2. fejezet

 

 

Javában készülődött még, éppen akkor, amikor kezdte volna benedvesíteni a borotvaecsetet, elhatározta, hogy telefonál. Még azt a fáradságot sem vette, hogy legalább a házikabátját felvegye; úgy, ahogy volt, még mindig pizsamában, leült az ebédlőben a saját foteljébe, közel az ablakhoz, és miközben a kapcsolásra várt, a kéményekből lassan felemelkedő füstöt bámulta.

A készülék túloldalán, az Orfevres rakparton, az ő csengetése másként szólt, mint a többi, ennek a csengetésnek egyáltalán nem olyan hangja volt, mint a többinek; szinte maga előtt látta a nagy, elhagyatott folyosókat, az üres irodák nyitott ajtaját, s a telefonközpontost, aki hívja Lucas-t, és azt mondja neki:

– A főnök!

Egy kicsit úgy érezte magát, mint a felesége egyik barátnője, aki számára a boldogság netovábbja az – és amit majdnem mindennap meg is enged magának –, hogy a délelőttöt az ágyban tölti, zárt ablakok és függöny mögött, egyetlen éjjeli lámpa enyhe fényében, s vaktában egyik barátnőjét a másik után hívogatja telefonon.

„– Hogyan, már tíz óra, milyen kint az idő? Jártatok már kint? Bevásároltatok már?”

Ez a hölgy ilyenformán a vonal túlsó oldalán a kinti mozgás visszhangját keresi, miközben egyre nagyobb gyönyörűséggel merül el az ágya melegébe.

– Főnök, maga az?

Maigret-nek kedve támadt megkérdezni Lucas-t, a ma reggeli ügyeletest, hogy mit csinálnak, és hogy fest a ház ezen a reggelen.

– Semmi újság? Nincs sok munka?

– Majdnem semmi. Folyó ügyek...

– Szükségem lenne néhány információra. Gondolom, telefonon is hozzájuk juthatsz. Mindenekelőtt kellene nekem azoknak az elítélteknek a listája, akiket az elmúlt két, mondjuk három hónapban bocsátottak szabadon..

– Melyik börtönből?

– Az összesből. Csak azokkal foglalkozz, akik már legalább öt évet lehúztak. Próbáld megtudni, van-e olyan köztük, aki életének egy szakaszában a Richard Lenoir körúton lakott. Hallasz?

– Jegyzem.

Lucas minden bizonnyal elképedt, de ennek semmi jelét nem adta.

– Más. Meg kellene találni egy bizonyos Paul Martint, egy szeszkazán hajléktalant, aki elég gyakran csavarog a Bastille negyedben. Ne tartóztassátok le. Ne molesztáljátok. Azt tudd meg, hol töltötte a szentestét meg az éjszakát. A rendőrkapitányságok tudnak majd segíteni.

A már említett telefonos barátnővel ellentétben azonban őt tulajdonképpen nagyon zavarta, hogy még mindig otthon volt, és pizsamában, borotválatlanul ül a kedvenc foteljában, s a jól megszokott és mozdulatlan környéket nézegetheti, ahol csupán csak a kémények füstölögnek, míg a vonal túlsó végén a derék Lucas már reggel hat óta szolgálatban van, és valószínűleg már a szendvicseit is kicsomagolta.

– De ez még nem minden, öregem. Hívd fel Bergeracot. A Bordeaux Szállóban van egy kereskedelmi utazó, bizonyos Jean Martin. Nem! Jean! Nem ugyanaz. Az öccse. Tudni akarom, hogy a tegnapi nap folyamán vagy az éjszaka nem kapott-e telefonhívást vagy táviratot Párizsból. Kérdéses az is, hogy hol töltötte az estét. Szavamra, ez minden.

– Visszahívjam?

– Most ne. El kell mennem. Majd én hívlak.

– Valami történt arrafelé?

– Még nem tudom. Lehetséges.

Miután ismét bevette magát a fürdőszobába, Madame Maigret is odament, és mindaddig ott beszélgetett vele, amíg fel nem öltözött. Maigret egyébként a kémények miatt nem vette fel a felöltőjét. A jól fűtött családi otthonokból, az ablakok mögül nézegetve ugyanis a kéményeket látva, amint a füst hosszan szétterjed a levegőben, az ember csak arra tud gondolni, mennyire kellemetlen lesz majd az az idő, amit el kell töltenie olyan lakásokban, amelyekbe egyáltalán nem úgy hívják be, hogy tessék, csak hegyezze magát kényelembe. Ezért most valahogy jobban esett neki felöltő-nélkül átmenni a szomszédba, hogy csak a kalap volt a fején.

Éppolyan öreg volt ez a ház is, mint az övék, s különösen ezen a szürke decemberi reggelen látszott annak. Maigret nem állt meg a házmesternél, aki viszont jól megnézte, amint kissé bosszúsan továbbhalad, majd felment a lépcsőn, s mögötte az ajtók zajtalanul résnyire nyíltak, hallotta a papucsos lépteket, a suttogásokat.

Doncoeur kisasszony, aki bizonyára az ablakból leste őt, már a folyosó végén várta, szorongva s egyszersmind izgatottan, akárha egy szerelmes légyottról lenne szó.

– Erre, Maigret úr. A fiatalasszony már jó ideje elment.

Maigret összehúzta a szemöldökét, és ezt az idős hölgy észre is vette.

– Mondtam neki, hogy ön idejön, jobban tenné tehát, ha itthon maradna, de azt felelte erre, hogy tegnap nem tudta befejezni a bevásárlását, és később már nem találná nyitva az üzleteket. Fáradjon be.

Doncoeur kisasszony kicsi, homályos, de tiszta és rendes ebédlőbe vezette.

– Megint én vigyázok a kislányra. Colette nagyon örül, hogy láthatja, mert én beszéltem ám önről neki! Csak fél, hogy elveszi tőle a babáját.

– Madame Martin mikor határozta el, hogy elmegy?

– Rögtön azután, hogy visszajöttünk. Nyomban öltözködni kezdett.

– Teljesen felöltözött?

– Nem értem, mit akar ezzel mondani.

– Felteszem, ha csak a közelbe megy vásárolni, nem ugyanúgy öltözik fel, mint ha a városba megy.

– Nagyon szépen felöltözött, kalapot és kesztyűt is vett. Magával vitte a bevásárlótáskáját is.

Még mielőtt Colette-tel foglalkozott volna, Maigret belépett a konyhába, ahol még szanaszét hevertek a reggeli maradványai.

– Madame Martin evett valamit, mielőtt eljöttek hozzám?

– Nem. Nem volt. rá idő.

– Azután sem evett?

– Azután sem. Éppen csak egy csésze feketekávét készített magának. Colette-nek én adtam reggelit, mialatt Madame Martin öltözködött.

Az udvarra nyíló ablaknál egy üveges szekrény volt, amit Maigret gondosan megvizsgált, s amelyben látott hideg sültet, vajat, tojást és zöldségeket. A konyhai kredencen látott két szegetlen kenyeret is. Az öreg hölgy szerint Colette kiflit evett kakaóval.

– Jól ismeri ön Madame Martint?

– Hát ő a szomszédom, ugye? Persze, mióta Colette az ágyat nyomja, azóta még többet látom, hisz gyakran megkér, nézzek rá a kislányra, amikor elmegy.

– Sokszor megy el hazulról?

– Elég kevésszer. Éppen csak bevásárolni.

Valami meglepte, amikor belépett, amit megpróbált meghatározni, valami, ami benne volt a levegőben, a bútorok elrendezésében, az egész lakást uraló rendben és illatban. Doncoeur kisasszonyra tekintve aztán megtalálta, vagy legalábbis megtalálni vélte azt, amit keresett.

Azt már tudta, hogy Martin már a házassága előtt is ebben a lakásban lakott. De még most is, annak ellenére, hogy már öt éve már Madame Martin is itt lakik, ez a lakás egy agglegény lakása. Zavarában rámutatott az étkezőben lévő két kinagyított portréra, a kandalló két oldalán.

– Kik ezek?

– Martin úr édesapja és édesanyja.

– Madame Martin szüleiről nincsenek fotók?

– Soha nem hallottam beszélni róluk. Azt hiszem, ő árván nőtt fel.

Még a hálószoba is híján volt mindenfajta melegségnek és nőiességnek. Kinyitott egy akasztós szekrényt, s a gondosan elrendezett férfiruhák mellett szolid női ruhákat, főleg kosztümöket látott. A fiókokat ugyan nem volt mersze kinyitni, de biztos volt benne, hogy azokban sincs semmiféle mütyür vagy olyan értéktelen csecsebecse, amit az asszonyok össze szoktak gyűjteni.

– Doncoeur kisasszony! – szólt egy nyugodt hangocska.

– Menjünk, nézzük meg Colette-et – döntött Maigret.

A gyermek szobája ugyanolyan üres, mondhatni csupasz volt, s a számára túlságosan is nagy ágyban egy komoly arcú, kérdő tekintetű, ám bizalommal teli kislány várta őt.

– Ön a rendőrfelügyelő bácsi, uram?

– Én vagyok, kicsim. Ne félj.

– Nem félek. Loraine mama nem jött még haza?

Az elnevezés távolságtartó jellege meglepte. Hát Martinék mégsem fogadták örökbe az unokahúgukat?

Mert hiszen a gyermek nem azt mondta röviden, mama, hanem azt, hogy Loraine mama.

– A bácsi is azt hiszi, a Télapó volt az, aki engem az éjjel meglátogatott?

– Egészen biztos vagyok benne.

– Loraine mama nem hiszi. Soha nem hisz el nekem semmit.

A kislány arcocskája kissé gyűrött voltba szemei viszont elevenek, tekintete kitartó, és a gipsz, amely az egyik lábát combtőig beborította, valóságos kis hegyet alkotott a takaró alatt.

Doncoeur kisasszony az ajtóban maradt, s azzal a szándékkal, hogy a kislányt egyedül hagyja a felügyelővel, bejelentette:

– Gyorsan hazaugrom, és megnézem, nem ég-e oda valami a tűzhelyen.

Maigret leült az ágy mellé, de nem tudta, mint fogjon hozzá. Az igazat megvallva, azt sem tudta, milyen kérdéseket tehetne fel.

– Nagyon szereted Loraine mamát?

– Igen.

A kislány engedelmesen, lelkesedés és habozás nélkül válaszolt.

– Szereted a papát is?

– Melyiket? Mert, tetszik tudni, nekem két papám van, Paul papa és Jean papa.

– Régen nem láttad már Paul papát?

– Nem is. tudom. Talán pár hete. Megígérte, hogy hoz karácsonyra valami játékot, de még nem jött el. Biztosan beteg.

– Gyakran beteg?

– Gyakran, igen, S amikor beteg, akkor nem jön látogatóba.

– És Jean papa?

– Most elutazott, de az újévre vissza fog jönni. Lehet, hogy Párizsba kap kinevezést, és akkor nem kell neki többé elutazni. Akkor ő is, én is nagyon elégedettek leszünk.

– Amióta az ágyat nyomod, sok barátod jött el meglátogatni?

– Milyen barátokra tetszik gondolni? A lányok, az iskolatársaim, nem tudják, hol lakom. De ha tudják, akkor sem szabad nekik egyedül eljönni.

– És Loraine mama meg a papád barátai?

– Soha senki nem jön.

– Soha? Biztos vagy benne?

– Csak a gáz– vagy villanyszerelők. Hallom őket, mert az ajtó majdnem mindig nyitva van. Ismerem is őket. De csak kétszer jött ide valaki.

– Ez már régen volt?

– Először pontosan a balesetem utáni napon. Azért emlékszem ennyire pontosan, mert az orvos éppen akkor ment el.

– És ki volt az?

– Nem láttam. Csak hallottam, kopogott a másik ajtón, és Loraine mama azonnal becsukta a szobám ajtaját. Elég sokáig halkan beszélgettek. Aztán Loraine mama azt mondta nekem, hogy ez az ember valami biztosítással jött őt zavarni. Nem tudom, ki lehetett az.

– És aztán még visszajött?

– Igen, öt vagy hat nappal ezelőtt. Éppen beesteledett, le volt oltva a szobámban a villany. Még nem aludtam. Hallottam, amint kopog valaki, aztán azt is, hogy halkan beszélgetnek, úgy, mint az előző alkalommal. Teljesen biztos vagyok abban, hogy nem Doncoeur kisasszony volt, aki néha átjön esténként, hogy Loraine mama ne legyen egyedül. Később az az érzésem támadt, valamiért veszekszenek, és félni kezdtem egyedül, ezért kiáltottam, mire Loraine mama be is jött, és akkor mondta, hogy megint az a biztosítós volt itt, de aludjak már el.

– Az az ember sokáig maradt itt?

– Már nem tudom. Azt hiszem, közben elaludtam.

– Egyszer sem láttad azt a valakit?

– Nem. De megismerném a hangját.

– Annak ellenére, hogy halkan beszélt?

– Igen. Mivel csendesen beszélt, ez olyan volt, mintha egy nagy dongó döngicsélt volna. Nálam maradhat a baba, igaz? Loraine mama vett nekem két doboz bonbont és egy kis varrókészletet. 0 is vett nekem már babát, de sokkal kisebbet, mint a Télapó, mert Loraine mama nem gazdag. Ma reggel, mielőtt elment, megmutatta nekem a babát, aztán visszatette a dobozába, mert nekem úgyis itt van ez a nagy, és a másikra nincs szükségem. Az üzlet majd vissza fogja venni.

Bár a lakás túl volt fűtve, s a keskeny szobákban még elég levegő sem volt, Maigret megborzongott. Maga az épület tulajdonképpen hasonlít az övéhez, ahhoz ott szemben. Mégis miért van az, hogy ebben a házban a világ annyival kisebbnek és silányabbnak tűnik?

Odahajolt, ahol a két deszkát felemelték, de nem látott semmi egyebet, csak egy poros, enyhén nyirkos üreget; minden padló alatt ilyen üreg van. A néhány látható karcolás azonban arra mutatott, hogy valószínűleg ollót vagy más feszítőeszközt használtak.

Megvizsgálta az ajtót is, és ott is talált nyomokat. Ez bizony amatőr munka, ráadásul ügyes amatőr munka volt.

– A Télapó nem haragudott, amikor meglátta, hogy figyeled?

– A nem, uram. Azzal volt elfoglalva, hogy nyílást vágjon a padlóban, mert meg akarta látogatni azt a kisfiút a másodikon.

– Nem mondott semmit neked?

– Azt hiszem, mosolygott, de ez nem biztos. A szakálla, tudja. Nem lehetett jól látni. De abban biztos vagyok, hogy egyik ujját a szájára tette, hogy figyelmeztessen: a nagyoknak, a felnőtteknek nem szabad vele találkozniuk. Tetszett már őt látni?

– Nagyon régen.

– Amikor kisgyereknek tetszett lenni?

Lépteket hallott a folyosóról. Kinyílt az.ajtó. Madame Martin volt az, szürke kosztümben, szatyorral a kezében, kis bézs kalappal a fején. Láthatóan fázott. Arca ugyan sápadt volt, de bizonyára nagyon sietett, gyorsan jöhetett föl a lépcsőn, mert két piros folt ütött ki a szeme alatt, és nagyon szaporán lélegzett.

El sem mosolyodott, amint megkérdezte Maigret-től:

– Jól viselkedett?

Azután, kibújva a kosztümkabátjából:

– Igazán sajnálom, hogy megvárakoztattam. El kellett mennem még néhány apróságért, mert később az üzleteket bezárják.

– Nem találkozott senkivel?

– Mit akar ezzel mondani?

– Semmit. Csak azon gondolkozom; hogy nem próbált-e meg valaki beszélni önnel.

Madame Martinnak elég ideje volt ahhoz, hogy akár jóval messzebbre is menjen, mint az Amelot vagy a Chemin Vert utca, ahol a városrész üzleteinek többsége található. Ráadásul taxit is foghatott, vagy metróra is ülhetett, és így Párizs majdnem minden részére eljuthatott.

Az egész házban továbbra is leskelődtek a lakók, majd Doncoeur kisasszony jött kérdezni, nincs-e rá szükség. Madame Martin bizonyosan nemet mondott volna, de ezúttal Maigret válaszolt:

– Azt szeretném, ha itt maradna a kislánnyal, amíg én kimegyek a konyhába.

A kisasszony megértette, hogy a felügyelő arra kéri: kösse le a gyermek figyelmét, mialatt ő Madame Martinnel beszél. Ezt persze a fiatalabb nőnek is tudomásul kellett vennie, de rajta semmi meglepetés nem látszott.

– Fáradjon ide, kérem. Megengedi, hogy lerakodjak?

Lerakta a vásárolt holmit a konyhában, aztán levette a kalapját, és halványszőke haját egy kissé felborzolta. Miután az ajtó is bezárult mögötte, Madame Martin ezzel kezdte:

– Doncoeur kisasszony nagyon izgatott. Micsoda esemény ez egy ilyen öreglánynak, nem igaz? Különösen egy olyan vénkisasszonynak, aki régóta gyűjti az újságcikkeket egy bizonyos felügyelőről, és most ezt a felügyelőt végre a saját házában tudhatja! Megengedi?

Ezüst tárcájából cigarettát vett elő, megnyomkodta a végét, és öngyújtóval rágyújtott. Talán éppen ez a mozdulat volt az, amely Maigret-t a következő kérdésre ösztönözte.

– Ön nem jár el dolgozni, Madame Martin?

– Nehéz lenne dolgozni, ellátni a háztartást meg a kislányt is, annak ellenére, hogy iskolába jár. Egyébként a féljem nem enged dolgozni.

– Mielőtt őt megismerte, járt dolgozni?

– Természetesen. El kellett tartanom magam. Nem ülne le?

Maigret rusztikus, fonott szalmából készült fotelbe ült, mialatt az asszony az asztal szélének támaszkodva állva maradt.

– Azelőtt gépírónő volt?

– Igen, az voltam.

– Sokáig?

– Elég hosszú időn keresztül.

– Akkor is, amikor Martin úrral megismerkedett? Bocsásson meg ezért a kérdésért.

– Ez az ön munkája.

– Önök öt éve házasodtak össze. Abban az időben hol dolgozott? Egy pillanat. Megkérdezhetem az életkorát?

– Harminchárom éves vagyok. Akkor huszonnyolc voltam, és Lorilleux úrnál dolgoztam, a Palais Royalban.

– Titkárnőként?

– Lorilleux úr egy ékszerüzletet tartott fenn, pontosabban egy szuvenír– és régi pénzérme-kereskedést. Nyilván ismeri ezeket a régi üzleteket a Palais Royalban. Én egyszerre voltam eladó, titkárnő és könyvelő. Én voltam az is, aki Lorilleux úr távollétében az üzletet vezette.

– Lorilleux nős volt?

– Igen, és három gyermek apja.

– És ön azért jött el tőle, mert feleségül ment Martin úrhoz?

– Nem egészen. Jean nem szerette, hogy folytatom a munkát, de akkor még nem engedhettük meg magunknak, hogy egy fizetésből éljünk, es nekem tényleg jó állásom volt. Az első hónapokban meg is tartottam.

– És aztán?

– Aztán egy nagyon egyszerű és váratlan dolog történt. Egyik reggel, kilenc órakor, ahogy szoktam, megjelentem az üzlet ajtajánál, de zárva találtam. Vártam, mert azt hittem, Lorilleux úr valami miatt késik.

– Ő másutt lakott?

– A családjával a Mazarine utcában lakott. Fél tízkor már nyugtalan voltam.

– Csak nem halt meg?

– Nem. Telefonáltam a feleségének, aki elmondta, hogy férje nyolc órakor, ahogy szokta, elment hazulról.

– Honnan telefonált?

– Az üzlettel szomszédos kesztyűstől. A délelőtt azzal telt, hogy vártam. Majd a felesége is megjött. Együtt mentünk a rendőrkapitányságra, ahol, mellesleg szólva, nem valami tragikusan fogták föl a dolgot. Beérték azzal, hogy kikérdezték a feleségét, nem volt-e szívbeteg, nem volt-e valakivel viszonya stb. Lorilleux urat soha többé nem láttuk viszont, hírt sem kaptunk felőle. Az asszony később az üzlet teljes árukészletét eladta, a férjem pedig ragaszkodott hozzá, hogy többé ne menjek dolgozni.

– Ez hány évvel volt a házasságkötésük után?

– Négy hónappal.

– A férje már akkor is az ország délnyugati részén utazgatott?

– Ugyanazon az üzleti úton járt, mint most.

– A férje az ön főnöke eltűnésének pillanatában Párizsban tartózkodott?

– Nem. Nem hiszem.

– A rendőrség nem vizsgálta meg a helyiségeket?

– Minden rendben volt, pontosan úgy, mint előző este. Semmi nem tűnt el.

– Tud arról, mi lett Madame Lorilleux-vel?

– Egy ideig abból a pénzből élt, amit az árukészletért kapott. A gyerekei valószínűleg már nagyok, és mostanra biztosan már meg is házasodtak. Az asszonynak van egy kis rövidáruüzlete, nem messze innen, a Pas-de-la-Mule utcában.

– Kapcsolatban maradt vele?

– Egyszer úgy adódott, hogy bementem az üzletébe. Ez akkor történt, amikor megtudtam, hogy rövidáruval foglalkozik. Első pillanatban nem ismertem meg.

– Ennek mennyi ideje?

– Nem tudom. Körülbelül hat hónapja.

– Van neki telefonja?

– Nem tudom. Miért?

– Milyen ember volt Lorilleux?

– Úgy érti, hogy kinézetre?

– Elsősorban kinézetre.

– Testes ember volt, magasabb, mint ön, és szélesebb is. Kövér volt, de puhány kövér, érti, ugye, mit akarok mondani. A külseje sem volt valami ápolt.

– Milyen korú volt?

– Olyan ötvenes. Pontosan nem tudom. Kis vágott bajuszt viselt, s a ruhái mindig túl nagyok voltak neki.

– Jól ismerte a szokásait?

– Az üzletbe minden reggel gyalog jött, csaknem negyedórával előttem érkezett; amikor beléptem, mindig éppen akkor fejezte be az aznapi posta átnézését. Nem beszélt sokat. Inkább szomorú ember benyomását keltette. Napjainak nagy részét a hátsó kis irodájában töltötte.

– Nőkkel nem voltak kalandjai?

– Amennyire én tudom, nem.

– Önnek nem udvarolt?

Az asszony szárazon ejtette ki a szót:

– Nem!

– Sokra tartotta önt?

– Azt hiszem, értékes segítség voltam a számára.

– A férje találkozott személyesen vele?

– Soha. Jean néha megvárt engem az üzlet kijáratánál, de mindig megtartott egy bizonyos távolságot. Ez minden, amit tudni akar?

Türelmetlenség, talán egy csipetnyi harag is volt a hangjában.

– Szeretném megjegyezni, Madame Martin, hogy ön volt az, aki hozzám fordult kérésével...

– Igen, mert az az ostoba vénlány kapva kapott az alkalmon, hogy önt végre közelebbről láthatja, ezért engem a szó szoros értelmében elvonszolt önhöz.

– Ugye, nem kedveli Doncoeur kisasszonyt?

– Nem szeretem azokat az embereket, akik olyasmibe ártják magukat, ami nem tartozik rájuk.

– S ez rá is vonatkozik?

– Amint azt ön is tudja, magunkhoz vettük a sógorom kislányát, és higgye el nekem, mindent megteszek érte, amit tudok, úgy bánok vele, ahogy a saját lányommal bánnék...

Még egy megérzés, valami homályos és összefüggéstelen dolog: bár Maigret jól megnézte az asszonyt, aki itt volt vele szemben, s aki újabb cigarettára gyújtott, de sehogy nem volt képes egy anyát látni benne.

– Szóval, ez a vénkisasszony azzal az ürüggyel, hogy segítségemre van, szünet nélkül a lakásom körül ólálkodik. Ha én néhány percre elmegyek, ott találom őt a folyosón, amint mézesmázos arccal azt mondja:

„– Csak nem hagyja Colette-tet egyedül, Madame Martin? Engedje meg, hogy bemenjek hozzá!”

Felteszem magamnak a kérdést, hogy amikor nem vagyok ott, vajon nem azzal szórakozik-e, hogy a fiókjaimban kutat.

– Mégis elviseli őt.

– Mert muszáj. Colette ragaszkodik hozzá, különösen amióta ágyhoz van kötve. A féljem is nagyon kedveli, mert amikor még nőtlen volt, bejárt hozzá és törődött vele.

– Visszavitte már azt a babát, amit karácsonyra vett Colette-nek?

A nő összehúzta a szemöldökét, és a szomszéd szoba ajtajára meredt.

– Úgy látom, jól kifaggatta a kislányt. Nem, még nem vittem vissza, nagyon egyszerű oknál fogva. Egy nagy áruházból való ugyanis, és a nagy áruházak ma zárva tartanak. Óhajtja netán a saját szemével is látni?

Az asszony kihívásnak szánta ezt, de – várakozásával ellentétben – a felügyelő hagyta, hogy megmutassa, majd alaposan megvizsgálta a kartondobozt, amelyen még rajta volt a baba nagyon alacsony árát jelző cédula is.

– Megkérdezhetem, hogy hová ment ma reggel?

– Vásárolni.

– A Chemin Vert utcára? Az Amelot utcára?

– A Chemin Vert utcára és az Amelot utcára.

– Anélkül, hogy indiszkrét lennék, megkérdezhetem, mit vásárolt?

Az asszony dühösen befordult a konyhába, és megragadta a bevásárlótáskát, amit majdnem az ebédlőasztalig dobott.

– Hát nézze meg ezt is a saját szemével!

Három doboz szardínia, sonka, vaj, kevés krumpli és egy fej saláta volt benne.

Az asszony keményen és mozdulatlanul, minden remegés nélkül, inkább gonoszsággal, mint aggodalommal telve nézett a felügyelőre.

– Óhajt még valamit kérdezni tőlem?

– Meg szeretném tudni az ön biztosítási ügynökének a nevét.

A nő nyilván nem értette meg rögtön, hogy miről van szó. Kutatni kezdett az emlékezetében.

– Az én ügynököm...

– A biztosítási, igen. Az, aki meglátogatta.

– Ó, bocsánat! Elfelejtettem. Ez azért volt, mert ön az én ügynökömről beszélt, mintha nekem tényleg lennének saját ügyeim. Nyilván Colette mesélt önnek. Valóban két ízben is jött valaki, az a fajta, aki bekopog minden ajtón, és aki miatt az ember a világon mindent megtesz, csak megszabaduljon tőle. Először azt hittem, porszívókat árul. De nem, életbiztosításról volt szó.

– Hosszú ideig maradt?

– Annyi ideig, ameddig megérttettem vele, nincs kedvem semmiféle kötvényt aláírni sem a saját, sem pedig a férjem rovására.

– Melyik társaságot képviselte?

– Mondta, de elfelejtettem. Egy név, amelyben benne volt a „Kölcsönös” szó...

– Visszatért, hogy megkössék a szerződést?

– Nyilván.

– Colette mikor szokott elaludni?

– A villanyt általában fél nyolckor szoktam eloltani, de ő még gyakran egy ideig félhangosan kis történeteket mesél magának.

– Ezek szerint a biztosítási ügynök a második alkalommal este fél nyolc után látogatta meg?

Az asszony már érezte a csapdát.

– Lehetséges. Valóban, éppen mosogattam.

– Beengedte őt?

– A félig nyitott ajtóba tette a lábát.

– Felkereste a ház többi lakóját is?

– Semmit nem tudok. Feltételezem, hogy ön majd kideríti. Csak azért, mert egy kislány látta vagy látni vélte a Télapót, már félórája faggat itt engem, mintha valami bűnt követtem volna el. Ha a férjem itt lenne...

– Tényleg, a férjének van életbiztosítása?

– Azt hiszem, igen. Biztosan van.

A felügyelő az ajtó felé indult, felvette a székre letett kalapját, de Madame Martin meglepetten felkiáltott;'

– Ez minden?

– Ez minden. Abban az esetben, ha a sógora eljönne önöket meglátogatni, mint ahogy ezt, úgy tűnik, a kislányának megígérte, hálás lennék, ha értesítene, vagy átküldené őt. Jelenleg azonban szeretnék még Doncoeur kisasszonnyal is váltani néhány szót.

Az öreg hölgy követte őt a folyosón, aztán előrelépett, hogy kinyissa zárdaszagú lakásának az ajtaját.

– Fáradjon be, felügyelő úr. Remélem, nincs nagy rendetlenség.

A lakásban sem macskát, sem kiskutyát, sem madarakat nem lehetett látni, a bútorokon meg a kandallón sem voltak kis terítők vagy más csecsebecsék.

– Régen itt lakik a házban, Doncoeur kisasszony?

– Huszonöt éve, felügyelő úr. Egyike vagyok a legrégebbi lakóknak, és emlékszem, amikor én itt berendezkedtem, önök már ott laktak szemben, és arra is emlékszem, hogy önnek akkor hosszú bajusza volt. .

– Ki lakott a szomszéd lakásban, mielőtt Martin úr beköltözött volna?

– Egy mérnök az Út– és Hídépítő Vállalattól. Nem emlékszem már a nevére, de meg tudom találni. A feleségével lakott itt, és a lányával, aki süketnéma volt. Bizony, nagyon szomorú az ilyesmi. Elmentek Párizsból, és vidéken telepedtek le, Poitouban, ha nem tévedek. Az öregúr mostanra bizonyára meghalt, mert már akkor nyugdíjas korú volt.

– Az utóbbi időben önnel is előfordult, hogy megkereste egy biztosítási ügynök?

– Mostanában? Nem. Legutóbb két éve csengetett az ajtómon.

– Nem kedveli Madame Martint?

– Miért?

– Azt kérdezem, hogy kedveli-e vagy nem kedveli Madame Martint?

– Ami azt illeti, ha lenne egy fiam...

– Folytassa!

– Ha lenne egy fiam, nem örülnék neki, ha ő lenne a menyem. Különösképpen azért nem, mert Martin úr annyira szelíd és annyira kedves ember!

– Arra gondol, hogy nem boldog vele?

– Én ezt nem mondom. Semmit nem hányhatok különösen a szemére. Neki is megvan a maga stílusa, és joga van hozzá, nem igaz?

– Milyen az ő stílusa?

– Nem tudom. De ön is látta. És ön sokkal jobban kiismeri magát ezekben a dolgokban, mint én. Madame Martin egyáltalán nem olyan, mint más asszony. Nézze! Azt még csak megérteném, hogy az életére soha nem panaszkodik. A kislányt megfelelően és rendesen neveli, ez is igaz. De soha egyetlenegy gyengéd szót nem mondana neki, s amikor én megpróbálok tündérmeséket mondani, érzem, hogy ez türelmetlenné teszi. Biztos vagyok benne, hogy a kislánynak azt mondta, hogy nincs is Télapó. Még az a szerencse, hogy Colette nem hitte el.

– A kislány sem szereti őt?

– Engedelmeskedik neki, és igyekszik a kedvére tenni. Azt hiszem azonban, mindig nagyon örül, ha egyedül hagyja.

– Madame Martin sokszor elmegy hazulról?

– Nem sokszor. Ezt nem lehet ezt a szemére vetni. Nem is tudom, hogyan fogalmazzam meg. Az embernek az az érzése, hogy ő csak a maga életét éli, ért engem? Nem törődik másokkal. De még saját magáról sem beszél. Korrekt, mindig korrekt, sőt túlságosan is az. Neki egy hivatalban kellene leélnie az életét, számokkal foglalkozni, vagy felügyelni a beosztottakra.

– Ez a véleménye a többi lakónak is?

– Ő szinte nincs is jelen a házban! Részéről csak annyi az egész, hogy egy határozatlan „jó napot!”-tal köszön az embereknek, ha beléjük botlik a lépcsőházban. Végeredményben őt alig ismerik, és azt is inkább azóta, amióta Colette itt van, mert az embereket mindig jobban érdekli egy gyermek.

– Találkozott már a sógorával?

– A folyosón. De még soha nem beszéltem vele. Ez az ember lehajtott fejjel jár, mint aki szégyelli magát, és annak ellenére, hogy idejövetelekor nyilván nagy gonddal keféli ki a ruháit, folyton az az érzésem, hogy felöltözve szokott aludni. Pedig nem hiszem, hogy ilyen lenne, Maigret úr. Nem az a fajta ember. Lehet, persze, hogy ilyenkor nagyon részeg.

Lefelé menet Maigret még megállt a házmesterfülkénél is, ahol egész nap égetni kellett a villanyt. Már majdnem dél volt, amikor átvágott a körúton, közben szinte mindegyik függöny elmozdult a házban, ahonnan kijött. A saját ablakában is leste őt Madame Maigret, hogy megtudja, felteheti-e melegedni a csirkét. Intett neki lentről, egy kis kézmozdulattal, és majdnem kinyújtotta a nyelvét, hogy elkapjon legalább egyet azokból a csöpp jégdarabkákból, amelyek a levegőben lebegtek, és amelyek oly jellegtelen ízére még mindig emlékezett.