5. fejezet

 

 

Este tíz óráig semmilyen kézzelfogható eredményt nem tudtak felmutatni. A házban senki nem aludt, kivéve Colette-et, akinek végül is sikerült elszenderednie a sötétben, a betegágynál virrasztó apja mellett.

Fél nyolckor érkezett meg Torrence a csomagmegőrzőben dolgozó zenész társaságában, és ez az ember habozás nélkül jelentette ki, nem úgy, mint a többiek:

– Hát persze hogy ő az! Most is magam előtt látom, amint az átvételi elismervényt nem a kézitáskájába, hanem egy nagy barna bevásárlószatyorba csúsztatta.

Tüstént megkeresték a szóban forgó szatyrot a konyhában.

– Ez ugyanaz. Azaz mindenképpen ugyanaz a fajta és ugyanolyan színű bevásárlószatyor.

A lakásban nagyon meleg volt. Mindannyian halkra fogták a szót, mintha csak összebeszéltek volna, hiszen a kislány a szomszéd szobában aludt. Senki nem evett ugyan, de még csak nem is gondoltak arra, hogy készíteni kellene valamit. Mielőtt ideérkeztek volna, Maigret és Lucas bedobtak még két felest is a Voltaire körúti kis kávézóban.

Ami Torrence-ot illeti, a zenész látogatása után Maigret elcsípte őt a folyosón, és halk hangon utasításokat adott neki.

Közben a lakásban egyetlen olyan sarok vagy rejtett zug nem maradt, amit át ne kutattak volna. Még a Martin nagyszülők falon függő képmásait is leakasztották, hogy megvizsgálják, hátha a csomag átvételi elismervénye becsúszott a kép és a mögötte lévő papírlemez közé. Az edényeket is kiszedték a kredencből, és a konyhaasztalon halomba rakták; az éléskamrában sem maradt semmi kiürítetlenül.

Madame Martin mindvégig úgy állt ott sápadtan, kék pongyolájában, ahogyan a két férfi a megérkezésükkor találta. Egyik cigarettát a másik után szívta, és ezeknek a füstje a pipafüsttel összekeveredve vastag felhőként lebegett a lámpák körül.

– Jogában áll semmit nem mondani és egyetlen kérdésre sem válaszolni. Férje 11 óra 17-kor érkezik vissza, és lehetséges, hogy az ő jelenlétében majd beszédesebb kedvében lesz.

– Ő semmivel nem tud többet, mint én.

– És ő tud egyáltalán annyit, mint ön?

– Nincs semmi, amit tudnia kellene. Én önnek már mindent elmondtam.

A nő valóban elegendőnek találta, ha végig mindent tagad. Csak egyetlen ponton engedett. Amikor ugyanis a Pernelle utcai garniszálló került szóba, elismerte, hogy volt főnöke éjjelente, két vagy három alkalommal is látogatást tett nála. Nem kevesebbet állított azonban, mint azt, hogy közöttük soha nem volt igazán intim a kapcsolat.

– Másként megfogalmazva tehát ezek éjjel egy órakor csupán üzleti látogatások voltak?

– Persze, mert amikor kiszállt a vonatból, mindig sok pénz volt nála. És már beszéltem önnek arról, hogy ez az úr elkezdett arannyal is kereskedni. Én erről igazán nem tehetek. Önök pedig emiatt nem is üldözhetnek engem!

– Nagy összeg birtokában volt ez az ember, amikor eltűnt?

– Nem tudom. Az ilyesféle ügyekről nem mindig tájékoztatott engem.

– Mindenesetre néha azért felkereste önt éjjel a szobájában, hogy beszéljen róluk.

Ami viszont a délelőtti járkálását illeti a városban, az asszony minden nyilvánvaló tény dacára tagadott. Fenntartotta azt az állítását, hogy soha nem látta a hozzá küldött személyeket, sem a két sofőrt, sem a bőröndkereskedőt, sem pedig a csomagmegőrzőben dolgozó alkalmazottat.

– Ha én valóban elmentem volna az Északi pályaudvarrá, hogy a megőrzőbe betegyek egy csomagot, akkor önnek meg kellett volna találnia az átvételi elismervényt.

Csaknem bizonyosak voltak már abban, hogy az elismervényt itt a házban nem sikerül megtalálniuk. Sőt Colette szobájában sem, melyet Maigret még a kislány elalvása előtt átkutatott. A gyermek lábát rögzítő gipszkötésre is gondolt, de az eredetit még nem cserélték ki.

– Holnap – jelentette be keményen a nő – panaszt teszek. Ez egy, a szomszéd-vénkisasszony rosszakaratából előre kitervelt gonosztett! Már ma reggel meg lett volna az okom arra, hogy óvakodjam tőle, amikor erőnek erejével elcipelt önhöz!

A nő minduntalan nyugtalan pillantásokat vetett a kandallón lévő ébresztőórára; valószínűleg a férje visszaérkezésére gondolt, de minden türelmetlen megnyilvánulása ellenére sem lehetett egyetlen kérdéssel sem sarokba szorítani.

– Vallja be, hogy az a férfi, aki az elmúlt éjjel itt járt, azért nem talált semmit a padlódeszkák alatt, mert ön időközben megváltoztatta a rejtekhelyet.

– Én azt sem tudtam, hogy van valami a padló alatt.

– Amikor megtudta, hogy az a férfi idejött, mert elhatározta, hogy megszerzi, amit ön elrejtett, rögtön a csomagmegőrzőre gondolt, ahol a kincs biztonságban lesz!

– Én nem mentem az Északi pályaudvarra, és sok ezer olyan szőke nő van Párizsban, akire az én személyleírásom ráillik.

– Mit csinált a csomag átvételi elismervényével? Az elismervény ugyan nincs itt, s magam is meg vagyok győződve arról, hogy nincs az egész lakásban sem, de azt hiszem, tudom, hol fogjuk megtalálni.

– Ó, ön nagyon ügyes!

– Üljön ide, legyen szíves, az asztalhoz!

Papírlapot és töltőtollat nyújtott feléje.

– Írja!

– Mit akar, mit írjak?

– Írja ide a nevét és a címét!

A nő habozás nélkül leírta.

– Ma éjjel minden postaládába bedobott levelet átvizsgálnak, és lefogadom, lesz egy olyan levél, amelynek a borítékján felismerik az ön kézírását. Valószínűleg saját magát tüntette fel címzettként.

Megbízta Lucas-t, hogy ebben az irányban folytassák a nyomozást. Valójában Maigret nem nagyon hitt eljárása sikerében, de végül célba talált.

– Látja, kicsikém, ez klasszikus vágás volt!

Ez volt az első eset, hogy Maigret úgy szólította a nőt, mintha csak a Quai des Orfevres-ren lennének. A szőkeség dühödt pillantásokat vetett rá.

– Vallja be, maga utál engem!

– Bevallom, nem táplálok ön iránt nagy rokonszenvet!

Egyedül voltak az ebédlőben, Maigret lassú léptekkel körbejárt, az asszony pedig az asztalnál ülve maradt.

– És bár önt ez nem is érdekli, hozzáteszem, hogy amin a legjobban megütközöm, az nem az, amit tett, hanem az a hidegvérűség, ahogyan tette! Számos nő és férfi ügye volt már a kezeim között, de íme, már három órája itt vagyunk szemtől szemben, és maga mégis, már reggel óta úgy érzi, célba jutott. Hogy eddig tulajdonképpen nem botlott meg semmiben sem. A férje is rögtön megérkezik, és maga megkísérli áldozatként feltüntetni magát. Pedig tudnia kell, hogy az igazság előbb-utóbb végzetszerűen kiderül.

– Mit használ ez önnek? Én nem csináltam semmit!

– Akkor viszont miért kell elrejteni azt a valamit? Minek kell hazudozni?

A nő nem válaszolt, gondolkodott. Az ő idegei nem mondták föl a szolgálatot, mint a legtöbb esetben történni szokott. Az esze azon járt, hogy az ügye mellett és ellen szóló dolgokat összevetve megtalálja a menekülés útját.

– Én nem mondok önnek semmit – nyilatkozta végül, és pongyoláját maga körül kisimítva arrébb ment, és elhelyezkedett egy fotelban.

– Ahogy önnek tetszik.

A felügyelő is elhelyezkedett egy másik, a nővel szemközti fotelban.

– Meddig óhajt még nálunk maradni?

– Mindaddig, amíg a férje haza nem jön.

– Beszélni akar neki Lorilleux úr látogatásairól?

– Ha feltétlenül szükséges!

– Maga egy durva fráter! Jean semmiről nem tud, és nincs is köze ahhoz a históriához!

– Sajnálatos módon azonban mégis a maga férje!

Mikor Lucas visszajött, már teljes csendben ültek egymással szemben, és lapos pillantásokat váltottak.

– Janvier foglalkozik a levélüggyel, főnök. Találkoztam odalent Torrence-szal, aki azt mondta, hogy a férfi annál a borárusnál volt, aki két házra lakik öntől.

A nő felriadt.

– Miféle férfi?

És Maigret anélkül, hogy megmozdult volna, azt mondta:

– Aki a múlt éjszaka itt járt. Felteszem, maga is arra számít, hogy mivel ez az ember semmit nem talált, visszajön ide, és találkozni akar magával. Lehet, erre az alkalomra majd mást fog kitalálni?

A nő rémülten az órára nézett. Már csak húsz perc volt hátra a Bergerac felől érkező vonat menetidejéből. Ha pedig a férj még taxit is fog, nem telik bele negyven perc, és itt is lesz.

– Tudja, ki az?

– Gyanítom. Elég lenne lemenni, és személyesen is meggyőződni róla. Nyilvánvalóan Lorilleux, akit csak az foglalkoztatja, hogy végre a tulajdona birtokába juthasson,

– Semmi nem az övé!

– Tegyük fel mégis, akár igaza van, akár nincs, hogy ő azt gondolja, az övé. Ennek az embernek már elfogyott a pénze! Már kétszer meglátogatta magát, hogy megkaphassa végre, amit akar. Már Télapónak is felöltözött, hogy bejuthasson ide, és újból vissza fog jönni. Igencsak meg lesz lepve, ha a mi társaságunkban találja itt magát, és meg vagyok róla győződve, sokkal beszédesebb lesz, mint amilyen maga. A férfiak ugyanis, mindazzal ellentétben, amit róluk mondanak, sokkal közlékenyebbek a nőknél. Gondolja, hogy van nála fegyver?

– Fogalmam sincs.

– Szerintem van. A pasasnak nagyon elege van már a várakozásból. Nem tudom, hogy miket mondott neki, de biztos, hogy a dolgok állásával egyáltalán nem lesz megelégedve. Ráadásul ez az úr most nagyon csúnyán fest. Senki nem tud olyan dühös lenni, mint azok, akik becsapva érzik magukat.

– Hallgasson már!

– Óhajtja, hogy visszavonuljunk, amíg fogadja őt?

Maigret noteszében ez olvasható: „10 óra 38 perc – a nő beszél.” Ezt az idézetet azonban nem jegyzőkönyvezték. Ezekkel a jól-rosszul odavetett félmondatokkal Maigret csak úgy vaktában, mintegy a nő szóvivőjeként is megnyilatkozott, de Madame Martin sem cáfolt semmit, legfeljebb megelégedett azzal, hogy őt kijavítsa:

– Mi az, amit tudni akar?

– Pénz van a csomagmegőrzőben elhelyezett csomagban?

– Bankjegyek. Valamivel kevesebb, mint egymillió frank.

– És kit illet ez az összeg? Lorilleux-t?

– Sem engem, sem Lorilleux-t.

– Akkor ez az ő egyik ügyfelének a pénze?

– Egy bizonyos Julien Boissy-é, aki gyakran járt az üzletben.

– Mi lett ezzel az emberrel?

– Meghalt.

– Hogyan?

– Megölték.

– Ki ölte meg?

– Lorilleux.

– Miért?

– Mert elhitettem vele, hogy ha ő nagy pénzre tenne szert, elmennék vele.

– Maga akkor már férjnél volt?

– Igen.

– Maga nem szereti a férjét?

– Megvetem a középszerűséget. Egész életemben szegény voltam. Ez alatt mást sem hallottam, mint a pénz fontosságát és a nélkülözés kényszerűségét. Egész életemben pénzt számolgattak körülöttem, ezért nekem is számolnom kellett.

A nő úgy beszélt Maigret-hez, mintha ő lenne a felelős ezért a nyomorúságért.

– Maga figyelte Lorilleux-t?

– Nem tudom. Lehetséges, talán egy darabig.

– Mindaddig, amíg el nem vette a pénzt?

– Óh, hogy gyűlölöm magát!

– A gyilkosságot hogyan követték el?

– Boissy úr törzsvendég volt a boltban.

– Mint az erotikus könyvek lelkes kedvelője?

– Ugyanolyan romlott volt, mint a többi, mint Lorilleux, és mint valószínűleg maga is. Boissy özvegyember volt, és egyedül lakott egy hotelszobában, de nagyon gazdag volt, és nagyon fösvény. Minden gazdag zsugori!

– Maga mégsem gazdag!

– Azzá kellett volna lennem!

– Ha Lorilleux nem bukkant volna fel ismét! Boissy hogyan halt meg?

– Félt a pénz romlásától, ezért aranyat akart szerezni, mint akkoriban mindenki. Lorilleux intézte az ügyletet, ezért rendszeresen Svájcba utazott, ahol mindig előre fizetett. Egy délután Boissy úr jókora summát hozott be magával az üzletbe. Én akkor nem voltam ott. Éppen elmentem bevásárolni.

– Szándékosan hagyta őket magukra?

– Nem.

– Nem is gyanította, mi készül?

– Nem. Ne is próbáljon rávenni arra, hogy azt mondjam, tudtam! Csak vesztegeti az idejét. De amikor visszajöttem, Lorilleux éppen a holttestet gyömöszölte be egy nagy ládába, amit erre a célra szerzett be.

– Maga pedig szépen megzsarolta?

– Nem.

– Mivel magyarázza azt, hogy Lorilleux, miután átadta magának a pénzt, felszívódott?

– Eltűnt, mert jól ráijesztettem!

– Megfenyegette, hogy feljelenti?

– Nem. Csak annyit mondtam neki, a szomszédaim furcsa szemmel néznek rám, és lehet, hogy nem ártana óvatosnak lenni, és egy időre biztonságba helyezni a pénzt. Elmondtam, nálunk a lakásban van egy könnyen felemelhető és visszatehető padlódeszka. Ő azt gondolta, mindössze néhány napról van szó. Harmadnap már azt ajánlgatta, lépjünk le együtt a belga határon át külföldre.

– Maga ezt visszautasította?

– Elhitettem vele, hogy egy detektívfelügyelő benyomását keltő férfi megállított az utcán, és kérdezősködött. Erre Lorilleux félni kezdett. Aztán adtam neki valamicskét a pénzből, és megígértem, hogy amint a veszély elmúlt, csatlakozom hozzá Brüsszelben.

– Lorilleux végül is mit csinált Boissy holttestével?

– Elvitte a Marne menti házába, és feltételezésem szerint ott temette el, vagy a folyóba dobta. Taxival ment oda. Ezután már senki nem beszélt Boissy-ról. Eltűnése senkit nem nyugtalanított.

– Maga egyedül érte el, hogy Lorilleux Belgiumba szökjön?

– Ez igazán nem volt nehéz!

– És öt éven át távol tudta őt tartani!

– Poste restante küldtem neki egy levelet, melyben megírtam, hogy körözést adtak ki ellene, és hogy azért nem jelenik meg erről semmi sem az újságokban, mert csapdát akarnak állítani neki. Beszámoltam arról is, hogy a rendőrség rendszeresen kihallgat. Még Dél-Amerikába is elküldtem!

– Két hónapja mégis visszajött.

– Nem bírta már tovább.

– És maga nem küldött neki pénzt?

– Csak keveset.

– Miért?

A nő válasz helyett az órára nézett.

– Maga engem rá akar szedni! Tulajdonképpen mivel vádol engem? Én nem öltem meg Boissy-t! Nem is voltam ott, amikor meghalt! Nem segédkeztem a tetem elrejtésében sem!

– Csak ne nyugtalankodjék! Maga szépen megőrizte a pénzt, mert egész életében arra vágyott, hogy pénze legyen, nem pedig arra, hogy elköltse. Azt kívánta, hogy végre egyszer igazán gazdagnak érezhesse magát.

– Ez kizárólag rám tartozik!

– Amikor aztán Lorilleux eljött, és segítséget kért, és előállt azzal, hogy végre szökjenek meg együtt, maga kihasználta Colette balesetét. Azt állította, nem juthatnak hozzá a pénzhez. Nem igaz? Megint megpróbálta őt átküldeni a határon!

– Ő azonban Párizsban maradt, és elrejtőzött.

A nő szája ekkor önkéntelenül furcsa mosolyba szaladt, és már nem tudta megakadályozni azt, hogy ki ne bukjék belőle:

– A hülye! Akár el is mondhatta volna, hogy hívják, nem volt miért, nyugtalankodnia!

– Ő azonban a karácsonytól várta a megoldást...

– Csakhogy a pénz nem volt a padló alatt! Itt volt az orra előtt a kézimurikadobozomban. Elég lett volna csak felnyitni a fedelét...

– Tíz vagy tizenöt perc, és a férje itt lesz. Lorilleux pedig itt van a közelben, és valószínűleg ezt tudja is, mert előzetesen tájékozódott. Pontosan tudta azt is, hogy Martin Bergeracban volt, ezért nyilván megnézte a menetrendet. Most kétségkívül azzal van elfoglalva, hogy erőt gyűjtsön. Meg volnék lepve, ha nem lenne nála fegyver. Mindkettőjüket megvárja?

– Vigyenek el! Csak magamra kapok egy ruhát!

– A csomagmegőrzőjegy hol van?

– A Beaumarchais körúti-postahivatal levélfiókjában.

A nő beszaladt a hálószobába, melynek ajtaja nem volt bezárva, és a legcsekélyebb szeméremérzés nélkül levette a pongyoláját, majd egy székre ülve harisnyát húzott, s a szekrényből kikeresett magának egy gyapjúruhát.

Az utolsó pillanatban még elővett egy utazótáskát is, és némi fehérneműt, valamint piperecikkekeket dobált bele.

– Menjünk innen, gyorsan!

– És a férje?

– Teszek arra a hülyére!

– Hát Colette?

A nő csak megvonta a vállát, nem válaszolt. Doncoeur kisasszony ajtaja résnyire nyílt, amikor elhaladtak előtte. Lent a ház előtt, amint a járdára kiléptek, a nő megrettent, és kihasználva a köd jótékony hatását, a két férfi közé húzódott.

– Vidd be őt, Lucas, a Quai des Orfevres-re. Én még maradok.

A közelben egyetlen kocsi sem volt, és érezni lehetett, a nő meg van rémülve attól, hogy a sötétben csak ez a kis termetű Lucas védi.

– Ne féljen! Lorilleux nincs a közelben!

– Szent ég! Maga hazudott nekem!!!

Maigret visszalépett a ködbe.

 

*

 

A Jean Martin-nel folytatott beszélgetés – a fivére jelenlétében – két hosszú óráig tartott. Amikor Maigret éjjel fél kettő körül elhagyta a házat, beszélgetésbe merülve hagyta maga mögött a fivéreket.

Doncoeur kisasszony ajtaja alatt vékony fénye sík látszott, de az idős hölgy szeméremből nem mert ajtót nyitni, csupán megelégedett azzal, hogy a távozó felügyelő lépteit hallgathassa.

Maigret átvágott az úton, hazament. Feleségét az ebédlőasztal mellett, a karosszékben alva találta, neki meg volt terítve. Madame Maigret felriadt:

– Egyedül jöttél?

Maigret szórakozottsággal vegyes megdöbbenéssel nézett rá:

– Hát nem hoztad magaddal a kislányt?

– Ma éjjel nem. Alszik. Holnap reggel elmehetsz hozzá, és törődhetsz vele, ha kedves leszel Doncoeur kisasszonyhoz!

– Ez igaz?

– Átküldelek két betegszállítóval és egy hordággyal.

– Hát akkor... Lesz nekünk...

– Csitt!... Nem örökre, remélem, megérted! Jean Martinnek előbb meg kell vigasztalódnia. Azután arra lesz szükség, hogy a fivéréből ismét rendes ember váljék, és egy napon tényleg új életet kezdjen.

– Végül is a kislány nem lehet a mienk?

– A mienk nem. Csak kölcsönbe! Úgy gondolom, ez is több, mint a semmi, és te is elégedett lehetsz.

– Hát persze, elégedett vagyok... De...

Madame Maigret szipogott, majd zsebkendőt keresgélt, amit persze nem talált, így aztán a kötényébe rejtette az arcát.

 

 

Lakatos Tibor fordítása