakit? – kérdezte meggyőződés nélkül.

– Igen, felügyelő úr. És én emiatt ragaszkodtam ahhoz, hogy Madame Martin jöjjön át, és beszéljen önnel. Még bizonyítékunk is van. A kislány ugyanis egyszer csak ravasz mosollyal felemelte a takaróját, és szorosan magához szorítva az ágyban, egy csodaszép babát mutatott nekünk, amely tegnap este még nem volt benn a házban.

– Nem ön ajándékozta neki ezt a babát, Madame Martin?

– Akartam neki adni egyet, egy ennél sokkal kevésbé szépet, amit tegnap délután vásároltam a Galériában. Éppen a hátam mögött tartottam, amikor beléptünk a szobába.

– Eszerint ez azt jelenti, hogy tegnap éjjel valaki behatolt az önök lakásába?

– Nem egészen – jelentette ki nagy igyekezettel Doncoeur kisasszony, most már előrehajolva. – Colette nem valamiféle hazudós gyermek, és nem is olyan, aki téved. Rákérdeztünk, a mamája is, és magam is. Ő teljesen biztos abban, hogy a Télapót látta, fehér szakállal, bő, köpenyszerű vörös öltözékében.

– Pontosan mikor ébredt fel?

– Nem tudja. Valamikor az éjszaka folyamán. Kinyitotta a szemét, mert azt hitte, fényt lát, és valóban égett valamiféle lámpa a szobában, amely a padló egyik részét világította meg, a kandallóval szemben.

– Nem értem, hogy ez mit jelent – sóhajtotta Martinné. – Hacsak a férjem nem tud valamit, aki hosszabb ideje lakik itt, mint én…

Doncoeur kisasszony továbbra is kézben tartotta a társalgás fonalát. Magától értetődő, hogy ő volt az, aki kifaggatta a gyermeket, anélkül, hogy egyetlen részletet is elmulasztott volna, mint ahogy ő volt az, akinek Maigret is az eszébe jutott.

– Colette azt mondta, hogy a Télapó guggolva a padló fölé hajolt, és úgy nézett ki, mint aki matat valamin.

– A kislány nem ijedt meg?

– Nem. Csak nézte a Télapót, és reggel azt mondta nekünk, a Télapó lyukat vágott a padlón. A kislány arra gondolt, hogy így akart lejutni az alattuk lakó Delorme családhoz, akiknek van egy hároméves kisfiúk, de még azt is hozzátette, hogy persze, a kandalló nyílása tényleg nagyon keskeny.

– A férfi bizonyára megérezte, hogy figyelik. Emiatt, miután felemelkedett, odajött Colette ágyához, letett mellé egy nagy babát, egyik ujját a szájára téve.

– Látta őt a gyermek távozni?

– Igen.

– A padlóba vágott lyukon keresztül?

– Dehogy. Az ajtón át.

– A lakásnak melyik szobájába nyílik ez az ajtó?

– Közvetlenül a folyosóra. Ez egy olyan külön bejáratú szoba, melyet azelőtt bérbe adtak. Innen megközelíthető a lakás többi része meg a folyosó is.

– A szoba nem volt kulcsra zárva?

– De igen – szólt közbe Madame Martin. – Csak nem hagyok magára egy gyereket nyitott szobában?

– Az ajtót erőszakkal nyitották ki?

– Valószínűleg. Ezt nem tudom, nem volt időm megnézni. Doncoeur kisasszony azonnal azt javasolta, jöjjünk ide, önhöz.

– Találtak lyukat a padlóban?

Madame Martin vállat vont, mint akinek ez az egész már nagyon terhére van, de a vénkisasszony helyette is válaszolt.

– Nincs lyuk, a szó szoros értelmében, de jól kivehető, hogy a padlódeszkákat nemrégiben felemelték.

– Mondja, Madame Martin, van valami elképzelése arról, mi lehet az alatt a padló alatt?

– Nincs, uram.

– Hosszú ideje lakik ebben a lakásban?

– A házasságkötésem óta. Öt esztendeje.

– Ez a szoba már akkor is a lakás része volt?

– Igen.

– Tudja, hogy azelőtt ki lakott benne?

– A férjem. Ő most harmincnyolc éves. Amikor hozzámentem, már harminchárom éves volt, és mindig ezek között a bútorok közt élt; szerette otthon érezni magát, amikor a vidéki útjai után visszaérkezett Párizsba.

– Nem gondolja, hogy ő akart volna így meglepetést szerezni Colette-nek?

– Hat– vagy hétszáz kilométerre van innen.

– Tudja, hol?

– Valószínűleg Bergeracban. Az útjai jó előre meg vannak szervezve, és ritkán fordul elő, hogy nem tartja be a programot.

– Milyen területen dolgozik?

– A Zenith órák képviselője Közép– és Dél-Franciaországban. Biztosan ön is tudja, hogy ez igen jó üzlet, és neki kitűnő ott a pozíciója.

– A legjobb ember, akit a föld valaha is a hátán hordott! – kiáltott fel Doncoeur kisasszony, majd elpirulva kijavította magát: – Persze, csak ön után!

– Egyszóval, hajói értem, valaki az elmúlt éjjel Télapónak öltözve behatolt önökhöz!

– Legalábbis a kislány ezt állítja:

– Ön semmit nem hallott? A szobája messze van a gyermekétől?

– A kettő között van az ebédlő.

– Éjszakára soha nem hagyja nyitva a szobaajtókat?

– Erre nincs szükség. Colette nem félős gyermek, és rendszerint nem ébred fel. Ha pedig hívni akarna, egy kis rézcsengővel, amely az éjjeli szekrényére van téve, megtehetné.

– Elment otthonról az elmúlt este folyamán?

– Nem, felügyelő úr – válaszolt szárazon, majdhogynem felháborodottan a fiatal nő.

– Nem is fogadott senkit?

– Nem szoktam a férjem távollétében látogatókat fogadni.

Maigret egy pillantást vetett Doncoeur kisasszonyra, aki meg sem moccant, ami annyit jelentett, hogy ez valóban így van.

– Későn feküdt le?

– Rögtön azután, hogy a rádióban eljátszották a Csendes éjt Addig ugyanis olvastam.

– Semmi szokatlant nem hallott?

– Nem.

– Megkérdezte már a házmestertől, hogy beengedett-e valaki idegent a házba?

Doncoeur kisasszony újból közbeszólt.

– Én beszéltem vele. Azt állítja, hogy nem.

– És ma reggel semmijük nem hiányzott, Madame Martin? Nem volt az a benyomása, hogy valaki bent járt volna az ebédlőben is?

– Nem.

– Ki van most a kislánnyal?

– Senki. Ő egyedül is jól elvan. Nem tudok egész nap itthon lenni. Néha el kell mennem a piacra, s vannak még egyéb elintéznivalóim is.

– Értem. Azt mondták, Colette árva?

– Anyai részről.

– Eszerint az apja még él? Hol van és ki ő?

– Paul Martin, a féljem testvére. Hogy is magyarázzam meg önnek, ő egy…

Bizonytalan mozdulatot tett.

– Mikor látta őt legutóbb?

– Van már egy hónapja. Több is. Úgy mindenszentek táján. A kilencedik napi ájtatosságnál tartott.

– Tessék?

Az asszony csipetnyi humorral válaszolt:

– Mivel már úgyis belemásztunk a családi történetekbe, mindjárt el is mondom önnek.

Érezni lehetett, hogy a nő leginkább annak örülne, ha Doncoeur kisasszony vállalná magára a felelősséget a kialakult helyzetért.

– Sógorom, különösen azóta, hogy elvesztette a feleségét, már nem az az ember, aki volt.

– Hogy értsem ezt?

– Iszik. Már azelőtt is ivott, de soha nem mértéktelenül, és az ital nem késztette őt ostobaságokra. Azelőtt rendesen dolgozott. Elég jó állása volt Saint Antoine külvárosában, egy bútorüzletben. A baleset óta azonban…

– A lányával történt baleset óta?

– Én arról a balesetről beszélek, amely a felesége halálát okozta. Egy vasárnap ugyanis a fejébe vette, hogy kölcsönveszi egy barátja autóját, és elviszi vidékre a feleségét és a gyermeket. Colette egészén kicsi volt.

– Mikor volt ez?

– Körülbelül három éve. Bementek ebédelni egy kertvendéglőbe, Mantes-la-Jolié mellett. Paul nem tudta megállni, hogy ne igyék meg egy nagy adag fehér bort, de az a fejébe szállt. Egész visszaúton Párizsba teli torokból énekelt, és a bougivali híd közelében balesetet szenvedett. Felesége azonnal meghalt. Ő betörte a koponyáját, kész csoda, hogy egyáltalán életben maradt. Colette sértetlenül került ki a balesetből. Azóta Paul már nem a régi. Mi a kislányt magunkhoz vettük. Gyakorlatilag adoptáltuk. Az apja időnként eljön őt meglátogatni, de csak akkor, ha valamennyire józan. Azután visszasüllyed…

– Tudják róla, hol lakik?

Újabb bizonytalan mozdulat.

– Mindenütt. Egyszer véletlenül úgy adódott, hogy találkoztunk vele a Bastille téren, úgy húzta a lábát, mint valami koldus. Néha újságot árul az utcán. Doncoeur kisasszony jelenlétében is beszélhetek erről, mert, sajnos, ezt már az egész ház tudja.

– Nem gondolja, hogy ő volt az, aki Télapónak öltözött, és így látogatta meg a lányát?

– Ezt én is azonnal mondtam Doncoeur kisasszonynak. Ám ő továbbra is ragaszkodott hozzá, hogy jöjjünk ide, és mindent mondjunk el önnek.

– Mert neki nem volt oka felbontani a padlódeszkákat, vágott vissza a vénkisasszony, nem minden keserűség nélkül.

– Ki tudja, hogy az ön férje esetleg nem tért-e vissza korábban Párizsba, mint ahogy azt eltervezte, és ha...

– Bizonyára valami ilyesféle dolog lehet. Nem nyugtalankodom. Doncoeur kisasszony nélkül...

Már megint! Kétségkívül nem szívesen jött. át az utcának erre az oldalára!

– Meg tudná mondani nekem, hol szokott a férje megszállni?

– A Bordeaux Szállóban Bergerac-ban.

– Nem gondolt rá, hogy telefonáljon neki?

– Nincs a házunkban telefon, csak az első emeleti lakóknál, akik nem szeretik, ha zavarják őket.

– Nincs kifogása az ellen, ha én hívom fel a Bordeaux Szállót?

A nő először beleegyezett, de aztán habozni látszott:

– Rögtön azt fogja majd kérdezni, hogy mi is folyik itt.

– Miért ne mondhatná el neki?

– Nincs hozzászokva, hogy üzleti útjain felhívjam.

– Inkább bizonytalanságban akar maradni?

– Nem. Ahogy óhajtja. Beszélek vele.

Maigret leakasztotta a kagylót, és kapcsolást kért. Tíz perccel később a Bordeaux Szálló jelentkezett a vonal végén, és átadta Martinnénak a kagylót.

– Halló! Martin úrral szeretnék beszélni, kérem. Jean Martin, igen... Nem tesz semmit... ébresszék fel...

Kezével eltakarta a hallgatót, úgy magyarázta:

– Még alszik. Felébresztik...

Látható volt, nagyon ügyel arra, amit mond.

– Halló! Te vagy?... Hogyan? Igen, boldog karácsonyt! Igen, minden rendben van... Colette jól van... Nem, nem csak ezért telefonálok... De nem! Semmi igazán rossz, ne nyugtalankodj...

Megismételte, egyenként hagsúlyozva a szótagokat:

– Mondom, hogy ne nyugtalankodj... Csak az elmúlt éjjel különös esemény történt... Valaki, Télapónak öltözve, bement Colette szobájába... De nem! Nem tett vele semmi rosszat... Adott neki egy nagy babát... Babát, igen... És matatott valamit a padlón... Felszedett két deszkát, aztán sietősen a helyükre is tette... Doncoeur kisasszony azt akarta, mondjam el Maigret felügyelőnek, aki itt lakik velünk szemben... Most tőlük telefonálok... Nem érted? Én sem… Akarsz a felügyelő úrral beszélni?... Megkérdezem tőle...

Maigret-hez fordult:

– Szeretne önnel beszélni.

Kellemes hang a vonal túlsó végén, egy nyugtalan emberé, aki nyilvánvalóan nem tudja, mit is gondoljon.

– Biztos ön abban, hogy semmi rosszat nem tettek a feleségemmel és a kislánnyal?... Ez annyira elképesztő... Ha csak az a baba lenne, azt gondolnám, hogy a bátyám... Loraine majd elmondja önnek... A feleségem... Kérdezze őt a részletekről... De ő nem szórakozna azzal, hogy felemeli a padlódeszkákat... Nem gondolja, hogy jobban tenném, ha azonnal visszamennék? Van egy vonatom ma délután három órakor... Hogyan?... Számíthatok rá, hogy ön vigyáz rájuk?

Loraine visszavette a kagylót.

– Látod! A felügyelő bizakodó. Szerinte nincs semmilyen veszély. Ez nem ok arra, hogy megszakítsd az utazásod éppen akkor, amikor esélyes vagy a párizsi kinevezésre...

Doncoeur kisasszony kitartóan nézte Madame Martint, és a tekintetében nem sok gyengédség volt.

– Megígérem neked, ha valami megint történne, rögtön felhívlak vagy táviratozok. Ő nyugodt. Játszik az új babájával. Nem volt még időm átadni neki, amit te küldtél. Mindjárt sort kerítek rá...

Visszatette a kagylót, és azt mondta:

– Ez is megvolt!

Majd kis csönd után folytatta:

– Elnézést a zavarásért. De nem én akartam így. Biztosan csak egy rossz tréfáról van szó, hacsak nem a sógorom ötlete ez az egész. Amikor beiszik, nem képes helyesen megítélni azt, amit a fejébe vesz...

– Nem számít arra, hogy ma találkozik vele? Esetleg meg akarja látogatni a kislányát?

– Ez attól függ. Ha ivott, akkor nem. Gondosan ügyel arra, hogy úgy ne mutatkozzék előtte. Úgy intézi, csak akkor jöjjön ide, amikor elég tisztességes az állapota.

– Kérem, engedje meg, hogy majd magam is átmenjek elbeszélgetni Colette-tel!

– Megköszönöm, Maigret úr – kiáltott fel Doncoeur kisasszony olyan pillantással, amely egyszerre volt cinkos és hálás. – Colette annyira jó gyermek! Meg fogja látni!

Hátrálva ért el az ajtóhoz. Néhány perccel később Maigret látta őket, amint egymás nyomában átvágnak a körúton, és a kisasszony, miközben Madame Martin sarkában haladt, még egyszer visszafordult, és vetett egy pillantást a felügyelő ablakaira.

Hagyma pirult a konyhában, ezért a konyha ajtaját Madame Maigret kinyitotta, és kedvesen kérdezte:

– Meg vagy elégedve?

Vigyázat! Már megértőnek sem szabad látszania. Még azt sem engedik meg neki, hogy ezen a karácsonyi reggelen arra az öreg házaspárra gondoljon, akik majd ők lesznek, akiknek nincs senkijük, akivel törődhetnének.

Ideje megborotválkoznia, hogy meglátogassa Colette-et.