2. Joseph papucsa
Nehéz volt megtudni, hogy valójában mit gondol a fiáról. Az előbb, a bűnügyi rendőrségen, abban a könnyzáporban, amely egy nyári vihar hirtelenségével zúdult alá, ezt nyöszörögte:
– Biztosra veszem, hogy megölték. És maga nem tett semmit. Ne higgye, hogy nem tudom, mit gondolt magában! Bolondnak nézett engem. De igen! És most a fiam valószínűleg meghalt. És én egészen egyedül maradok, támasz nélkül.
De most, a taxiban, amely a Bercy rakpart zöld boltíve alatt haladt – olyan volt, mint egy vidéki sétány kisimultak az arcvonásai, a tekintete élesebb lett. Ezt mondta:
– Tudja, főfelügyelő úr, a fiam gyönge ember. Sohase fog tudni ellenállni a nőknek. Mint az apja, aki miatt annyit szenvedtem!
Maigret ott ült mellette, hátul a taxiban. Lucas a sofőr mellett foglalt helyet.
Nicsak! Párizs határán túl, Charenton területén a rakpartot még mindig Bercy rakpartnak hívják. De már nem voltak fák. Gyárkémények a Szajna másik partján; itt pedig raktárak, nyaralók, amelyeket akkoriban építettek, amikor ez a táj még majdnem vidéknek számított, és most bérházak közé szorultak. Az egyik utcasarkon egy rikító vörösre festett vendéglő, sárga betűkkel, néhány vasasztal és két hordóba ültetett, sorvadozó babérfa.
Royné – nem, Leroyné – megmozdult, megkocogtatta az ablakot.
– Itt vagyunk. Kérem, tekintsen el a rendetlenségtől! Nem kell mondanom, ugye, eszembe se jutott, hogy takarítsak.
A kulcsot kereste a táskájában. Sötétbarna ajtó, a külső falak kormosszürkék. Maigret-nek volt ideje megbizonyosodni róla, hogy betörésnek semmi nyoma.
– Tessék bejönni! Gondolom, a szobákat mind meg akarja nézni. Nézze csak! A törött csészedarabok még ott vannak, ahol megtaláltam őket.
Nem hazudott, amikor azt mondta, hogy tiszta és rendes a lakása. Maigret sehol se látott port. De uramisten, milyen szomorú volt ez az otthon! Több, mint szomorú, gyászos! Egy nagyon szűk folyosó, lent barnára, fent sötétsárgára festve. Az ajtók barnák. A tapétát legalább húsz éve ragasztották föl, és annyira elhasználódott, hogy már nem is volt színe.
Az asszony folyton beszélt. Talán akkor is beszélt, amikor magában volt – nem tudta elviselni a csöndet.
– Azon csodálkozom a legjobban, hogy semmit se hallottam. Olyan könnyű az álmom, hogy éjszaka többször is fölébredek. De az elmúlt éjszaka úgy aludtam, mint a bunda. Azon gondolkozom...
Maigret rátekintett.
– Azon gondolkozik, nem adtak-e önnek valami altatót, hogy ne ébredjen föl?
– Lehetetlen. A fiam nem tehetett ilyet. Mi oka lehetett volna rá? Mondja meg, miért tette volna?
Megint kitör rajta az agresszivitás? Hol vádolta a fiát, hol meg áldozatnak tüntette föl, a súlyos és lassú Maigret pedig, ahogy áthaladt a kis házon, még akkor is a mozdulatlanság benyomását keltette. Olyan volt, mint egy szivacs, amely lassan átitatódik a környezettel.
Az asszony a sarkában volt, bizalmatlan pillantásokkal kísérte mozdulatait, megpróbálta kitalálni, mit gondol a főfelügyelő.
Lucas is a főnök viselkedését figyelte – meghökkentette ez a furcsa, kissé komolytalan – hogy azt ne mondjuk, bolondos – nyomozás.
Nagyon meglepődött, talán fölháborodott volna, ha rájön, hogy az, amit Maigret gépiesen keres maga körül, az a pipája. Elindult felfelé a recsegő-ropogó lépcsőn, amely még szűkebb volt, minta folyosó, a karfája törékeny. Az asszony mögötte. Folyton magyarázott – lelki szükséglet volt ez nála.
– A bal oldali szoba volt Joseph szobája... Szent Isten! Azt mondtam, volt, mintha...
– Nem nyúlt hozzá semmihez?
– Semmihez, esküszöm. Mint látja, az ágy rendetlen. De fogadni mernék, nem aludt benne. A fiam sokat mozog alvás közben. Reggel mindig összegyűrve találom a lepedőt, a takaró gyakran lent van a földön. Időnként beszél álmában, néha még kiabál is.
Az ággyal szemben ruhásszekrény – Maigret kinyitotta az ajtaját.
– A ruhái mind itt vannak?
– Szó sincs róla. Ha itt lennének, a kabátját, nadrágját és ingét egy széken találtam volna, mert a fiam nem valami rendes.
Föltételezhető volt, hogy a fiú, zajt hallva éjszaka, lement a konyhába, és ott megtámadta a titokzatos látogató vagy a látogatók.
– Látta őt ágyban tegnap este?
– Mindig átjöttem megcsókolni, amikor már lefeküdt. Tegnap este is, szokás szerint. Le volt vetkőzve. A ruhái a széken. A kulcs...
Eszébe jutott valami. Megmagyarázta:
– Mindig én maradtam lent utolsónak, és kulcsra zártam az ajtót... Ezt a kulcsot a szobámban, a vánkos alatt tartottam, nehogy...
– A férje gyakran aludt házon kívül?
Az asszony méltóságteljesen és fájdalmas hangon válaszolt:
– Egyszer tette meg, háromévi házasság után.
– És ön akkor vette föl azt a szokást, hogy a vánkosa alá csúsztatja a kulcsot?
Az asszony nem felelt, és Maigret meg volt győződve róla, hogy az atya ugyanolyan szoros felügyelet alatt állt, mint a fia.
– Egyszóval, ma reggel a kulcsot a helyén találta.
– Igen, főfelügyelő úr. Nem jutott eszembe azonnal, de most már emlékszem rá. Ez azt jelenti, ugye, hogy nem akart elmenni?
– Pillanat! A fia lefeküdt. Azután fölkelt és felöltözött.
– Nézze csak! A nyakkendője itt van a földön. Nem vette föl a nyakkendőjét.
– És a cipőjét?
Az asszony gyorsan a szoba sarka felé fordult, ahol egy pár kitaposott cipő hevert, egyik fele itt, másik fele ott.
– Azt sem. Papucsban ment el.
Maigret még mindig a pipáját kereste. Egyébként nem tudta, mit is keres valójában. Felületesen megszemlélte a szomorú, komor szobát, amelyben Joseph lakott. Egy öltöny a szekrényben, egy kék öltöny, a fiú „jó ruhája", amit bizonyára csak vasárnap vett föl, és egy pár lakkcipő. Néhány ing, majdnem mind erősen használt, kifoltozva a nyakán és a kézelőknél. Egy csomag cigaretta, fölbontva.
– Igaz is, nem pipázott a fia?
– Az ő korában? Nem engedtem volna meg neki. Két hete egy kis pipával jött haza, valószínűleg az egyik áruházban vette azt a bóvlit. Kitéptem a szájából, és bedobtam a tűzbe. Az apja még negyvenöt éves korában se pipázott.
Maigret fölsóhajtott, és visszament Leroyné szobájába. Az asszony újra kezdte:
– Nincs bevetve az ágyam. Elnézést kérek a rendetlenségért.
Émelyítő volt ez a semmitmondó kicsinyesség.
– Fent vannak azok a tetőszobák, ahol az özvegységem első hónapjaiban aludtunk, amikor albérlőket tartottam. Mondja csak, minthogy sem a cipőjét nem vette föl, sem a nyakkendőjét, azt hiszi, hogy?...
Maigret fáradtan válaszolt:
– Fogalmam sincs róla, asszonyom!
Lucas két óra alatt lelkiismeretesen átkutatta a ház legfélreesőbb zugait is; Leroyné a sarkában volt, és néha megszólalt:
– Látja, egyszer nyitva volt ez a fiók. Egyszer meg is fordították az egymásra rakott fehérneműt, a legfelső polcon.
Kint mézsűrű sugarakkal, erősen sütött a nap, de a házban most is félhomály honolt, örökös szürkeség. Maigret egyre jobban elernyedt, nem volt ereje követni társait a keresésben.
Mielőtt elindult az Orfeves rakpartról, egy nyomozót megbízott, hogy telefonáljon Orléans-ba: bizonyosodjék meg róla, hogy a férjes leány nem jött-e Párizsba az utóbbi időben. Nem tudott meg semmi gyanúsat.
Vajon Joseph kulcsot csináltatott volna magának, anyja tudta nélkül? De ha el akart menni éjszaka, miért nem vett nyakkendőt, és főként, miért nem húzta föl a cipőjét?
Maigret most már tudta, milyen lehet az a bizonyos papucs. Leroyné takarékosságból maga készítette el szövetmaradékokból, és a talpát egy darab nemezből vágta ki.
Minden szegényes volt, és ez a szegénység annál kínosabban, annál fojtóbban hatott, mivel nem akarták beismerni.
A volt albérlők? Leroyné elmondta, amit tudott. Az első, aki arra a hirdetményre jelentkezett, amit az ablakba tett ki, agglegény volt; Soustelle-nél dolgozott, annál a bornagykereskedő cégnél, amelynek házát Maigret látta útközben a Bercy rakparton.
– Jól nevelt ember, felügyelő úr, tudta, mi illik. Vagyis hát, lehet-e jól nevelt embernek nevezni az olyat, aki szanaszéjjel szórja a pipájából a hamut? Aztán meg az volt a mániája, hogy éjszaka fölkelt, lement a konyhába, és herbateát melegített magának, az orvosságát. Egy éjszaka magam is fölkeltem, s a lépcsőn találkoztam vele; hálóingben és alsónadrágban volt. Pedig iskolázott ember.
A második szobában először egy kőműves lakott, egy művezető, mondta az asszony, de a fia bizonyára kijavította volna ezt a nagyzoló elnevezést. A kőműves udvarolt az asszonynak, és mindenáron el akarta venni.
– Mindig a megtakarított pénzéről beszélt nekem, a házáról, valahol Montlucon közelében. Oda akart vinni engem az esküvő után. De el kell ismernem, hogy nem szólt egy szót, nem tett egy mozdulatot, amit rossz néven vehetnék tőle. Amikor hazajött, azt mondtam neki: „Mosson kezet, Germain úr!" És ő kezet mosott a csapnál. Egy vasárnap fölbetonozta az udvart, és alig akarta elfogadni a cement árát.
Azután a kőműves elment, talán kedvét vesztve, és valami Bleustein úr jött a helyébe.
– Külföldi. Nagyon jól beszélt franciául, éppen csak egy kis akcentussal. Kereskedelmi utazó volt, és csak egyszer-kétszer aludt itt egy héten.
– Az albérlőinek volt kulcsa a lakáshoz?
– Nem, főfelügyelő úr, mert akkor mindig otthon tartózkodtam. Ha el kellett mennem, becsúsztattam a kulcsot egy falhasadékba, az ereszcsatorna mögé, és ők tudták, hol keressék. Aztán egyszer Bleustein úr nem jött többé. Semmit se találtam a szobájában, csak egy törött fésűt, egy régi öngyújtót és egy csomó szakadt fehérneműt.
– Nem jelezte önnek, hogy elköltözik?
– Nem. Pedig voltaképpen az is jól nevelt ember volt. Maigret néhány könyvet látott a varrógépen, az ebédlő egyik sarkában; hanyagul beléjük lapozott. Olcsó regények voltak, főként kalandos történetek. Itt-ott a margón két egymásba fonódott betűt talált – hol ceruzával, hol tintával rajzolták oda őket: J és M. Az M-et majd mindig nagyobbra és díszesebbre formálták, mint a J-t.
– Ismer valakit, Leroyné, akinek a neve M-mel kezdődik? – kiáltott vissza Maigret a lépcsőházból.
– M betűvel?... Nem, nem jut eszembe senki. Várjon... A férjem sógornőjét Marcelle-nek hívták, de meghalt gyermekágyban Issoudunben.
Lucas és Maigret délben hagyták el a házat.
– Iszunk valamit, főnök?
És beültek a kis vörös vendéglőbe a sarkon. Egyformán komorak voltak mind a ketten.
– Micsoda szörnyű hely! – sóhajtotta Lucas. – Igaz is, ezt a cédulát találtam. És mit gondol, hol? A kölyök cigarettái között, a csomagban. Ez aztán rettegett az anyjától! Annyira, hogy a szerelmes leveleit a cigarettacsomagba dugta.
Valóban szerelmes levél volt:
Kedves Josephem!
Fájdalmat okoztál nekem tegnap, amikor azt mondtad, hogy én megvetlek, és sohase lennék hajlandó hozzámenni egy olyan emberhez, mint te. Nagyon jól tudod, hogy nem vagyok ilyen, és hogy éppúgy szeretlek, mint te engem. Bízom benne, hogy egyszer még lesz belőled valaki. De nagyon kérlek, ne várj többé olyan közel az üzlethez. Megláttak téged, és Rose-né, az a hárpia, bár ő szintén randevúzik, máris megjegyzéseket tett. Ezentúl a metró mellett várjál! Holnap ne, mert értem jön anyám, fogorvoshoz megyünk. És főként ne találj ki mindenféle ostobaságot! Csókollak és szeretlek.
Mathilde
– Megvan! – szólt Maigret, és bedugta a papirost a tárcájába.
– Mi van meg?
A J és az M. Az élet! Így kezdődik a szerelem, és egy dohos kis házban végződik, amely tele van lemondással.
– Ha arra gondolok, hogy ez a csirkefogó elcsórta a pipámat!
– Igazán azt hiszi, hogy ellopták?
Világos volt, hogy ő, Lucas nem hiszi. Leroy mama történeteit sem. Elege volt már ebből az ügyből, és nem tudta mire vélni főnöke magatartását, aki isten tudja min rágódik olyan komoly arccal.
– Ha nem csórta volna el a pipámat... – kezdte Maigret.
– Na és? Mit bizonyít ez?
– Nem tudod megértem. Nyugodtabb lennék. Főúr! Mivel tartozom?
Az autóbuszra vártak, egymás mellett állva, és a szinte teljesen kihalt rakpartot nézték, ahol a daruk ebédidő alatt úgy maradtak, karjukkal a levegőben, és az uszályhajók mintha aludtak volna.
Lucas az autóbuszban megkérdezte:
– Nem megy haza?
– Benézek a bűnügyire. – És hirtelen, furcsa kis mosollyal a pipa szára körül, azt mondta: – Szegény ördög!. .. Az alhadnagyra gondolok, aki egyetlenegyszer megcsalta a feleségét, az se biztos, és aztán élete végéig minden éjszaka be volt zárva a saját házába! – Egy percre mélyen elmerült gondolataiba, aztán így folytatta: -Megfigyelted, Lucas, hogy a temetőkben sokkal több özvegy nő sírja van. mint özvegy férfié? „Itt nyugszik ez és ez a férfi, meghalt 1901-ben." Azután alatta sokkal frissebb véséssel: „Itt nyugszik ez és ez a nő, ennek és ennek az özvegye, meghalt 1930-ban." Követte őt, igaz, de huszonkilenc évvel később!
Lucas nem próbálta megérteni, és átszállt egy másik autóbuszra, hogy a feleségével ebédeljen.
Mialatt a nyilvántartó hivatalban végignézték mindazokat a Bleusteineket, akik összeütközésbe kerültek a törvénnyel, Maigret a folyó ügyekkel foglalkozott, Lucas pedig a délután jó részét a République-negyedben töltötte.
A vihar nem tört ki. A meleg egyre nyomasztóbbá vált, az ólomszürke ég lilába játszott, mint valami ronda kelés, Maigret legalább tízszer kinyújtotta a kezét, ösztönösen, az elveszett jó pipa után, és minden alkalommal ezt morogta:
– Büdös kölyök!
Kétszer fölhívta a telefonközpontot:
– Semmi hír Lucas-ról?
Pedig nem is volt olyan bonyolult feladat kikérdezni Joseph Leroy munkatársait a fodrászszalonban; rajtuk keresztül bizonyára eljut ahhoz a Mathilde-hoz, aki szerelmes leveleket írt a fiúnak.
Először is, Joseph ellopta Maigret pipáját.
Azután, ugyanez a Joseph, először éjszaka, bár teljesen felöltözött, papucsban ment el hazulról, ha papucsnak lehet nevezni azt a valamit, amit a lábára húzott.
Maigret hirtelen megszakította egy jegyzőkönyv olvasását, fölhívta a nyilvántartót, és tőle szokatlan türelmetlenséggel kérdezte:
– Mi van azokkal a Bleusteinekkel?
– Ezen dolgozunk, főfelügyelő úr. Egy csomó van belőlük, valódi Bleusteinek és ál-Bleusteinek. Ellenőrizzük a dátumokat, a lakcímeket. Egyelőre egyet se találok, aki bármely időpontban be lett volna jelentve a Bercy rakparton. Mihelyt találok valamit, értesítem.
Végre itt volt Lucas, az izzadó Lucas, akinek, mielőtt följött volna, volt ideje beugrani a Dauphine-sörözőbe egy pohár sörre.
– Megvan, főnök. De biztosíthatom róla, nem volt könnyű. Pedig azt hittem, magától fog menni a dolog. Hát igen. Ez a mi Josephünk fura egy alak, nemigen avatta be az embereket a titkaiba. Képzeljen el egy hosszú-hosszú fodrászszalont. Luxus-fodrász, ez a neve, tizenöt-húsz állítható karosszék egy sorban, ugyanennyi tükör és ugyanennyi alkalmazott... Reggeltől estig nyüzsögnek a vendégek. Az egyik jön, a másik megy, nyírás, szappanozás, hajvízlocsolás!
„Joseph?" mondja nekem a főnök, egy őszülő kövér kis ember. „Először is, melyik Joseph? Ja úgy, a pattanásos Joseph. Hát mit csinált ez a Joseph?"
Engedélyt kérek tőle, hogy kikérdezzem az alkalmazottait, és így megyek az egyik karosszéktől a másikhoz, az emberek pedig összemosolyognak, és kacsingatnak egymásra.
„Joseph? Nem, sohasem kísértem el. Mindig egyedül ment haza. Hogy van-e tyúkja? Lehetséges... Ámbár, ezzel a fizimiskával.
És röhögnek.
„A magánélete? Egy falótól többet megtud az ember. Az uraság szégyellte a mesterségét, és nem ereszkedett volna le a borbélyokhoz."
El tudja képzelni a légkört, főnök. Amellett meg kellett várnom, amíg végeznek egy vendéggel A tulajnak már lassan a terhére voltam.
Végül odaérek a pénztárhoz. Egy körülbelül harmincéves pénztárosnő, kövérkés, nagyon kedvesnek, érzelgősnek látszik.
„Joseph valami butaságot csinált?" – kérdezi tőlem mindjárt.
„Dehogyis, kisasszony. Éppen ellenkezőleg. Volt valakije itt a környéken, ugye?" Maigret rászól:
– Légy szíves, fogd rövidebbre!
– Annál is inkább, mert ideje odamenni, ha látni akarja a kislányt. Röviden: Joseph a pénztárosnő révén kapta a levélkéit, ha a Mathilde-ja nem tudott elmenni a randevúra. Azt, amit a cigarettacsomagból szedtem ki, valószínűleg tegnapelőtt írta. A fodrászszalonba besietett egy kölyök, leadta a levelet a pénztárnál, és azt mormogta: – „Joseph úrnak." A pénztárosnő szerencsére többször is látta a kölyköt bemenni egy díszműáru-boltba a Bonne-Nouvelle körúton. – Így mentem lépésről lépésre, és végül meg is találtam Mathilde-ot.
– Remélem, nem mondtál neki semmit.
– Nem is sejti, hogy foglalkozom vele. Egyszerűen csak megkérdeztem a főnökétől, van-e Mathilde nevű alkalmazottja. Megmutatta, ahogy a pultnál állt. Oda akarta hívni. De megkértem, hogy ne mondjon neki semmit. Hát akkor, ha gondolja... Fél hat. Hatkor bezár a bolt.
– Elnézést, kisasszony...
– Nem, uram.
– Csak egy szóra...
– Menjen az útjára.
Rokonszenves, fiatal nő, elég csinos is egyébként, és azt gondolta, hogy Maigret... Mindegy!
– Rendőrség.
– Hogyan? Velem?...
– Igen, csak meg akarok kérdezni valamit. Az udvarlójával kapcsolatban.
– Joseph?... Mit csinált?
– Nem tudom, kisasszony. Csak azt szeretném tudni, hol van e pillanatban. – És azonnal azt gondolta: „A fene egye meg! Micsoda baklövés!" Mint egy kezdő. Abból jött rá, hogy a lány nyugtalanul körülnézett. Mi szükség volt rá, hogy beszéljen vele, ahelyett, hogy követné? Hátha találkája volt a fiúval a metrónál? Úgy látszik, számított rá, hogy ott találja. Miért lassított, ahelyett, hogy folytatta volna az útját?
– Gondolom, a munkahelyén van, mint rendesen.
– Nem, kisasszony. És maga ezt bizonyára éppen olyan jól tudja, sőt jobban tudja, mint én.
– Mit akar ezzel mondani?
Ez volt az az idő, amikor az emberek kiözönlenek a körutakra, nagy tömegekben nyomulnak a metróbejáratok felé, és eltűnnek bennük.
– Maradjunk itt egy kicsit, jó? – mondta Maigret, mert a metróállomás közelében akart maradni.
A lány szemmel láthatóan ideges lett. Minduntalan körülnézett. Olyan üde volt, mint a tizennyolc évesek általában. Kerek arc, a kis párizsi nő biztos föllépése.
– Ki beszélt önnek énrólam?
– Nem fontos. Mit tud Josephről?
– Mit kellene tudnom róla?
A főfelügyelő is a tömeget kémlelte. Azt gondolta, ha Joseph meglátja őt Mathilde-dal, bizonyára sietve elpárolog.
– Nem beszélt a lovagja arról, hogy hamarosan megváltozik a helyzete? Halljuk! Érzem, hogy hazudni fog.
– Miért hazudnék?
A leány az ajkába harapott.
– Na látja! Azért kérdez, hogy legyen ideje kitalálni valami hazugságot.
Mathilde toppantott.
– Először is, mi bizonyítja, hogy maga valóban a rendőrségtől jött?
Maigret megmutatta az igazolványát.
– Ismerje be: Josephet bántotta a középszerűsége.
– Na és?
– Borzasztóan bántotta, túlzottan szenvedett tőle. – Talán nem óhajtott örökre borbélysegéd maradni.
– Ez bűn?
– Nagyon jól tudja, hogy nem erről beszélek. Utálta a házat, amelyben lakott, és azt, ahogyan élt. Az anyját is szégyellte, ugye?
– Sohase mondta nekem.
– De maga megérezte. És az utóbbi időben bizonyára beszélt magának arról, hogy valami változást remél az életmódjában.
– Nem.
– Mióta ismerik egymást?
– Valamivel több mint hat hónapja. Tél volt. Bejött a boltba, pénztárcát akart venni. Rájöttem, hogy drágának találja őket, de nem merte megmondani, és megvette az egyiket. Este az üzlet előtt állt a járdán. Több napon át követett, mielőtt meg mert volna szólítani.
– Hová mentek együtt?
– Legtöbbször csak néhány percre találkoztunk az utcán. Néha elkísért a metrón a Championnet állomásig – ott lakom. Előfordult, hogy vasárnap moziba mentünk, de ez a szüleim miatt nem volt könnyű dolog.
– Nem ment el hozzá soha az anyja távollétében?
– Soha, esküszöm. Egyszer messziről meg akarta mutatni a házukat, hogy megmagyarázza.,.
– Miért olyan boldogtalan... Látja?
– Valami rosszat tett?
– Nem, kedves kisasszony. Egyszerűen csak eltűnt. És számítok egy kicsit magára, bevallom, nem nagyon, hogy segít megtalálni. Azt hiszem, fölösleges megkérdeznem, hogy Joseph bérelt-e valahol szobát a városban.
– Látszik, hogy nem ismeri. Különben se volt pénze. Az egész keresetét odaadta az anyjának, aki olyan keveset hagyott meg neki, hogy szinte még cigarettára se futotta.
Elpirult.
– Amikor moziba mentünk, ki-ki fizette a maga jegyét, és egyszer...
– Folytassa...
– De hát, miért is ne? Nincs ebben semmi rossz... Egyszer, körülbelül egy hónapja, kirándulni mentünk, és nem volt elég pénze, hogy kifizesse az ebédet.
– Merre jártak?
– A Marne mellett. Chelles-nél szálltunk le a vonatról, és a Marne és a csatorna között sétáltunk.
– Köszönöm, kisasszony.
Megkönnyebbült, hogy nem látta Joseph-et a tömegben? Vagy bosszankodott? Ezt is érezte, bizonyára, meg azt is.
– Miért keresi a rendőrség?
– Mert az anyja kért meg rá bennünket. Ne aggódjék, kisasszony. És higgyen nekem! Ha előbb tud meg valamit, mint mi, azonnal értesítsen.
Amikor Maigret megfordult, azt látta, hogy a leány habozva megy le a metró lépcsőjén.
Egy cédula várta az íróasztalán.
Egy Stéphane Bleustein nevezetű embert, harminchét éves, 1919. február 15~én megöltek a nizzai Negresco-szállóbeli lakosztályában; néhány nappal azelőtt szállt ott meg. Bleustein elég sok látogatót fogadott, gyakran késő éjszaka is. A gyilkosságot egy 6,35 mm-es revolverrel követték el, de a fegyvert nem találták meg.
Az akkori vizsgálat folyamán nem derült fény a gyilkos kilétére. Az áldozat poggyászát a gyilkos fenekestül fölforgatta, és a szobában reggel leírhatatlan rendetlenséget találtak.
Ami magát Bleusteint illeti, a személye elég titokzatos maradt, és a nyomozás nem derítette föl, hogy honnan jött. Nizzába a párizsi gyorssal érkezett.
A nizzai rendőrségnek bizonyára több adat áll rendelkezésére.
A gyilkosság időpontja egybevágott azzal, amikor Bleustein eltűnt a Bercy rakpartról, és amint Maigret megint az elveszett pipája után nyúlt, és nem találta, mérgesen fölmordult:
– Átkozott kis hülye!