1. fejezet

 

 

Maigret nemrég ment csak nyugdíjba, de úgy látszott; a kaján véletlen éppen ezt az alkalmat használta fel, hogy gunyorosan az orra alá dugja a tanúvallomások ingatagságának leghatásosabb bizonyítékát. És a hírneves főfelügyelő, helyesebben, aki három hónapja még ezt a címet viselte, ezúttal a pult másik oldalán állt, úgy is mondhatnánk: az ügyféloldalon, hiszen most őt faggatják állhatatosan fürkésző tekintettel:

– Biztos abban, hogy ez fél hétkor volt, illetve inkább valamicskével korábban, és maga a kályha közelében tartózkodott?

És Maigret megértette, mégpedig ijesztő bizonyossággal, hogy egy kis csoportot, jelen esetben fél tucat embert egy csapásra meg lehet bénítani ezzel a jámbor kérdéssel:

– Mondja el pontosan, mit csinált hat és hét óra közt?

Még hagyján, ha legalább holmi viharos, drámai vagy izgalmas eseményekről lett volna szó! De nem! Mindössze annyi történt, hogy a rossz idő miatt fél tucat ember egy családi penzió két-három közös helyiségében lézengett, és várta a vacsorát.

És Maigret-ügyfél, Maigret-tanú úgy bizonytalankodott, akár egy rossz diák, vagy mint aki hamisan próbál vallani.

 

Hogy rossz idő volt, az kissé enyhe kifejezés. A Saint-Lazare pályaudvaron hirdetmény közölte: „A Csatorna fölött vihar dühöng. Dieppe-Newhaven között az átkelés bizonytalan.” És seregestül lehetett látni angolokat, akik sarkon fordultak, hogy visszatérjenek szállodájukba.

Dieppe-ben a főutcán már-már úgy tűnt, hogy a szél tüstént leszaggatja a cégtáblákat. Ha az ember ki akart nyitni egy kaput, derekasan neki kellett veselkednie. Az eső patakokban ömlött, a parti köveken megtörő hullámok robajával, s csak néha bukkant fel egy-egy árny, valaki, akit a szükség az utcára kényszerített, s most szorosan a fal mellett rohant, kabátját a fejére borítva.

November volt. A lámpákat már négykor meggyújtották.

A komphajó, amelynek kettőkor kellett volna indulnia, még mindig a kikötőben vesztegelt, az apró halászbárkák szomszédságában, melyeknek árbocai össze-összekocódtak.

Madame Maigret sorsába törődve kihozta szobájukból a vonaton elkezdett kötést, és leült vele a kályha mellé, ahol a családi penzió vörös cicája, noha először látta, rögtön az ölébe fészkelte magát.

Időnként felemelte a fejét, és szánakozó pillantást vetett Maigret-re, aki sehogy sem tudott mit kezdeni magával.

– Mégiscsak jobb lett volna, ha szállodába megyünk – sóhajtott fel Madame Maigret. – Ott biztosan találnál most valakit, akivel kártyázhatnál...

Természetesen! Csakhogy a takarékos Madame Maigret tudj’ isten, melyik barátnőjétől megkapta ennek az eldugott családi penziónak a címét, itt a rakpart végén, a kihalt, sötét nyaralónegyedben, ahol ilyenkor télvíz idején csupa leeresztett redőny, zárt kapu fogadja az embert.

Pedig hát a házaspár ezúttal szórakozásból utazott, ami voltaképpen először esett meg nászútjuk óta, vagyis huszonöt éve.

Maigret szabad volt végre. Hátat fordított az Orfévres rakpartnak, és esténként azzal a nyugodt biztonsággal feküdt le, hogy ágyban töltheti az éjszakát, többé már nem kell a telefon sürgető hívására még ki sem hűlt holttestek fölé hajolnia.

Így hát, mivel felesége már réges-rég szerette volna látni Angliát, Maigret elszánta magát:

– Két hetet Londonban töltünk. Legalább alkalmam lesz kezet rázni néhány kollégával a Scotland Yardnál, akikkel együtt dolgoztam a háború alatt...

De lám, ilyen az ő szerencséjük! Vihar a Csatorna fölött! Veszteglő hajó! Ráadásul, hogy Madame Maigret-nek hirtelen eszébe jutott ez a sivár családi penzió, ahol még a falak is silányságot, zsugoriságot és unalmat árasztanak. Az ötvenes éveibe belesavanyodott s ezt mézesmázos mosolyokkal palástoló tulajdonosnőnek, Otard kisasszonynak önkéntelenül is megremegett az orrcimpája, valahányszor megütötte a gomolygó pipafüst, amely elmaradhatatlanul követte Maigret minden lépését. Már többször azon a ponton volt, hogy kinyitja a száját, és figyelmezteti vendégét, miszerint ezekben a túlfűtött kicsiny helyiségekben, ahol hölgyek is tartózkodnak, nem illik pipázni, kivált szünet nélkül. Ilyenkor azonban Maigret, aki megérezte a vihar közeledtét, olyan nyájas-békésen nézett a szemébe, hogy a kisasszony inkább elfordította a fejét.

Még kevésbé bűvölte el a hajdani főfelügyelőnek az a leküzdhetetlen hóbortja, hogy folyton-folyvást a kályhák körül téblábolt, minduntalan a piszkavasat fogdosta, és olyan lendülettel kotorta fel a parazsat, hogy a kémények úgy zakatoltak, mint megannyi motor.

Az épület nem volt nagy. Egy kétemeletes villát alakítottak át penziónak. A bejárat egy előszobára nyílt, de takarékosság okából sem ezt az előszobát, sem az első és második emeletre vezető lépcsőt nem világították ki, minek következtében nemegyszer hallani lehetett, hogy valaki megbotlik a lépcsőn, vagy hogy egy kéz tapogatózva keresgéli a kilincset.

A ház utcai frontján az egyik helyiséget társalgónak rendezték be: itt zöld bársonyhuzatos, fura, apró fotelok álltak, s az asztalon ásatag, csaknem ronggyá olvasott képes újságok hevertek.

Innen nyílt az ebédlő, amely az étkezések idején kívül is a vendégek rendelkezésére állt.

Madame Maigret a társalgóban ült. Maigret ide-oda ténfergett egyik szobából a másikba, egyik kályhától a másikig, egyik piszkavastól a másikhoz.

A hátsó traktusban helyezkedett el a tálaló, ahol aznap délután Irma, a tizenöt éves kis szolgáló az evőeszközöket tisztogatta krétaporral.

Leghátul volt a konyha, Otard kisasszony és Jeanne birodalma, az idősebb szolgálóé, aki 25-30 éves lehetett, mindig papucsban járt, mindig kócos volt, mindig maszatosnak látszott, ráadásul mindig keserű képet vágott, és bizalmatlan, sőt mogorva tekintettel méregetett mindenkit.

Más személyzet nem is volt, csupán egy halálra félemlített négyéves kisfiú – mint Maigret a fiatalabb szolgálótól megtudta: Jeanne kisfia – élt még a házban, akit állandóan lökdöstek, szidtak és pofoztak.

Meglehet, ebben a pocsék időben egyebütt sem peregtek valami túl derűsen az órák. De itt, Otard kisasszonynál egyenesen gyászosan vánszorogtak, és a percek alighanem sokkal több másodpercből álltak, mint bárhol másutt, mert a kandallón díszelgő fekete márvány ingaóra számlapján szinte meg sem moccantak a mutatók az üvegbura alatt.

– Ha egy kicsit enyhül az eső, próbálj meg átmenni a kávéházba... Biztosan találnál magadnak kártyapartnereket...

Még beszélgetni sem beszélgethettek egymással, hiszen jóformán egy percre sem maradtak egyedül. Otard kisasszony folyton befutkározott a konyhából, hol egy fiókot, hol egy szekrényt nyitott ki, leült, kiment, s mindezt olyan ábrázattal, mint aki fejvesztés terhe mellett kénytelen szemmel tartani mindent és mindenkit. Az ember azt hihette volna, hogy ha csak negyedórára távol marad, valaki bizonyára él az alkalommal, és elcsen egy számot elaggott divatlapjai közül, vagy tábortüzet gyújt az ebédlőkredencen!

Időnként Irma is bejött, de éppen csak hogy visszategye az evőeszközöket az említett kredenc valamelyik fiókjába, és újabbakat vegyen elő.

Ami a mélabús hölgyet illeti – akit a Maigret-ék azért emlegettek így, mert nem tudták a nevét –, az ebédlőben üldögélt a kályha mellett, és nyársegyenes derékkal egy könyvet olvasott, amelynek címe megállapíthatatlan volt, mivel hiányzott a borítója.

Ha jól értették, ez a hölgy már hetek óta itt időzött. Körülbelül harmincéves lehetett, és az egészsége szemlátomást gyenge lábon állt; talán egy műtét után jött ide kiheverni magát? Mindenesetre roppant óvatosan mozgott, mint aki attól fél, hogy eltöri valamijét. Alig evett, és azalatt is sóhajtozott, feltehetőleg bánatában, hogy ilyen közönséges műveletre kénytelen áldozni értékes perceit.

Bezzeg a másik hölgy, a kismenyecske, ahogy Maigret nevezte ádáz vigyorral, éppen az ellentéte volt, és valóságos légörvényeket támasztott már akkor is, ha csak átült egyik székről a másikra.

A kismenyecske jócskán túllépte már a negyvenet. Alacsony volt és kövér, ráadásul nyilván nem könnyen kezelhető; bizonyíték erre, hogy a férje csak úgy ugrott a legkisebb szavára is, már eleve engedelmes és szégyenkező ábrázattal.

Ez a férj legfeljebb harmincéves volt, és tüzetesebb vizsgálódás nélkül is megállapíthatta bárki, hogy nem szerelemből nősült, hanem a mindennapi vajas kenyeret biztosította magának öregségére szabadságának feláldozásával.

Mosselet volt a nevük, Jules és Émilie Mosselet.

Ha nem is valami sebesen, de haladni azért mégiscsak haladtak a mutatók. Maigret-nek utólag eszébe jutott, hogy meg is nézte az órát, amikor Jeanne mentateát szolgált fel a mélabús hölgynek. Éppen öt óra múlt néhány perccel; és Maigret szerint Jeanne alamuszibb képet vágott, mint valaha.

Nem sokkal ezután érkezett meg valahonnan kintről John, az angol fiatalember, s vele együtt a vihar meg a hideg is behatolt a házba: átázott esőköpenyéről tócsákba gyűlt a víz a társalgó padlóján.

A fiatalember arca egészen kipirult az éles levegőtől meg a hírtől, amelyet hozott.

– Indul a hajó... – jelentette be erősen idegenes kiejtéssel. – Elszállíthatják a poggyászomat, kisasszony...

Reggel óta lótott-futott, mert sürgősen haza akart térni Angliába, s most a kikötőből jött meg, ahol közölték vele, hogy a hajó megkockáztatja az átkelést.

– A számlám készen van?

Maigret egy másodpercig habozott. Már-már elhatározta, hogy követi felesége tanácsát, és ha mégúgy elázik is, a házak tövében elszalad a Svájci Sörözőig, ahol legalább életet, elevenséget talál.

Már a fogashoz is kiment az előszobába, ahol a félhomályban megpillantotta John úr három jókora bőröndjét, de aztán vállat vont, és visszakocogott a társalgóba.

– Mért nem mész el? Igazán fölöslegesen mérgelődsz itt…

Erre a megjegyzésre Maigret csak azért is levágta magát az egyik fotelba, felkapta az első keze ügyébe eső folyóiratot, és lapozgatni kezdte.

A legérdekesebb, hogy a szó szoros értelmében semmi dolga nem volt a világon, és a figyelmét sem kötötte le semmi. A logika szerint tehát maradéktalanul fogékony állapotban kellett volna lennie.

Az épület meglehetősen kicsi volt. A legcsekélyebb zaj is behallatszott mindenhonnan mindenhová, olyannyira, hogy este, amikor a Mosselet házaspár bezárkózott a szobájába, ez már egyenesen feszélyezte is az embert.

És lám, Maigret mégsem látott semmit, mégsem hallott semmit, sőt a leghalványabb előérzete sem támadt.

Szórakozottan tudomásul vette, hogy John úr kifizeti a számláját, és bemegy a tálalóba, hogy borravalót adjon Irmának. Szórakozottan viszonozta az angol fiatalember szórakozott búcsúszavait, és azt is felfogta, hogy két bőröndöt Jeanne-nak kell kicipelnie a hajóhoz, aki erősebb a fiúnál. Elmenni azonban már nem látta a lányt. Nem is érdekelte a dolog. Egy rendkívül apró betűs, hosszú cikket olvasott a mezeiegerek életmódjáról – minthogy véletlenül egy mezőgazdasági folyóirat került a kezébe –, s ez végül buta módon teljesen lekötötte a figyelmét.

Ettől kezdve a mutató csendben haladhatott az óra homályos számlapján, anélkül hogy bárki ráhederített volna. Madame Maigret néma szájmozgással számolta a simákat és fordítottakat. Csak a brikett pattogott néha hol az egyik, hol a másik kályhában, és egy-egy szélroham morajlott a kéményekben.

Tányércsörömpölés jelezte, hogy Irma terít. Olajszag terjengett, a hagyományos esti sült hal előhírnöke.

És ekkor váratlanul hangok csattantak fel az est sötétjében, hevesen, elevenen, mintha egyenesen a viharból fakadtak volna, s ezek a hangok egyre közeledtek, elhaladtak az ablakok előtt, megtorpantak a küszöbön, majd belevesztek a csengő orgonapontjába, amely olyan erőszakosan süvöltött, mint ebben a házban talán emberemlékezet óta sem.

Ám Maigret még erre sem rezzent fel. Hosszú órákig epedve várta, hogy törje meg végre az unalmas egyhangúságot valami változatosság, és most, amikor ez bekövetkezett, sőt minden elképzelhetőnél bőségesebben, fülig belemerült az egérhistóriába.

– Igen, ez az ... – hallatszott Otard kisasszony hangja.

Friss levegő hatolt be, nedves ruhák árasztottak esőszagot, s az élénk, felhevült arcokra Maigret is felkapta a fejét: egy egyenruhás rendőrt pillantott meg, és egy alacsony férfit, fekete felöltőben, kialudt szivarral.

– Ugyebár az ön alkalmazottja volt bizonyos Jeanne Fénard?

Maigret észrevette, hogy ott lézeng a kisfiú is, aki Isten tudja honnan, alkalmasint a konyha valamelyik zugából került elő.

– A nevezett személyt ugyanis agyonlőtték, miközben végigment a Gát utcán.

Otard kisasszony első, ösztönös megnyilvánulása a hitetlenkedés volt, a gyanakvás. A vak is látta rajta, hogy nem olyan fehérnép, akinek bárki bármit bemesélhetne, és összeszorított száját csupán egy valóban nagyszerű megjegyzés hagyta el:

– Nocsak!

De a továbbiak eloszlatták minden kételyét, minthogy a kialudt szivart szorongató férfi így folytatta:

– Rendőrfelügyelő vagyok… Szeretném, ha velem jönne, azonosítani a holttestet... És azt is kérem, hogy senki más ne hagyja el a házat...

Maigret szeme kajánul megvillant. Felesége ránézett, mintha ezt mondta volna:

– Mért nem mutatkozol be?

De hát Maigret még csak nagyon rövid ideje volt nyugdíjban, és jóformán alig élvezhette ki a névtelenség örömeit. Valóságos kéjjel süppedt még mélyebbre a fotelban. Bíráló szemmel vizsgálgatta a rendőrfelügyelőt.

– Kérem, szíveskedjék kabátot venni, és jöjjön velem...

– Hová? – berzenkedett még egyre Otard kisasszony.

– A tetemnézőbe...

Fültépő sikoly hasított a csendbe: a mélabús hölgy, akiről Maigret teljesen megfeledkezett, igazi vagy legalábbis elég jól megjátszott idegrohamban nyögdécselt.

Irma egy tányérral a kezében berohant a tálalóból.

– Jeanne meghalt?

– Te csak ne ezen törd a fejed! – förmedt rá Otard kisasszony. – Szolgáld fel szépen a vacsorát, míg én távol leszek!

Szeme a kisfiúra tévedt, aki mit sem értve lődörgött a felnőttek lába alatt.

– Csukd be a gyereket a szobájába... Fektesd le!

Hol tartózkodott ebben a pillanatban Madame Mosselet? A kérdés könnyűnek látszott, Maigret mégsem tudott felelni rá. Mosselet azonban, aki a házon belül valami nevetséges, piros posztómamuszt viselt, az előszoba környékén álldogált. Nyilván meghallotta a lármát fenn a szobájában és lejött.

– Mi történt? – tudakolta.

De a rendőrfelügyelő nem ért rá. Halkan odavetett néhány szót az egyenruhás rendőrnek, mire az levette köpenyét, sapkáját, cigarettára gyújtott, és letáborozott a kályha mellett, mint aki hosszabb időre rendezkedik be.

Végül nagy keservesen sikerült elvonszolni a sárga esőköpenyben, gumicsizmában parádézó Otard kisasszonyt, aki még az ajtóból is visszafordult, hogy ráparancsoljon Irmára:

– Sürgősen tálald a vacsorát! Még oda talál égni a hal!

Irma csak sírdogált, gépiesen, és mintegy jólneveltségből, utóvégre meghalt valaki. Pityergett és tálalt, közben elfordította a fejét, nehogy az ételbe potyogjanak a könnyei.

Maigret ekkor vette észre, hogy Madame Mosselet is az asztalnál ül, nem éppen felindultan, de kíváncsian.

– Nem értem, hogyan lehetséges ilyesmi... Az utcán történt? Csak nincsenek Dieppe-ben is huligánok?!

Mosselet jó étvággyal falatozott. Madame Maigret-nek még mindig nem fért a fejébe, hogy a férje mért látszik ilyen közönyösnek, mikor egész életében mással sem foglalkozott, csak bűntényekkel.

A mélabús hölgy csaknem ugyanolyan tekintettel bámulta a sült halat, mint a sült hal őt, és néha-néha kitátotta a száját, bár korántsem evés céljából, hanem hogy sóhajnak álcázva kibocsásson némi levegőt.

A rendőr a maga részéről fogott egy széket, lovaglóülésben ráterpeszkedett, nézte, hogy esznek a többiek, és alig várta, hogy ő is szerephez jusson.

– Én találtam meg! – bökte oda végül kevélyen Madame Mosselet-nak, aki szemlátomást a legtöbb érdeklődést tanúsította.

– Hogyan?

– Hát leginkább csak véletlenül... A Gát utcában lakom ugyanis, abban a kis utcában, amelyik a rakparttól a kikötőig vezet, annak is a végén, a Dohánygyár mögött. Vagyis ahol már a kutya se jár. Gyorsan mentem, lehajtott fejjel, és egyszerre megláttam valami sötét micsodát...

– Jaj, de rémes! – jegyezte meg minden meggyőződés nélkül Madame Mosselet.

– Először azt hittem, hogy egy részeg, mert hát részegeket minden áldott nap találunk az utcákon...

– Még télen is?

– Télen kiváltképpen, elvégre pont azért kezd inni az ember, hogy felmelegedjen.

– Nyáron meg azért, hogy lehűljön! – szellemeskedett Jules Mosselet, és huncut tekintetet vetett a feleségére.

– Hát, ha úgy tetszik... Na, szóval körültapogattam... rájöttem, hogy nő ... Segítséget hívtam, és amikor becipeltük egy patikába, abba, amelyik éppen a Párizs utca sarkán van. megállapították, hogy halott... Akkor ismertem csak rá, merthogy én minden arcot ismerek ám a környéken... Mondtam is mindjárt a felügyelő úrnak: „Ez az a lány, aki az Otard-penzióban szolgál...”

Maigret ekkor megkérdezte, félénken, amúgy úriember módjára, aki csak habozva avatkozik a más dolgába:

– Bőröndöket nem találtak mellette?

– Mért találtak volna mellette bőröndöket?

– Nem tudom... És az is érdekelne, hogy vajon a kikötő irányába fordult-e, vagy inkább errefelé...

A rendőr megvakarta a fejét.

– Várjon csak... Hát abból, ahogy feküdt, azt hiszem, inkább errefelé tartott, amikor megesett vele a dolog...

Egy kis ideig tétovázott, de aztán eltökélte magát, fogta a borosüveget, és töltött egy pohár vöröset.

– Megengedik? – dünnyögte.

A mozdulat közelebb hozta az asztalhoz. A tálon még két darab sült hal dermedezett. A rendőr némi habozás után kiemelte az egyiket, és kés-villa nélkül, csak amúgy kézből megeszegette, majd odalépett a kályhához, és a szenesvödörbe dobta a szálkákat. Aztán tekintetével sorra végigvallatott mindenkit, és miután ily módon meggyőződött, hogy nincs igénylő a maradék sült halra, megette azt is, ivott rá egy kortyot, és felsóhajtott.

– Alighanem féltékenységből gyilkolták meg... Ritka züllött teremtésnek ismerték... Ő volt a legveszekedettebb törzsvendége annak a táncos lebujnak ott a kikötő végében…

– Az már egészen más – mormolta Madame Mosselet, aki láthatólag tökéletesen természetesnek találta a dolgot, mihelyt kiderült, hogy szerelmi bűntényről van szó.

– Engem csak az lep meg – folytatta a rendőr, akiről Maigret egy pillanatra sem vette le a szemét –, hogy pisztollyal követték el... Mert tudják, a matrózok általában szívesebben nyúlnak a késhez...

Ekkor azonban betoppant O’tard kisasszony, és a szél, amely mások arcát pirosra színezte, az övét sápadtra fakította. Ráadásul az események erőteljesen megszilárdították önnön fontosságának tudatát, és magatartásából csak úgy sugárzott: „Tudom, amit tudok, de ne is reméljék, hogy elmondok bármit is!”

Tekintete körülfutotta az asztalt, számba vette a vacsorázó vendégeket meg a tányérokat, és megállapította, hogy a sült halból csak a szálkák maradtak. Szigorúan rászólt Irmára, aki az ajtófélfát támogatva szipogott.

– Mire vársz? Mért nem tálalod a borjút? – Végül a rendőrhöz fordult: – Remélem, megkínálták egy pohár itallal? A főnöke néhány perc múlva itt lesz... Jelenleg éppen Newhavenbe telefonál...

Maigret megrezzent, s a kisasszony ezt rögtön észrevette. Valahogy gyanúsnak vélte ezt a rezzenést, és az arcán máris átsuhant a bizalmatlanság árnyéka.

Bizonyíték erre, hogy kötelességének érezte kijelenteni:

– Legalábbis azt hiszem...

Dehogyis hitte: tudta. Vagyis a rendőrfelügyelő már értesült John úrról és sietős távozásáról.

Következésképpen a hivatalos nyomozás pillanatnyilag az angol fiatalemberre irányul.

– A végén még belebetegszem ebbe az ügybe! – nyöszörögte fájdalmas hangon a mélabús hölgy, aki a sóhajtozástól eltekintve naponta legfeljebb ha háromszor nyitotta csak ki a száját.

– És én? – méltatlankodott Otard kisasszony, aki nem tűrhette, hogy valakit nála érzékenyebben érintsenek a történtek. – Azt hiszi, hogy az én helyzetem most fenékig tejfel? Mikor hónapokat öltem abba a lányba, hogy egy kicsit beidomítsam... Irma! Mikor határozod el végre, hogy behozod a mártást?!

A sok jövés-menés legderűsebb eredménye az volt, hogy a házba betört a friss levegő, s ahelyett hogy eloszlott volna a környező melegben, apró áramlatokba tömörült, amelyek ide-oda libbentek, végigsimítottak a tarkókon, megborzongatták a hátakat.

Annyira, hogy Maigret felállt, és tekintet nélkül az üres szenesvödörre, alaposan felkotorta a tüzet. Aztán a parázson lángra lobbantott egy kis papírtekercset, pipára gyújtott vele, és szinte gépiesen kedvenc testtartásába helyezkedett, melyet olyan jól ismertek az Orfévres rakparton: háttal a tűznek fordult, foga közt a pipa, keze a csípőjén, arcán az a kiele– mezhetetlen, konok vagy tán szórakozott kifejezés, amely rendszerint akkor tűnt fel rajta, amikor agyában csoportosulni kezdtek a különálló tények, és lassan kibontakozott közülük az igazság egyelőre még bizonytalan csírája.

A rendőrfelügyelő megérkezése sem mozdította meg.

– A hajó még nem futott be... – hallotta. – De rögtön értesítenek majd...

Nem esett nehezére elképzelnie a bukdácsoló gőzhajót a Csatorna sötétjében, ahol aligha látni mást, mint a roppant hullámok fehérlő taraját. Meg a tengeribeteg utasokat, a néptelen éttermet, a híd árnyékában imbolygó nyugtalan árnyakat, és a célt, a newhaveni világítótorony szabályos időközökben felvillanó fényét.

– Azt hiszem, kénytelen leszek egyenként kihallgatni az urakat és a hölgyeket.

Otard kisasszony rögtön felfogta a célzást, és döntött:

– Az összekötő ajtót be lehet csukni, ön majd a társalgóban foglal helyet és...

A rendőrfelügyelő szintén nem vacsorázott még, de hát sült hal nem volt már az asztalon, ő pedig nem mert kézzel nyúlni a tálba, a csábító borjúszeletek közé.