HUSZONNÉGY

 

Távozás Lupercaliából

Üdvöz ne légy

Sasszem

 

Lupercalia lángokban állt.

Nem Hórusz Fiai gyújtották a tüzeket, Aximand mégis figyelte, hogyan terjednek szét a völgy mélyén, míg a Hadúr Viharmadara elemelkedett a falról. A Devine Ház lovagjai bosszúszomjas ragadozókként portyáztak az utcákon és gondolkodás nélkül gyújtogattak és öldököltek.

Az egyik, egy kormos, csattogó ostorfegyverrel felszerelt gép úgy táncolt, és bőgette a kürtjét a tüzek fényében, mintha a pilótája részeg lenne.

Aztán ahogy az ágyúnaszád az ég felé emelte az orrát, és felbukkant az oldalukon egy maroknyi Mennykősólyom, Aximand is kisöpörte az agyából a lovagok képét.

– Furcsa ilyen röviddel az érkezésünk után máris magára hagyni egy világot – jegyezte meg az erőik eloszlását taglaló egyik adattáblát tanulmányozó Falkus Kibre. – Különösen úgy, hogy még lenne kivel küzdenünk.

– Méltó ellenfél egy sem maradt – mordult fel a csapat-szállító rekesz mélyéről Abaddon. Keveset szólt azóta, hogy előbukkantak a citadella alatti katakombákból.

– A legjobbjaik elestek a Lupercaliáért vívott csatában.

Kibre megrázta a fejét.

– Az orbitális letapogatások tanúsága szerint több tízezer gyalogos és tucatnyi páncélosregiment menekült el a déli sztyeppék mentén, a hegyeken át.

Abaddon nem felelt, Aximand pedig szinte mindenkinél jobban ismerte Ezekielt, így tudta, hogy vannak pillanatok, amikor jobb békén hagyni.

Például most.

– A Kushita Keletvidék és az Északi Óceánkerület erői nagyrészt elestek Lupercaliánál és Avadonnál – folytatta Kibre, akinek Abaddon helyetteseként tudnia kellett volna, mikor lenne jobb csendben maradnia. – De Valkenberg és Malbek erőiről továbbra sem tudunk semmit.

– Akkor talán menj le oda, rohadj el, és koncold fel őket! – reccsent rá Abaddon.

Kibre sztoikus nyugalommal fogadta felettese kirohanását, és visszatette a helyére az adattáblát.

– Ezekiel – mondta. – Te és én a legkeményebb ellenfelekkel néztünk farkasszemet odalent.

Aximand összehúzta a szemöldökét a hallottakon. Az Ötödik Század egy orbitális lemez támogatása nélkül tört át a XIII. Légión, és törte meg az ellenséges vonalat.

– Farkasszemet néztünk egy átkozott Imperátorral, most mégis itt vagyunk – folytatta az Özvegycsináló. – Úgyhogy ne akard, hogy odamenjek, és pofán vágjalak azért, mert nem fogod fel, mit vittünk véghez.

Amikor ahelyett, hogy felkoncolta volna Kibrét, Abaddon inkább felkacagott, Aximand rájött, hogy talán mégsem ismeri őt olyan jól, mint gondolta.

– Igazad van, Falkus – legyintett az első kapitány. – Tényleg olyan… befejezetlennek tűnik az egész.

Aximand ekkor értette meg. Mint minden harcos, ő is gyűlölte befejezetlenül lezárni a küldetést, Ezekiel azonban rossz irányból közelítette meg a kérdést.

– Pedig befejeztük – mondta.

Abaddon és Kibre egy emberként néztek vissza rá.

– Lupercal miatt jöttünk erre a világra – magyarázta.

– Ez az ő küldetése volt, és nem a miénk. És ő megtette, amit akart.

– Ezek után újra meg kell harcolnunk majd ezekkel a katonákkal a Terra falain – vetette ellene Kibre.

– Tévedsz – szólalt meg a pilótafülkéből előnyomakodó Hadúr, majd leült az indítótiszt székébe. – Azok az emberek hamarosan halottak lesznek. Mortarion és Grulgor gondoskodnak róla.

Hórusz mindig is félisten volt az emberek közt, a szemében most azonban egy szupernóvává válás szélén álló csillag heve izzott.

– A Tizennegyedik Légióra bízzuk a munka befejezését? – kérdezte Kibre.

Hórusz fészkelődni kezdett a számára eleve kicsi széken, ami csak még apróbb lett a dimenziókon át tett utazás nyomán megnövekedett teste számára.

– A Molech most már Fulgrimé és Mortarioné.

– A Főnix? – hüledezett Aximand. – Ő miért részesül a babérokból?

– Eljátszotta a maga szerepét – magyarázta Hórusz.

– Bár kétlem, hogy szívesen emlékszik majd vissza az itt töltött időre. Nem túl kellemes érzés, ha valakit arcba lőnek egy hőlándzsával. Lorgar legalábbis valami ilyesmit magyarázott az Armatúrán.

– Milyen feladattal bíztad meg Fulgrimot? – érdeklődött Aximand.

Hórusz nem felelt azonnal, a fia kihasználta a kínálkozó alkalmat, és tanulmányozni kezdte ura kőből pattintott vonásait. Az öregedése továbbra is aggasztotta. Legszívesebben megkérdezte volna tőle, hogy mit talált, milyen csodákat látott, és milyen messzire jutott az úton, amin elindult.

Egy nap talán meg is teszi, de nem ma.

– Fulgrim learatta egy sok évvel ezelőtt elvetett mag gyümölcsét – válaszolta Hórusz. – De elég a fivéremből, élvezzük inkább a pillanatot.

– Milyen pillanatot?

– Egy találkozásféleségét – nézett rá Hórusz. – Hamarosan újra összeáll a régi Mournival.

Lupercal Udvara. Peeter Egon Momus sötét koronájának ékköve.

Lokennek már az is nehézséget okozott, hogy loppal osonjon a Bosszúálló Szellem titkos folyosóin és rekeszein, Lupercal Udvarába lépni azonban szinte fizikai kínt jelentett a számára. Legutóbb a Hadúr oldalán állt ebben a teremben, és az Isstvan ellen indított hadjáratot tervezgették.

Akkoriban még büszke volt, büszkébb még annál a napnál is, amikor a XVI. Légió sorai közé fogadták. Most azonban csak zavarodottságot érzett.

Gerradon és Noctua végigvonszolta a kis csapatot a hajón, majd egy, az orr felé száguldó sűrített levegős szerelvényre ültették őket. Először azt hitte, hogy a strategium felé tartanak, de amint leszálltak a Hódítások Múzeuma előtt, rögvest rájött az úti céljukra.

A magas mennyezetről továbbra is egyedi lobogók sokasága csüngött alá. Akadtak köztük frissek, de porosak és penészesek is. Az oszlopok közt honoló árnyak miatt nem látták, hogy egyedül vannak-e. A huszonhárom Luperci (útközben volt ideje megszámolni őket) szétszéledt, és a terem végében felállított hatalmas bazalttrónus elé vezették a foglyokat.

– Térdre – reccsent rájuk ellentmondást nem tűrően Gerradon.

Iacton, Bror és Severian Lokentől balra, Varren, Tarchon, Rubio és Voitek a jobbjáról engedelmeskedtek. A Lupercik hóhérokként állták körbe őket. A trónnal szemközt térdelve néztek ki a világűrre, a terem legfrissebb berendezési tárgyán, a hatalmas, égbe nyúló katedrálisablakon át.

A felfoghatatlanul távoli csillagok apró fény pöttyökként izzottak a semmiben, míg a Molech holdjai tejfehér derengésbe vonták a helyiséget.

– Szép kis trón – jegyezte meg Varren. – Szóval az áruló még mindig királynak hiszi magát. Előre látnunk kellett volna, hogy ez lesz.

Ger Gerradon válaszul hátba rúgta a korábbi Világfalót. Varren kiterült, kivillantotta az agyarait, és kinyúlt a nem létező baltájáért. Négy Luperci emelte rá a bolterét, míg a többiek újra térdre emelték.

– Király? – kérdezte Gerradon, és Loken legszívesebben a lánckardjával törölte volna le az arcára kiülő vigyort. – Ti Világfalók mindig is kicsiben gondolkoztatok. Hórusz Lupercal nem királynak hiszi magát. Hát nem éreztétek? Ő már egy isten.

Severian felröhögött, mire Noctua visszakézből leütötte a bolterével. Severian továbbra is vihogva gördült az oldalára, majd felállt. Loken gúnyt akart űzni Gerradon színpadias viselkedéséből, de levegőt is alig kapott. A kilátás, hogy újra szembenézhet a Hadúrral, emlékek valóságos szökőárját szabadította el az elméjében.

Lupercal Udvarának árnyékos sarkaiban falkákban gyülekeztek az Isstvan húsra éhes halottai. A padlóra ömlő holdfény az atomfegyverek elszabadította tűzviharrá vált, és a füle mögött egy gyilkos lihegését hallotta.

– Loken – szólalt meg Qruze.

Az űrgárdista nem felelt, csak rezzenéstelenül bámulta a fekete trónszéket.

– Garviel!

Loken pislogott, és elfordította a fejét.

A terem hatalmas vasajtaja feltárult.

Ott állt ő, és atyai büszkeséggel a szemében nézett le rá.

A génatyja. A Hadura.

Hórusz Lupercal.

Hórusz Fiai mindig is kész tényként tekintettek a kijelentésre, amit más légiók folyton megkérdőjeleztek, miszerint minden primarchák közül a Hadúr a legerősebb.

Ha most látnák, biztosan nem kételkednének.

A belőle áradó döbbenetes dinamizmus a környezetébe is átszivárgott. Aki mellette állt, rögtön tudta, hogy az istenek valóban az emberek közt járnak. Magasztos kijelentés, de csak azok hangoztatták, akik valóban találkoztak már a XVI. Légió urával. És ez a hatalom, ez az esszencia most a sokszorosára erősödött.

Kis híján elpárologtatta mindazt a gyűlöletet, ami visszatartotta attól, hogy a lábai elé vesse magát, és bűnbocsánatért esedezzen.

A lábai. Tartsd a szemed a lábain.

Épp Lupercal tanácsolta neki ezt, amikor még a Császár szolgálatában állt, de ma is épp oly jó tanácsnak bizonyult, mint akkor rég. Mély levegőt vett, és bent tartotta. A szíve pörölyként ostromolta összecsontosodott mellkasa belső oldalát.

A szája teljesen kiszáradt, mint az első csatája előestéjén.

– Nézz rám, Garviel – kérte Hórusz, és a neve puszta kiejtésével elsöpörte mindazt a kínt, amit Lokennek az Isstvanra dobott első bomba óta át kellett élnie.

Azon kapta magát, hogy engedelmeskedik.

A Hadúr, a mindenséget meghódító hős, a csillagtalan éj feketéjét idéző páncélt viselt. A mellkasán izzó szem közepéről fekete pupilla és erezet nézett vissza rá, és a karmait is kiengedte, akár a vérszagra gyűlt őserdei ragadozók.

Az arca semmit sem veszített hősies öntudatosságából.

Loken tudta, hogy számos harcos kíséri, a Hadúr ragyogása azonban teljesen elhomályosította őket. Hallotta a döbbent pusmogásukat, és megértette, hogy éppoly jól ismeri őket, mint azok őt, mégsem tudta elszakítani a tekintetét egykori parancsnokáról.

Szinte leverte a lábáról a késztetés, hogy ne a fejének szegezett bolterek, hanem a puszta engedelmesség miatt maradjon térden.

– Álljatok fel. Mindannyian – folytatta Hórusz.

Csak távolról fogta fel, hogy valójában szabad akaratából követi a parancsot.

Egyik nyomkereső sem követte a példáját. Egyedül állt szemben a Hadúrral, úgy, ahogy mindig is tudta, hogy történni fog. Történjen akár most, akár évek múlva, biztos volt benne, hogy a történet végül két harcos élet-halál harcával ér majd véget.

A harcosok ezt a pillanatot választották, hogy előlépjenek uruk árnyékából. Lokenben azonnal felhorgadt a harag tüze, egykori Mournival-testvérei láttán.

A hegektől szabdalt, lobbanékony, gyűlölettől eltorzult tekintetű Ezekiel.

A sápadt és tágra nyílt szemű Aximand, kinek arca rosszul megmerevedett viaszként feszült a koponyájára. Nem gyűlölettel, hanem… félelemmel tekintett Lokenre.

Lehetséges volna, hogy Kis Hórusz fél bármitől is?

A tagbaszakadt és durva Falkus Kibre, Abaddon nyomában.

Nincs új a nap alatt.

Ahogy Grael Noctua is felsorakozott mellettük, Loken rögvest megértette, mennyire felborult a dinamizmus. Hiába új a Mournival, az egyensúlya groteszkül eltorzult.

– Nem hittem, hogy újra láthatlak, Garviel – jelentette ki Hórusz.

– Miért hitted volna? – kuporgatta össze minden megmaradt dacát Loken, hogy ne remegjen a hangja.

– Meghaltam azon a napon, amikor elárultál mindent, ami fontos volt a Holdfarkasok számára. Amikor lemészároltad az Isstvan III-at, és vele együtt négy hűséges légió harcosait.

Hórusz komoran bólintott.

– Mégis úgy döntöttél, hogy visszatérsz a Bosszúálló Szellemre. Miért?

– Hogy megállítsalak.

– Ezt mondtad Malcadornak is? – szegezte neki a kérdést Hórusz, mielőtt a többi nyomkeresőhöz fordult volna. – És nektek?

– Ez az igazság – jelentette ki Loken. – Meg kell állítani téged.

– Mivel, egy osztaggal? – vonta fel az egyik szemöldökét Hórusz. – Kötve hiszem. A galaxis egy steril hely, ahol nincs helye a melodrámának, Garviel. Te is ugyanolyan jól tudod, mint én, hogy ez a háború nem a Terrától fényévekre, csapásmérő egységekkel vagy orgyilkosokkal ér majd véget. Hanem velem, ahogy szembenézek atyámmal, és az ujjaimat a torkára kulcsolva végignézetem vele, hogyan ég porrá a saját hazugságai tüzében minden, amit szeret.

– Te megőrültél – ingatta a fejét Bror Tyrfingr. – A Farkaskirály meg fog állítani. A szívedbe karcolja a nevét, és a boszorkáknak adja a csontjaidat, hogy örökre azokból jósolják a jövőt.

– Russ? Áh, tehát erről van szó – csettintett Hórusz.

Loken azt kívánta, bárcsak Bror befogná, de már elkésett.

– Leman ezek szerint nem élte ki a vérszomját a Prosperón? – folytatta a Hadúr, és közben szomorúan ingatni kezdte a fejét. – Vajon a Császár tudja, hogy itt vagytok, vagy ez a Farkaskirály magánakciója lenne? Mindig is viszketett a tenyere, hogy a fivérei vérét ontsa. Sikerült tán meggyőznie Malcadort, hogy ez az egyetlen módja a háború lezárásának, még azelőtt, hogy a harcok a Terráig érnének?

– Russ hűséges gyermekként áll a Terra falain – jelentette ki Qruze. – A falakon, amiket a Kövek Mesterének hála, te sosem fogsz áttörni.

– Perturabo épp az ellenkezőjéről biztosított – intett Hórusz, majd letérdelt a Motyogó elé, és az ujjai közé csippentette az állát. – Ó, Iacton. Minden gyermekem közül tőled vártam a legkevésbé, hogy ellenem fordulj. Régi bútordarab voltál, a gyökereid legalább annyira kötöttek a Terrához, mint a Cthoniához. Bár a legjobb voltál köztünk, a te időd már lejárt. Mondd csak, hogyan jutottatok fel egyáltalán a fedélzetre?

Loken közömbösséget erőltetett az arcára és remélte, hogy Qruze is képes követni a példáját.

Nem tud Rassuah-ról és a Tarnhelmről.

– Azért jöttünk ide, hogy jeleket hagyjunk hátra Russ számára a Bosszúálló Szellemen – felelte Loken, remélve, hogy az igazság egy morzsájával sikerül elterelni a Hadúr figyelmét Rassuah-ról.

– Tudom, Grael jelezte már. Látott pár futharkot a falakba karcolva.

– Mocskos Svessl – szisszent fel Bror. – Van bárki, akinek nem szájalta el?

Hórusz felállt Qruze-tól, és széles körben megkerülve a nyomkeresőket, a trónja felé indult.

– Szóval kijelöltetek egy útvonalat Russnak – mondta. – Hihetően hangzik, de ugyan már, Garviel, te és én mindketten tudjuk, hogy valójában nem ezért vagy itt. Több van a visszatérésed mögött, mint amennyit elárulsz.

– Igazad van – fordult Ger Gerradon felé Loken. – Azért jöttem, hogy megöljem ezt itt, és kiszabadítsam Tarik szellemét.

– Lehet, hogy ez is része a dolognak – ismerte el Hórusz, miközben helyet foglalt a trónján. – De miért nem mondod el inkább a testvéreidnek, hogy miért vagy itt igazából? És ne incselkedj velem tovább, Garviel. Tudom, ha hazudsz.

Loken szólásra akarta nyitni a száját, a Hadúr pillantása azonban helyhez szegezte, és ellenállhatatlan erővel olvasta ki a tekintetéből minden áruló gondolatát. Próbálta megismételni az előző mondatát, de nem bírta megformálni a szavakat.

Hórusz olyan magasztos királyként magasodott a festett üvegablakokon átszűrődő holdfénytől megvilágított trónján, akiért megérné szó nélkül az életét áldoznia.

Akár százszor, ezerszer is, vagy annyiszor, ahányszor csak kéri.

– Én…

– Nincs semmi baj, Garviel, megértem – bólintott Hórusz. – Azért jöttél el ide, mert újra csatlakozni akarsz Hórusz Fiaihoz.

Bror Tyrfingr nem a haláltól, hanem ettől a pillanattól tartott már azóta, hogy elhagyták a Terrát. Már akkor megbékélt a sorsával, amikor megtagadta a Horda fagykékjét, és elfogadta Yasu Nagasena kinyújtott kezét.

Nem a pusztulástól félt tehát.

Loken felállt, és tett egy lépést a Hadúr trónja felé.

Bror úgy nézte végig Loken mentális összeomlását, mint ahogy egy esztéta egy műtárgy lassú állagromlását szemléli.

Ha Loken ismét térdet hajt Hórusz előtt, a parancsa értelmében végeznie kell vele. Tudta, miért ő kapta a feladatot. AVI. Légió tagjaként és a Hóhér fiaként biztosan számíthattak rá, hogy az ellenséges tűzben kovácsolt testvéri kötelékek ellenére is véghez viszi azt, amire más gondolni sem mert.

Lassan kifújta a levegőt.

A mellette álló harcosok segítségére bizton számíthatott, a nagy számok törvénye azonban nem mellettük szólt. Bror megjegyezte az összes Luperci helyzetét. Ők biztosan nem fogják megállítani. Lehet, hogy egykor a légió harcosai voltak, de mára maleficarummá váltak.

A fegyvereit persze elvették, de a Horda harcosaként nem is volt szüksége rá.

Egy szempillantás alatt el tudta volna roppantani Loken nyakát.

És ha egy szempillantással később ő is csatlakozik hozzá a halálban… hát legyen.

Lehunyta a szemét, és érezte, ahogy a nyakán az égnek merednek a szőrszálak. Először a Fenris erdeiben érzett ilyet, a gothik által a végzetének nevezett nagy ezüstfarkassal a nyomában.

Ő azonban rájuk cáfolt, és köpenyt varrt az irhájából.

Amikor felnézett, szembetalálta magát Tylos Rubio pillantásával. Az Ultragárdista hatalmas, könyörgő szemekkel nézett rá. A tekintete Ger Gerradonra villant. Egy szót sem szóltak egymáshoz, de mindketten megértették az üzenetet.

Készülj!

Loken érezte, ahogy a lábai lépésről lépésre közelebb viszik a Hadúr trónjához. Hórusz nevetséges dolgokról beszélt. Hogyan is térhetne vissza a légióhoz a rengeteg kiontott vér és az árulások sora után?

És mégis…

Akarta. A lelke legmélyén vágyott rá.

– Ne tedd ezt, Loken – lépett előre Qruze. – Ne hallgass rá! Elárult mindannyiunkat és szörnyetegekké tett azok szívében, akiknek a védelmére megalkottak!

Abaddon egyetlen ütéssel a földre sújtotta. A hajába font vörös csíkok, akár a hóra freccsenő vér.

– Tartsd a szád, Motyogó! – reccsent rá az első kapitány.

– Loken! – kiáltotta Qruze, és négykézláb indult felé.

…már nem Motyogó többé. A hangja légiója bármelyik harcosáénál hangosabban fog majd csengeni.

Loken értetlenül pislogott, amikor az elméjében felcsendült Mersadie Oliton hangja.

De nem is az ő szavai voltak, hanem Euphrati Keeleré.

El tudna képzelni olyat, hogy az egyikük meglátja az egyre mélyebb gyökeret eresztő rothadást és korrupciót egy légióban, s kiáll a sorból, hogy… az emberiség javát és érdekét tartva szem előtt, szembeforduljon azzal, ami rossz?

Épp ezen a hajón, a memorátorok által elfoglalt lakófedélzetek egyikén hallotta ezeket a szavakat. Az ijedt és magányos Euphrati a segítségét kérte. Megpróbálta figyelmeztetni az eljövendő borzalmakra, ő azonban alaptalannak nevezte az aggályait.

– Garviel – szólalt meg a Hadúr, és amikor újra szem-befordult vele, Hórusz a kezét nyújtotta felé. – Ne gyűlölj azért, ami történt.

– Miért ne gyűlölnélek? – kérdezett vissza Loken. – A legrosszabb dolgot tetted, amit ember egy másik emberi lénnyel tehet. Elhitetted velünk, hogy szeretsz és nagyra tartasz minket, hogy aztán magad mutasd meg, mekkora hazugság az egész.

Hórusz ingatni kezdte a fejét, de nem eresztette le a karját. A háta mögött egy bástyákkal ékített hadihajó úszott el a hold előtt. Az orrán ott feszített Hórusz Szeme, de durván és elnagyolva, akár egy rossz falfirka.

– Gyere vissza hozzám, gyermekem. Újjákovácsolhatjuk a testvériség megtört láncait. Az oldalamon akarlak tudni, mikor újjáépítem az Impériumot.

Loken a háta mögött sorakozó harcostársaira pillantott, akikkel együtt küzdött és vérzett. A harcosokra, akiket a legsötétebb órán is a testvéreinek nevezett. Dacot és valami mást látott a szemükben. Rubio ökölbe szorította a kezét, míg Voitek nyaka úgy festett, mint egy túlpörgetett motor.

Bror Tyrfingr jéghideg pillantása eszébe juttatta az Űrfarkas szavait.

Ha gyengeséget szagolok a szívedben, akkor magam foglak kibelezni.

Szinte észrevétlenül biccentett feléjük, és a hűség és a testvériség megfeszülő kötelékének hála, sikerült hátralépnie a Hadúr elől.

Hórusz ugyanakkor állt talpra, amikor odakint a hadihajó elúszott az ablak előtt.

A holdfény vakítóan ömlött végig újra Lupercal Udvarán.

Ezüst aurába vonta Hóruszt, és az eddig látott legsötétebb árnyakat festette a falakra. A trónszék háttámláján megcsillanó fény szárnyakat adott a sötétségnek, és a Kyril Sindermanntól kölcsönkapott hagymázas könyvek szárnyas daemonaihoz tette hasonlatossá őket.

– Egy részem azt kívánja, bárcsak megtehetném, uram – válaszolta Loken. – Higgy nekem, amikor azt mondom, hogy hiányzik az a melegség, ami abból a tudatból fakad, hogy valami nagyobb része vagyok. Tartozni akarok valahová. A légióban megvolt mindez, de ti megfosztottatok tőle, amikor hátba döftetek mindannyiunkat.

– Nem – válaszolta Hórusz. – Garviel, nem ez…

De Lokent most már nem lehetett megállítani.

– Életem legborzalmasabb pillanata volt hátat fordítani a légiónak, ami azzá tett, aki vagyok, és mindannak, amit ismertem. Beleőrültem. Még csak nem is Tarik halála, és nem is az élve eltemetés roppantott össze, hanem a megszakadt szívem és a mélyén ásító üresség.

– Akkor térj vissza hozzám, Garviel – kérlelte Hórusz, – Engedd, hogy újra átjárjon az a melegség. Nem akarsz újra a galaxis leghatalmasabb vállalkozásának részese lenni?

– Egyszer már voltam – fordított hátat Hórusznak Loken. – Úgy hívták, a Nagy Hadjárat.

Rubio bólintott és Bror Tyrfingr már ugrott is. Megfeszített tenyere, akár egy fejsze pofája. Ger Gerradonnak csapódott, és leverte a lábáról. Voitek egy hajszálnyival lemaradva követte. A Luperci meglepetten zuhant a hátára.

Felugattak a fegyverek, és a felharsanó bináris fájdalomkiáltás azonnal tudatta Brorral, hogy Voitek találatot kapott. Az orrát megcsapta a kenőanyagok és a forró olaj aromája.

Qruze és Severian is mozgásba lendültek és szembefordultak a Mournival tagjaival.

Brornak egy oldalpillantásra sem volt ideje.

Fegyverropogás. Üvöltések. Korábban megjegyezte a Lupercik helyzetét, az azóta eltelt néhány másodperc azonban reménytelenül elavulttá tette az emlékeit.

– Végezz vele, Bror! – üvöltötte Rubio. – Blokkolja a képességeimet!

– Próbálom – mordult fel az Űrfarkas. – Erősebb, mint amilyennek látszik.

Gerradon arca dühödt vicsorba torzult. Bror egy másodperce látta megvonaglani a bőre alatt a fekete tüzet, ezért az arcába fejelt. A beroppanó járomcsont és a felszakadt bőr alól bűzhödt vér fröccsent elő.

A vér azonban még birkózás közben elapadt és a seb is begyógyult.

A Luperci felröhögött.

– Azt hiszed, hogy megölhetsz? Ti Farkasok tényleg ritka hülyék vagytok!

Voitek a szervokarjával lefogta Gerradon egyik kezét, míg Bror erőlködve a hüvelyébe lökött tőre felé mozdult.

A Luperci az egykori Űrfarkas gyomorszájába öklözött, beroppantva a lemezeket és kiszorítva belőle a szuszt.

Ezután lerúgta magáról. A markolat kicsúszott Bror ujjai közül.

Kis híján elzuhant egy, a hátán detonáló boltlövedék erejétől. Egy második a combjából robbantott ki jókora darabot. A fájdalom elködösítette a pillantását, mégis újra az ellenségre vetette magát.

Gerradon a torkánál fogva ragadta meg, aztán a szabad kezével és iszonyatos erővel Ares Voitekhez csapta a Farkast. Páncéllemezek reccsentek.

Bror látott megcsillanni valamit Gerradon hátán. Egy holdfénytől izzó elefántcsont Ultima. A lopott fegyver egy válltokból meredezett elő. Túl messze volt. A testéből Gerradon megszoruló ujjaival egyszerre szállt el az élet. A feje elkezdett lilulni, amikor minden izmot megfeszített a nyakában és a vállaiban.

Ekkor vette észre.

Proximo Tarchon gladiusa Asaheim ősi isteneinek ajándékaként emelkedett a levegőbe Ares Voitek egyik szervokarjának szorításában.

A penge Gerradon háta felé villant.

A daemon felüvöltött, amikor a halott űrgárdista teste kicsúszott az irányítása alól. A vasmarok szorítása meggyengült.

Nem nagyon, de épp eléggé.

Bror lefejtette a torkáról Gerradon ujjait, majd előrelendült, és a Luperci húsába mélyesztette kihegyesedő agyarait.

A tekintetük összevillant, Bror pedig elégedetten látta a hirtelen fellángoló rettegést.

Hátrarántotta a fejét, és kitépte Ger Gerradon torkát.

Lupercal Udvarában tombolt a káosz. A Lupercik szórványos boltertűzzel árasztották el a helyiséget. A körvonalaik elmosódtak, mintha valami bestiális keresne utat magának a húsuk börtönéből. A hold hideg fényébe torkolattüzek vegyültek. A Rubio kesztyűjéből elővillanó villámívek hatot söpörtek el a fenevadak közül egy izzó detonáció nyomán.

A lemezek alatt szénné égett harcosok páncélja hangos csörömpöléssel hullott a fedélzetre. Loken Aximand felé vetette magát, és útközben felkapott egy lánckardot, ami még mindig füstölgött Rubio boszorkánytüzétől.

Tudta, hogy esélye sincs Aximanddal szemben, de már rég nem érdekelte.

Szembenézett a Hadúrral, és megtagadta őt.

Egyikük sem távozik élve a Bosszúálló Szellemről.

Severian igazat beszélt. Tényleg feljutni volt a legegyszerűbb.

Amióta csak a zászlóshajóra tette a lábát, Iacton Qruze szeme előtt egyetlen cél lebegett. A fegyverropogással mit sem törődve a szétroncsolt torkából kiömlő vér elapasztásáért küzdő Ger Gerradon felé vetette magát.

Az inak és a hús egyaránt megpróbáltak összeforrni, a daemon gazdateste azonban nem élhetett túl egy ilyen sebet és ekkora vérveszteséget. Míg a teste körül becsapódó boltlövedékek hatalmas krátereket robbantottak a padlóba, Gerradon előrántotta hüvelyében pihenő kardját.

Egy megpattanó golyó végigszántotta az arcát. Ha túléli ezt az egészet, lesz egy csinos hege az állától a halántékáig.

Loken és Bror brutális, mocskos és véres, de legfőképp eredménytelen közelharcba bocsátkozott Kis Hórusszal és Falkus Kibrével. Kibre maga volt a megtestesült erő és vadság, de még így is alaposan megizzasztották.

Loken lánckarddal harcolt, míg Aximand egy energiakarddal. Ennek csúnya vége lesz. Rubio egy villámokból és boszorkánytűzkévékből szőtt karddal küzdött Abaddon ellen. Az első kapitányt egy dögevővicsorba torzult, hatalmas, obszidiánszemű szörnyeteggé változtatták az évek.

Rubio páncélja alól vér szivárgott ott, ahol Abaddon karjai feltépték a vértet. A szürke lemezek vörösen csillogtak.

A könyvtáros a védekezés helyett minden hatalmát a támadásba ölte. Varren segített, ahol tudott, de az Altan Nohai által ellátott sebei ismét felszakadtak.

Severiant sehol sem látta. Proximo Tarchon ismét a gladiusával a kezében állt őrt Ares Voitek felett. A technogárdista testén éktelenkedő vágásokból és bolterkráterekből literszám folyt el valamiféle ragacsos anyag.

Ekkor olyan iszonytató, izzó kín tépett a csípőjébe, hogy kis híján térdre zuhant. Qruze szó nélkül pördült szembe négy közeledő Lupercivel. Baltákkal, kardokkal és olyan fegyverekkel szerelték fel magukat, amiket látszólag a Hódítások Múzeumából lopkodtak össze maguknak.

– Gyertek csak – dörögte Qruze, és lenyomta a kardja aktiváló gombját. – Lássuk, hogy csak ugat-e ez a vén kutya, vagy harap is?

Az első bestia fejszéje Qruze nyakát kereste.

– Túl rizikós első támadásnak – jegyezte meg a Motyogó, miközben lebukott a balta feje alá, és a lánckarddal kibelezte ellenfelét. – A fejre leadott támadás megnyitja az utat az alulról érkező vágásokkal szemben.

Oldalra lendült egy döfés útjából és lehajolt, hogy kikapja a tokjából az elesett harcos pisztolyát. Töltve, biztosíték kioldva. Trehány.

– Túl sok súlyt helyeztél az első lábadra – mordult fel. – Így nem védheted ki az ellentámadást.

Átdöfte a kardja hegyét a Luperci gerincoszlopán. Meg-pördült, és áttolta a pengét ellenfele mellkasán.

Az utolsó két Luperci legalább tanult elődeik hibáiból. Kettéváltak és óvatos lábmunkával, kardjaikat alapállásban tartva, gyanakodva körözni kezdtek körülötte.

Qruze egy klasszikus, gyors mozdulattal mindkettejüket fejbe lőtte. A detonációhoz elegendő tömeget észlelő boltlövedékek egy pillanat alatt cafatokra robbantották a sisakjaikat a fejükkel együtt.

– És ha az ellenfélnek lőfegyvere van, míg nektek csak kardjaitok – fejezte be a mondatot, és fordult szembe a bazalttrónján ülő Hadúrral –, akkor halottak vagytok.

Valahányszor a kardjaik összecsókolóztak, Loken újabb és újabb fogakat veszített, ahogy Aximand csillogó pengéje átmetszette a védtelen acélt.

– Gyászhuszár lesz a végzeted – ingerelte Kis Hórusz.

Loken nem felelt. Nem azért volt itt, hogy csevegjen vele, hanem azért, hogy megölje, – Hol maradnak a gyűlölködő szavak a rengeteg életért, amit az Isstvanon vettem el?

– A tetteimmel beszélek – mordult fel Loken, és próbálta visszanyelni a haragját.

A dühös vívó halott ember.

Elkáromkodta magát, amikor Aximand a pillanatnyi figyelmetlenségét kihasználva villámgyors szúrássorozatot indított az ágyéka felé. Loken a kardja lapjával söpörte félre a pengét, nehogy a taszítómező tovább roncsolja a saját fegyverét.

– Tarik mindig is azt mondta, hogy olyan egyenes és karót nyelt vagy – mozgatta apró csuklómozdulatokkal a kardja hegyét Aximand. – Egészen mostanáig nem értettem, hogy mire gondol. Csak akkor ismersz meg igazán egy embert, amikor megpróbálod megölni.

Loken túlontúl gyakorlott vívó volt ahhoz, hogy bedőljön egy ennyire gyermeteg trükknek, és folyamatosan ellenfele kardja hegyén tartotta a tekintetét. Egykor büszke vonásai közül egyedül a szemei maradtak meg olyannak, amilyennek Loken emlékezett rájuk.

Sápadtak és kékek, akár a téli napfényben megcsillanó jégkristályok.

– Kitől kaptad az új arcot?

Kis Hórusz koponyáján megrándult az újra ráfeszített halott bőrmaszk.

– Ki győzött le? – tette fel az újabb kérdést Loken, és lebukott Gyászhuszár egy magas vágása alá, majd Aximand térdei felé kaszált.

– Egy Hibou kán nevű chogorisi – vágott vissza Aximand. A pengéje sikítva mart bele a fedélzet lapjaiba. – Miért érdekel?

– Hogy elmondhassam neki, hogy befejeztem a munkát.

Aximand üvöltve, feneketlen haraggal vetette rá magát. Loken olyan fürgén védekezett, amennyire csak tudott, a fegyvere azonban minden hárítással egyre használhatatlanabbá vált.

Végül félrehajította a kettétört, tönkresilányult kardot.

– Macer! Most! – üvöltötte.

A korábbi Világfaló ökle Aximand sisakjának tarkólemezébe csapódott. Ha iszonytató sebe nem csappantja meg az erejét, biztosan szilánkosra töri Kis Hórusz koponyáját. Így azonban egyenesen Loken karjaiba lökte Aximandot, és mindhárman csörömpölve, összegabalyodott végtagokkal zuhantak a padlóra.

Gyászhuszár surrogva csúszott végig a fedélzeten. Gazdája érintése nélkül a pengét övező energiamező is kihunyt.

Aximand Varren arcába könyökölt.

Loken válaszul gyomorszájon rúgta ellenfelét. Birkózni kezdtek. Ökölcsapások zuhogtak, könyökcsontok reccsentek és térdkalácsok csattantak össze. Mocskos küzdelem volt, nem a heroikus hőskölteményekbe való.

Aximand még a túlerő ellenére is nyerésre állt. Légkalapácsként zuhogó öklei hátraűzték Lokent, Varren pedig kétrét görnyedt, amikor Kis Hórusz talpa az Altan Nohai által összezárt sebbe robbant.

– Álmodtam rólad – lihegte inkább szánakozva, mint dühösen a Mournival tagja. – Azt álmodtam, hogy életben vagy. Miért nem tudtál megdögleni?

Loken épp akkor egyenesedett fel, amikor Aximand Gyászhuszár bőrrel borított markolata köré fonta az ujjait.

Megpördítette a fegyvert. A penge átszakította a vértet és alatta a húst is.

Vér fröccsent.

– Elegem van az álmokból – csikorogta Aximand.

Proximo Tarchon három, tömegreaktív lövedék robbantotta kráterrel a hátán hevert Ares Voitek testén. Ger Gerradon még mindig rugdalózott, de nem tűnt biztosnak, hogy még él-e, vagy csak a halál rántotta görcsbe a testét.

Severian egyik kezében kést, a másikban boltpisztolyt markolt.

Szellemként libbent végig a csatatéren, és legalább tucatnyi légióssal végzett már. Az ellenfelei látták, de mire felfogták, hogy mit, már elkéstek.

Egyszer sem volt szüksége egyetlen vágásnál többre.

A győzelemhez rendszerint nem kellett ennél több, Abaddon azonban egyszerűen csak megtántorodott a döfése nyomán és harcolt tovább. De legalább teret és időt nyert Varren számára, hogy Loken segítségére siethessen.

A harc egyéni ütésváltásokká bomlott, de így sem tarthatott sokáig. A pisztolya kiürült, úgyhogy el is hajította a holtsúlyt.

Kinézte magának a következő célpontot, és életre kelt árnyként indult meg Grael Noctua felé.

A Boszorkányosok őrmestere önmagában is szokatlan módon észlelte a közeledését. Elvigyorodott, és ő is pengét rántott.

– Huszonötödik a Huszonötödik ellen – göcögte. – Szép párhuzam, nemde?

– A legkevésbé sem érdekel a párhuzam. Csak az, hogy megdögölj.

Úgy álltak meg egymással szemben, mintha a gyakorlóketrecben lennének. Mély alapállásban, kinyújtott kezükben késsel.

Noctua mozdult elsőként és jobbra cselezett. Severian könnyedén olvasta a mozdulatot. Hárította az igazi támadást, mélyen ellenfele karja alá pördült és az ágyéka felé döfött. Noctua az alkarjával védett, visszakezes csapása azonban csak a levegőt kaszálta. Severian a karja köré kulcsolta a kezét, és fejelt.

Noctua hátravetette magát, amivel vitte magával az ellenfelét is.

Mindketten próbálták kiszabadítani a fegyvert tartó karjukat, míg a földön görögtek.

Severian járt sikerrel először és rögvest Noctua oldala felé döfött. Az áruló kigördült a támadás útjából, a penge így csak a vértjét karcolta végig. Pengéje válaszul alig egy hajszálnyira ellenfele torkától hasított a levegőbe.

– Mindig is utáltalak téged, Severian – sziszegte Noctua. – Még a felemelkedésem előtt is.

– Nem tartottalak annyira, hogy bármit is érezzek irántad. Újból összecsattantak. Döfés, vágás, hárítás, pördülés.

A pengéik kobrákként csaptak le. Mindketten megsebezték már a másikat. Egyenlő ellenfelekre találtak egymásban. De ha a harc sokáig húzódik még, úgysem számít, hogy melyikük a jobb.

– Jól csinálod – ismerte el Severian.

– A Huszonötödik jó tanítómester.

Severian Noctua arcába rázta a pengéjét. Az arcába fröccsenő vércseppek egy pillanatra megzavarták az ellenfelét. Severiannak nem is kellett több.

Noctua mellkasának közepébe tolta a pengéjét, a szív üregébe.

Noctua arca fájdalmas grimaszba torzult.

– De nem annyira, mint a Cthonia – vetette oda neki Severian.

Loken még sosem érzett ilyen iszonytató fájdalmat.

Végighullámzott a testén, és összezúzta. Elsöpört minden biomechanikus védelmi és gátlómechanizmust. Kitárta a gerincoszlopa fájdalomreceptorait, akár egy kaput.

Érezte, hogy a Gyászhuszár által tépett égő sebből ocsmány, toxikus anyagok szivárognak a bordakosarán át a véráramába. Vajon ellenfele mérgezte a pengéjét?

Elzuhant, és alig tudta visszafogni magát attól, hogy magzatpózba húzódva zokogjon.

Aximand mozdulatlanul állt felette, míg a penge éléről a csatornába vésett rúnákba csörgött a vér. Loken szembefordult vele, és a mellkasán tátongó sebre szorította az egyik kezét. Megpróbált elhátrálni, bár tudta, hogy felesleges.

Varren nyöszörögve hevert saját vérének tócsájában. Aximand visszakezes vágása könyökből lemetszette a karját, és feltépte a mellkasát. A korábbi sebéből szabadon patakzott a vér és a sisakja is kettéhasadt.

Loken felemelte a fejét. Lupercal Udvarának levegője elnehezült, és látta, hogy oda az utolsó esélyük is a győzelemre.

Abaddonnak végre sikerült legyűrnie Rubiót, és a földhöz szegeznie Tyrfingrt. A fenrisi továbbra sem adta fel, de a terminátorpáncél erejével nem vehette fel a küzdelmet. Voitek szervokarjai hörögve-kattogva próbálták felemelni a testét. Proximo Tarchon mozdulatlanul hevert mellette. Az Ultragárdista továbbra sem engedte el a gladiusát, a feje azonban ernyedten fordult oldalra.

Egyedül Severian állt még, ám nem tudott kitörni a Lupercik gyűrűjéből. A lábán lassan összefolyt a Ger Gerradon és Grael Noctua testéből szivárgó vér. Severian ide-oda villanó tekintettel kereste a nem létező kiutat.

Loken a neve hallatán pislogott egyet.

Hatalmas kortyban szívta be az újra egyre kevésbé sűrű levegőt. Égette a tüdejét, és az oldalán ütött szörnyű sebből ismét belé nyilallt a fájdalom.

A hang forrása felé fordult.

Nem tudta értelmezni a látottakat.

Iacton Qruze Lokennek háttal térdelt Lupercal trónja előtt. A Hadúr a mellkasához szorította, és valamit a fülébe suttogott.

Ekkor vette észre a Qruze hátából meredező karmokat.

Hórusz visszarántotta a karját, és ellökte a Motyogót.

Loken látta a padlóra omló Iacton mellkasán ásító sebeket. A Hadúr magasra tartott karmai végén tartotta Iacton Qruze szíveit. Mindkét szerv csak úgy csillogott az oxigéndús vértől, mielőtt egyszerre utolsót dobbantak.

– Ne! – üvöltötte Loken. – A Trónra, ne!

A testét mardosó sikoltó tűzzel mit sem törődve Iacton Qruze testéhez vetette magát. A Motyogó kíntól eltelt, tágra nyílt szemekkel nézett fel rá. A szája mozgott, beszélni akart, értelmet adni utolsó szavainak ezen a világon.

De nem járt sikerrel. A teste nem tudott felülkerekedni az iszonyatos fájdalmon és a küszöbönálló halál sokkján.

Loken tehetetlenül vonta közelebb magához.

Itt már Altan Nohai sem segíthetne, ha élne.

Lupercal Udvara visszatartott lélegzettel figyelt. Egyik ellenségük sem mozdult. Egy hős készült távozni, és ez még a keserű testvérviszály közepette is tiszteletet érdemelt.

Saját kínja semmiség volt ahhoz képest, amit Qruze-nak kellett átélnie. A tekintetük összevillant. Loken minden mást elsöprő vágyat látott bennük. A Motyogó mindenáron meg akart osztani vele valamit.

Qruze vasmarokkal ragadta meg a kezét.

A tekintete rabul ejtette. Az öreg harcos teste rángatózni kezdett, ahogy a fájdalomjelek lassan túltöltötték az agyát. Ő azonban még a felfoghatatlan agónia béklyójában is a kötelességet helyezte az első helyre.

– Annyira sajnálom, Iacton… – nyögte Loken. – Annyira, de annyira sajnálom.

Qruze dühödt vonásokkal rázta meg a fejét.

Kinyújtotta szabad kezét, és testvére tenyerébe csúsztatott valamit, majd köréje kulcsolta az ujjait. Loken közelebb akarta emelni, de Qruze könyörgő tekintettel ismét megrázta a fejét.

Ne itt. Ne most.

Loken bólintott, és közben érezte elernyedni barátja szorítását.

Iacton Qruze szemében lassan kihunyt a fény. A Motyogó meghalt.

Loken a vértől iszamós padlóra fektette Qruze testét, és az övére erősített tasakok egyikéhez nyúlt. Kivette belőle a Severiantól a Hét Sosemszületett szobra alatt kapott cthoniai érméket, és Iacton Qruze szemeire fektette őket.

A haragja szökőárként söpörte el a gyászát.

Teljes testében kihúzta magát, és szembefordult Hórusszal.

A Hadúr a trónja előtt állt, a karmairól még mindig csöpögött a Motyogó vére.

– Nem akartam, hogy idáig fajuljon a dolog, Garviel – jelentette ki Hórusz.

Loken elengedte a füle mellett a szánalmas közhelyet, és minden eddiginél büszkébben húzta ki magát egykori ura előtt.

A bizonytalansága, a zavarodottsága és a hagymázas képzelgésekbe csomagolt őrülete mind elpárologtak, mintha sosem léteztek volna. A pillanatnyi gyűlölete kiégette belőle az utolsó késztetést is, hogy a Hadúr lábai elé boruljon.

Iacton Qruze halálával az utolsó kapocs is megszakadt közte és a légiója között.

És vele foszlott szét a meggyőződés is, hogy a Hadúrban maradt bármennyi nemesség, vagy akár egy morzsányi abból a nagy emberből, aki valaha volt.

Loken úgy érezte, mintha egyszerre búcsúbeszédnek és fenyegetésnek szánt szavai a magabiztosság végtelen kútjából zubognának fel.

– Ígérem neked, hogy akár győzöl, akár veszítesz, mielőtt ez a háború véget ér, bánni fogod a pillanatot, amikor hátat fordítottál a Császárnak. Az Impérium minden elfoglalt bolygóért rettenetes sápot szed majd cthoniai vérből. Ígérem, hogy a diadal gyümölcsének íze akkor is hamuvá válik a szádban, ha a sarkad alá hajtod a Terrát, és ígérem, hogy ha nem ölsz meg itt és most, akkor még találkozunk. Ott leszek minden őrposzton, minden falon és minden kapunál. A parancsnokságom alatt álló minden kar, minden penge és minden bolter a szívedet fogja keresni. Ha kell, puszta kézzel szállók szembe veled, és ellened fordítom a világ televényét is, amit annyira el akarsz foglalni. Sosem adom fel, míg el nem törlőm a galaxisból Hórusz Fiainak nevét és szánalmas emléküket is.

Végül mély lélegzetet vett, és látta, hogy a Hadúr elfogadja a fenyegetést. Megértette, mennyire komolyan gondolta minden szavát, és hogy semmi sem térítheti le erről az útról.

– Vissza akartalak kapni – mondta Hórusz. – Tormageddon olyanná akart tenni, mint ő, de én mondtam neki, hogy te mindig is Hórusz Fia maradsz.

– Sosem voltam Hórusz Fia – szegte fel az állát Loken.

– Mindig is Holdfarkas voltam és az is maradok. Cthonia büszke gyermeke és a mindenki által hőn szeretett Császár hűséges szolgája. Az ellenséged vagyok.

Ekkor egy vox reccsenésére lett figyelmes.

Aztán még egyszer, a Qruze övére mágnesezett sisakból. Felismerte a hangot, és a lába előtt heverő test és minden, eddig elszenvedett veszteség kínja ellenére is elmosolyodott.

Lehajolt, és épp akkor emelte az ajkához a sisakot, amikor a katedrálisüvegen túl egy szellemalak úszott el a hold érméje előtt.

– Mi a helyzet a sasszemeddel, Rassuah?

– Befogtam – jelentette a Tarnhelm pilótája. – Elég kiadnod a parancsot.

– Csak lőj végre – mondta Loken.

Az ablak szilánkokká robbant. A Tarnhelm lézerágyúi gyilkos sugarakkal töltötték el a helyiséget. A levegő a kíméletlen pusztításra fittyet hányva, hirtelen, minden figyelmeztetés nélkül robbant ki a semmibe.

Magával ragadott mindent – testeket, fegyvereket és bármit, amit nem mágneseztek a fedélzethez. Üres bolthüvelyek, a falakról lerobbant kőszilánkok és törött keramitdarabok. Üveg és törmelék.

Loken hagyta, hogy a hirtelen nyomásvesztés őt is az űrbe ragadja a Bosszúálló Szellem fedélzetéről. Qruze teste pörögve úszott el mellőle.

Iszonyatos erejű szorítást érzett a mellkasában. A belső szervei pillanatok alatt elkezdtek megfagyni. A vértje létfenntartó rendszerei rögvest érzékelték a hirtelen környezetváltozást. Próbálták kiegyenlíteni a nyomáskülönbséget, és kiszorították az utolsó csepp levegőt is a tüdejéből, hogy elkerüljék a halálos folyadékfelépülést, sisak híján azonban reménytelen helyzetből indultak.

Loken teste ezüstfehér fényben fürdött.

Helyénvaló, hogy egy Holdfarkas egy hold fényénél haljon meg.

A tekintete elködösült. Váratlanul döbbenetes hideg ömlött szét a torkában, mintha a légcsöve megtelt volna folyékony héliummal.

Próbálta még egyszer utoljára elátkozni az övéit, a vákuum azonban némaságra kárhoztatta.

Lehunyta a szemét, és átadta magát a holdfénynek.

A Bosszúálló Szellem lassan alámerült a sötétségbe.