Maigret eltolta tányérját és az asztalt, felkelt, dörmögött, felhorkant, gépiesen felemelte a kályha tetejét.

– Munkára, gyermekeim! Korán le fogunk feküdni!

És a többiek, a fogadó nagy asztala körül, felé fordították rezignált arcukat. Frédéric Michaux, a tulajdonos, akinek a szakálla erősen megnőtt a három nap alatt, elsőnek kelt fel, és a pult felé ment.

– Mit...

– Nem! Elég! – kiáltott Maigret. – Elég! Fehér bor, calvados, azután megint fehér bor és megint...

Mind eljutottak a fáradtságnak arra a fokára, amikor az embernek tüzel a szempillája, és fáj az egész teste. Júlia, Frédéric felesége, visszavitt a konyhába egy tálat, maradék tarka babbal. Thérese, a kis cselédlány, megtörülte a szemét, de nem azért, mintha sírt volna. Náthás volt.

– Újrakezdjük? Mikortól? – kérdezte. – Amikor leszedtem az asztalt?

– Nyolc óra van. Tehát este nyolc órakor kezdjük.

– Jó, akkor hozom a térítőt és a kártyákat...

A fogadóban meleg volt, túlságosan is meleg, de kint a szél jeges esőnyalábokat sodort az éjszakában.

– Üljön le oda, ahol akkor ült, Nicolas apó… Maga, Groux úr, még nem érkezett meg…

A fogadós beleszólt.

– Amikor kintről meghallottam Groux lépteit, akkor mondtam Thérese-nek: „Tedd a kártyákat az asztalra…”

– Szükség van arra, hogy még egyszer úgy csináljak, mintha belépnék? – zsörtölődött Groux, egy egy méter nyolcvan centiméter magas paraszt, olyan széles, mint egy falusi kredenc.

Mintha színészek lettek volna, akik huszadszor ismételnek meg egy jelenetet, a fejük üres, a mozdulataik bágyadtak, a tekintetük merev. Néha magának Maigret-nek is, aki a rendező szerepét játszotta, meg kellett magát erőltetnie, hogy elhiggye, mindez igaz. Még a hely is, ahol tartózkodott! Kinek jutott volna eszébe, hogy három napot töltsön egy fogadóban, több kilométer távolságban minden falutól, a vendée-i mocsár kellős közepén?

Pont-du-Grau-nak hívták, és valóban volt ott híd, egy hosszú fahíd valami iszapos csatorna felett, amit a tenger naponta kétszer felduzzasztott. De a tengert nem lehetett látni. Csak vízlevezető árkokkal átszelt mocsaras réteket, és igen messze, a látóhatár szélén, lapos tetőket, tanyákat.

Minek állt ez a fogadó az út szélén? A vadkacsa– és bíbicvadászokat várta? Előtte vörösre festett benzinkút, a ház ormán pedig nagy kék plakát, egy csokoládémárka reklámja.

A híd másik oldalán viskó, valóságos nyúlól, az angolnahalász öreg Nicolas háza. Háromszáz méter távolságban elég nagy tanya, hosszú földszintes épületek: Groux birtoka.

 

...január 15-én... pontosan 13 órakor... a Mulatiere-nek nevezett helyen... egy tanya nyilvános árverésre bocsáttatik... harminc hektár mocsaras rét... holt és élő felszerelés – mezőgazdasági szerszámok... bútorzat és edénynemű...

Eladás készpénzért.

 

Így kezdődött. A fogadóban az esték évek óta mindig ugyanúgy zajlottak le. Nicolas apó félig részegen érkezett, és mielőtt a szokott fél literje elé leült volna, megivott egy kis pohár pálinkát a pultnál. Azután Groux jött meg a tanyájáról. Thérese vörös térítőt tett az asztalra, hozta a kártyákat, a zsetonokat. Még meg kellett várni a fináncot, a parti negyedik tagját, vagy ha ő hiányzott, Júlia ült le a helyére.

De január 14-én, az eladás előtti este két vendéggel több volt a fogadóban, parasztok, akik messziről jöttek az árverésre, az egyik, Borchain, Angouleme környékéről, a másik, Canut, Saint-Jean-d'Angélyből.

– Egy perc! – szólt Maigret, mielőtt a fogadós megkeverte volna a kártyákat. – Borchain nyolc óra előtt, azaz azonnal vacsora után elment lefeküdni. Ki vezette a szobájába?

– Én! – válaszolt Frédéric.

– Ivott?

– Nem sokat. Valamit biztosan. Azt kérdezte, ki az a gyászos képű alak, és azt mondtam, ez Groux, akinek el fogják adni a birtokát... Akkor azt kérdezte, mit csinált Groux, hogy ilyen jó rétekkel elvesztette a pénzét, és én…

– Jó, jó! – morgott Groux.

A hatalmas ember mogorva volt. Nem akarta elismerni, hogy sohasem foglalkozott komolyan sem a földjével, sem az állataival, és az Istenre haragudott azért, hogy tönkrement.

– Jó! Ki látta akkor a pénztárcáját?

– Mindenki. Miközben evett, kihúzta a zsebéből, hogy meg mutassa a felesége fényképét... És láttuk, hogy tele van bankjegyekkel... De ha nem láttuk volna is, tudtuk, hiszen azért jött, hogy vásároljon, és a hirdetés szerint készpénzzel kellett fizetni...

– Így hát, Canut, magánál is több mint százezer frank volt?

– Százötvenezer... Nem akartam feljebb menni...

 

Ahogy ide megérkezett, Maigret, aki ebben az időben a nantes-i mozgó rendőrkülönítményt vezette, összevont szemöldökkel tetőtől talpig végigmérte Frédéric Michaux-t.

Körülbelül negyvenöt éves volt, bokszolótrikójával és összetört orrával nem kifejezetten hasonlított vidéki kocsmárosra.

– Mondja csak!... Nem gondolja, hogy már találkoztunk valahol?

– Ne vesztegesse az idejét!... Igaza van, felügyelő úr... De most nincs bajom a törvényekkel...

Striciskedés a Ternes környékén, testi sértés, feketepiac, hazárdjáték. Röviden, Frédéric Michaux-t, a pont-du-grau-i kocsmárost Vendée legtávolabbi csücskében, a rendőrség inkább Bokszoló Fred néven ismerte.

– Bizonyára Júliát is felismeri... Együtt kasztlizott be bennünket ezelőtt tíz éve ... De meglátja, micsoda gazdasszony lett belőle ...

Így volt. Az elhízott, felpuffadt, ápolatlan külsejű Júlia, zsíros hajával és amint papucsában a konyhából a kocsmába és a kocsmából a konyhába csoszogott, semmiben sem hasonlított a Ternes tér Júliájára, és ami a legváratlanabb volt, elsőrendűen főzött.

– Magunkkal hoztuk Thérese-t... árvalány a menhelyből...

Tizennyolc éves, sovány és magas, hegyes orr, érdekes száj és szemtelen tekintet.

– Komolyan kell játszani? – kérdezte a finánc, akit Gentil-nak hívtak.

– Játsszanak úgy, mint akkor! Maga, Canut, miért nem ment lefeküdni?

– Néztem a játékot... – morogta a paraszt.

– Vagyis egész idő alatt a sarkamban volt -helyesbített Thérese zsémbesen –, azt akarta, ígérjem meg, hogy felmegyek a szobájába…

Maigret észrevette, hogy Fred gonosz pillantást vet a jóemberre, és hogy Júlia ránéz Fredre.

Jó... Mind a helyükön... És azon az estén esett is... Borchain szobája a földszinten volt, a folyosó végén... Erről a folyosóról három ajtó nyílik: az egyik a konyhába vezet, a másik a pincelépcsőre, a harmadikat 00-val jelölték.

Maigret felsóhajtott, és fáradtan végigsimította a homlokát. A három nap alatt, amit itt töltött, átitatta a ház szaga, az atmoszféra annyira ráragadt a bőrére, hogy megcsömörlött tőle.

De mi mást tehetett volna? 14-én, valamivel éjfél előtt, amikor éppen lanyha volt a játék menete, Fred több ízben körülszimatolt. Behívta Júliát a konyhából.

– Nem ég semmi a kályhában?

Felkelt, kinyitotta a folyosó ajtaját.

– De az istókját, itt égett szag van, arra!

Groux követte és Thérese. A lakó szobájából jött. Michaux kopogott. Azután kinyitotta az ajtót, amelynek nem volt zárja.

A matrac égett, lassan, gyapjúmatrac, amely fanyar gyapjúzsírszagot árasztott. A matracon ott feküdt Borchain, ingben és alsónadrágban, betört fejjel.

Telefonáltak. Maigret-t éjfél után egykor ébresztették fel. Négy órakor érkezett, valóságos özönvízben, vörös orral, fagyott kezekkel.

Borchain pénztárcája eltűnt. A szoba ablaka zárva. Senki sem jöhetett kintről, mert Michaux farkaskutyát tartott, amely elég vad volt.

Nem tartóztathatja le valamennyiüket. De valamennyien gyanúsak voltak, kivéve Canut-t, az egyetlent, aki egész este nem hagyta el az ivót.

– Rajta, gyermekeim!... Hallgatom magukat... Nézem magukat... Tegyék pontosan azt, amit 14-én tettek ugyanebben az időben!...

Az árverést elhalasztották. 15-én egész nap ott sétáltak az emberek a ház előtt, amelynek ajtait a felügyelő lezáratta.

Most 16-a volt. Maigret úgyszólván még nem hagyta el a helyiséget, legfeljebb hogy aludjon néhány órát. A többiek szintúgy. Utálták már, hogy reggeltől estig lássák egymást, hallgassák ugyanazokat a kérdéseket, újrakezdjék ugyanazokat a mozdulatokat.

Júlia főzött. A világ többi részéről megfeledkeztek. Meg kellett erőltetniük magukat, hogy elképzelhessék, másutt is élnek emberek, városokban, akik nem ismételgetik szüntelenül:

– Lássuk csak... éppen leütöttem egy kört... Groux kirakta a lapjait, és azt mondta: „Nem érdemes játszani... Egy kártyát sem látok... Ez az én szerencsém!” Felkelt...

– Álljon fel, Groux! – parancsolta Maigret. – Tegyen úgy, mint akkor!...

A hatalmas ember megvonta a vállát.

– Hányszor fog még kiküldeni a vécére? – morogta. – Kérdezze meg Frédéricet!... Kérdezze meg Nicolas-t!... Más estéken is kimegyek legalább kétszer, nem?... Mit gondol, mit csinálok azzal a négy vagy öt üveg fehér borral, amit napközben megiszom?

Köpött egyet, azután az ajtó felé ment, végig a folyosón, öklével benyomta az 00-val jelzett ajtót.

– Nahát! Maradjak most itt?

– Amíg szükséges, igen... Maguk, többiek, mit csináltak, amíg távol volt?

A finánc idegesen nevetett Groux haragján, és a nevetése kissé eszelősen hangzott. Ő volt közöttük a leggyengébb. Mintha csupaszok lennének az idegei.

– Azt mondtam Gentilnak és Nicolas-nak, hogy ebből baj lesz! – vallotta be Fred.

– Miből lesz baj?

– Hát Groux és a tanya... Mindig azt hitte, hogy az árverésre nem fog sor kerülni, kölcsön tud majd kérni... Amikor kiragasztották a hirdetményt, puskával fenyegette a végrehajtót... Az ő korában, ha az ember mindig a maga gazdája volt, nem könnyű visszamenni máshoz szolgának...

Groux visszajött anélkül, hogy egy szót szólt volna, és keményen végignézett rajtuk.

– Na és? – kiabálta. – Befejezték, igen? Én öltem meg azt az embert, én gyújtottam fel a matracot? Mondják meg azonnal, és dugjanak börtönbe!... Ha már itt tartunk...

– Hol volt maga, Júlia?... Úgy tűnik, nincs a helyén...

– Zöldséget pucoltam a konyhában... Úgy gondoltuk, sokan jönnek majd ebédelni, az árverés miatt... Két ürücombot rendeltem, eddig még csak az egyikkel végeztünk...

– Thérese?

– Felmentem a szobámba...

– Mikor?

– Röviddel azután, hogy Groux úr visszajött...

– Jó! Felmegyünk együtt... Maguk, többiek, folytassák... Újra elkezdtek játszani?

– Nem mindjárt... Groux nem akart... Beszélgettünk... Egy doboz cigarettát hoztam a pultról...

– Jöjjön, Thérese!

A szoba, amelyben Borchain meghalt, valóban stratégiai pont volt. A lépcső mindössze két méterre. Thérese tehát...

Szűk szoba, vaságy, fehérnemű és ruhák egy széken.

– Miért jött fel? Mit akart csinálni?

– Írni...

– Írni? Mit?

– Hogy másnap biztosan egy percig sem maradunk magunkra...

A szemébe nézett, dacolt vele.

– Nagyon jól tudja, miről beszélek... Megértettem a tekintetéből és a kérdéseiből... Az öreglány gyanakszik... Mindig a sarkunkban van... Könyörögtem Frednek, hogy vigyen el innen, és azt határoztuk, tavasszal megszökünk...

– Miért tavasszal?

– Nem tudom... Fred állapította meg az időpontot... Úgy volt, hogy Panamába megyünk, ő már élt ott valamikor, kocsmát nyitottunk volna...

– Mennyi ideig maradt a szobájában?

– Nem soká... Hallottam, hogy feljön az öreglány... Megkérdezte, mit csinálok... Azt mondtam, semmit... Gyűlöl engem, és én is gyűlölöm őt... Megesküdnék rá, hogy sejtette, mit tervezünk...

És Thérese állta Maigret pillantását. Egyike volt azoknak a lányoknak, akik tudják, mit akarnak, és nagyon tudnak akarni.

– Nem gondolja, hogy Júlia szívesebben látta volna Fredet börtönben, mint hogy azt tudja, elment magával?

– Képes rá!

– Mit csinált Júlia a szobájában?

– Levette a fűzőjét... Gumifűzőre van szüksége, hogy összetartsa, amije van...

Thérese hegyes fogai egy kis állatéra emlékeztettek – olyan kegyetlen is volt, öntudatlanul. Ahogy a nőről beszélt, aki az elődje volt Fred szívében, kivillant az ínye.

– Este, különösen ha sokat evett – undorító, hogy teletömi magát szűk lesz a fűzője, a szobájába megy, hogy levegye...

– Mennyi ideig maradt fenn?

– Talán tíz percig... Miután visszajött, segítettem neki zöldséget pucolni... A többiek még mindig kártyáztak...

– Az ajtó nyitva volt a konyha és a kocsma között?

– Mindig nyitva van...

Maigret még egyszer ránézett, és súlyosan lement a ropogó lépcsőn. Hallotta, amint a kutya az udvarban a láncát rángatja.

Ha az ember kinyitotta a pinceajtót, mögötte rögtön egy halom szenet talált, és erről a halomról vették el a gyilkos szerszámot: egy súlyos szénkalapácsot.

A tettes nem hagyott ujjlenyomatokat. Valószínűleg valami ronggyal fogta meg a szerszámot. Másutt, a házban, beleértve a szobaajtó kilincsét, mindenféle zavaros ujjlenyomat, mindenkié, aki ott volt 14-én este.

Ami a pénztárcát illeti, tízen is keresték a legvalószínűtlenebb helyeken, olyanok, akik hozzá voltak szokva az effajta kutatásokhoz, előző este meg kihívták az árnyékszéktisztítókat, hogy kiürítsék a pöcegödröt.

Szegény Borchain azért jött ide a falujából, hogy megvegye Groux tanyáját. Eddig csak bérlő volt. Gazda akart lenni a maga portáján. Nős ember, három leánygyermekkel. Ott vacsorázott az egyik asztalnál. Beszélgetett Canut-val, aki szintén számításba jöhetett mint vevő. Megmutatta neki a felesége fényképét.

Elernyedve a túl bőséges vacsorától, amit alaposan megöntözött, ágya felé indult, ahogy a parasztok járnak, amikor eljön az álom ideje. A pénztárcát biztosan a vánkosa alá csúsztatta.

A teremben, mint minden este, négy férfi tarokkozott, és fehér bort ivott: Fred, Groux, az öreg Nicolas, akinek az arca, ha már jócskán felhajtott a garatra, lila színűvé válik, és Gentil, a finánc, aki jobban tette volna, ha kőrútjára indul.

Mögöttük a széken lovagolva Canut, aki hol a kártyákat nézte, hol meg Thérese-t, abban a reményben, hogy ezt a házon kívül töltött éjszakát egy kalanddal teszi emlékezetessé.

A konyhában két nő: Júlia és az árva a lelencházból, egy vödör zöldség mellett.

Egyikük egy adott pillanatban, ilyen vagy olyan ürüggyel kiment a folyosóra, először a pinceajtót nyitotta ki, hogy elvigye a szénkalapácsot, azután Borchain ajtaját.

Nem hallottak semmit. Az illető nem sokáig maradhatott távol, mert nem tűnt fel senkinek.

És mindennek tetejébe a gyilkosnak biztos helyre kellett tennie a pénztárcát!

Mert mivelhogy a matracot felgyújtotta, a felfedezés nem várathatott magára sokáig. Telefonálni fognak a rendőrségre. Mindenkit megmotoznak!

– Ha arra gondolok, hogy még iható söre sincs! – panaszkodott Maigret a kocsmába visszatérve.

Egy pohár frissen csapolt, habos sör! Ebben a házban pedig csak családinak nevezett undorító üveg sört kapott!

– És a parti?

Fred megnézte az időt az égszínkék fajansszal körülvett reklámórán. Ismerte már a rendőrséget. Fáradt volt, mint a többiek, de kevésbé izgatott.

– Öt perc múlva háromnegyed tíz... még nem... Még beszélgettünk... Te voltál az, Nicolas, aki megint bort rendelt?

– Lehetséges...

– Odakiáltottam Thérese-nek: „Menj bort fejteni...” Azután felkeltem, és magam mentem le a pincébe.

– Miért?

Felvonta a vállát.

– Most már mindegy, nem igaz? Hadd hallja! Ha végzünk ezzel, az élet úgysem folytatódik ott, ahol abbamaradt... Hallottam, hogy Thérese felmegy a szobájába... Sejtettem, hogy írt nekem egy levélkét... A pinceajtó zárjában kellett lennie... Hallod, Júlia? Nem tehetek róla!... Elég jelenetet csináltál, hogy megfizessünk ezért a kevés örömért...

Canut elpirult, Nicolas belenevetett a vöröses szakállába, Gentil úr félrenézett, mert ő is kerülgette Thérese-t.

– Volt levél?

– Igen... Lent olvastam el, mialatt a bor az üvegbe ömlött. Thérese csak annyit írt, hogy másnap biztosan egy percig sem maradunk magunkra...

Különös, őszinte szenvedély érződött Fred hangjában, sőt, elég váratlanul, egy bizonyos megindultság is. Thérese hirtelen felkelt a konyhában, és a kártyázók asztala felé jött.

– Remélem, végeztünk – mondta remegő ajakkal. – Szívesebben veszem, ha mindannyiunkat letartóztatnak, és börtönbe visznek. Majd meglátjuk... De így kerülgetni, mintha... mintha...

Zokogásba tört ki, és karjával a falnak támaszkodott. Fejét a karjára hajtotta.

– Tehát néhány percig a pincében maradt – folytatta Maigret rendületlenül.

– Három vagy négy percig, igen...

– Mit csinált a levéllel?

– Elégettem a gyertya lángjánál...

– Fél Júliától?

Fred ezért megharagudott Maigret-re.

– Maga nem érti? Maga, aki tíz évvel ezelőtt együtt tartóztatott le bennünket!... Maga nem érti, hogy ha az ember végigcsinált együtt bizonyos dolgokat... Hát legyen! Ahogy akarja!... Ne vedd a szívedre, szegény Júliám!...

Nyugodt hang hallatszott a konyhából:

– Nem veszem a szívemre...

Az indítóok, a híres indítóok, amelyről annyit beszélnek a kriminalisztikai előadásokon! Az indítóok mindenkinél megvolt! Groux-nál még inkább, mint a többieknél, Groux-nál, aki pályája végére ért, akit másnap elárvereznek, kiteszik az otthonából, a bútorai, a cókmókja nélkül, és akinek nincs más lehetősége, mint hogy elszegődjék valahová béresnek!

Ismerte a helyszínt, a pincebejáratot, a szénrakást, a kalapácsot...

És Nicolas? Részeges öregember, rendben. Nyomorúságos körülmények között él. De van egy lánya Niort-ban. Valahol szolgál, és amit keres, éppen elég ahhoz, hogy kifizesse gyermekének ellátását. Nem lehetséges-e...

Nem is számítva azt, amit Fred éppen az előbb mondott, hogy Nicolas jön el minden héten felvágni a fát és összetörni a szenet!

Márpedig tíz óra felé Nicolas vécére ment, ingadozva, mint egy részeg. Gentil megjegyezte:

– Csak el ne tévessze az ajtót!

Véletlenek? Miért mondta ezt Gentil, miközben gépiesen tovább kártyázott?

És miért nem juthatott volna eszébe Gentilnak, hogy agyonüsse Borchaint, amikor néhány perccel később utánozta az öreg Nicolas-t?

Finánc volt, az igaz, de mindenki tudta, hogy nem komoly ember, hogy a körútjai a kávéházakba vezetnek, és hogy mindig meg lehet vele alkudni.

– Mondja csak, felügyelő! – kezdte Fred.

– Pardon... Tíz óra múlt öt perccel... Hol tartottunk azon az éjszakán?

– Thérese, aki még szipogott, leült a gazdája mögé, vállával hozzáért a hátához.

– Itt volt?

– Igen... Végeztem a zöldséggel... Kezembe vettem a szvettert, amit kötök, de nem dolgoztam...

Júlia még mindig a konyhában volt, de nem lehetett látni.

– Mit akart mondani, Fred?

– Egy ötletem támadt... Úgy gondolom, van egy részlet, ami azt bizonyítja, hogy azt a jóembert nem a háziak közül valaki ölte meg... Mivelhogy... Tegyük fel... Nem! Nem ezt akarom mondani... Ha megölnék valakit a házban, azt hiszi, eszembe jutna felgyújtani?... Minek? ... Hogy felhívjam rá a figyelmet?

Maigret újra megtöltötte pipáját, és lassan meggyújtotta.

– Adj mégis egy kis calvadost, Thérese!... És maga vajon miért nem gyújtotta volna fel?

– Hát, mert...

Meghökkent.

– Ha nincs ez a kezdődő tűz, senki sem törődött volna azzal az emberrel... A többiek hazamentek volna... És...

Maigret mosolygott, az ajka különösen megfeszült a pipa szára körül.

– Sajnos, pontosan az ellenkezőjét bizonyítja annak, amit bizonyítani akart, Fred... Ez a kezdődő tűz az egyetlen komoly nyom, és feltűnt nekem abban a percben, ahogy megérkeztem... Tegyük fel, maga megöli azt az öregembert, ahogy mondta... Mindenki tudja, hogy a maga házában van... nem gondolhat tehát arra, hogy eltünteti a holttestet... Másnap reggel mindenképpen ki kell nyitnia szobájának az ajtaját, és értesítenie a rendőrséget... Igaz is, hány órára kérte, hogy felébresszék?

– Hat órára... Meg akarta nézni a tanyát és a földeket az árverés előtt...

– Ha ugyanis a holttestet hat órakor fedezik fel, a házban nem lett volna más, mint maga, Júlia és Thérese. Nem beszélek Canut úrról, akit senki sem gyanúsított volna... Azt sem gondolta volna senki, hogy a tettet a kártyaparti idején követték el...

Fred érdeklődéssel követte a felügyelő érvelését, és Maigret-nek úgy tűnt, sápadtabbá vált. Sőt gépiesen összetépett egy kártyát, és a darabjait a padlóra ejtette.

– Vigyázat, ha majd játszani akar, hiába fogja keresni a pikk ászt... Tehát azt mondtam... Ja igen... Hogy lehet felfedeztetni a tettet Groux, Nicolas és Gentil úr távozása előtt úgy, hogy ők is gyanúsíthatók legyenek?... Nincs semmi ok arra, hogy belépjenek a szobába... De igen! Egyetlenegy... A tűz...

Fred hirtelen kiegyenesedett, összeszorított ököllel, meredt szemmel ezt ordította:

– Az atyaúristenit!

Mindenki hallgatott. Mintha sokkot kaptak volna. Annyira belefáradtak az egészbe, hogy végül már nem hittek a bűnösben. Megfeledkeztek arról, hogy itt van köztük, a házban, beszélnek hozzá, ugyanazon asztalnál ülnek, talán kártyáznak, koccintanak vele.

Fred nagy léptekkel járt fel-alá a kocsmában, mialatt Maigret, mintegy magába roskadva, egészen összehúzta a szemét. Hát végül mégis sikerülni fog? Három napja percről percre bizonytalanságban tartotta őket, tízszer is elismételtette velük ugyanazokat a mozdulatokat, ugyanazokat a szavakat, abban a reményben persze, hogy hirtelen felbukkan egy elfelejtett részlet, de főleg azzal a céllal, hogy tönkretegye az idegeiket, hogy kihozza a sodrából a gyilkost.

Hallották békés hangját, a szótagok között azokkal a kis szünetekkel, amikor megszívja pipáját.

– Csak azt kell tudnunk, kinek állt rendelkezésére olyan biztos rejtekhely, ahol nem találjuk meg a pénztárcát.

Mindannyiukat megmotozták. Azon a nevezetes éjszakán egymás után pucérra vetkőztették őket. Elhányták a pincebejáratnál levő szenet. Megkopogtatták a falakat, a hordókat.

De mégis, egy vastag pénztárca, több mint száz darab ezerfrankossal...

– Tengeribetegséget kapok attól, ahogy így fel-alá jár, Fred...

– De hát, az istenért, nem érti, hogy...

– Hogy mit?

– Hogy nem én öltem meg! Nem vagyok olyan bolond, hogy ilyet tegyek! Elég sok van a rovásomon ahhoz...

– Ugye, tavasszal akartak elutazni Thérese-zel Dél-Amerikába, és venni ott egy kocsmát?

Fred a konyhaajtó felé fordult, összeszorított fogakkal kérdezte:

– Na és?

– Milyen pénzzel?

A tekintete belemélyedt Maigret szemébe.

– Ide akart kilyukadni? Hamis nyomon van, felügyelő. Május 15-én lesz pénzem. Kispolgári ötlet volt, akkor támadt bennem, amikor igen jól kerestem, bokszmérkőzéseket szerveztem. Százezer frankos biztosítást kötöttem, a pénzt ötvenéves koromban kell megkapnom. Május 15-én ötvenéves leszek... Hát igen, Thérese, egy kicsit öregebb vagyok, mint amennyit általában be szoktam vallani...

– Júlia tudott erről a biztosításról?

– Nem tartozik az asszonyokra!

– Így hát, Júlia, maga nem tudta, hogy Fred százezer frankot fog kapni?

– Tudtam.

– Mit? – kiáltotta Fred felugorva.

– Azt is tudtam, hogy el akar menni ezzel a vakarccsal...

– És elengedte volna őket?

Júlia mozdulatlan maradt, a szeretőjére szegezte tekintetét, valami különös nyugalom honolt az arcán.

– Nem válaszolt nekem! – sürgette Maigret.

Most őrá nézett. Mozgatta az ajkát. Talán valami fontosat akart mondani? De megvonta a vállát.

– Az ember nem tudhatja, hogy egy férfi mit fog csinálni.

Fred nem figyelt oda. Mintha hirtelen valami más foglalkoztatta volna, összevont szemöldökkel töprengett, és Maigret-nek úgy tűnt, gondolataik ugyanazt az utat követik.

– Mondja csak, Fred!

– Mit?

Mintha álmából rángatták volna fel.

– Az a biztosítási kötvény... az a kötvény, amit Júlia látott, a maga tudta nélkül... Én is szeretnék belepillantani...

Micsoda szeszélyes utakon halad az igazság, mielőtt napfényre jut! Maigret azt hitte, mindenre gondolt. Thérese a szobájában utazásról beszélt, tehát pénzről... Fred bevallotta a biztosítás létezését...

Milyen egyszerű volt, annyira ostoba, hogy majdnem elnevette magát: tízszer is átkutatták a házat, de nem találtak sem biztosítási kötvényt, sem személyazonossági igazolványt, sem katonakönyvet!

– A rendelkezésére állok, felügyelő – sóhajtott Fred, de egészen nyugodt volt. – Egyúttal megtudja azt is, mennyit takarítottam meg...

A konyha felé ment.

– Bejöhet... Ha az isten háta mögött él az ember... Ezenkívül van néhány papírom, amit szívesen elcsórnának tőlem a régi cimborák...

Thérese csodálkozva követte őket. Groux súlyos léptei hallatszottak, és Canut is felkelt a helyéről.

– Ne higgye, hogy olyan nagyon ravasz dolog... Tiszta véletlen, fiatal koromban üstfoltozó voltam...

Jobbra a tűzhelytől hatalmas cinbádog szemétvödör állt. Fred kiborította a tartalmát a konyha közepére, és felpattantotta a kettős fenekét.

Ő nézett bele először. A szemöldöke lassan összehúzódott. Lassan felemelte a fejét, kinyitotta a száját ...

Egy szürkére kopott nagy pénztárca, kerékabroncsból vágott vörös gumiszalaggal átkötve, ez volt ott a papírok között.

– Nos, Júlia? – kérdezte csendesen Maigret.

Elhízott vonásain mintha valami feléledt volna a régi Júliából. Végignézett rajtuk. Megvetően felvonta a felső ajkát. Mintha zokogás lett volna mögötte. De nem tört ki. Fakó hangon szólt:

– Hát aztán? Kész vagyok...

Az volt a legkülönösebb, hogy Thérese kezdett el sírni, váratlanul, mintha egy kutya vonított volna. És az, aki ölt, megkérdezte:

– Gondolom, azonnal magával visz, hiszen itt van a kocsija... Elhozhatom a holmimat?...

Maigret hagyta, hogy összekészítse a motyóját. Szomorú volt: visszahatás a hosszú idegfeszültségre.

Mikor fedezte fel Júlia Fred rejtekhelyét? Amikor meglátta a biztosítási kötvényt, amelyről Fred sohasem szólt neki, megértette-e azonnal, hogy azon a napon, amikor megkapja a pénzt, a férfi elmegy Thérese-zel?

Itt volt az alkalom: több pénz, még annál is több, mint amit Fred fog kapni! És ő fogja odavinni neki, néhány nap múlva, néhány hét múlva, amikor már lezárták az ügyet!

– Nézd, Fred... Mindenről tudtam... El akartál menni vele, ugye?... Azt hitted, már nem vagyok jó semmire... Nyisd ki a rejtekhelyed... Én, az öreglány, ahogy szólítasz, én voltam az, aki...

Maigret mindenesetre szemmel tartotta Júliát, mialatt fel-alá járt a szobában, ahol nem volt más, csak egy nagy mahagóni ágy, felette egy fényképen Fred, a bokszoló.

– Fel kell vennem a fűzőmet... – mondta Júlia. – Ha lehet, ne nézzen ide... Nem valami szép...

Csak az autóban roskadt össze, mialatt Maigret mereven nézte az esőcseppeket az ablaküvegen. Vajon mit csinálnak most a többiek a fogadóban? És kinek ítélik majd oda Groux tanyáját, amikor harmadszor alszik el az árverési gyertya?

 

 

Rayman Katalin fordítása