1. A ház, ahol mozognak a tárgyak

 

 

Fél nyolc volt. Maigret a főnök szobájában gépiesen elővette zsebéből az óráját, fáradt és megkönnyebbült sóhajjal, amilyet csak egy kövér ember sóhajthat egy forró júliusi nap alkonyán. Azután kinyújtotta kezét, összeszedte dossziéit a mahagóni íróasztalról. A párnázott ajtó bezárult mögötte, és a főfelügyelő végigment az előszobán. A vörös karosszékekben nem ült senki. Az öreg altiszt bent álldogált az üvegkalitkában. A bűnügyi rendőrség napsütötte és mégis szürke folyosója üres volt, Maigret végiglátott rajta.

Mindennapi mozdulatok. Visszatért a szobájába. Dohányszag, ami csak nem oszlott el, pedig az ablakot szélesre tárták az Orfeves rakpart felé. Letette a dossziéit az íróasztal sarkára, még meleg pipájának fejét odakocogtatta az ablakpárkányhoz, visszament, leült, és gépiesen egy másik pipa után nyúlt, arra, ahol lennie kellett volna, jobbra.

Nem találta. Három pipája is volt, az egyik közülük tajtékból, a hamutartó mellett, de a jó pipája, az, amelyet keresett, az, amelyet a legszívesebben használt, amelyet mindig magával hordott, egy kissé meghajlított nagy gyökérpipa, amelyet tíz évvel ezelőtt kapott a feleségétől születésnapjára, az, amelyet az ő jó öreg pipájának nevezett – nem volt ott.

Meglepődve tapogatta a zsebeit, beléjük nyúlt. Ránézett a fekete márvány kandallóra. De igazából nem figyelt oda. Nincs abban semmi különös, hogy az ember nem találja meg azonnal az egyik pipáját. Kétszer-háromszor körüljárta az íróasztalt, kinyitotta a faliszekrényt, amelyben a kézmosásra szolgáló zománcos mosdó volt.

Úgy keresett, mint a férfiak általában, elég ostobán, hiszen egész délután nem nyitotta ki ezt a szekrényt, és néhány perccel hat után, amikor Cornéliau bíró telefonált neki, éppen ez a pipa volt a szájában.

Aztán becsöngette az altisztet.

– Mondja csak, Émile, nem járt itt senki, mialatt a főnöknél voltam?

– Senki, főfelügyelő úr.

Megint végigkutatta zsebeit, a kabátján is, a nadrágján is. A nagydarab bosszús ember egészen felhevült a meddő keresésben.

Belépett a nyomozók szobájába, de nem volt ott senki. Előfordult már, hogy otthagyta a pipáját. A bűnügyi rendőrség üres helyiségei különös, derűs vakációhangulatot keltettek benne. Pipa nincs. Bekopogott a főnökhöz, az azonban már eltávozott. Maigret mégis bement a szobájába, de tudta előre, hogy nincs ott a pipája, hogy egy másik volt a szájában, amikor fél hétkor átjött megbeszélni a folyó ügyeket, és bejelenteni, hogy rövidesen vidékre utazik.

Öt perc múlva háromnegyed nyolc. Megígérte, hogy nyolcra otthon lesz a Richard-Lenoir körúton – a sógornőjét és a sógorát várták vacsorára. Mit is kell vásárolnia? Gyümölcsöt. Igen. A felesége megkérte, hogy vegyen őszibarackot.

De útközben, a tikkasztó estében továbbra is a pipájára gondolt. Idegesítette, bár félig öntudatlanul, ahogy azok az apró események idegesítenek bennünket, amelyeknek nincs magyarázatuk.

Megvette az őszibarackot, hazament, megcsókolta a sógornőjét, aki megint hízott egy kicsit Kitöltötte az aperitifet. Csak éppen a jó pipa hiányzott a szájából.

– Sok a munka? -Nem. Nyugalom van.

Vannak ilyen időszakok. Két kollégája kivette a szabadságát. A harmadik reggel telefonált, hogy rokonai érkeztek vidékről, és két nap szabadságot kér.

– Gondterheltnek látszol, Maigret – jegyezte meg a felesége vacsora közben.

És ő nem merte bevallani, hogy a pipája miatt bosszankodik. Persze nem dramatizálta a dolgot. De mégsem tudta visszanyerni a jókedvét.

Két órakor. Igen, néhány perccel két óra után leült az íróasztalához. Lucas odament hozzá, hogy valami hitelcsalásról beszéljen vele, és Janvier-ról, arról a nyomozóról, akinek hamarosan megszületik a második gyermeke.

Azután levette a kabátját, egy kissé meglazította a nyakkendőjét, és teljes nyugalomba megírt egy jelentést egy öngyilkosságról, amelyet eleinte bűnténynek véltek. A nagy pipa volt a szájában.

Azután Gégéne. Egy montmartre-i fiú, aki belevágta kését a nőbe, akit futtatott. „Egy kicsit megböktem" -mondta Gégéne. De a strici nem jött közel az íróasztalához. Különben is meg volt bilincselve.

Felszolgálták a likőröket. A két asszony ételreceptekről beszélt. A sógor szórakozottan hallgatta őket, szivarozott, és a nyitott ablakon keresztül behallatszott az utca zaja.

El se hagyta délután a szobáját. Még a Dauphine– sörözőbe se ment le, hogy megigyon egy pohár sört.

Lássuk, az az asszony... Hogy is hívják? Roy vagy Leroy. Nem volt előre megbeszélve. Émile jött jelenteni:

– Egy hölgy a fiával.

– Milyen ügyben?

– Nem akarja megmondani. Ragaszkodik hozzá, hogy a főnökkel beszéljen.

– Engedje be őket!

Tiszta véletlen, hogy volt egy kis szabad ideje, mert különben nem fogadta volna őket. Annyira nem tulajdonított jelentőséget ennek a látogatásnak, hogy most csak nagy nehezen emlékezett vissza a részletekre.

Sógornője elment a férjével. A felesége, mialatt rendbe rakta a lakást, megjegyezte:

– Nem voltál beszédes ma este. Van valami baj? Dehogyis. Éppen ellenkezőleg, az égvilágon semmi baj. Kivéve a pipát. Leszállt az éj, és Maigret ingujjban kikönyökölt az ablakon, mint az a több ezer ember, aki ugyanabban az időben pipázva vagy cigarettázva levegőzött a párizsi ablakokban.

Az asszony – mégis inkább Leroynénak hívták – pontosan szemben ült a főfelügyelővel. Azoknak az embereknek a kissé merev tartásával, akik elhatározták, hogy méltóságteljesen fognak viselkedni. Negyvenöt év körüli asszony abból a fajtából, aki öregedve egyre szikárabb lesz. Maigret a maga részéről jobban szerette azokat, akiket az évek kigömbölyítenek.

– Azért jöttem önhöz, rendőrfőnök úr.

– A rendőrfőnök nincs benn. Maigret főfelügyelő vagyok.

Nicsak! Ez az apróság most jutott eszébe. Az asszony meg se rezdült. Valószínűleg nem olvas újságot, és bizonyára sohase hallott róla. Inkább bosszúsnak látszott, hogy nem beszélhetett magával a bűnügyi rendőrség vezetőjével, és egy kis mozdulatot tett a kezével, mintha azt mondta volna: „Mindegy! Bele kell nyugodnom." A fiatalember ezzel szemben, akire Maigret eddig ügyet se vetett, mintha meghökkent volna, és a szemét hirtelen mohón a főfelügyelőre szögezte.

– Nem fekszel le, Maigret? – kérdezte a felesége, aki már megágyazott, és vetkőzni kezdett.

– Mindjárt.

Hát valójában mit is mesélt neki ez az asszony? Annyit beszélt! Csapongva, tolakodóan, mint aki rendkívül fontosnak tartja minden szavát, és mindig attól fél, hogy nem veszik komolyan. Asszonyszokás, főképp az ötven felé járó nők közt akad olyan, aki így beszél.

– A fiam és én.

Tulajdonképpen igaza is volt bizonyos mértékben, mert Maigret szórakozottan hallgatta.

Özvegy volt. Igen. Azt mondta, néhány éve özvegy, öt vagy hat éve, Maigret már elfelejtette. Már jó ideje, hiszen panaszkodott, hogy nehezen nevelte föl a fiát.

– Mindent megtettem érte, főfelügyelő úr.

Hogy is figyelhetne olyan mondatokra, amelyeket az összes azonos korú nők elmondanak azonos helyzetekben, egyforma büszkeséggel, és ugyanazzal a fájdalmas arckifejezéssel? Különben, volt valami incidens ezzel az özvegységgel kapcsolatban. Mi is? Ó! igen...

A nő azt mondta:

– A férjem hivatásos tiszt volt. És a fia kijavította:

– Tiszthelyettes, mama. A gazdasági hivatalban, Vincennes-ben.

– Bocsánat... Ha azt mondom, tiszt, tudom, mit beszélek. Ha nem halt volna meg, ha nem dolgozta volna agyon magát azok helyett a felettesei helyett, akik nem értek föl vele, és akik ráhagyták az egész munkát, ma már tiszt volna... Tehát.

Maigret nem feledkezett meg a pipájáról. Ellenkezőleg, közelebb került a megoldáshoz. A Vincennes szó ugyanis kapcsolatban állt a pipával. A szájában tartotta, ebben biztos volt, amikor a fiú a gazdasági hivatalt említette. Később pedig Vincennes nem került többé szóba.

– Pardon. Hol laknak?

Elfelejtette a rakpart nevét, de mindjárt a Bercy rakpart után következett, Charentonban. Emlékezetében fölmerült egy nagyon széles rakpart képe, raktárakkal, ki-berakodó uszályhajókkal.

– Egyemeletes kis épület egy sarki kávézó és egy nagy bérház között.

A fiatalember az asztal sarkán ült, szalmakalappal a térdén, mert szalmakalapja volt.

– A fiam nem akarta, hogy eljöjjek önhöz, rendőrfőnök úr. Bocsánat, főfelügyelő úr. De azt mondtam neki: „Ha az embernek tiszta a lelkiismerete, nincs oka..."

Milyen színű volt a ruhája? Fekete, valami mályvaszínű dísszel. Érett asszonyok hordják ezt a fajta ruhát, akik előkelőnek akarnak látszani. Elég kacifántos kalap, biztosan többször átalakították már. Sötét kesztyű. Gyönyörködött a saját hangjában. így kezdte a mondatait:

– Képzelje csak... Avagy:

– Bárki megmondja magának..;

Maigret a hölgy kedvéért fölvette a zakóját, és most melege volt, félig aludt. Micsoda megpróbáltatás! Sajnálta, hogy nem küldte az asszonyt azonnal a nyomozók szobájába.

– Több alkalommal megtörtént, hogy hazatérve megállapítottam, valaki járt a lakásban a távollétemben

– Bocsánat. Egyedül él a fiával?

– Igen. Először azt hittem, ő volt ott. De a munkaideje alatt történt.

Maigret ránézett a fiúra, aki bosszúsnak látszott. Ezt a típust is jól ismerte. Körülbelül tizenhét éves. Sovány és magas. Az arca pattanásos, a haja vörösbe játszik, és szeplők vannak az orra körül.

Alattomos? Lehet. Valószínűleg az anyja mondta ezt róla később – vannak emberek, akik szeretnek rosszat beszélni a hozzátartozóikról. Mindenesetre félénk. Zárkózott. A szőnyeget bámulta, vagy valami más tárgyat a szobában, és amikor azt hitte, nem néznek rá, hirtelen éles pillantást vetett Maigret-re.

Nem tetszett neki, hogy eljöttek, ez világos. Nem értett egyet az anyjával, nem tartotta hasznosnak ezt a lépést. Talán szégyenkezett miatta egy kissé, az erőszakossága, a fecsegése miatt.

– Mivel foglalkozik a fia?

– Borbélysegéd.

És a fiú keserűen tette hozzá:

– Az egyik nagybátyámnak fodrászszalonja van Niort-ban, s ezért anyám a fejébe vette...

– Nem szégyen borbélynak lenni. Azt akartam mondani, főfelügyelő úr, hogy a fiam nem hagyhatja el a szalont, amely a République tér mellett van. Egyébként meg is bizonyosodtam róla.

– Bocsánat. Azzal gyanúsította fiát, hogy az ön távollétében hazamegy, és megfigyelte őt?

– Igen, főfelügyelő úr. Senkire se gyanakszom különösebben, de tudom, hogy a férfiak mindenre képesek.

– Vajon miért ment volna haza a fiú az ön tudta nélkül?

– Nem tudom. – És egy kis habozás után: – Talán, hogy nőket vigyen oda. Három hónappal ezelőtt találtam egy levelet a zsebében, egy leánytól. Ha az apja...

– Miért veszi olyan biztosra, hogy jártak a lakásban?

– Először is: az ember ezt rögtön megérzi. Ha csak kinyitom az ajtót, meg tudom mondani...

Nem nagyon tudományos okoskodás, de azért igaz, voltaképpen elég emberi. Maigret-nek is voltak hasonló élményei.

– Azután?

– Azután? Apró részletek. Például a tükrös szekrény ajtaja; sohase zárom be, és most úgy találtam, hogy rá volt fordítva a kulcs.

– A tükrös szekrény értékes tárgyakat tartalmaz?

– A ruháinkat, fehérneműt meg néhány családi emléket, de semmi se tűnt el, ha ez érdekli. A pincében elmozdítottak egy ládát.

– Mi volt benne?

– Üres üvegek

– Egyszóval semmi se tűnt el?

– Azt hiszem, nem.

– Mióta van az az érzése, hogy bejárnak a lakásába?

– Ez nem érzés, hanem bizonyosság. Körülbelül három hónapja.

– Véleménye szerint hányszor fordultak meg önnél? -Talán tízszer. Az első látogatás után sokáig, talán három hétig nem jöttek. Vagy esetleg nem vettem észre. Azután gyors egymásutánban kétszer. Azután megint három hét szünet, lehet, hogy több is. Néhány napja rendszeresen belátogatnak, és tegnapelőtt, amikor az a szörnyű vihar volt, nedves lábnyomokat találtam.

– Nem tudja, hogy férficipő nyomai voltak-e vagy női cipőé?

– Inkább férficipőé, de nem vagyok biztos benne. Sok minden egyebet is mondott. Annyit beszélt, pedig senki se buzdította! Az elmúlt hétfőn például szándékosan elvitte fiát a moziba, mert hétfőn a borbélyok nem dolgoznak. Így a fia felügyelet alatt volt. Az egész délutánt együtt töltötték, együtt mentek haza.

– És mégis jártak a lakásban.

– A fia mégse akarta, hogy a rendőrséghez forduljon?

– Éppen erről van szó, főfelügyelő úr. Ez az, amit nem értek. Ugyanúgy látta a nyomokat, mint én.

– Látta a nyomokat, fiatalember?

A fiú helyesebbnek vélte nem felelni, csökönyös arcot vágott. Vajon azt jelentette ez, hogy az anyja túloz, hogy nem épeszű?

– Tudja-e, asszonyom, hogy a látogató vagy látogatók hogyan hatolnak be a házba?

– Gondolom, az ajtón. Sohase hagyom nyitva az ablakokat. Hogy az udvaron keresztüljussanak be, ahhoz túl magas a fal, és a szomszéd házak udvarain is keresztül kellene menniök.

– Nem látott nyomokat a záron?

– Még egy karcolást sem. Pedig szegény uram nagyítójával is megnéztem.

– És senkinek sincs kulcsa a házhoz?

– Senkinek. Esetleg a leányomnak (a fiatalember megrezdült), de ő Orléans-ban lakik a férjével és a két gyermekével.

– Jó viszonyban, van vele?

– Mindig mondtam neki, hogy nem kellett volna hozzámennie egy semmirekellőhöz. Ettől eltekintve, minthogy nem találkozunk...

– Ön gyakran van távol hazulról? Azt mondta, özvegy. A nyugdíj, amit a hadseregtől kap, bizonyára nem elegendő.

Az asszony méltóságteljesen szerény arcot vágott.

– Most már dolgozom. Kezdetben, akarom mondani, a férjem halála után kosztos albérlőket tartottam, kettőt.

De a férfiak nagyon piszkosak. Ha látta volna, milyen volt a szobájuk!

Maigret-ben akkor nem tudatosodott, hogy odafigyel, de most, visszamenőleg, nemcsak a szavak, de még a hangsúlyok is eszébe jutottak.

– Egy év óta társalkodónő vagyok Lallemant-né mellett. Igazi úrinő. Egy orvos anyja. Egyedül él a charentoni zsilipnél, pont szemben vele, és én minden délután... Inkább barátnők vagyunk, tudja.

Maigret valójában alig figyelt oda. Rögeszmés a nő? Lehet. Nem érdekelte Maigret-t. Az a fajta látogató volt, aki elrabol fél órát az ember idejéből. A főnök belépett a szobába, vagy inkább belökte az ajtót, ahogy szokta. Egy pillantást vetett a látogatókra, ő is úgy vélekedett, pusztán a külsejük alapján, hogy valami érdektelen dologról van szó.

– Be tud jönni egy percre, Maigret?

Kis ideig ott álltak a szomszéd szobában, és egy elfogatási parancsról beszéltek, amely Dijonból érkezett, táviratilag.

– Majd Torrence foglalkozik vele – mondta Maigret.

Nem a jó pipája volt vele, hanem egy másik. Ha végiggondolja a dolgot, a jó pipáját valószínűleg letette az íróasztalra, abban a percben – vagy valamivel előbb –, amikor Cornéliau bíró telefonált neki. De akkor még nem gondolt rá.

Visszament a szobájába, megállt az ablaknál, hátratett kézzel.

– Egyszóval, asszonyom, semmit se loptak el öntől?

– Azt hiszem, nem.

– Tehát nem tesz följelentést lopás miatt.

– Nem tehetem, mivelhogy…

– Egyszerűen az a benyomása, hogy az utóbbi hónapokban, különösen az utóbbi napokban, valaki az ön távollétében bejár a lakásába?

– És egyszer éjszaka is.

– Látott valakit?

– Hallottam.

– Mit hallott?

– Leesett egy csésze a konyhában, és összetört. Azonnal lementem.

– Volt fegyver önnél?

– Nem volt. De én nem félek.

– És nem látott senkit?

– Már nem volt ott senki. Csak a csésze darabjai a földön.

– Nincsen macskája?

– Nincs. Se macskám, se kutyám. Az állatok sok piszkot csinálnak.

– Egy idegen macska nem osonhatott be a lakásba? A fiatalember, úgy látszott, egyre kínosabban érzi magát.

– Visszaélsz Maigret főfelügyelő úr türelmével, mama.

– Röviden, asszonyom, ön nem tudja, ki jár be a lakásba, és sejtelme sincs róla, mit kereshet ott?

– Nem tudom. Mi mindig becsületes emberek voltunk, és...

– Ha tanácsolhatok önnek valamit: cseréltesse ki az ajtózárat. Akkor majd meglátjuk, folytatódnak-e a titokzatos látogatások.

– A rendőrség nem csinál semmit?

Maigret az ajtó felé terelte őket. A főnök rövidesen várni fogja a szobájában.

– Mindenesetre elküldöm önhöz holnap az egyik emberemet. De hacsak nem figyeljük a házat reggeltől estig, és estétől reggelig, nemigen tudom.

– Mikor fog jönni?

– Ön azt mondta, délelőtt otthon van.

– Legfeljebb bevásárolni megyek el.

– Tíz óra megfelel?... Holnap tízkor. Viszontlátásra, asszonyom. Viszontlátásra, fiatalember.

Megnyomta a csengőt. Lucas belépett.

– Holnap tíz órakor elmégy erre a címre. Majd megtudod, miről van szó.

Minden meggyőződés nélkül. A rendőrség és az újságok szerkesztősége vonzza a bolondokat.

Maigret azonban hirtelen fölmordult, ahogy ott állt az ablaknál – már beáramlott rajta az éjszakai hűvösség.

– Büdös kölyök!

Mert kétségkívül ő lopta el a pipáját az íróasztalról.

– Nem fekszel le?

Lefeküdt. Mogorva volt, zsémbes. Az ágya azonnal átmelegedett, megnyirkosodott. Morgolódott még, mielőtt elaludt. És reggel bódultan ébredt, mint az olyan ember, aki kellemetlen benyomások között aludt el. Határozottan úgy érezte – és a felesége is, de az asszony nem mert megszólalni –, hogy bal lábbal kelt föl. Mindennek tetejében vihart ígért az ég, nyomasztó volt a levegő.

Gyalog ment a hivatalába, végig a rakpartokon, és kétszer is előfordult, hogy gépiesen a pipáját kereste a zsebében. Lihegve mászta meg a poros lépcsőt. Émile ezzel fogadta:

– Valaki várja önt, felügyelő úr.

Bepillantott az üvegablakos várószobába, és meglátta Leroynét, aki a legszélén ült az egyik zöld bársonnyal borított széknek, mintegy hogy azonnal fölugorhassék. Észrevette Maigret-t, és valósággal rárohant, görcsös arccal, dühösen, aggódva, a legkülönbözőbb érzések között hányódva. Megragadta a főfelügyelő kabátjának hajtókáját és fölkiáltott:

– Mit mondtam magának? Éjszaka megint nálam voltak. Eltűnt a fiam. Most már hisz nekem? Ó, éreztem, hogy bolondnak néz. Nem vagyok olyan ostoba. És nézzen ide.

Lázasan kotorászott a retiküljében, kihúzott belőle egy kék szegélyű zsebkendőt, és diadalmasan meglobogtatta...

– Ez... Ez, ugye, már bizonyíték? Nekünk nincs kék szegélyű zsebkendőnk. Mégis ott találtam a konyhaasztal lábánál. És ez még semmi.

Maigret komoran végigtekintett a hosszú folyosón, ahol már megkezdődött a reggeli jövés-menés, és az emberek megfordultak utánuk.

– Jöjjön velem, asszonyom – sóhajtotta. Számított valami kellemetlenségre. Kinyitotta a szobája ajtaját, fölakasztotta kalapját a szokott helyre.

– Üljön le! Hallgatom. Azt mondja, hogy a fia?...

– Azt mondom, hogy az éjszaka eltűnt a fiam, és az Isten tudja, mi történt vele.