2. fejezet

 

 

Pusztán a véletlenen múlt. A rendőr körülnézett, hogy kit küldjön be elsőnek. Tekintete találkozott Madame Maigret szemével, és úgy ítélte, ez a hölgy elég szófogadó lesz, hogy példát mutasson.

– Tessék – szólította fel, és kinyitotta neki az ajtót, aztán gondosan betette utána, miközben a hajdani főfelügyelő arcán könnyű mosoly villant fel.

Az ajtót becsukták ugyan, ennek ellenére csaknem minden szó áthallatszott, és Maigret mosolya szélesebb lett, amikor kollégája a szomszéd szobában megkérdezte:

– „Ai”-vel vagy „é”-vel írják?

– „Ai”-vel...

– Mint a híres főfelügyelőét?

Lám, micsoda derék asszony, beéri ennyivel:

– Igen.

– Rokona talán?

– A felesége vagyok.

– De hát akkor... vagyis... szóval a férje is itt tartózkodik?

És egy szempillantással később Maigret már a társalgóban állt, szemtől szembe az örömtől sugárzó, bár kissé nyugtalan jóemberrel.

– Vallja csak be, hogy ugratni akart!... Még elgondolni is rossz, hogy csaknem kihallgatásra rendeltem, akár a többieket! Ne felejtse el persze, hogy ezt az egészet itt csupán a lelkiismeretem megnyugtatására csinálom, no meg egy kicsit időverésül, míg a newhaveni hírekre várok... De önnek, aki itt volt a színhelyen, és úgyszólván saját szemével látta a készülődő drámát, bizonyára sokkal világosabb elképzelése van a dologról, és én roppantul hálás lennék...

– Esküszöm, hogy a leghalványabb elképzelésem sincs semmiről.

– Lényegében ki tudott arról, hogy a lány elmegy hazulról?

– Az egész háznép, természetesen. De tudja, csak most ébredek rá, milyen nehéz a tanú szerepe: egyszerűen képtelen vagyok pontosan megállapítani, hogy az adott percben ki tartózkodott a házban.

– Valami elfoglaltsága volt?

– Olvastam...

Azt már nem merte hozzáfűzni, hogy a pockok meg a mezeiegerek életmódjáról...

– Hallottam fél füllel valami mozgolódást... De aztán...

„Aztán ott van például Madame Mosselet! Ő is a földszinten tartózkodott vajon, vagy nem? És ha igen, hol állt? Mit csinált?”

A rendőrfelügyelő nem volt valami túlzottan elégedett. Már-már úgy vélte, nevezetes kollégája merő élvezetből hagyja, hogy másszon csak ki egymaga a pácból, és titokban szentül megfogadta, hogy csak azért is megmutatja neki, micsoda nyomozást tud ő kis vidéki rendőr létére lebonyolítani.

Beszólították a mélabús hölgyet, akiről kiderült, hogy Germaine Moulineau-nak hívják, tanítónő és betegszabadságon van.

– Én mindvégig az ebédlőben voltam – rebegte. – Emlékszem, épp azon járt az eszem, hogy micsoda igazságtalanság azzal a szegény lánnyal cipeltetni az angol fiatalember bőröndjeit, mikor az erős férfiemberek azt sem tudják, mivel csapják agyon az idejüket. – A célzást nyilván Maigret-nek szánta, amit tanúsított az is, hogy az erős férfiemberek emlegetésekor az ő széles vállára pillantott.

– Ettől kezdve tehát nem is távozott az ebédlőből?

– Bocsánat! Egyszer felmentem a szobámba.

– Sokáig időzött ott?

– Körülbelül negyedóráig... Bevettem egy gyógyszert, és vártam a hatását.

– Bocsásson meg, még valamit szeretnék kérdezni, amit egyébként a ház minden vendégétől megkérdek majd, bár pusztán formaságból. Ha jól sejtem, ma nem járt kinn az utcán, következésképpen a ruhái szárazak, ugyebár?

– Nem... A délután közepe táján egy kis időre elmentem hazulról... -

Újabb bizonyíték, hogy milyen viszonylagosak a tanúvallomások! Maigret egyáltalán nem vette észre sem azt, hogy a hölgy távozott a házból, sem azt, hogy negyedórára elhagyta az ebédlőt!

– Bizonyára a gyógyszertárba ment az említett orvosságért, nemde?

– Nem... Meg akartam szemlélni a kikötőben a viharzó tengert...

– Köszönöm, kisasszony... Kérem a következőt!

A következő is a gyengébb nemhez tartozott: Irma somfordált be, aki még mindig szipogott, és zavartan gyűrögette a köténye csücskét.

– Tudomása van arról, hogy társnőjének, Jeanne-nak voltak-e ellenségei?

– Nem, nagyságos úr...

– Nem vett észre rajta valamilyen hangulatváltozást, ami arra vallott volna, hogy veszélyben érzi magát?

– Nekem csak annyit mondott ma reggel, hogy nem fog már sokáig gürizni ezen az ócska helyen... Ő beszélt így...

– Nem bánnak itt jól magukkal?

– Én egy szóval sem mondtam... – sietett kijelenteni kislány, és közben az ajtó felé sandított.

– És arról tud legalább, hogy voltak-e szeretői Jeanne-nak?

– Világos, hogy voltak.

– Miért mondja, hogy „világos”?

– Mert folyton attól félt, hogy állapotos lesz…

– Neveket nem tud véletlenül?

– Volt köztük egy Gustave nevezetű halász, aki néha befütyült neki a kisutcáról...

– Miféle kisutcáról beszél?

– Arról a hátsóról... Ha az ember a konyha mögött átmegy az udvaron, egyenesen oda jut ki...

– Járt kinn ma délután?

A lány tétovázott, kis híján nemet mondott, de némi habozás után végül bevallotta:

– Csak egy pillanatra... A pékhez szaladtam át, kifliért.

– Hánykor?

– Már nem is tudom... Alighanem öt óra tájt.

– Miért volt szüksége kiflire?

– Nem kaptunk valami túl sokat enni... – mormolta alig érthető hangon a lány.

– Köszönöm.

– Ugye, nem tetszik visszamondani?

– Ne féljen.. Kérem a következőt!

Ezúttal Jules Mosselet lépett be, a lehető legfesztelenebb ábrázattal.

– Parancsára, felügyelő úr.

– Járt kinn az utcán ma délután?

– Igenis, felügyelő úr... Cigarettáért ugrottam el.

– Hánykor?

– Öt óra előtt öt vagy tán tíz perccel. Csaknem rögtön haza is jöttem. Nagyon pocsék idő volt...

– Ismerte az áldozatot?

– Egyáltalán nem, felügyelő úr…

Neki is köszönetet mondtak, mint a többieknek, aztán a felesége ült a helyére, hogy válaszoljon az immár szertáros kérdésre:

– Járt kinn az utcán ma délután?

– Természetesen köteles vagyok válaszolni, ugye?

– Saját érdekében is helyesebb volna...

– Ebben az esetben csak egy kérésem van, hogy ne árulják el Jules-nek. Remélem, megértik. Jules olyan fiú, akinek nagy sikerei vannak a nőknél. És mivel gyenge jellem, nemigen bízom benne. Mikor hallottam elmenni, a nyomába szegődtem, hogy megtudjam, hová igyekszik…

– És hová igyekezett? – tudakolta a felügyelő, és suttyomban odakacsintott Maigret-nek.

A válasz enyhén szólva váratlan volt.

– Nem tudom...

– Hogyhogy nem tudja? Hiszen az imént vallotta be, hogy követte!

– Éppen ez a bökkenő! Azt hittem, hogy őt követem. Értsenek meg! Mire felkaptam a kabátomat és kinyitottam az ernyőmet, ő már a sarkon járt. Mikor végre én magam is odaértem, már csak messziről láttam egy barna esőköpenyes alakot, és utánasiettem. Öt perccel később, amikor az illető egy kivilágított kirakat előtt haladt el, észrevettem, hogy nem Jules. így hát hazamentem, és úgy tettem, mintha mi sem történt volna.

– És a férje mennyivel később érkezett meg?

– Fogalmam sincs. Fenn voltam a szobámban. Lehet, hogy lenn is eltöltött egy kis időt...

Ebben a pillanatban felsivított a csengő, és egy egyenruhás rendőr összehajtott cédulát hozott be a felügyelőnek. Az szétnyitotta, elolvasta és nyomban átnyújtotta Maigret-nek.

„Sem John Miller, sem a személyleírásnak megfelelő egyén nem lépett partra Newhavenben a dieppe-i hajóról.’’

A rendőrfelügyelő udvariasságból felajánlotta ugyan Maigret-nek, hogy amennyiben érdekli az ügy, tartson vele, és folytassák együtt a nyomozást, bár ez korántsem jelentett számára különösebb örömet, mivel a kolléga magatartása vajmi kevéssé vallott túlzott segítőkészségre.

Mindazonáltal, míg kettesben bandukoltak a házak tövében, ahol bármely pillanatban a fejükre zuhanhatott egy cserép – már hevert néhány imitt-amott a járdán –, tüzetesen elmagyarázta neki:

– Mint megállapíthatja, semmit nem akarok a véletlenre bízni. Szörnyen meglepne, ha ennek a John Millernek nem volna valami vaj a füle mögött. A penzió tulajdonosnője elmondta, hogy a fiatalember jó pár napig lakott nála, de mindig csak kitérően válaszolgatott a kérdéseire. Francia pénzzel fizetett, de ami különösen érdekes, szokatlanul nagy mennyiségű aprója volt. Nagyon ritkán járt el, és csak reggel. Otard kisasszony egymás után két napon is találkozott vele a piacon, ahol láthatólag főként a vaj, a tojás és a zöldségféle érdekelte...

– Vagy tán még inkább az asszonyságok pénztárcája – vágott közbe Maigret.

– Úgy gondolja, hogy zsebtolvaj volt?

– Mindenesetre ez indokolná, hogy mért lépett be Angliába más néven és más ruhában, mint amit a személyleírás jelzett.

– Lehet, de azért még köröztetni fogom. Most pedig elnézünk Victor kávéházába, a halpiac mellé. Ha szerencsém van, ott találom Gustave-ot, akit a kis szolgáló említett, és megtudom, hogy azonos-e a Törtfogú néven ismert Gustave-val, akivel már többször is dolgom akadt...

– Az a rendőr a penzióban azt állította, hogy az idevalósi legények szívesebben játszadoznak késsel, mint pisztollyal – jegyezte meg Maigret, miközben átugrott egy mély tócsát, amellyel mégis sikerült besároznia magát.

Néhány perccel később beléptek a latyakos padlójú kávéházba, ahol vagy tíz asztal körül zubbonyos, facipős matrózok üldögéltek. A kávéház világítása szembántóan éles volt, s a tulajdonos meg a két loncsos pincérlány sürgés-forgását a gramofon fülhasogató bömbölése festette alá.

A tekintetek nyilvánvalóan elárulták, hogy mindenki felismerte a rendőrfelügyelőt, aki Maigret-vel egy sarokasztalhoz telepedett és sört rendelt. Amikor kiszolgálták, elkapta a pincérlány kötényét, és halkan megkérdezte tőle:

– Hány órakor járt itt ma délután Jeanne?

– Miféle Jeanne?

– Gustave babája...

A lány habozott, és töprengve méregette az egyik férfitársaságot.

– Azt hiszem, nem láttam! – bökte ki végül.

– De gyakran jár ide, mi?

– Hát... megesik... De soha nem jön be. Éppen csak benyit az ajtón, hogy megnézze, itt van-e Gustave, aki rendszerint kimegy hozzá.

– És Gustave megfordult itt ma este?

– Meg kéne kérdezni a barátnőmet, Berthe-et is. Nem voltam mindig idebenn...

Maigret képén üdvözölt mosoly jelent meg. Szemlátomást odavolt a gyönyörűségtől, hogy nem ő az egyetlen, aki nem képes határozott tanúvallomást tenni.

Berthe a másik pincérlány volt. Erősen bandzsított. Alighanem emiatt tűnt olyan kellemetlennek az ábrázata.

– Kérdezze meg tőle, ha kíváncsi rá! – vetette oda a rendőrfelügyelőnek. – Nem azért fizetnek, hogy köpjek a zsaruknak!

Közben az első pincérlány már szólt is egy vörös hajú, gumicsizmás legénynek, aki felállt, felhuzigálta vitorlavászon nadrágját, amelyet spárgával kötött a derekára, a padlóra köpött, és átballagott a felügyelő asztalához. Amikor szóra nyitotta a száját, rögtön szembetűnt, hogy a középső foga törött.

– Velem van valami baja?

– Azt szeretném tudni, találkoztál-e ma este Jeanne-nal?

– És magának mi köze ahhoz?

– Jeanne meghalt.

– Nem igaz…

– Márpedig nekem elhiheted, hogy meghalt, agyonlőtték az utcán.

A legény őszintén megdöbbent, csak bámulta őket, aztán felordított:

– Mit beszélnek! Miféle história ez? Méghogy Jeanne meghalt?

– Felelj a kérdésemre. Találkoztál vele?

– Egye fene! Jobb, ha megmondom az igazat. Idejött..,

– Hánykor?

– Már nem is tudom... Éppen a dagadt Polyte-tal szopogattunk egy kis étvágygerjesztőt...

– Öt óra után?

– Persze!

– Bejött ide?

– Megtiltottam neki, hogy betegye a lábát a kávéházakba, ahová én járok. Csak a fejét dugta be az ajtón. Kimentem hozzá, és megmondtam neki, hogy kopjon le rólam...

– Miért?

– Csak!

A tulaj leállította a gramofont, a teremben csend támadt, s a vendégek csak úgy hegyezték a fülüket, hogy elkapjanak néhány szót a beszélgetésből.

– Összevesztetek?

Törtfogú vállat vont, mint aki tudja, hogy beleszakad, mire sikerül majd megértetnie magát.

– Nem arról van szó...

– Magyarázd meg, miről!

– Mondjuk, hogy egy másik lányra vetettem szemet, ő meg féltékenykedett...

– Ki az a másik lány?

– Jeanne-nal jött el egyszer táncolni...

– Hogy hívják?

– Még azt sem tudom... Különben bánom is én, ha egyszer annyira kíváncsi rá! Nem nyúltam hozzá még egy ujjal sem, úgyhogy hiába kiskorú, maga sem piszkálódhat velem miatta. Szóval az a kislány, aki Jeanne-nal dolgozik a penzióban. Ennyit tudok róla! És amikor Jeanne idejött máma, kimentem hozzá az utcára, és megmondtam neki, hogy ha nem kopik le rólam, irgalmatlanul eltángálom.

– És aztán? Rögtön visszamentél a kávéházba?

– Rögtön azért nem... Elugrottam megnézni, hogyan fut ki a newhaveni hajó. Nem hittem, hogy sikerül kievickélnie a kikötőből, a dagály miatt... Most letartóztat?

– Egyelőre nem...

– Merthogy egy pillanatig se feszélyezze magát, hallja-e?! Már kezdjük megszokni, hogy mindig mi fizetjük a cehhet mások helyett... Még ilyet, hogy Jeanne meghalt!... De, ugye, legalább nem szenvedett?

Maigret meglehetősen furán érezte magát, hogy csak ül ott és semmi dolga. Még nem szokta meg, hogy ő is csak egy állampolgár a sok közül. Ismeretlen hang tette fel a kérdéseket, és neki erőt kellett vennie magán, hogy ne lépjen közbe, ne juttassa kifejezésre helyeslését, rosszallását.

Néha szinte már égette a nyelvét egy-egy kérdés, és valóságos kínszenvedéssel járt hallgatnia.

– Elkísér? – kérdezte a rendőrfelügyelő, miközben felállt és pénzt dobott az asztalra.

– Hová megy?

– A kapitányságra. El kell készítenem a jelentésemet, utána meg talán lefeküdhetek aludni, utóvégre ma már nincs több tennivalóm...

Csak kinn az utcán dünnyögte oda felcsapott gallérja mögül:

– Persze ráállítom egy emberemet a Törtfogúra... Ez a módszerem, gondolom, az öné sem volt más... Szerintem nagy hiba, ha az ember mindenáron és azonnal eredményeket akar kicsikarni, mert legfeljebb csak holtra fárasztja magát, és elveszti a hidegvérét. Holnap amúgy is épp elég vesződségem lesz az ügyészségi urakkal...

Maigret végül mégis elbúcsúzott tőle a kapitányság vörös lámpája alatt; semmi keresnivalója nem volt az irodában, amelynek csendjében most kollégája fogja megfogalmazni a részletes jelentést.

A szél mintha enyhült volna, de az eső változatlanul zuhogott, sőt talán még az eddiginél is erősebben, mivel most függőlegesen hulltak a cseppek. A kirakatok még világítottak, de az utcán jóformán senki sem járt.

Mint annak idején is megesett vele egy-egy rosszul induló nyomozásnál, Maigret ezúttal is húzni kezdte az időt, és betért a Svájci Sörözőbe, ahol több mint negyedóráig gépiesen figyelte két asztalszomszédjának ostáblapartiját.

A lába csuromvíz volt az átázott cipőben, és úgy érezte, nátha kerülgeti. Ez volt az oka, hogy miután kiitta a sörét, grogot rendelt, amitől enyhén a fejébe szállt a vér.

– Nahát akkor! – sóhajtotta, miközben felkászálódott. Hiába, semmi köze az ügyhöz! Ez persze megsajdította egy kicsit a szívét, de hát épp eléggé várta a nyugdíjkorhatárt, hogy most, amikor megérte, ne sopánkodjon miatta.

Odakinn, a rakpart legvégén, jóval túl a kihalt kikötőn, ahol csupán egyetlen ívlámpa világított, mályvaszínű fénykört pillantott meg a csatakos járdán, és hirtelen eszébe jutott az a bizonyos táncos lebuj, amelyről szó esett.

Anélkül hogy oda szándékozott volna menni, sőt miközben váltig győzködte magát, hogy nem is foglalkozik az üggyel, egyszerre csak ott állt az ízléstelenül kimázolt, színes villanykörtékkel kivilágított, fura bejárat előtt. Amikor benyitott az ajtón, arcába csapott a jáva gőze, de csalódottan vette észre, hogy a helyiség csaknem üres.

Két nő táncolt egymással, valószínűleg kis munkáslányok, akik kapni akartak valamit a pénzükért, és a három zenész voltaképpen csak nekik játszott.

– Tényleg, milyen nap is van ma? – kérdezte Maigret a vendéglőstől, miközben leült a söntéspulthoz.

– Hétfő... Tudja, ilyenkor általában kevesen jönnek. Itt nálunk főként szombaton meg vasárnap van forgalom, esetleg csütörtökön is valamennyicske... Mindjárt vége a mozinak, akkor talán beállít még néhány pár, ámbár ilyen időben... Mit iszik?

– Grogot...

De nyomban meg is bánta, amikor látta, hogy milyen gyanús edényben keverik össze a forralt vizet meg a rumot.

– Maga még nem járt mifelénk? Csak átutazóban van itt Dieppe-ben?

– Átutazóban, igen...

A tulajdonos félreértette a helyzetet.

– Tudja, nálam hiába is keres hivatásost – jelentette ki. – Táncolni táncolhat, egy pohár italra is meghívhatja a lányokat, de ami a többit illeti, az már sokkal bonyodalmasabb. Kivált ma!

– Mert nincs itt senki?

– Nemcsak azért... Ne gondolja! Azok a lányok például, akik táncolnak... Tudja, mért táncolnak?

– Nem...

– Hogy elűzzék a szomorúságukat. Az imént az egyik még sírt, a másik meg csak bámult mereven maga elé… Én kínáltam meg őket egy korttyal, hogy térjenek már magukhoz kicsit... Mi tagadás, nem nagy mulatság arról értesülni, hogy megölték egy társnőjüket...

– Ó! Baleset történt?

– Dehogyis, gyilkosság. Egy kis utcában, alig száz méterre innen... Egy cselédlányt lőttek fejbe...

Ejnye, gondolta Maigret, és nekem eszembe sem jutott megkérdezni, hogy a fejét vagy a mellét érte a golyó!

– Vagyis közelről lőttek rá? – kérdezte aztán hangosan.

– Még annál is közelebbről, hiszen ebben a sötétben, ilyen ítéletidőben három lépésről is nehéz lett volna célba találni. Ettől függetlenül le merném tenni a nagyesküt, hogy nem idevalósi csinálta... Nem mondom, ha esetleg ököllel ütik le a lányt, még elhinném... Utóvégre nem múlik el szombat, hogy ki ne kellene akolbólítanom egyeseket, mielőtt kitörne a haddelhadd. Tudja, mit? Mióta hallottam erről az ügyről, én sem érzem magam valami jól a bőrömben…

Ez olyan igaz volt, hogy gyorsan ivott is rá egy kortyot, és csettintett a nyelvével.

– Akarja, hogy bemutassam nekik?

Maigret nem tiltakozott idejében, és a vendéglős családias mozdulattal már oda is intette a lányokat.

– Ez az úr unatkozik, és szívesen meghívná magukat egy pohárkára... Üljenek csak ide. Ez a sarok lesz a legkényelmesebb...

Egy hunyorítással értésére adta Maigret-nek, hogy ott nem látja senki, ha sort kerít némi bizalmaskodásra.

– Mit hozhatok? Grogot?

– Jó, legyen grog...

Maigret feszengett egy kicsit. Nem volt szokása az ilyesmi. A lányok suttyomban fürkész pillantásokkal méregették, és megpróbáltak társalgást kezdeményezni.

– Maga nem táncol?

– Nem tudok táncolni...

– Akarja, hogy megtanítsuk?

Nem! Még csak az hiányzik! Nem őrült meg ott botladozni a parketten a három zenész gunyoros tekintetének kereszttüzében!

– Maga kereskedelmi utazó?

– Igen... Átutazóban vagyok itt... A gazda épp az előbb mesélte, hogy a barátnőjüket... szóval hogy szerencsétlenség érte...

– Nem volt a barátnőnk! – jelentette ki az egyik lány.

– Ó! Azt hittem...

– Ha a barátnőnk lett volna, nem lennénk itt! Csak ismertük, mint a többi törzsvendéget. Most, hogy meghalt szegény, már nem is tudunk haragudni rá. Amúgy is elég szomorú ez az egész...

– Bizony, bizony...

Legbölcsebbnek látszott helyeselni. A legfontosabbnak pedig, hogy tudjon várni, hogy ne riassza meg asztaltársnőit.

– Nem volt komoly lány? – kockáztatta meg mégis a kérdést.

– Az nem kifejezés...

– Tartsd a szád. Marie! Elvégre halottakról...

Néhány újabb vendég toppant be. Az egyik lány többször is táncolt az ismeretlenekkel. Aztán Maigret váratlanul megpillantotta Törtfogú Gustave-ot, aki holtrészegen könyökölt a söntéspultra.

Az ittas legény Maigret-t bámulta, mintha felismerte volna, úgyhogy a nyugdíjas főfelügyelő már holmi kínos jelenettől tartott. De nem történt az égvilágon semmi. A legény túlságosan benyakalt, semhogy tisztán látott volna bármit is, és a vendéglős már csak az alkalmat leste, hogy kipenderíthesse.

Egyébként átlag negyedóránként újabb és újabb rund grogokat hozott Maigret asztalára, a neki tett szolgálat, vagyis a két helyi termésű szépség bemutatása fejében.

Ilyesformán a bűnügyi rendőrség egykori főfelügyelője hajnali egykor, mikor is távozott, némi összeütközésbe került az ajtófélfával, meglehetős üggyel-bajjal tudta csak begombolni felöltőjét, és beletoccsant minden pocsolyába, ahány az útjába akadt.

Továbbá megfeledkezett arról, hogy a tizenegy után hazatérő szállóvendégek csak azon a különleges csengőn csengethetnek be a penzióba, amely Otard kisasszony szobájában szól. Ráadásul olyan vadul nyomogatta a gombot, hogy kivétel nélkül mindenkit felvert álmából, következésképpen nem is részesülhetett volna vérfagyasztóbb fogadtatásban.

– Ráadásul egy ilyen napon!... – morogta halkan a tulajdonosnő, aki éji toalettjére csupán egy kabátot borított.

Madame Maigret már lefeküdt, de a lépcsőn dübörgő léptek hallatára villanyt gyújtott, és kissé hüledezve nézte férje-urát, akinek járása leginkább egy komor bikáéhoz hasonlított, és elég szokatlan mozdulattal tépte le magáról a nyakkendőt.

– Elképzelni sem tudom, hol járhattál... – dünnyögte Madame Maigret, és befordult a fal felé.

– Hogy hol jártam? – ismételte meg Maigret. És aztán még egyszer, furcsa mosollyal: – Hogy hol jártam?... Mondjuk, Villecomtois-ban...

Madame Maigret összehúzta a szemöldökét, keresgélni próbált az emlékei közt, de egészen biztos volt abban, hogy soha nem is hallott erről a helységről.

– Itt van valahol a közelben?

– Cher megyében van... Villecomtois!...

Okosabbnak látszott másnapra halasztani a kérdezősködést.