4. fejezet

 

 

A történtek után jóval később, abban a fiókban, ahova Madame Maigret még a leghitványabb hányódó papírszeleteket is be szokta gyömöszölni, Maigret talált egy régi borítékot, melynek a hátán gépiesen összefoglalta ennek a napnak az eseményeit. Ezt nyilván csakis azért tette, mert valami feltűnt neki ebben a különös, majdnem elejétől végig a saját lakásából irányított nyomozásban, valami, amit a későbbiek folyamán is sokszor példaként emlegetett.

Mindazokkal ellentétben, amelyekhez volt alkalma hozzászokni, ennek az ügynek tulajdonképpen semmilyen kockázata vagy semmilyen igazi fordulata nem volt. Ez a fajta eshetőség nem érvényesült, ilyen alkalom egyáltalán nem is adódott. Tulajdonképpen minden szükséges értesülés a maga idejében, a lehető legegyszerűbb és legtermészetesebb módon jutott el hozzá.

Hányszor megesik, hogy tucatnyi nyomozó éjt nappallá téve dolgozik azért, hogy beszerezzen egy pici, egy másodrangú információt! Itt van például ez az Arthur Godefroy úr, a Zenith órák franciaországi vezérképviselője, aki nyugodtan tölthette volna a karácsonyi ünnepeket szülővárosában, Zürichben. De szerencsére Párizsban volt. Vagy az is előfordulhatott volna, hogy egyszerűen nincs otthon. De ő otthon volt. Sőt még az is megtörténhetett volna, hogy semmit nem tud a Jean Martin hollétével kapcsolatban az irodájába érkezett előző napi telefonhívásról. De tudott róla. Minden sikerült!

És Lucas is, aki valamivel négy óra után kipirult arccal és vörös orral érkezett, hozta a tőle kért összes információt.

Sűrű, sárgás köd ereszkedett le Párizsra, olyan, amilyen igencsak ritkán fordul elő; már minden házban égtek a lámpák; az ablakok a körút két felén távoli fáklyákként hatottak; a valóságos élet részletei pedig oly mértékben elmosódtak, hogy az ember, akárcsak a tenger partján, arra várt, hogy mindjárt meghallja a ködkürtöt.

Valószínűleg gyermekkori emlékek kapcsán Maigret-nek nagyon tetszett ez a félhomály, mint ahogy abban is kedvét lelte, hogy látta a felöltőjéből kibontakozó Lucas-t, amint leül, és átfagyott kezeit a tűz fölé tartja.

Lucas szinte az ő második kiadása volt, főleg ami a fejét illeti, de fele olyan széles volt a válla, s az arcát nehéz volt komolyan venni. Minden kérkedés nélkül, talán még önmagának sem bevallottan, puszta utánzókészségből, csodálatból, egyre inkább a főnökét másolta, elsősorban annak taglejtéseit, viselkedését és arckifejezését, ami persze itt még sokkal feltűnőbb volt, mint az irodában. Már az a mód is, ahogyan lenyelte a szilvapálinkát, anélkül, hogy az ajkát megnedvesítette volna vele...

A Pernelle utcai garniszálló tulajdonosa két évvel korábban halt meg egy metrószerencsétlenség következtében, amely igencsak bonyolulttá tehette volna a nyomozást. Annál inkább, mert az ilyesfajta intézmények személyzete gyakran cserélődik, és kevés volt a remény arra, hogy még találni lehetne a házban valakit, aki öt évvel ezelőtt ismerte volna Loraine-t.

A szerencse azonban most is velük volt. Lucas a jelenlegi tulajdonos személyében megtalálta az akkori éjszakai portást, és a véletlen még ahhoz is hozzásegítette őket, hogy az illető azonos volt azzal a személlyel, aki annak idején a rendőrséggel együtt részt vett egyes erkölcsrendészeti ügyek kibogozásában.

– Könnyű volt őt szóra bírni – mondta Lucas, miközben egy számára túl nagynak tűnő pipát gyújtott meg. – Meglepett, hogy az egykori portás csak úgy, egyik napról a másikra meg tudta venni ezt a műintézményt, de a mostani tulajdonos ezt a látható csodálkozásomat azzal a magyarázattal szerelte le, hogy az ő személye mindössze strómanként szolgált egy ismert férfi számára, aki a pénzét ilyen ügyletekbe fekteti, de nem akar a saját nevén szerepelni.

– Milyen fajta hely ez?

– Rendesnek látszik. Meglehetősen tiszta. Van egy iroda a félemeleten. A szobákat általában több hónapra adják ki, néhányat közülük pedig hetekre. Az első emeleti szobákat azonban csak órákra veszik ki.

– A tulaj emlékezett a fiatal nőre?

– Nagyon is, hiszen a nő több mint három évig lakott a házban. Végül azt is megértettem, hogy azért nem kedvelte, mert a nő rettenetesen fukar volt.

– Volt nála Lorilleux?

– Mielőtt elmentem a Pernelle utcába, bementem a Palais Royal rendőrkapitányságára, hogy magamhoz vegyem a nyilvántartásból a fényképét, majd megmutattam a tulajnak. Ő tüstént ráismert.

– Gyakran járt oda Lorilleux?

– Átlagosan két vagy háromszor havonta, mindig csomagokkal. Hajnali fél kettőkor érkezett, és hat órakor ment el. Először is az érdekelt, hogy van-e ennek jelentősége. Ellenőriztem a vasúti menetrendet. Ez egybeesik azokkal az utazásokkal, melyeket ő Svájcban tett. Visszaérkezéshez azt a vonatot választotta, amely az éjszaka közepén fut be, és hagyta, hogy a felesége azt higgye, reggel hát órakor érkezett.

– Más?

– Semmi, hacsak az nem, hogy Loraine nagyon zsugori volt, és a szigorú tilalom ellenére esténként mindig borszeszrezsón főzött a szobájában.

– Más férfiak?

– Senki. Lorilleux-tól eltekintve szabályos életet vitt. Amikor férjhez ment, a volt tulajdonost kérte fel házassági tanúnak.

Maigret jól tudta, hogy a felesége a szomszéd szobában hallgatózik, mintegy ott felejtve magát; hagyta, maradjon csak, ahol van, hisz egyáltalán nem zavarta őket, még zajt sem csapott.

Ez alatt Torrence kint volt a ködben, s a taxigarázs felé sietett. A két férfi különösebb izgalom nélkül várt rá a lakásban, mindegyikük egy fotelbe süppedve, azonos testhelyzetben ült, a kezük ügyében egy pohár itallal, s Maigret már kezdett elzsibbadni.

A taxisokkal ugyanaz volt a helyzet, mint mindig. Néha az embernek sikerül tüstént abba a taxiba botlani, amelyiket éppen keres, máskor pedig több nap is eltelik nyom nélkül, különösen akkor, amikor nem egy bizonyos társaság taxijáról van szó. Nem minden sofőrnek van szabályos munkaideje, vaktában el-elcsípnek maguknak egy-egy feketefuvart, és az sem törvényszerű, hogy mindig elolvassák az újságokban a rendőrségi-felhívásokat.

Mégis, Torrence még öt óra előtt telefonált Saint Ouenből.

– Megtaláltam egyet a taxisok közül – jelentette.

– Hogyhogy egyet? Több is van belőlük?

– Minden jel szerint. Ő felvett ma reggel egy fiatal hölgyet a Richard Lenoir és a Voltaire körút sarkán, elvitte a Maubeuge utcába, az Északi pályaudvar környékére. Aztán a nő elengedte a kocsit.

– A nő bement a pályaudvarra?

– Nem. Megállt egy úticikkeket árusító üzlet előtt, amely vasárnap és ünnepnapokon is nyitva tart, de a sofőr tovább már nem törődött vele.

– Hol van most a sofőr?

– Itt. Éppen most lépett be.

– Ideküldenéd őt hozzám? Vagy jöjjön a saját kocsijával, vagy egy másikkal, csak jöjjön minél hamarabb, ha lehet. Ami pedig téged illet, te keresd még azt a sofőrt, aki a nőt visszahozta.

– Értem, főnök. De be kell kapnom egy forró kávét, mert fenemód hideg van.

Maigret átpillantott az utca túloldalára, és észrevett egy árnyékot Doncoeur kisasszony ablakában.

– Próbálj nekem megkeresni a telefonkönyvben egy úticikkeket árusító kereskedőt az Északi pályaudvarral szemben.

Lucas-nak ehhez csak néhány pillanat kellett, és Maigret már telefonált is.

– Halló! Itt a Bűnügyi Rendőrség. Volt önöknek ma reggel, valamivel tíz óra előtt egy ügyfelük, aki valószínűleg vásárolt önöktől valamit, talán bőröndöt; fiatal, szőke nő szürke kosztümben, bevásárlótáskával a kezében. Emlékeznek rá?

Talán, az a tény, hogy mindez karácsony napján történt, egyszersmind meg is könnyítette a dolgokat. A forgalom kevés volt, az üzlet alig ment. Az emberek különben is hajlamosak rá, hogy jóval tisztábban emlékezzenek olyan eseményekre, amelyek a többitől különböző napon történtek.

– Magam szolgáltam ki. Elmagyarázta nekem, hogy sürgősen Cambrai-be kell mennie, beteg nővérét meglátogatni, és nincs ideje már hazamenni. Egy olcsó vulkánfiber bőröndöt akart, olyat, amilyenek halomban állnak az ajtó mindkét oldalán. Egy átlagos példányt választott ki, fizetett, és bement a mellettünk lévő bárba. Kicsivel később, már a küszöbről láttam, amint kezében a bőrönddel a pályaudvar felé indul.

– Egyedül van most az üzletben?

– Itt van a segédem is.

– Nem hagyhatná ott az üzletet egy félórára? Ugorjék be egy taxiba, és jöjjön el hozzám erre a címre.

– Gondolom, megfizeti a költségeimet. Tartsam ott a taxit?

– Igén, tartsa.

A borítékra írott feljegyzések szerint öt óra ötvenöt volt, amikor az első taxi sofőrje megérkezett, kissé meglepődve, mert egy magánházban fogadták, holott a rendőrségről van szó. De felismerte Maigret-t, és kíváncsian nézett körül, miképpen él és lakik ez a híres rendőrfelügyelő.

– Menjen át a szemközti házba, és menjen fel a harmadik emeletre. Ha a házmester megállítaná, mondj a meg, hogy Madame Martint látogatja meg.

– Értem, Madame Martint.

– Csengessen a folyosó végén lévő ajtónál. Ha egy szőke hölgy nyit önnek ajtót, és ön felismeri őt, találjon ki valamilyen ürügyet. Mondja neki azt, hogy eltévesztette az emeletet, nem érdekes, mit. Ha nem ő az, kérje, személyesen beszélhessen Madame Martinnel.

– És azután?

– Semmi több. Visszajön ide, és elmondja, valóban ezt a személyt vitte-e ma reggel a Maubeuge utcába.

– Értem, felügyelő úr.

Amikor a sofőr elment, Maigret száján, szokásától eltérően, halvány mosoly játszott.

– Először is, a nő majd nyugtalankodni kezd. Másodszor, ha minden jól megy, pánik fogja el. Harmadszor, amennyiben Torrence ráteszi a kezét...

De nem! Most már egyetlen homokszem sem maradt a gépezetben. Torrence hívta:

– Azt hiszem, megtaláltam, főnök. Felkutattam a sofőrt, aki felvette azt a fiatal nőt az Északi pályaudvarnál, akire ráillik a személyleírás, de nem vitte el a Richard Lenoir körútig. A nő ugyanis a Beaumarchais és a Chemin Vert utca sarkán kiszállt.

– Küldd ide hozzám.

– Csak az a bökkenő, hogy bekapott néhány pohárkával.

– Nincs jelentősége. Hol vagy most?

– A Barbes garázsban.

– Nem jelent nagy kitérőt, ha bemégy az Északi pályaudvarra. Jelentkezz a csomagmegőrzőnél. Sajnos, nem ugyanaz lesz ott, aki reggel volt. Nézz körül, van-e ott egy új kis bőrönd, amely nyilván nem nehéz, és amit reggel fél tíz és tíz óra között adtak be. Jegyezd fel a számát. Nem fogják neked megmutatni utalvány nélkül. De kérdezd meg a délelőtt szolgálatban lévő alkalmazott nevét és címét.

– Azután mit csináljak?

– Hívj fel telefonon. Várom a második sofőrödet. Ha ivott, írd fel neki egy papírra a címem, ne keveredjék el az úton.

Madame Maigret már kiment a konyhába a vacsorát készíteni, de nem volt bátorsága megkérdezni, Lucas velük eszik-e vagy sem.

Vajon Paul Martin még mindig odaát van a kislányánál? És vajon Madame Martin nem próbálkozott-e meg valamivel, hogy megszabaduljon tőle?

Amikor csengettek az ajtón, nem egy, hanem két ember volt a lépcsőfordulóban, akik nem ismerték, és meglepődve méregették egymást. Az első sofőr, amint már jött vissza a szemközti házból, Maigret-ék lépcsőházában beleütközött a bőröndkereskedőbe.

– Nos, fölismerte?

– Nem csak én ismertem föl, hanem ő is megismert engem. Elsápadt. Sietve becsukott egy ajtót, amely egy szoba felé nyílt, és megkérdezte, mit akarok.

– És mit válaszolt?

– Hogy elvétettem az emeletet. Rögtön láttam, a nő habozik, megvásároljon-e engem vagy sem, ezért jobbnak láttam, ha nem hagyok erre időt neki. Lentről felnézve megláttam őt az ablakánál. Valószínűleg tudja, hogy idejöttem.

A kereskedő viszont semmit nem értett. Javakorabeli férfi volt, teljesen kopasz, afféle mézesmázos alkat. Amikor a sofőr elment, és Maigret elmagyarázta neki, mi lenne a dolga, tiltakozni kezdett, és megszállottan ismételgette:

– De hát tessék megérteni, egy vevőnkről van szó! Szép dolog is lenne elárulni egy vevőt.

Végül persze rászánta magát, de elővigyázatosságból Maigret utánaküldte Lucas-t, nehogy közben meggondolja magát.

Nem telt el tíz perc, s visszatértek.

– Megjegyezni kívánom, hogy én csupán az ön utasítására, kényszerből, az erőszaknak engedve cselekedtem.

– Felismerte a hölgyet?

– Megidéztetnek majd, hogy eskü alatt tanúsítsam?

– Ez több, mint valószínű.

– Árt majd az üzletemnek. Azok az emberek, akik az utolsó pillanatban vásárolnak bőröndöket, általában jobban szeretik, ha jövésükről-menésükről egyáltalán nem beszélnek.

– Talán most beérik azzal, hogy csak a vizsgálóbíró előtt tegyen tanúvallomást.

– Nos tehát, ő volt az! Bár most nem ugyanúgy volt felöltözve, de felismertem.

– A hölgy is felismerte önt?

– Azonnal azt kérdezte, hogy ki küldött oda.

– És mit válaszolt?

– Nem is tudom. Nagyon meg voltam zavarodva. Azt, hogy eltévesztettem az ajtót...

– A hölgy nem ajánlott önnek semmit sem?

– Mit akar ezzel mondani? Még jó, hogy azt nem mondta, üljek le. Ez még kellemetlenebb lett volna.

A sofőr semmit nem kért, de a kereskedő, aki valószínűleg jobb módú volt, ragaszkodott hozzá, hogy kapjon valami kárpótlást az általa elvesztegetett időért.

– Maradj itt, és várd meg a harmadikat is, jó öreg Lucas.

Madame Maigret kezdett már nagyon ideges lenni. A küszöbről jelzéseket adott a férjének, hogy diszkréten megkérje őt, kövesse a konyhába, és suttogva kérdezte tőle:

– Biztos vagy benne, hogy a kislány apja még mindig odaát van?

– Miért?

– Nem tudom. Nem értem egészen, hogy mit terveltél ki. Én csak a kislányra gondolok, és egy kicsit félek...

Hosszú ideig tartott, amíg leszállt az est. A családok kezdtek hazaszállingózni. A szemközti házban is alig maradt ablak sötéten, és Doncoeur kisasszony állandó árnyéka jól kivehetően kirajzolódott az ablakban.

Maigret, aki mindeddig gallér és nyakkendő nélkül volt, befejezte, öltözködését, és a második sofőrre várva odaszólt Lucas-nak:

– Te nem vagy éhes? Szolgáld ki magad!

– Jóllaktam szendviccsel, főnök. Csak arra vágyom, hogy innen elmenve egy jó pohár csapolt sört lehúzhassak.

A második sofőr hat óra húszkor érkezett, hat óra harmincötkor már vissza is jött, és hamiskás pillantást vetve a másik házra, ezt mondta:

– Otthonkájában a hölgy jobban mutat, mint felöltözve. Erőltette, hogy menjek be vele a lakásába, ahol megkérdezte, ki küldött. Minthogy nem tudtam mit válaszolni, azt mondtam, a Folies Bergeres éjszakai mulató igazgatója irányított hozzá, erre a nő dühbe gurult. Mindenesetre ez a hölgy finom falatnak látszik. Én nem tudom, ön megnézte-e ennek a nőnek a lábait...

Nehéz volt a sofőrtől megszabadulni, és csak aztán kerülhetett rá sor, miután megkínálták szilvóriummal, mivel kitartóan és sóvárogva nézte a pálinkáspalackot.

– Mit fog tenni, főnök?

Lucas ritkán látta Maigret-t ennyi elővigyázatossággal és ennyi gonddal előkészülni, mintha nagyon erős ellenfélre kellene mérni a döntő csapást. Közben pedig csak egy jelentéktelen kispolgári nőről van szó.

– Gondolja, hogy a nő még tovább is védekezni fog?

– Méghozzá dühödten! Sőt, hideg fejjel is!

– És mire vár még?

– Torrence telefonhívására.

A hívás a kívánt időben megérkezett, és olyan volt, akár egy zenemű jól időzített tétele.

– A bőrönd itt van, és valószínűleg teljesen üres. Amint ezt előre is láttuk, hatósági végzés nélkül nem akarják nekem kiadni. Ami pedig a ma délelőtt szolgálatban volt alkalmazottat illeti, ő a La Varenne Saint Hilaire melletti külvárosban lakik. .

Itt arra is lehetett volna gondolni, hogy felmerült távolság majd okoz egy kis bökkenőt, de Torrence folytatta:

– Á, nem kell ám oda is kimennünk, mert ez a pasas munkája végeztével egy Lappé utcai mulatságon a zenekarban pisztonos.

– Eredj oda érte!

– Vigyem oda önhöz?

Mindezek után Maigret-nek is kedve támadt egy jó pohár friss sörre.

– Ne, hozd a szemben lévő ház harmadik emeletére, Madame Martin-hez! Én is ott leszek.

Maigret leakasztotta a felöltőjét a fogasról, megtömte új pipáját, és odaszólt Lucas-nak.

– Velem jössz?

Madame Maigret még utánaszaladt, hogy megkérdezze, hány órakor jön haza vacsorázni, de Maigret csak bizonytalan mosollyal válaszolt.

– Úgy, mint máskor – de ebben a mondatban nem volt semmi biztató.

– Vigyázz nagyon a kislányra!