Ez egy olyan ügy volt, mely a vázlatokból és a dokumentumokból kiindulva, a dedukció és a laboratóriumi vizsgálatok módszerével megoldhatónak látszott. Ráadásul, amikor Maigret kilépett Orfevres rakparti irodájából, már határozott elképzelése volt mindenről, még a hordókról is.

Kisebbfajta kiruccanásra készült a térben, s kimerítő utazást kellett tennie az időben. A Párizstól mindössze száz kilométerre fekvő Vitry-le-Loge-ba egy özönvíz előtti kis vonattal jutott el; ilyen kávédarálókat már csak régi gyerekkönyvekben lehet látni. Amikor pedig taxi után érdeklődött, a helybéli lakosok oly zordan néztek rá, mintha gúnyolódna rajtuk. Már kész volt megtenni a hátralévő utat a pék targoncáján, amikor az utolsó pillanatban sikerült rábeszélnie a mészárost, hogy teherautóján vigye el abba a faluba, ahol a nyomozást le kellett folytatnia.

– Gyakran jár oda? – kérdezte tőle Maigret.

– Hetente kétszer. Ma az ön jóvoltából még egyszer vehetnek húst.

Bár Maigret innen mindössze negyven kilométerre, a Loire partján született, nem gondolta volna, hogy az orleans-i erdő ennyire zordnak hat.

Az út sűrű erdőn vezetett keresztül. Tíz kilométer hosszan sudár szálfák között haladt, majd kiért egy tisztásra, melyen tucatnyi házból álló falucska terült el.

– Ez az?

– Nem, egy kicsit még odébb van...

Eső nem esett, az erdő mégis nyirkosságot árasztott, s ólom-szürke felhők takarták el az égboltot. A levelek javarészt már lehullottak, a föld enyhe rothadásszagot lehelt, s hol erről, hol arról ropogtak a lehullott gallyak, olykor távoli lövés reszkettette meg a levegőt.

– Sokan vadásznak errefelé?

– Ez valószínűleg a herceg...

Végre kiértek egy másik tisztásra, mely még az előbbinél is kisebb volt, és megpillantották a hegyes tornyú templomot meg a szorosan hozzábújó tizenhárom földszintes házacskát. A kis házak közül aligha lehetett egy is százévesnél fiatalabb. A sötét palatetők miatt még komorabbnak, még barátságtalanabbnak tűntek.

– A Potriu nővérek házáig vigyen – mondta Maigret.

– Ha nem mondja, akkor is kitalálom. Az az ott mindjárt a templom mellett.

Maigret kiszállt, a hentes pedig kissé odébb állt, s lehajtotta a kocsi hátsó oldalát. Máris köréje gyűlt néhány asszony, akik nem számítottak rá, hogy ezen a napon még húshoz lesz szerencséjük.

Maigret oly alaposan ismerte a helyszínrajzot, melyet az első szemlét végzők készítettek, hogy akár csukott szemmel is képes lett volna tájékozódni a házban.

Valóban csaknem vakon kellett tapogatóznia, olyan sötét volt odabent. Ahogy benyitott a boltba, ami felett, úgy látszott, az időnek nem volt hatalma, valóságos utazást tett a múltban.

A beszűrődő fény halványan világított meg mindent, akár a régi mesterek vásznain: a bútorok és a falak is pontosan olyan színűek voltak, mint a régi képeken, a félhomályban szürkés foltok látszottak rajtuk, néhol élesebb fények villantak hirtelen egy kristálypoháron vagy egy réztálon.

A Potriu nővérek születésük óta ebben a házban éltek; az idősebb hatvanöt, a fiatalabb hatvankét éves volt. Ugyancsak itt élték le az életüket a szüleik is.

Feltételezhető, hogy itt soha semmi nem változott: sem a kiszolgáló pult a mérleggel és a cukorkás dobozokkal, sem a rövidáru rész, sem a fűszeres polcok, ahonnan fahéj és cikóriakávé émelyítő szaga érződött, sem a cinkezett asztalka, melyen az italokat mérték.

A sarokban petróleummal teli vashordó állt, mellette egy kisebb hordóban növényi olajat tartottak. A helyiség hátsó részében két asztal volt látható, a bal oldalit közelebb húzták. A hosszú asztalokat fényesre koptatta az idő, mellettük háttámla nélküli padok álltak.

A bal oldalon levő ajtó hirtelen feltárult, és a küszöbön megjelent egy harminc év körüli nő gyerekkel a karján. Zavartan nézett Maigret-re.

– Mit akar…? – kérdezte.

– Ne féljen. Én vezetem a nyomozást. Maga bizonyára a szomszédasszony?

A hasa erőteljesen kidomborodott a köténye alatt.

– Marie Laqour vagyok, a kovács felesége – mondta.

Maigret ekkor vette észre a mennyezetről lógó petróleumlámpává hogy a községbe még nem vezették be a villanyt.

 

Maigret kopogtatás nélkül ment be a másik szobába, ahol teljesen sötét volt, csak a pattogva égő fahasábok világították meg a tárgyakat a kandalló körül. A gyenge fényben egy csomó matraccal és degeszre tömött rózsaszín dunyhákkal megrakott széles ágy derengett a szeme előtt; az ágyban halottsápadt, merev arcú öregasszony feküdt mozdulatlanul. Az egyik szeme mégis mintha megrebbent volna.

– Még mindig nem beszél? – kérdezte Maigret Marie Laqour-tól.

Az asszony tagadólag rázta a fejét. A felügyelő vállat vont, leült á szalmafonatú székre, és zsebéből előszedte a papírjait.

Magában az esetben, mely öt nappal ezelőtt történt, nem volt semmi szenzációs. A Potriu nővéreknek, akik kettesben éltek ebben a kis házban, a hírek szerint volt némi megtakarított pénzük. Ezen kívül még három ház is az ő tulajdonukban volt a faluban. Emberemlékezet óta zsugoriaknak tartották őket.

A péntekről szombatra virradó éjjel a szomszédok furcsa zajokat hallottak a házból, de különösképpen nem nyugtalankodtak emiatt. Szombaton reggel az egyik parasztember, amint a ház mellett elhaladt, figyelmes lett a hálószoba sarkig kitárt ablakára. Benézett, és nyomban fellármázta a környéket.

Az ablaknál Amélie Potriu feküdt hálóingben egy vértócsa közepén. Az ágyon, arccal a falnak fordulva, mozdulatlanná dermedt nővére, Marguerite – ő már halott volt, a mellén három késsel ejtett seb tátongott, arca jobb felén is vágás látszott, a szeme félig kifolyt.

Amélie életben maradt. Segítségért akart kiáltani, s kinyitotta az ablakot, de a vérveszteségtől eszméletét vesztve a padlóra zuhant. A testén tizenegy kisebb sebet számoltak meg, csaknem mind a vállán és a jobb oldalán volt, de egyik sem látszott komolynak.

A komód második fiókja ki volt húzva, a fehérneműeket szétdúlták. Az összedobált holmik tetején egy öreg, az időtől alaposan megzöldült bőrtáska hevert, a nővérek feltehetőleg ebben tartották az irataikat. A padlón takarékkönyvek, adásvételi szerződések, haszonbérleti megállapodások és szállítólevelek hányódtak.

 

Az orleans-i rendőrség már nyomozott az ügyben, Maigret-nél nemcsak a részletes helyszínrajz volt, hanem fényképek és kihallgatási jegyzőkönyvek is.

A meggyilkolt Marguerite-et három nappal ezelőtt temették el. Amélie-t kórházba akarták vinni, de az kétségbeesett ellenállást tanúsított, belekapaszkodott a lepedőbe, s tekintetével könyörgött, hogy ne vigyék el.

Az orvosszakértő megállapította, hogy egyetlen belső szerve sem sérült meg, beszélőképességének elvesztését pedig idegsokkal magyarázta. így volt vagy sem, de ez alatt az öt nap alatt egyetlen hang sem jött ki a száján. Viszont mozdulatlansága és szoros kötései ellenére figyelemmel kísért mindent, ami körülötte történt. Maigret-ről sem vette le a szemét.

Három órával azután, hogy az orleans-i ügyészség pontot tett a nyomozás végére, letartóztatták azt, akire mint gyilkosra ráillett minden bizonyíték. Marcel volt az, az elhunyt nővér törvénytelen fia. Marguerite Potriu huszonhárom éves korában hozta világra fiát, aki most harminckilenc éves volt. Egy ideig, ahogy a környékbeliek elmondták, a fiú falkamesterként szolgált a hercegnél, majd favágó lett, és egy innen tíz kilométerre lévő, félig már romba dőlt tanyán élt,

Maigret meglátogatta a börtönben, Minden tekintetben goromba ember volt, gyakran hetekig nem ment haza a feleségéhez és öt gyermekéhez, akiket főleg az öklével gyámolított. Azonkívül ivott, és enyhen szellemi fogyatékos is volt.

Most, miután áthatotta a ház légköre, Maigret ismét el akarta olvasni Marcel neki tett vallomását arról az estéről, amikor a gyilkosság történt.

– Biciklivel jöttem este hét óra körül. Az öregek már asztalhoz ültek. Ittam egy pohárral a pultnál, aztán kimentem az udvarra, lecsaptam egy nyulat, megnyúztam, anyám meg megsütötte. Amélie néni szokása szerint morgott, ki nem állhatott engem...

A helybeli lakosok is megerősítették, hogy Marcelnek valóban szokása volt váratlanul betoppanni az anyjáékhoz, és ilyen lakomát csapni; az anyja nem tudott semmit megtagadni a fiától, a nagynéni pedig félt tőle.

– Megint rám támadtak, hogy a boltban levágtam a sajtból egy szeletet...

– Milyen bort ivott? – kérdezte Maigret.

– Amilyen éppen volt.

– És mivel világított a szobában?

– Petróleumlámpával... Vacsora után anyám, akinek örökké fájt valamije, lefeküdt, és megkért, hogy vegyem elő a papírjait a komód második fiókjából. Ideadta a kulcsot. Én behoztam a papírokat, és összeszámoltuk a fuvarleveleket, mivel hónap vége volt.

– Mik voltak még abban a táskában?

– Adásvételi szerződések, kötvények, részvények – egy nagy halom, talán ezernél is több…

– Az éléskamrába kiment? Gyújtott lámpát?

– Nem... Fél tíz tájban visszatettem a papírokat a fiókba, és eljöttem. A bolton keresztül mentem ki, és lehajtottam még egy pohárral... Ha azt mondják önnek, hogy én végeztem az öregasszonnyal, ne higgyen nekik, hazugság az egész. Inkább kérdezze ki Jugót...

Marcel ügyvédjének legnagyobb csodálkozására Maigret nem faggatta a fiút többet.

Ami Jarkót, vagy ahogy errefelé nevezték, Jugót illeti, mivel Jugoszláviából származott, egészen másfajta ember volt. A háború után vetődött ide, és itt telepedett meg. Egyedül élt a Potriu nővérek szomszédságában, fuvarozással kereste a kenyerét.

Mint ahogy Marcel, Jugó is szerette az italt, de az utóbbi időben a nővérek már nem adtak neki bort, mért sok pénzzel tartozott. Egy ízben még meg is kérték Marcelt, hogy dobja ki Jugót, s akkor Marcel betörte az orrát.

A Potriu nővérek más okból is utálták Jugót. Valamikor bérbe adták neki az udvar végében álló rozzant istállójukat, Jugó ott tartotta a lovait, de pénzt nem fizetett érte. Most bizonyára rönköket fuvarozott az erdőn.

Mindezt átgondolva, a papírokkal a kezében Maigret odament a kandallóhoz, melyben a gyilkosságot követő reggelen megtalálták az elszenesedett nyelű hosszú konyhakést. Minden bizonnyal az szolgáit a bűncselekmény eszközéül, de a tűz eltüntette róla az ujjlenyomatokat.

Viszont a komód fiókján és a bőrtáskán Marcel ujjlenyomatainak tömegét találták meg – és csupán az övét!

Az asztalon álló gyertyatartón meg csak Amélie Potriu ujjainak nyomát fedezték fel, aki le nem vette Maigret-ről jéghideg tekintetét.

– Ön, úgy látszik elhatározta, hogy mindvégig hallgatni fog –mordult rá a felügyelő, miközben a pipáját meggyújtotta.

Lehajolt, és krétával megjelölte a padión a rajzon feltüntetett vérnyomok helyét.

– Itt marad még egy kicsit? – kérdezte tőle Marié Laqour. – Mert akkor hazaszaladok, és felteszem főni a vacsorát.

A felügyélő egyedül maradt a házban az öregasszonnyal. Először járt itt, de előtte egész napokat töltött az ügy dokumentumainak és a helyiségek részletes rajzainak tanulmányozásával. Az orleans-i rendőrség oly lelkiismeretesen előkészítette az anyagot, hogy semmiféle meglepetésben nem volt része, csak a környezet gyakorolt rá jóval komorabb hatást, mint amire számított.

Lévén, hogy maga a felügyelő is parasztcsaládból származott, tisztában volt vele: néhány isten háta mögötti faluban mind a mai napig fennmaradt a XIII-XIV. századra jellemző életforma. És mégis, amikor hirtelen ebben az erdők közt elvesző községben, ebben a házban, ebben a szobában, e mellett a sebekkel teli, feszülten figyelő öregasszony mellett találta magát, éppolyan nyomasztó érzés kerítette hatalmába, mint egy kórház vagy egy alagsori munkahely meglátogatásakor.

Még Párizsban a jelentós margójára firkantotta észrevételeit, amikor elkezdte az ügy anyagának tanulmányozását:

1. Miért égette el Marcel a kést, ha a komódon és a táskán lévő ujjlenyomataival nem törődött?

2. Ha gyertyával világított, miért vitte vissza a szobába, és oltotta el?

3. Miért egyenesen az ágytól az ablak felé vezetnek a vérnyomok?

4. Miért nem félt Marcel attól, hogy felismerik, amikor fél tíz tájban a bolton keresztül kiment az utcára, s miért nem az udvarról a mezőre nyíló kapun távozott?

De ugyanakkor volt egy apróság, ami megzavarta Marcel védekezését: A két nővér ágyában találtak egy gombot, mely Marcel bársony vadászzekéjéről szakadt le.

– Beleakadhatott valamibe, amikor kizsigereltem a nyulat –mentegetődzött Marcel.

Miután átolvasta a jegyzeteit, Maigret felállt, és furcsa mosollyal Amélie-re nézett: milyen bosszús lesz mindjárt, ha nem követheti a tekintetével! Belökte a félhomályos kamrába nyíló ajtót, ide csak a tetőablakon át szűrődött be fény, s előbb egy rakás hasított fára, majd pedig balról a fal mentén sorakozó nevezetes hordókra esett a pillantása.

Két hordó teli volt – az egyikben vörös-, a másikban fehérbort tároltak. A másik kettő üresen kongott. Az egyik üres hordóban azonban a kriminalisztikai csoport szakértői a szobában lévő gyertyából származó szteraincseppeket fedeztek fel.

Az orleans-i rendőrség vezetője azt írta a jelentésében:

„Lehetséges, hogy ezeket a nyomokat Marcel hagyta, amikor bement a kamrába bort inni... A felesége elmondása szerint tökrészegen ment haza. Kerékpárjának cikcakkos nyoma alátámasztja az asszony szavait…”

Maigret alaposan átkutatta a kamrát, s miután nem találta azt, amit keresett, visszament a szobába, kinyitotta az ablakot, és odaszólt a térről a házat figyelő két gyerek egyikének:

– Fiacskám, nem hoznál nekem egy fűrészt?

– Mire kell, fát vágni?

A felügyelő eközben mindvégig a hátában érezte a vértelen arcból rászegeződő, a mozdulatait kitartóan követő merev tekintetet.

A gyerek hamarosan hozott két különböző méretű fűrészt. Éppen ekkor ért vissza Marié Laqour is.

– Nem hátráltattam? Le kellett fektetnem a gyereket. Most meg a nénit kellene megmosdatnom.

– Várjon még vele egy kicsit.

– Jó, addig felteszem a vizet melegedni.

Még csak ez hiányzott! Maigret inkább nem akart jelen lenni ennél a jelenetnél. Számára már az is elég volt, amit eddig látott. Ismét bevonult a kamrába. A fűrészt a gyertyával lecsöpögtetett hordó nyílásába dugta, és munkához látott.

Előre tudta, mit talál benne. Szinte száz százalékosan. Ha reggel még voltak is kétségei, mostanra a ház légköre meggyőzte feltevéseinek helyességéről. És Amélie Potriu is pontosan olyan volt, amilyennek sejtette!

Igen, itt még a falak is fösvénységet és gyűlöletet árasztottak! Amikor belépett a házba, észrevett egy halom újságot a pulton. A jelentésekben nem figyelt fel erre a fontos részletre: a nővérek előfizettek egy újságra! Amélie-nek szemüvege volt, melyet nappal nem hordott, tehát csak olvasáshoz kellett neki! Szóval olvasott…

És máris tisztázódott a felügyelő teóriájában a legkétségesebb pont.

Hipotéziseiben abból a gyűlölködésből indult ki, mely e szűk házban leélt közös életből, a közös ágyban eltöltött hosszú éjszakákból, az egy és ugyanazon törekvésekből és vágyakozásokból eredően feszült sok-sok éven át a két nő között...

Marguerite fiút szült, megismerte a szerelmet, a nővére viszont nem részesült ebben az örömben! Tizenöt, de lehetséges, hogy húszéves koráig a fiú a szoknyájukba kapaszkodott, s később is gyakran megengedte magának, hogy beugorjon hozzájuk enni, inni, pénzt kunyerálni.

De hát a pénz nem csak a Marguerite-é volt, hanem az Amélie-é is! Sőt inkább az övé, mivelhogy ő volt az idősebb, s ennek következtében több munkát invesztálhatott a közös vállalkozásba!

A gyűlölködést száz apró mindennapi eset szította: a nyúl, amit Marcel leölt magának, vagy az eladásra szánt sajt, amiből a fiú szemtelenül levágott egy szeletet, az anyja meg még csak rá sem szólt.

Igen, Amélie újságolvasó ember volt, bizonyára mohón falta a bűnügyi tudósításokat, és tisztában volt vele, milyen jelentőségük van az ujjlenyomatoknak!

Amélie félt az unokaöccsétől. Haragudott a testvérére, hogy elárulta neki a rejtekhelyet, ahol a pénzt tartották, vagy, mint az utolsó estén, megengedte Marcelnek, hogy előszedje az értékpapírokat, melyekre esetleg fájhatott a foga.

– Egy szép napon megöl bennünket...

Maigret akár fogadni mert volna, hogy ez a mondat nemegyszer elhangzott ebben a házban. Nagy nekibuzdulással fűrészelt. Melege lett, levetette a kabátját, letette a kalapját a másik hordóra.

A nyúl... a sajt... Nem ez vezette-e arra a gondolatra, hogy Marcel a komód fiókján, a megfakult bőrtáskán hagyta az ujjlenyomatait...

De ha ez sem elég, akkor ott van még egy gomb, mely a zekéjéről leszakadt; az anyja már lefeküdt, így nem varrhatta fel neki.

Ám ha Marcel a gyilkos, mi szüksége volt rá, hogy a táska tartalmát kiürítse, amikor egyszerűbb lett volna magával vinnie? Jarko még inkább nem lehetett, mivel, mint a felügyelő megtudta, teljesen írástudatlan volt!

Amélie sebei – valamennyi a jobb oldalán, túlontúl sok és egyik se mély – keltettek először gyanút Maigret-ben. Elképzelte, milyen kínos volt önmagát megsebezni, mennyire félt a fájdalomtól... Nem akart meghalni, sokat szenvedni sem akart a sebektől, az volt a szándéka, hogy felkeltse a szomszédokat, amikor kinyitotta az ablakot, és kiáltozni kezdett...

Vajon a gyilkos megengedte volna neki, hogy az ablakhoz szaladjon?

A sors gúnyt űzött belőle, előbb vesztette el az eszméletét, mintsem felverhette volna a szomszédokat, így aztán egész éjjel minden segítség nélkül a padlón feküdt.

Igen! Az egész csakis így történhetett! Megölte a már szendergő testvérét, aztán valószínűleg ronggyal becsavarta a kezét, kihúzta a komód fiókját, s kirámolta a táskát, hiszen ahhoz, hogy Marcelt letartóztassák, az értékeknek el kellett tűnni!

Ezért volt szüksége gyertyára.

Miután mindent elrendezett, leült az ágy szélére, ügyetlenül és félve sebeket ejtett önmagán, majd – a vérnyomokból ítélve – a kandallóhoz ment, s a tűzbe vetette a kést, hogy eltüntesse az ujjlenyomatokat!

Onnan pedig az ablakhoz vánszorgott...

Maigret éppen végzett a fűrészeléssel. Hirtelen megfordult, mert hangokat és dulakodást hallott. Az ajtó kivágódott, s Amélie Potriu különös, vészjósló sziluettje jelent meg a nyílásban. Valamilyen fura szoknya és hálókabát volt rajta, a mellén meg a nyakán látszottak a kötések. A tekintete most is merev volt. Mögötte Marié Laqour alakja tűnt fel, aki éppoly oktalanul háborgott, mint ő.

Maigret szóra sem érdemesítette a beteget. Jobbnak látta inkább befejezni a megkezdett munkát. Még csak megelégedettséget sem érzett, mikor a hordó kettévált, és ott voltak a szeme előtt a papírkötegek, a vasúti társaság részvényei, melyeket a dugónyíláson át tömködtek a hordóba.

A felügyelő szeretett volna azonnal elmenni, vagy mint a goromba fráter Marcel, magába dönteni egy nagy korty rumot egyenesen az üvegből.

Amélie még mindig nem szólt egy szót sem. Az ajka félig elnyílt. Ha elájul, Marié Laqour karjaiba zuhan, aki nálánál is gyengébbnek látszott, ráadásul még állapotos is volt.

De ilyet! A jelenet mintha egy másik évszázadban, egy másik világban játszódott volna le. Maigret fogta az értékpapírokat, s az ajtó felé indult – egyenesen a tőle hátráló Amélie-nek. A leletet az asztalra tette a hálószobában.

– Szóljon a polgármesternek – mondta Marié Laqournak fojtott hangon. – Ő lesz a tanú. Maga pedig – fordult Amélie-hez –, jobb lesz, ha visszafekszik.

Maigret-t sem a szakmai kíváncsiság, sem edzett idegei nem bírták rá, hogy megnézze az öregasszonyt. Csak hallotta, ahogy a háta mögött nyikorogtak az ágy rugói. Mindaddig háttal ült, amíg a polgármester meg nem érkezett. A polgármester, egy helybeli farmer bátortalanul topogott az ajtóban, nem mert beljebb lépni.

A faluban nem volt telefon. Biciklis futárt kellett Vitry-le-Loge-ba küldeni a csendőrökért.

Az ég még mindig ólomszürke volt, nyugati szél hajlítgatta a fákat.

– Talált valamit?

Maigret kitérő választ adott, nem érzett különösebb örömet, még ha tudta is, hogy ez az ügy hosszas tanulmányozás tárgya lesz a kriminalisták körében, s nemcsak Párizsban, de Londonban, Berlinben, Bécsben, sőt talán New Yorkban is.

Most azonban, ha valaki ránézett, azt gondolhatta, hogy a felügyelő egyszerűen részeg.

 

 

Kovács Sándor fordítása