3. fejezet

 

 

Akár úton volt, akár otthon, akár korán feküdt le, akár későn – ámbár ez jószerint soha nem esett meg vele –, Madame Maigret mániákusan ragaszkodott a lehetetlenül korai felkeléshez. A nyugdíjas főfelügyelő már előző nap is amiatt rendezett jelenetet, mert kiderült, hogy a felesége hajnali hét óra óta felöltözve téblábol, és nem tudja, mivel töltse az idejét.

– Egyszerűen képtelen vagyok megszokni, hogy ágyban maradjak – mentegetőzött Madame Maigret. – Folyton úgy érzem, hogy szalad körülöttem a háztartás…

Aznap reggel is így történt. Maigret kinyitotta a szemét, de csak az egyiket, mert a villanykörte sárga fénye éppen arra vetődött. Még ki sem világosodott, de a felesége félénk neszezéssel már a vízzel pancsolt.

– Minek is hívták? – töprengett Maigret félálmában, és rosszkedvűen konstatálta, hogy fáj a feje.

Végül is annyira megbabonázta annak a nevezetes kisvárosnak vagy falunak a neve, amelyet hazatérőben odatrombitált a feleségének, addig rágódott rajta, míg – mint gyakran megtörténik – sikerült végképp elfelejtenie.

Úgy vélte, félig-meddig szunyókál csak, mert észlelt bizonyos apróságokat maga körül, például hogy a lámpát eloltották, és a villanykörte fényét gyér nappali világosság váltja fel. Aztán egy ébresztőóra csörgését hallotta a ház valamelyik részéből, lépések zaját a lépcső felől, a kapucsengő hangját pedig kétszer is.

Nagyon szerette volna tudni, esik-e még, vagy vége van már a viharnak, de nem volt mersze kinyitni a száját, hogy megkérdezze, aztán hirtelen arra riadt, hogy a felesége rázogatja a vállát. Teljesen világos volt már, órája az éjjeliszekrényen fél tízet mutatott.

– Mi történt?

– A rendőrfelügyelő lenn van a földszinten...

– Hát aztán!

– Szeretne beszélni veled...

Mivel Maigret előző este egy groggal többet ivott talán a kelleténél – ráadásul nem is jószántából, a felesége persze rögtön kötelességének érezte, hogy anyaian gondoskodó modort öltsön.

– Idd meg a kávédat, amíg meleg!

Az ilyen macskajajos reggeleken mindig is nehezére esett a reggeli tisztálkodás, s Maigret kis híján másnapra halasztotta a borotválkozást.

– Milyen nevet említettem neked tegnap este? – kérdezte.

– Milyen nevet?

– Valami faluról beszéltem...

– Ja, igen... Csak homályosan emlékszem rá... Valahol Cantal megyében...

– Dehogyis! Cher megyében!

– Úgy gondolod?... Rémlik, mintha „on”-ra végződött volna...

Ejnye, de kellemetlen! Ő sem emlékszik! Maigret még nem ébredt fel teljesen, mikor lement a földszintre, a feje nehéz volt, és a pipa sem ízlett neki annyira, mint más reggeleken. Meglepte, hogy senkit sem lát sem a konyhában, sem a tálalóban, de amikor benyitott az ebédlőbe, az egész háznépet ott találta, teljes létszámban, fagyos-mereven, mintha valami szertartásra vagy fényképészre vártak volna.

Otard kisasszony bősz, szemrehányással teli pillantást vetett rá, kétségtelenül zajos, késői hazatérése miatt. A fotelban elomló mélabús hölgy szemlátomást oly messzeségekben lebegett, akár egy haldokló, akit már mi sem köt e siralomvölgyéhez. Ami a Mosselet házaspárt illeti, alighanem aznap eshettek túl az első veszekedésükön, mivel kerülték egymás tekintetét, és az egész kerek világot hibáztatták civakodásukért.

Még a kicsi Irmát is mintha kicserélték volna; úgyszólván ecetbe mártották.

– Jó reggelt! – köszönt Maigret, a tőle telhető legderűsebben.

Senki nem válaszolt, még csak nem is biccentettek üdvözlésére. Ellenben kinyílt a társalgó ajtaja. A rendőrfelügyelő szemmel látható önbecsüléssel nyújtott kezet hírneves kollégájának.

– Fáradjon be, kérem… Sejtettem, hogy még ágyban találom...

Az ajtó becsukódott. Egyedül maradtak a társalgóban, ahol csak nemrég gyújthattak be, mert a kályha még füstölt. Maigret az ablakból kilátott a szürke rakpartra, amelyet szélfújta, porló vízcseppfelhők söpörgettek még mindig minden nagyobb hullámverésnél.

– Igen, fáradt voltam... – morogta Maigret.

A rendőrfelügyelő mosolya láttán azonban tüstént iparkodott bebizonyítani, hogy korántsem balek. Igaz, előző este nem figyelt fel erre az apróságra, de most egyszeriben eszébe jutott.

– Persze, hiszen a maguk Törtfogúja is ott volt! Őt pedig követték. És a nyomozó beszámolt magának…

– Biztosíthatom, hogy igazán nem állt szándékomban akár csak a leghalványabb célzást is tenni…

Ó, az ütődött! Eszerint azt hiszi, hogy Maigret azért töltötte az estét a tánchelyiségben a két lánnyal, mert...

– Csupán azért bátorkodtam megzavarni pihenésében, mert a dieppe-i rendőrség, merem állítani, eléggé szenzációs felfedezést tett...

Maigret felkotorta a tüzet, szokása szerint. Rettenetesen vágyott valami üdítő italra, például egy limonádéra.

– Nem ötlött a szemébe semmi, amikor lejött? – folytatta a rendőrfelügyelő, szinte a hetedik mennyországban, akár a tenorista, akit újra kitapsoltak, és most legszebb áriáját készül előadni.

– A háziakra céloz, akik az ebédlőben rostokolnak?

– Igen, tudniillik utasítást adtam, hogy gyülekezzenek össze valamennyien egy helyiségben, és szüntessenek be minden jövés-menést. Szeretném bejelenteni önnek a legújabb hírt, amely talán meg fogja lepni: Jeanne Fénard gyilkosa közülük került ki!

Ennél lényegesen több is kevés lett volna ahhoz, hogy egy ilyen reggelen meghökkentse Maigret-t, így hát csupán egy súlyos, szinte szórakozott pillantást vetett kollégájára. Aki alkalmasint szörnyen elképedt volna, ha tudomására jut, hogy ebben a szent pillanatban a bűnügyi rendőrség hajdani főfelügyelőjének egyetlen gondja felidézni egy „ois”-ra végződő helységnevet.

– Nézze csak meg ezt... Nem, ne aggódjon... Ha volt is netán ujjlenyomat rajta, réges-rég leázott, hiszen órákig verte az eső.

A látnivaló egy kartonlap volt, a már Maigret-nek is ismerős, szürke, hosszúkás kartonlap, felső részén az arabeszkek közé nyomtatott „ÉTLAP” szóval.

A tintával írt betűket csaknem teljesen szétmosta az eső, de még ki lehetett silabizálni belőlük; Sóskaleves... Makrahal mustáros mártással...

– Ez volt a vacsora tegnapelőtt este... – jegyezte meg Maigret, továbbra is a meglepetés legcsekélyebb jele nélkül.

– Igen, erről értesültem. Annyi bizonyos már tehát, hogy ez az étlap az Otard-penzió étlapja, és ezt az étlapot tegnapelőtt este, vagyis a bűntény előestéjén használták. Közölhetem továbbá, hogy az étlapot ma reggel találták meg, teljesen véletlenül, mégpedig a Gát utcában, a járdán, legfeljebb három méterre onnan, ahol Jeanne-t meggyilkolták...

– Világos!... – dörmögte Maigret.

– Ön is osztja a véleményemet, ugyebár? Bizonyára észrevette, hogy tegnap este az előzmények ellenére sem siettem letartóztatni a Törtfogút, mint ahogy némelyek kötelességüknek vélték volna. Mint már említettem, az én módszerem, hogy ne akarjuk, ha törik, ha szakad, sürgetni a dolgokat. A tett színhelyén talált étlap nézetem szerint azt bizonyítja, hogy a gyilkosnak köze van ehhez a házhoz. Sőt messzebb megyek! Ma reggel, amikor még dühöngött a vihar, megkíséreltem rekonstruálni a gyilkos mozdulatát. Képzelje el hogy a keze nedves az esőtől, de pontosan kell céloznia! Mit csinál? Előveszi a zsebkendőjét, hogy megtörölgesse az ujjait... És a gyilkos, miközben elővette zsebkendőjét, kiejtette a...

– Értem, értem – nyögött fel Maigret, miközben rágyújtott a második pipára. – És a papír hátlapjára írt számok jelentését szintén megfejtette már?

– Bevallom, azt még nem. Az illető, aki tegnapelőtt este itt tartózkodott, feljegyzett valamit. Ceruzával odafirkálta: „79x140”. Alája pedig ezt: „160x80”. Eleinte kártyajátékkal kapcsolatos számokra gyanakodtam, de később elvetettem ezt a magyarázatot. Nem vonatkoznak semmiféle hajó vagy vonat indulási idejére sem, ami persze szintén eszembe jutott. E tekintetben tehát egyelőre teljes a rejtély, ám ettől függetlenül nyilvánvaló, hogy a gyilkos a penzió egyik vendége. Ezért csődítettem össze mindnyájukat az ebédlőbe, ezért őriztetem őket az őrmesteremmel. De mielőtt bármihez fognék, szeretnék megkérdezni öntől valamit. Minthogy ön tegnapelőtt itt tartózkodott, nem vette-e észre, hogy az este folyamán valaki ceruzával firkál egy étlapra?

Nem! Maigret semmi effélét nem látott. Arra ugyan emlékezett, hogy Mosselet-ék dámát játszottak a társalgó kerek asztalkáján, de fogalma sem volt, hol tartózkodtak közben a többiek. Ami őt magát illeti, újságot olvasott, és korán lefeküdt aludni.

– Akkor hát – jelentette ki a sikerével mélyen elégedett rendőrfelügyelő –, véleményem szerint, most szép sorjában kihallgathatjuk a jónépet.

Maigret, aki közben egyre azon a nevezetes helységen törte a fejét és mind szomjasabb lett, felsóhajtott:

– De előbb innék egy kortyot, ha megengedi!

Kinyitotta az ajtót, és megpillantotta Madame Maigret-t, aki nagy illedelmesen szintén beült a többiek közé. A szürkés megvilágításban szakasztott olyan volt a légkör, mint egy kisvárosi fogorvos várószobájában: félig leeresztett függönyök, savanyú ábrázatok, kinyújtózni félő lábak, lopva megeresztett, óvatos vagy gyanakvó pillantások.

Madame Maigret persze nyugodtan kivonhatta volna magát a kínos helyzetből. De hát a természetéhez tartozott, hogy ne akarjon különb lenni a többieknél, hogy ő is helyet foglaljon a sorban, persze elmaradhatatlan kötésével felfegyverkezve, némán mozgó szájjal számlálva a szemeket.

A rendőrfelügyelő udvariasságból őt szólította be először... miután elnézést kért az újabb zaklatásért, megmutatta neki az étlapot, anélkül hogy megpróbálta volna megtéveszteni.

– Emlékezteti ez önt valamire?

Madame Maigret a férjére nézett, megrázta a fejét, aztán ismét elolvasta a számokat, és összeráncolta a szemöldökét, mint aki habozik, hogy hangot merjen-e adni egy meglehetősen fura ötletnek.

– Az égvilágon semmire – jelentette ki végül.

– Tegnapelőtt este nem látott véletlenül valakit firkálni egy étlapra?

– Őszintén szólva megállás nélkül kötöttem, úgyhogy jóformán nem is láttam, mi történik körülöttem...

De miközben ezt kijelentette, észrevétlenül intett a férjének. Maigret nyomban megértette, hogy a feleségének volna még valami mondanivalója, de csak amúgy bizalmasan, ennek ellenére hangosan rászólt:

-      No, mi van a begyedben?

Madame Maigret meg is neheztelt rá. Hiszen örökösen attól rettegett, hogy valami baklövést követ el. Riadalmában hirtelen elpirult, keresgélte a szavakat, és lépten-nyomon mentegetőzött.

– Nem is tudom... Bocsássanak meg, kérem... Lehet, hogy tévedek... De mikor ezeket a számokat megláttam, rögtön az jutott eszembe...

Férje nagyot sóhajtott, és azon mélázott, hogy a felesége már soha nem fog megváltozni, világéletében ilyen sírnivalóan szerény marad!

– Bizonyára kinevetnek majd... A szövetek szélessége... egy méter negyven szokott lenni... Vagy pedig nyolcvan centiméter... Az első szám, a hetvenkilenc, éppen egy szoknya hosszának felel meg... – Amikor észrevette, hogy Maigret szeme megvillan, elfogta a büszkeség, és szaporán folytatta:

– A két első szám, a 79x140, pontosan azt a mennyiséget tünteti fel, ami például egy pliszírozott szoknyához szükséges... Csakhogy nem minden anyag száznegyven széles. A nyolcvancentisből viszont, mivel az nem adja ki a rakás bőségét, kétszer a hosszát kell venni... Nem tudom, elég érthetően magyarázom-e... – Váratlanul férjéhez fordult, és felkiáltott: – Lehet, hogy „ard” volt a vége, mit gondolsz?

Mert olyan lelkifurdalása volt az elfelejtett helységnév miatt, hogy még mindig azon törte a fejét.

 

– Az étlap az enyém, nem vitás. De a számokat nem én írtam rá – válaszolta Otard kisasszony a rendőrfelügyelő kérdésére. – Azonkívül közlöm, hogy amennyiben a házamat továbbra is ostromállapotban óhajtják tartani, kénytelen leszek...

– Bocsásson meg, asszonyom...

– Kisasszony!

– Bocsásson meg, kisasszony, meg fogom kísérelni a lehetetlent is, hogy ez az ostromállapot, ahogy ön nevezi, minél rövidebb ideig tartson. Mindazonáltal engedelmével tudomására szeretném hozni, miszerint bizonyítékaink vannak, hogy a gyilkos a penzió vendége, és ilyen körülmények között talán mégsem tekinthet minket betolakodónak...

– Érdekelne, ki lehet az? – morogta a kisasszony.

– Az bizony engem is érdekel, de remélem, hogy nemsokára kiderül... Addig is szeretnék megkérdezni öntől egyet-mást, amit tegnap este a nagy kalamajkában elfelejtettem. Mióta állt alkalmazásban önnél Jeanne Fénard?

– Hat hónapja.

Otard kisasszony szárazon, kelletlenül válaszolt.

– Lenne szíves beszámolni, hogyan lépett be?

– Mint bárki más: az ajtón! – vetette oda a kisasszony, talán mert Maigret gunyoros pillantása ránehezedett.

– A jelen pillanatban nem tartom kívánatosnak az efféle szellemeskedést. Jeanne Fénard helyszerző közvetítésével került önhöz?

– Nem!

– Maga ajánlkozott?

– Igen.

– Régebben ismerte?

– Igen. 

A játszma úgy alakult, hogy a kisasszony igyekezett válaszait csak az elengedhetetlenül szükséges, egytagú szavakra korlátozni.

– Honnan ismerte?

– Hazulról.

– Vagyis?

– Évekig szolgált az „Aranygyűrű”-ben, ahol én pénztárosnő voltam.

– Ez valami étterem?

– Egy szálloda étterme.

– Hol?

– Megmondtam már: nálunk, Villecomtois-ban.

Maigret-nek erőfeszítésébe került, hogy ne pattanjon fel.

Ez az, megvan végre a híres helységnév: Villecomtois, Cher megyében! Egy csapásra megfeledkezett önmagának tett fogadalmáról, hogy árnyékban marad.

– Jeanne is odavaló volt? – kérdezte.

– Nem! Csak szolgálni állt be, mindeneslánynak...

– Megvolt már a gyereke?

– Annak már hét éve, és Ernest még csak a négyet töltötte be – vágott vissza megvetően a kisasszony.

– Minek van hét éve?

– Hogy én ideköltöztem...

– Hát ő?

– Mit tudom én.

– Ha jól értem, Jeanne az ön elutazása után is ott maradt?

– Gondolom.

– Fogadja köszönetemet! – recsegte Maigret az ügyvédek fenyegető modorában, akik egy vonakodó tanút faggattak ki a bíróságon.

A forma kedvéért a dieppe-i rendőrfelügyelő is eldarálta a maga mondókáját.

– Összefoglalva tehát, Jeanne Fénard az idén nyáron jelentkezett önnél, ön pedig alkalmazta, mivel földije volt, jobban mondva, mivel még hazulról ismerte. Eljárását mélyen megértem. Sőt igen nagylelkűnek tartom, annál is inkább, mert Jeanne már eleve egy gyermekkel állított be önhöz, a későbbiekben pedig kiderült, hogy sem életmódja, sem magatartása nem egyezik az ön penziójának makulátlan hírnevével...

– Ami módomban állt, megtettem érte! – szerénykedett Otard kisasszony.

Egy másodperccel később Mosselet került sorra, aki cigarettával a szája sarkában, ravaszdi, leereszkedő képpel sétált be.

– Hát ennek sose lesz vége? — telepedett le az asztal sarkára. – Beláthatnák, már, hogy nászúton igazán nem...

– Maga írta ezt?

Mosselet ide-oda forgatta kezében az étlapot.

– Mért írnám én az étlapokat? – kérdezte.

– A hátán látható számjegyekről beszélek.

– Nem is vettem észre... Bocsánat... Nem! Ezt nem én írtam. Mit akar ez jelenteni?

– Semmi különöset... És természetesen nem is látott senkit tegnapelőtt este, aki a penzió étlapjára firkált volna?

– Bevallom, egy csöppet sem figyeltem...

– És Jeanne-t sem ismerte régebben?

Jules Mosselet ekkor felkapta a fejét.

– Hogyhogy nem ismertem? – kérdezte együgyűen.

– Úgy értem, nem ismerte, mielőtt idejött volna...

– Találkoztam már vele...

– Dieppe-ben?

– Nem! Odahaza!

Lám, újra felbukkan a „név”! Maigret, a jelenet néma szereplője úgy ujjongott, mintha legalábbis a főhőse lett volna.

– És hol van ez az odahaza?

– Hát Villecomtois-ban!

– Maga odavalósi? Jelenleg is ott lakik?

– De még mennyire!

– És már ott ismerte Jeanne Fénard-t?

– Mint odahaza mindenki, utóvégre az „Aranygyűrű”-ben szolgált. Otard kisasszonyt is ismertem, ő volt a pénztárosnő, és épp ezért állapodtunk meg a feleségemmel, hogy ha már idejövünk Dieppe-be, legokosabb lesz egy földinknél megszállni...

– A felesége is villecomtois-beli?

– Ő herbemont-i, a faluja két mérföldre van tőlünk. Így van ez, persze! Ha már utazik az ember, támogassa legalább egy kicsit az ismerősöket... Például Moulineaux kisasszony is, amikor beteg lett...

Maigret kénytelen volt elfordulni, hogy ne lássák mosolyogni, bár észrevette, hogy a mozdulat felidegesítette a mit sem értő rendőrfelügyelőt. Eszerint ez a dieppe-i ügy kizárólag villecomtois-beliek közt játszódik, vagyis egy olyan eldugott fészek lakosai közt, amelynek eddig még a nevét sem hallotta senki! És mérget vennék rá, hogy a feleségem barátnője, akitől ezt a címet kaptuk, szintén odavalósi, elmélkedett Maigret.

A rendőrfőnök zavarában csak hebegett, és nagy igyekezettel próbálta megőrizni tekintélyét.

– Köszönöm... Valószínűleg szükségem lesz még önre... Most szíveskedjék beküldeni a feleségét…

Mihelyt Mosselet hátat fordított, Maigret felkapta az asztalról a fő tárgyi bizonyítékot, az étlapot, zsebébe csúsztatta, és a szájára tette az ujját, mintha figyelmeztetné kollégáját.

– Ne szóljon neki erről...

Madame Mosselet olyan méltóságteljesen foglalt helyet, mint akinek nincs félnivalója az igazságszolgáltatástól.

– Mit akarnak már megint? – kérdezte.

Az étlapjától megfosztott dieppe-i rendőrfelügyelő azt sem tudta, mit mondjon.

– Ön is Villecomtois-ban lakik? – nyögte ki végül.

– Igen, Villecomtois-ban, Cher megyében. Az édesapám ugyanis három évvel ezelőtt megvásárolta az „Aranygyűrű” szállodát. Az ő halála után teljesen magamra maradtam, a szálló üzemeltetéséhez viszont férfiemberre van szükség, így hát férjhez mentem... A nászút kedvéért nyolc napra bezártuk a házat, de ha ez így megy tovább...

– Bocsánat! – vágott közbe Maigret. – Villecomtois-ban tartották meg az esküvőt?

– Hát persze...

– Hány kilométerre van onnan a legközelebbi nagyváros?

– Bourges negyvenhárom kilométerre fekszik tőlünk...

– Ott vásárolta be a kelengyéjét?

A „kismenyecske” megütközve meredt rá. Nyilván azt gondolta: Hogy ez mibe nem üti az orrát! Aztán alig észrevehetően vállat vont, és eldöntötte, hogy mégis válaszol.

– Nem. A kelengyémet Párizsban fogom beszerezni.

– Á! Tehát Párizsban folytatják a nászútjukat?

– Eredetileg ott akartuk kezdeni. De nagyon vágytam már a tengerhez. Jules is. Még soha nem láttuk a tengert, sem ő, sem én. Ha ez az időváltozás nem áll be, talán Londonba is ellátogattunk volna...

– Akkor hát a lehető legkevesebb poggyászt hozták... Megértem... Hiszen Párizsban bőven lesz majd alkalma kiegészíteni a ruhatárát...

Madame Mosselet sehogy sem értette, hogy ez a behemót férfi, akinek széle-hossza egy tükrös szekrénnyel vetekedett, mért cseveg ilyen konokul efféle semmiségekről. Pedig még folytatta is, apró füstgomolyokat eregetve pipájából:

– Ráadásul igencsak előnyösen vásárolhat majd, mert szinte manekenalakja van... Fogadni mernék, hogy negyvenes méretet visel...

– Bő negyvenkettest... Csak a ruhák alját kell fel varratnom, mert elég kis növésű vagyok...

– Nem maga szokta felvarrni?

– Van egy házivarrónőm, aki roppant sikkesen dolgozik, és a fazonért sem kér, csak...

Végül ráeszmélt, hogy ez a beszélgetés legalábbis rendellenes, a két férfira nézett, és látta, hogy Maigret mosolyog, a másik pedig kissé feszengve jelzi, hogy a maga részéről mossa a kezeit.

– Voltaképpen mit jelentsen ez az egész história? – csapott le rájuk hirtelen.

– Mennyi anyag kell önnek egy szoknyához száznegyven centiméter széles szövetből?

Madame Mosselet válaszolni sem akart ilyesmire. Azt sem tudta, haragudjon-e vagy nevessen.

– Egyszer a hossza, ugye? – találgatta Maigret.

– Na és?

– Más szóval hetvennyolc vagy hetvenkilenc centiméter, nem?

– Na és?

– Semmi, semmi... Ne nyugtalankodjon... Csak úgy eszembe jutott... Ruhákról beszélgettünk a feleségemmel, és azt állítottam, hogy önt sokkal könnyebb öltöztetni, mint őt.

– Óhajtanak kérdezni még valami egyebet?

Az ajtó felé sandított, szemlátomást attól félve, hogy férje kihasználja távollétét, és dévajkodni kezd.

– Nem, asszonyom, ön teljesen szabad. A rendőrfelügyelő úr igen hálás önnek...

Madame Mosselet kivonult, bár meglehetősen nyugtalanul és feszélyezetten, azzal a gyanakvó arckifejezéssel, amely jellemző bizonyos nőkre, akik az emberi nem galádságába vetett mélységes hitükben elképzelni sem tudják, hogy valaki igazat mondana nekik, hacsak nem véletlenül.

– A városba is kimehetek?

– Ha úgy tetszik...

Amikor az ajtó becsukódott, a rendőrfelügyelő felpattant, hogy kirohanjon az ebédlőbe, és utasítsa nyomozóját: „Kövesd ezt a nőt!”

– Mit akar? – kérdezte Maigret, és a kályha felé igyekezett, mert már elég régen nem kotorta fel a tüzet.

– De hát... Azt hiszem...

– Mit hisz?

– Csak nem akarja azt mondani... Ne felejtse el, hogy tegnap éppen az ő vallomása sántított leginkább. Bevallása szerint azért ment el hazulról, hogy meglesse a férjét, de azt állítja, hogy megtévesztették a körvonalak, és miután rájött, hogy egy ismeretlen nyomába szegődött, dolgavégezetlenül hazatért. No és ez a história a szövetekkel...

– Éppen ez a bökkenő!

– Mi a bökkenő?

– Úgy értem, éppen az étlapra firkált feljegyzés bizonyítja, hogy Madame Mosselet nem lehet bűnös, sőt hogy a házból egyetlen nő sem bűnös, s ezért teljesen fölösleges kihallgatni a mélabús hölgyet... A tanítónőt szoktuk így emlegetni a feleségemmel.... Gondolja csak meg: egy nő mindig kívülről tudja a saját méreteit, és eléggé ismeri az anyagok szélességét, hogy ne kelljen feljegyzéseket készítenie... Ellenben ha egy férfit bíz meg efféle bevásárlással, vagy ha az illető férfi meg akarja lepni ilyesvalamivel... – Az asztalon heverő régi divatlapokra mutatott. – Fogadni mernék, hogy valamelyikben megtalálnánk azt a modellt, amely elbűvölte Madame Mosselet-t... Szövetekről beszélgetett a férjével... A férj pedig sebtében feljegyezte a méreteket, azzal a szándékkal, hogy megajándékozza a feleségét. Már csak amiatt is fontos neki, hogy minél gyengédebbnek mutatkozzon, mert, mint értesültünk, az asszony hozta a házasságba a pénzt, illetve az „Aranygyűrű” szállodát. Ő meg csak azért került a cukortartóba, mert férfiember kellett a házhoz. No persze, nyilván azért is, mert Madame Mosselet, ha későn is, de felfedezte magában azt a bánatos lelkét... Csakhogy a férjet nem árt ám pórázon tartani… Ellenőrizni kell... És a férj egy szép napon idevetődik a földijéhez, és nem is sejti, hogy Otard kisasszony időközben befogadott egy kallódó teremtést, aki valaha szintén Villecomtois-ban élt…

 

Az eső csak esett és esett... Áttetsző cseppek csurrantak sűrű egymásutánban az ablaküvegeken. Hébe-hóba egy-egy fekete esőköpeny siklott tova a házak tövében.

– Ez ugye nem tartozik rám, igaz? – folytatta Maigret. – De azok a kislányok az éjjel nagyon hasznos felvilágosításokat adtak a szóban forgó Jeanne-ról. Hogy csúnyán viselkedett. Hogy mogorva volt, megkeserítette a bánat. Hogy gyűlölte a férfiakat, mert őket vádolta lezülléséért, és megtett mindent, hogy fizessenek is érte... Tudniillik azok közé a ritka törzsvendégek közé tartozott a tánchelyiségben, akik hajlandók voltak másutt fejezni be az éjszakát... A sok grog talán elzsibbasztja az embert, de nem annyira, mint látszik...

A rendőrfelügyelő iszonyúan röstellte reggeli viselkedését, azt a kétértelmű, fölényes mosolyt, amellyel a belépő Maigret-t fogadta.

– A többire rájön majd magától is... Meglátja, hogy odalenn Villecomtois-ban Jeanne a szeretője volt a mi Mosselet barátunknak, aki bizony gyatra figura. Kiderül majd az is, hogy ő a gyerek apja, és hogy több nyaklevest adott Jeanne Fénard-nak, mint ahány százas vagy éppenséggel ezres bankót. Aztán váratlanul betoppan ebbe a penzióba, Jeanne szeme elé, egy hites feleséggel, aki úszik a pénzben, és féltékeny, mint a tigris... Vajon mit csinál erre Jeanne?

– Megzsarolja – dünnyögte kelletlenül a rendőrfelügyelő.

– Ugye, milyen egyszerű az egész... A lány zsarolja, ő pedig, mivel szörnyen félti, ha nem is imádott hitvesét, de a húsosfazekat...

Ennél a szónál szélesre tárta az ebédlő ajtaját, ahol még mindig ugyanúgy kornyadozott mindenki, akár a fogorvosnál.

– Hé, te, gyere csak ide! – ripakodott rá megváltozott hangon Jules Mosselet-ra, aki éppen cigarettát sodort.

– De...

– Gyere csak, gyere!

Aztán az őrmesterhez fordult, aki legalább száznyolcvanöt centiméter magasra nőtt.

– Te is... Gyere be…

Végül a réndőrfelügyelőre nézett. Tekintete mintha ezt közölte volna:

– Tudja, az ilyesfajta népséggel…

Mosselet ezúttal korántsem volt olyan hetyke, mint reggel, s már előre felemelte a karját, mintegy védekezésül a pofonok ellen.

Maigret ebben már nem kívánt részt venni. Az ajtón túl az asszonyok remegve, riadtan hallgatták a felcsattanó hangokat, a heves tiltakozást s aztán a furcsa puffanásokat.

Maigret kibámult az ablakon. Azon morfondírozott, hogy a newhaveni hajó talán mégis elindul kettőkor. Majd egy különös gondolattársulás folytán az az ötlete támadt, hogy egyszer igazán elutazhatna Villecomtois-ba, megnézni, milyen is lehet...

Meg sem fordult, amikor megérintették a vállát.

– Megvan? – kérdezte.

– Bevallja...

Kényszerítenie kellett magát, hogy ne forduljon el rögtön az ablaktól, mert nem szerette volna, ha a rendőrfelügyelő meglátja mosolyát.

Vannak esetek, amikor nem érdemes elárulni magunkat...

 

 

Sárközy Elga fordítása