NYOLC

 

Az Életek Falója

Összetűzés

Remény a hazugságok közt

 

A Kitartás patikáriumfedélzeteinek csupasz fémfalai közé valósággal beivódott a balzsamozók munkájának aromája. A levegőt elnehezítette a maró vegyszerek szaga, míg az üres fém műtőasztalok, felfüggesztett fagyasztóhengerek és műtőeszközök közt mérgező folyadékokkal teli sziszegő tartályok bugyborékoltak.

Mortarion egy örökkévalóságnak tűnő időt töltött itt Meduson alvó orgyilkosainak támadását követően. Szuperhumán életfolyamatainak és a testét az ősi Gyptom bebalzsamozott királyaihoz hasonlóan borító regeneráló főzeteknek hála, alig hét óra alatt sikerült begyógyítania a legsúlyosabb sebeit.

Egy emberkaszáikat markoló osztagnyi Halotti Lepel-terminátor kíséretében vonult végig a mesterségesen hűvösen tartott folyosókon. A harcosok lazán lengetve tartották mozgásban fegyvereiket. A történtek után még a saját zászlóshajójukon sem bíztak semmit a véletlenre.

Az ívelt markolatokon dérvirágok ültek, míg a fagyott pengékről visszatükröződtek a mellettük sorakozó szervtárolók. Az olívaszürke peremű, poros fehér páncélzatot viselő elit gárdisták piramis alakzatban vették körül az urukat, és az auspexeiket készenlétben tartva keresték a betolakodót, akiről tudták, hogy a fedélzeten tartózkodik.

A primarcha tar koponyájára feszített, frissen tenyésztett bőrfelületek körüli pír élettelibbé varázsolta a vonásait, mint évszázadok óta valaha. Az arca alsó felét továbbra is letakaró légzőmaszk kapurostélyt idéző rácsai mögül föld-szagú gőzpamatok pöffentek elő. Szemei borostyánsárgán villantak a holdbéli krátereket idézően sötétlő üregeikben.

Csend a hátvértjére csatolva ingadozott. Nem volt szüksége rá, a Halotti Lepelnél akadt elég penge. Helyette a dobtárral ellátott, hasonló méretű energiafegyverekénél jóval nagyobb hatásfokú, hosszú shenlongi pisztolyt, Lámpást tartotta a kezében.

A Halotti Lepel veteránjai szétszéledtek, miután keresésük az utolsó terem végében magasodó áttörhetetlen ajtóhoz vezette őket. A döbbenetesen bonyolult zárakkal őrzött géntároló egyszerre volt a csodák helye és a Halálgárda génállományának raktára.

A korábban a 24. Faltörőknél szolgáló, mostanra azonban a primarcha szárnysegédjévé előlépő Caipha Morarg megrázta a fejét, és bolterét maga elé tartva követte urát a patikáriumba.

– Uram, itt nincs senki – jelentette ki.

– De van, Caipha – közölte a száraz sivatagi szél hangján a Halálúr. – Érzem.

– Széltében és hosszában átvizsgáltuk az egész fedélzetet – erősködött a szárnysegédje. – Ha lenne itt valami, már megtaláltuk volna.

– Egy helyet még nem vizsgáltunk át – jelentette ki Mortarion.

Morarg követte ura pillantását.

– A géntároló? – kérdezte. – Hiszen vákuumzárak és részecskepajzs védik. Már az is csoda, hogy az átkozott patikáriusaink be tudnak jutni.

– Kételkedsz bennem, Caipha? – suttogta Mortarion.

– Soha, uram.

– És mondd csak, tévedtem már valaha efféle kérdésben?

– Nem, uram.

– Akkor higgy nekem, amikor azt mondom, hogy van odabent valami.

– Valami?

A primarcha bólintott, majd oldalra billentette a fejét, mintha valami olyasmit figyelne, amit csak ő hall. Az izmai megrándultak, a légzőmaszk miatt azonban lehetetlen volt megállapítani, milyen grimaszt öltött az arca.

– Nyissátok ki – parancsolta, mire a maroknyi, pneumatikus kulcsfúróval és egyszer használatos, titkosított kódpálcákkal felszerelt vegyvédelmi ruhás jobbágy sietve az ajtóhoz sereglett. A helyükre csúsztatták az eszközeiket, de mielőtt bármit tehettek volna, a Halotti Lepel vigyázó tekintetétől kísérve egy zöld köpenyes patikárius lépett oda Mortarionhoz.

– Uram – kérlelte. – Könyörgök neked, hogy fontold meg, mit teszel.

– Mi a neved? – kérdezte Mortarion.

– Koray Burcu, uram.

– Épp most léptük át a Molech rendszer határát, Burcu patikárius és behatolót fedeztünk fel a Kitartás fedélzetén – magyarázta Mortarion. – Odabent van, az ajtó mögött. Azt akarom, hogy engedj be oda. Most.

Koray Burcu mintha összement volna ura pillantásának súlya alatt, de mentségére legyen mondva, hogy tartotta magát.

– Uram, kérlek – folytatta. – Esdekelve könyörgöm, hogy hagyd el a patikáriumot. A géntárolót sterilen, nyomás alatt kell tartanunk. Ha csak egy résnyire is megnyitjuk ezt az ajtót, azzal a teljes génállományt kockára tesszük.

– Ettől te még teljesíteni fogod a parancsomat – közölte Mortarion. – Nélküled is kinyitom azt az ajtót, patikárius, de az időbe telhet. Mit gondolsz, azalatt mire lehet képes odabent az a behatoló?

Burcu meghányta-vetette magában a primarcha szavait, majd a csillogó ajtóhoz lépett. A vezetésével több kulcspálca fordult el egyszerre a zárakban, míg ő beütötte a pillanatnyilag aktív, ám az ajtó megnyitásával azonnal változó rácskódját.

A kapu az ajtófélfákba süllyesztett zsanérok mentén nyílt ki, nyomában az odabentről kiszökő jéghideg levegővel. Mortarion élvezettel viselte, ahogy a hideg az arcába mar. A jobbágyok visszahőköltek, amint megérezték a feltáruló kapuszárnyak mögötti térben használt tartósítószerek biomechanikus bűzét. Mortarion mást is érzett, egy olyan halálos vegyület dögletes szagát, melynek bevetésére csakis ő adhatott parancsot.

Az efféle holmikat azonban a hajó legmélyén, még ennél is jobban őrzött rekeszekben tárolták.

– Ne érjetek hozzá semmihez – lépte át a Halotti Lepel tagjai előtt a kamra magasított küszöbét Burcu.

Mortarion Morarghoz fordult.

– Zárjátok be mögöttem az ajtót, és csak a közvetlen parancsomra nyissátok ki újra.

– De uram! – ellenkezett a terminátor. – A Fészken történtek után melletted a helyem!

– Ezúttal nem – közölte ellentmondást nem tűrően a Halálúr.

Morarg csak a kötelessége iránt érzett elszánásának köszönhetően nyelte vissza az ajkára toluló szavakat. Mereven bólintott urának, aki sarkon fordult, és követte Burcút a kamrába. Alig lépett be, a háta mögött máris összezárultak a nehéz adamantiumszárnyak.

Odabent a négyzet alakú térben száz négyzetméternyi hófehér és csillogó ezüst fogadta. A falakon védett, szörcsögő fagyasztóvezetékek futottak végig, keretbe foglalva a helyiség közepén sorakozó centrifugákat.

A rézkeretes adattáblákon világító szigillumok és rúnajelek alapján Mortarion mentális térképet készített a fejében az itt tárolt génkódtöredékekről. Mucranoidokat látott, a vegyszeres kádban lebegő zigótákból pedig egy nap öklendőmirigyek válnak majd. A kád mögötti polcon szemek sokasága úszott bugyborékoló tárolókban.

A talpuk alatt hangosan ropogott a párologtatók által termelt, majd jéggé fagyott nedvesség, miközben végighaladtak a félig kifejlett szervekkel teli keltetőtartályok mellett. Koray Burcu azt állította, hogy a levegő idebent steril, ám nem ez volt a helyzet. A levegőben csak úgy vibrált a potenciál, ahogy egy lény megpróbált átnyomakodni a valóság határán, akár egy születő gyermek a méhburkon.

Ám ezt egyedül Mortarion érezte, és csak ő tudta, hogy mi az.

Érezte az óvatosan haladó Halotti Lepel-harcosok zavarát. A kamra számukra üres volt, nyomát sem látták az uruk által említett betolakodónak. A primarchát egészen szórakoztatta, hogy azt hitték, tévedett. Milyen érzés lehet ez egy egyszerű légiós számára?

Úgy feltételezte, hogy nagyjából ugyanaz, mint egy primarcha számára.

Ők azonban nem érezték azt, amit ő.

Mortarion egy emberöltőt töltött a törvénytelen genetikusok és szellemekkel üzérkedő hullatáncoltatók szörnyűséges kreálmányaival terhes Barbarus ködös bolygóján. A világon, ahol napról napra születtek újabb és újabb, a szörnyeteg megnevezést valóban kiérdemelt teremtmények. Néhányat ő maga is létrehozott.

Mortarion jól ismerte az efféle lények nyomait, a sajátjai szagát azonban még jobban.

– Láthatod, uram – mutatott körbe Burcu patikárius.

– Egyértelmű, hogy nincs itt senki. Most már elhagynád végre a génlaboratóriumot?

– Tévedsz – közölte Mortarion.

– Uram? – kérdezte Burcu, és lenézett a narthecium-kesztyűje felett lebegő szemcsés holofelvételre. Nem értem.

– Itt van, de egyelőre nem képes megmutatkozni, igaz?

A primarcha a levegőnek szánta a szavait, a sárlavinában gördülő kövek hangján érkező válasz azonban látszólag minden irányból érkezett.

– Hús. Húsra van szükségem.

Mortarion, aki már eleve sejtette, hogy miért ezt a helyet választotta a lény, bólintott. A Halotti Lepel kaszáikat készenlétben tartva kört vont a primarcha köré, miközben kétségbeesetten keresték a szenzoraikon a hang forrását.

– Mi ez, uram?

– Egy rég elveszettnek hitt barát – felelte Mortarion.

Senki sem gondolta fürgének a Halálurat. Legyőzhetetlen és kitartó? Persze. De gyors? Ugyan.

Csend csak szürke acélvillanásnak látszott, és mire körbeért, a Halotti Lepel mind a hét tagja derékban kettéhasítva hevert a földön. Döbbenetes mennyiségű zsiger és lehetetlenül vörös, csillámló vér spriccelt szét a kamrában. Bemocskolta a falakat, és hullámokban nyalt végig a polírozott padlólapokon. Mortarion a szájában érezte a kesernyés ízét.

Burcu patikárius a sisakja lencséi mögött hitetlenkedéstől elkerekedett szemekkel hátrált el tőle. Mortarion nem tartóztatta.

– Uram – hebegte a patikárius. – Mit művelsz?

– Ocsmány dolgot, Koray – felelte a primarcha. – De szükségeset.

Mortarion előtt karcossá vált a levegő, mintha egy humanoid alakja jelent volna meg egy végtelenül vékony üveglapon. Mint amikor egy pótfelvételen feltűnik egy igazából még csak lehetőségként létező szellemalak.

A karcos, elnagyolt alak a vértócsába lépett, ami lehetetlen módon elkezdett visszaszivárogni felé. Lassan, de biztosan, aztán ahogy egyre több éltető nedvet szívott magába, a körvonalakból egyre gyorsabban testet öltött egy alak.

Először két lábfej, aztán bokák, vádlik és izmos combok. Majd egy medencecsont, gerinc, szervek és végül a rőtvörös csontokra csattogva, tekergőzve ráízesülő izmok. A semmiből végül egy transzhumán harcos alakja öltött testet, mintha a Halotti Lepel vérét és zsigereit egy láthatatlan formába öntötték volna.

A holtak vére által táplált és formába öntött teremtményről azonban még hiányzott a bőr. Megnyúzott szörnyalakként magasodott, hatalmas húscafatokkal összecsontosodott bordái, megerősített térdei és sziklakemény koponyája körül. A héjtalan szemgödrökből őrülettől izzó, véreres szemek tekintettek a világra, és bár csak most öltött alakot, az egész test csak úgy bűzlött az elmúlás szagától. A lény szája irányíthatatlanul vonaglott, ahogy az inak és izmok egymás után ráfeszültek az állkapcsára.

A frissen előcsattanó fogak körül nyerslila nyelv vonaglott.

Az újjászületés illúziója azonban csak egy pillanatig tartott. A vörös húsdarabokat hófehér zsírszálakként hálózta be a rothadás, és vonagló pajorokként kígyóztak elő alóluk a hullabűz pamatai. Az izmok felszínén nedvedző kelések és hólyagok jelentek meg, majd pillanatokkal később híg gennyet spriccelve felszakadtak.

Üveg roppant és felharsantak a-riadószirénák.

Mortarion balra pillantott, ahol az irányíthatatlan burjánzásnak indult zigóták egymás után robbantották szét a tárolóikat. Az algaként szaporodó őssejtek és félig kialakult szervek közt sebesen terjedt a nekrózis. A feketéllő zsigerek egyre csak nőttek és nőttek, míg az egész felfúvódott massza végül ocsmány, bűzös fellegeket eregetve darabokra robbant.

A vegyszerkádak tartalma azonnal megposhadt, felhabosodott és zselészerűen, lomhán folyt túl a peremükön. A centrifugák remegni kezdtek, ahogy a bennük tárolt egyedek rohamosan feldagadtak, majd ugyanolyan gyorsan el is pusztultak.

A primarcha mögé hátrált Burcu patikárius kétségbeesetten próbálta beütni az egyik kulcspálcába a már érvénytelenné vált kódját.

– Kérlek, uram! – kiáltotta. – A kamra megfertőződött! Azonnal ki kell jutnunk innen! Siessünk, mielőtt túl késő!

– Már túl késő – jelentette ki a csillogó szervekből összerótt nedves, bőrtelen valami. Burcu sarkon pördült, és rettenettől elkerekedett szemmel figyelte a teremtmény izmain végigcsorgó áttetsző bőrszövetet. Egyenetlen foltokban, de folyamatosan terjedt szét, s vastagodott meg a mezítelen szervek felett, ám alig merevedett meg, az elmúlás azonnal felütötte a fejét, és feketévé rothadt pelyhekben hámlott le a teremtmény testéről.

A lény előrecsapott a karjával, és az ujjaival átdöfte Burcu sisakjának szemlencséjét. A patikárius üvöltve hullott térdre, miután a szörnyeteg letépte a fejéről a sisakját. Szemgödrei romjai közül vérvörös könnyek csorogtak le hamuszürke arcára.

Koray Burcu számára azonban a szemei elvesztése jelentette a legkisebb problémát.

Kiáltásai hamarosan gurgulázó öklendezéssé torzultak. A mellkasa vonaglani kezdett, ahogy a leggyilkosabb környezetnek is ellenálló, genetikailag továbbfejlesztett tüdejét ostrom alá vette egy páratlanul pusztító patogén.

Az űrgárdista savas epét okádva négykézlábra hullott, miközben a testét belülről zabálta fel a saját hipergyors sebességre kapcsolt immunrendszere. Minden testnyílásából rothadó nedvek spricceltek, Mortarion pedig közömbösen figyelte, ahogy a hús gyakorlatilag leolvad a csontjairól, mint azokról a szerencsétlenekről, akik túl magasra másztak Barbarus mérgező ködfelhői közé.

A testvéreit valószínűleg egyaránt elborzasztotta volna Burcu halála és borzalmas gyilkosa is, Mortarion azonban látott már ennél rosszabbat is. A sötét hegyek királyai végtelen kreativitásról tettek tanúbizonyságot, ha anatómiai torzszülöttekről volt szó.

Koray Burcu földre omló teste alól fekete és cinóbervörös nedvek szivárogtak a fedélzetre. A patikárius testéből mostanra csak romlott hús és poshadt nedvek maradtak.

Mortarion letérdelt a maradványok mellé, és egyik ujjával belekavart a masszába, majd az orra elé emelte a cseppfolyós anyagot, és beleszagolt. A szerves méreggel egész bolygókat lehetett kiirtani, a Barbarus mérgező poklában nevelkedett primarcha számára azonban alig volt több irritáló kényelmetlenségnél. Mindkét apja sokat tett azért, hogy mindenféle rendű és rangú fertőzésnek ellenálljon.

– Az Életfaló vírus – jelentette ki.

– Az végzett velem – felelte a szörnyeteg, miközben testét végleg befedte a folyamatosan születő, majd azonnal elrothadó bőrszövet. – Így az immatérium ezt használta fel, hogy újjáalkosson.

Mortarion érdeklődve figyelte, ahogy a viaszfehér bőr megfeszül az utoljára az Eisenstein felé vezető úton látott vonásokon. Az arc persze a születés és a pusztulás végtelen ciklusát követve azonnal rothadásnak indult.

Mortarion azonban a bőre híján is felismerte egyik gyermekét.

– Parancsnok – köszöntötte Mortarion. – Üdv újra a légióban.

– Csatába vonulunk, uram?

– A Hadúr a Molechre hívott bennünket – magyarázta a Halálúr.

– Ha így, hát így – felelte Ignatius Grulgor, és az arca elé emelte a karját, hogy jobban szemügyre vehesse beteges, bűzhödt élőhalott testét. A látvány igencsak ínyére volt. – Rendelkezz velem. Engedj szabadon. Én vagyok az Életek Falója.

– Mindent a maga idejében, gyermekem – válaszolta a primarcha. – Először találnunk kell neked egy decens páncélt, különben mindenkit megölsz a hajómon.

Lokennek már az sem tetszett, amikor még semmit sem tudott a névtelen börtön lakóiról, ám a tudat, hogy a rácsok mögött kell hagynia Mersadie-t még ennél is jobban bántotta. A cellaajtó csattanásának hangja olyan volt, mintha egy kést merítettek volna a gyomrába, a nő azonban igazat beszélt. Most, hogy a Hadúr kémei már úton voltak a Terrára, vagy tán már meg is érkeztek, Mersadie felszabadítására nem maradt remény.

Talán a kísérői is érezték a lelkében fortyogó haragot, mert meg sem próbálkoztak úgy összezavarni az útvonallal, mint befelé jövet, és egyenesen visszavezették a beszállófedélzetre. Ahogy sejtette, a cella igen közel esett a Tarnhelm landolásának helyéhez.

A karcsú hajó már startra készen pihent az indítóbölcsőben. Bror Tyrfingr jól beszélt, amikor draugrjúhának, kísértethajónak nevezte, de nem a lopakodó képességei tették azzá.

A fedélzeten utazók voltak az igazi lidércek. Senki sem tudott a létezésükről, amit jó eséllyel soha senki nem ismer majd el.

Loken azonnal észrevette a nyílhegy formájú orrból kiálló buborékszerű pilótafülkében ülő Banu Rassuah-t és a hajó körül sétálgató Ares Voiteket és Tyrfingrt. Előbbi a szervokarjával hívta fel az utóbbi figyelmét a hajó kialakításának legfigyelemreméltóbb elemeire.

Tyrfingr felkapta a fejét Loken érkezése hallatán. A szemöldöke úgy szaladt össze, mintha kellemetlen szagot vagy ellenség közeledtét érezte volna.

A tekintete Loken arcára villant, és a pisztolya agyára csúsztatta a kezét.

– Hé! – kiáltott fel. – Mintha jégre futott volna a szánod. Bajba kerültél?

Loken rá sem hederített, csak felcsörtetett a tatrámpán. A központi lakókörlet csak félig telt meg. A központi asztalnál Callion Zaven magyarázta épp Tubal Cayne-nek az egy-egy elleni küzdelem előnyeit a seregek csatájával szemben. A sarokban Varren és Nohai méregették a döbbenetes méretű alkarjaikon éktelenkedő hegeket, míg Rama Karayan puskája szétszerelt torzóját tisztogatta.

Tylos Rubiót sehol sem látták, Qruze pedig épp akkor lépett elő a pilótafülkéhez vezető alacsony mennyezetű folyosóról.

– Végre visszaértél – értelmezte félre teljességgel Loken viselkedését Zaven. – Most már talán kijuthatunk végre a rendszerből.

– Qruze! – csattant fel Loken, majd az övéhez nyúlt.

– Ez a tiéd!

A keze előrelendült, és hajítókésként vágta testvéréhez a fadobozt. Bár a Motyogó már nem volt olyan gyors, mint fénykorában, mégis könnyedén kapta el a felé lendülő tárgyat.

– Ez meg m… – kezdte, Loken azonban nem hagyta, hogy befejezze.

Az ökle egy légkalapács erejével sújtott testvére arcába. A vén harcos hátratántorodott, de nem zuhant el, akár az öreg tölgy, amit egyetlen csapás nem dönthet ki. Loken további három gyors, csontrepesztő erejű ütést vitt be neki.

Qruze ösztönösen kétrét görnyedt, és ellenfele öklei közé vetette magát. Loken válaszul a gyomrába térdelt, majd ő is lehajolt, hogy a halántékába könyököljön. Az űrgárdista bőre recsegve szakadt fel és térdre zuhant. Loken mellbe rúgta, és az öltözőszekrényekig repítette a Motyogót. Az acél sikoltva engedett a becsapódás erejének. A feltáruló behorpadt ajtók mögül egyesével ömlöttek a fedélzetre a különböző felszerelési tárgyak: egy kés, két bőr fenőszíj, két pisztoly, fenőkövek és többtárnyi lőszer.

A Kóbor Lovagok szétrebbentek a hirtelen kirobbanó erőszakhullám elől, de egyikük sem mozdult, hogy közbeavatkozzon. Loken egy szempillantás alatt Qruze-ra vetette magát, öklei bontógolyókként püfölték a Motyogót.

Qruze nem vette fel a harcot.

Fogak reccsentek.

Vér mocskolta be a jeltelen vértet.

A Mersadie Oliton bebörtönzése felett érzett dühe vörös fátylat vont Loken gondolataira. Soha senkit nem akart még annyira megölni, mint most Qruze-t. Minden egyes csapást követően hallotta, hogy a nevét kiáltozzák.

Újra a romok közt találta magát a halál ölelésében, inkább halott, mint élő szörnyetegek gyűrűjében. Érezte, ahogy karmos kezükkel felrántják. Lerázta magáról a kezüket, és közben érezte az egész bolygót fátyolként borító dögszagot és az elhasznált muníció forró fémízét. Egy szempillantás alatt ismét Cerberus lett és alámerült az őrület habjai közé.

A következő pillanatban már nem is Qruze-t, hanem Hórusz Aximandot, Tarik Torgaddon közömbös gyilkosát látta maga előtt.

A pengéje lesújtott Qruze szabadon hagyott nyakára.

A kés azonban alig egy ujjnyira a bőrétől mintha láthatatlan falba ütközött volna. Loken üvöltve, erejét megfeszítve próbálta bevégezni a csapást, a fegyver azonban nem mozdult. A markolat megfagyott a kezében és először vörösre, majd feketére marta a bőrét a hidegével.

A fájdalom elsöpörte a vörös ködöt, Loken pedig immár tiszta fejjel nézett fel a kitartott karral, boszorkánytűztől övezett tenyérrel álló Tylos Rubióra.

– Dobd el, Garvi – szólalt meg egy hang, Loken azonban nem tudta megmondani, hogy kié. Nem érezte a karját, Rubio jéghideg pszichikus hatalma teljesen elzsibbasztotta. Talpra ugrott, és elhajította a pengét, ami millió apró darabra robbant az ívelt belső burkolaton.

– A Trónra, Loken, mi volt ez? – követelte Nohai, és már nyomakodott is el mellette, hogy letérdeljen Qruze ernyedt teste mellé. – Majdnem megölted.

A Motyogó tiltakozni akart, feldagadt ajkai és törött fogai azonban érthetetlenné tették a szavait. Az űrgárdisták döbbent arccal állták körül őket. Úgy néztek Lokenre, mint egy veszett barbárra.

Qruze-hoz lépett, Varren azonban Bror Tyrfingrrel az oldalán útját állta.

– A vénember harcképtelen – recsegte az utóbbi. – Láncold le a farkasodat. Most!

Loken rá sem hederített, Varren azonban ellenállhatatlan erővel szorította a mellkasára a tenyerét. Ha tovább akar menni, a néhai Világfalóval is meg kell küzdenie.

– Bármi volt is ez – jelentette ki Varren –, nem most van itt az ideje.

Loken haragja pillanatról pillanatra illant el a másik Kóbor Lovag nyugodt szavai hallatán. Bólintott, és ökleit elernyesztve hátralépett. A vörös fátylat saját, testvére vérétől mocskos ökleinek látványa libbentette fel végleg, és ismét a felszínre engedte a hideg logikát.

– Végeztem – mondta, majd addig hátrált, míg neki nem ütközött az egyik falnak, ahol aztán leguggolt. A támadás nem merítette ki különösen, a mellkasa mégis gyors ritmusban emelkedett és süllyedt.

– Remek. Kár lett volna, ha meg kell, hogy öljelek – ült le az asztal mellé Tyrfingr. – Jössz nekem egy késsel. Heteket dolgoztam rajta, hogy kiegyensúlyozzam.

– Sajnálom – vetette oda neki, miközben a Qruze arcán dolgozó Nohai-t figyelte.

– Á, csak egy penge – legyintett az Űrfarkas. – Amúgy is Tylos törte össze a vajákolásával.

– Én? – szólalt meg Rubio. – Ha nem vagyok, Loken megöli őt.

– Miért nem rántottad inkább ki a kezéből? – kérdezte a kés maradványait vizsgálgató Tubal Cayne. – Egyszer láttam, hogy tépi ki egy elda vívó kezéből a kardokat a Tizenötödik Légió egy pszíje, szóval tudom, hogy nem lehetetlen. Vagy azt akarod mondani, hogy Ultramar könyvtárosai tán nem olyan képzettek, mint a prosperóiak?

Rubio elengedte a füle mellett Cayne szurkálódó megjegyzését, és inkább visszasétált a saját kabinjába. Loken talpra kecmergett és átvágott a fedélzeten Qruze felé. Varren és Tyrfingr azonnal mozdultak, hogy az útját állják, a Holdfarkas azonban csak megrázta a fejét.

– Csak beszélni akarok vele – mondta.

Varren bólintott és félreállt, de nem ernyesztette el az izmait.

Loken lenézett Qruze-ra. A szemei alig látszottak a feldagadt bőre alatt. A szakállán saját alvadt vérének foltjai éktelenkedtek és szerte az arcán lilás zúzódások nyíltak. A bőrén még mindig látszottak Loken kesztyűjének körvonalai. Noha letörölte az arcáról a vért, a sérülések ettől nem látszottak kevésbé súlyosnak. Qruze-t látszólag nem foglalkoztatta az újabb erőszakhullám lehetősége, ahogy felemelte a fejét Loken léptei hallatán.

– Mióta tudtad, hogy itt raboskodik? – kérdezte a fiatalabbik Holdfarkas. Nyugodt szavai éles ellentétben álltak felhevült arca lassan fakuló pírjával.

Qruze megtapogatta az egyik járomcsontján a felszakadt bőrt, és véres nyákot köpött a földre. Loken először azt hitte, hogy nem fog válaszolni, ám amikor mégis megszólalt, a hangjából hiányzott a neheztelés.

– Közel két éve.

– Két éve – sziszegte Loken, és ismét ökölbe szorította a kezeit.

– Csináld csak – folytatta lágyan Qruze. – Add ki magadból. Püfölj még egy kicsit, ha az segít.

– Hallgass már, Iacton! – förmedt rá Nohai. – Loken, te pedig lépj hátrébb, vagy komolyan fontolóra veszem, hogy megszegem a patikáriusi fogadalmam.

– Két éven át hagytad őt itt rohadni, Iacton – recsegte Loken. – Azok után, hogy az életed kockáztatásával megmentetted őt és a többieket. Euphrati és Kyril. Hol vannak most? Ők is itt raboskodnak?

– Nem tudom, hol vannak – válaszolta a Motyogó.

– Miért hinnék neked?

– Mert ez az igazság, esküszöm – szisszent fel fájdalmas grimasz kíséretében Iacton, amikor Nohai újabb tűt döfött a koponyájába. – Nathaniel talán sejti, hogy hol lehetnek, de én nem.

Loken zavartan, megbántottan kezdett fel-alá sétálgatni.

– Miért nem mondtad el nekem? – kérdezte, amikor a beszállórámpa aljánál felsejlett egy aranyszín páncélos gigász alakja.

– Mert parancsot adtam rá neki, hogy ne tegye – szólalt meg Rogal Dorn.

Gyorsan helyet csináltak a Birodalmi Öklök primarchájának, aki azonban nem szándékozott leülni. A Kóbor Lovagok felállították a székeket, és eltakarították az iménti perpatvar romjait. Loken a lehető legtávolabb ült Iacton Qruze-tól. A szégyene súlya valósággal lehúzta a fejét. A haragja teljesen elillant, a Motyogó hazugsága azonban továbbra is keserű ízt hagyott a szájában.

Rogal Dorn gránitkemény arcán komor, felelősségteljes kifejezéssel, karba tett kézzel sétált fel-alá az asztal előtt, mint aki rossz híreket kapott. Páncéljának aranyszíne megfakult valamelyest, bár ezen a kietlen állomáson úgysem volt helye a szépségnek.

– Keményen bántál Iactonnal – jelentette ki Dorn. Éles hangja Loken eszébe juttatta, milyen lágy is volt egykor. Lágy, mégis acélkemény. Az utóbbi megmaradt, az előbbi azonban teljesen kifakult a szavai mögül.

– Csak azt kapta, amit megérdemelt – vágott vissza Loken. Kicsinyesen viselkedett, de még egy transzhumánnak is időre volt szüksége, mire az epe távozik a szervezetéből.

– Te is tudod, hogy ez nem igaz – mondta, miközben Ares Voitek az asztal közepére tett egy vízszintesen félbevágott üzemanyagos kannát. – Iacton a Terra legfőbb védelmezőjének parancsát teljesítette. A helyében te is így tettél volna.

Az utolsó mondatot legalább annyira kihívásnak, mint egyszerű tényközlésnek szánta. Loken végül lassan bólintott.

Az Isstvanról történt visszatérését követő hónapokban, az árulás legapróbb nyomai után kutató kihallgatások során alaposan kiismerhette Rogal Dorn nemtetszésének mélységeit. Ha Malcador és Garro nem kezeskedik érte, talán semmi sem menti meg a hóhér bárdjától.

– Emlékszem, amikor először találkoztam veled a Bosszúálló Szellem fedélzetén, Garviel Loken – folytatta a Praetoriánus. – Te és Tarik kis híján verekedésbe bonyolódtatok Efrieddel és… az első kapitányommal.

Loken még egy félisteni hatalmú primarcha oldalán is vonakodott a múltba révedni, ezért csak bólintott. Hallotta a habozást, és eszébe jutott, hogy vajon mit jelenthet Dorn vonakodása Sigismund nevének kimondásával szemben, ha egyáltalán jelentett valamit.

A csendet Ares Voitek szervokarjának surrogása töltötte ki, ahogy mindenkinek kiosztott egy alumíniumbögrét, és színtelen folyadékkal töltötte meg őket.

– Mi akar ez lenni, Ares? – kérdezte Dorn, amikor átvette az első poharat.

– Dzirának nevezik, uram – magyarázta Voitek. – Ilyet isznak a Medusán, ha két testvér közt békét kell kötni.

– És te pont hoztál magaddal ilyet?

Loken alig nézett le az áttetsző folyadékra, amikor az orrát megcsapta az összetevők furcsa illata.

– Nem egészen – ismerte el Voitek. – De a Tarnhelm fedélzetén így is akad elég alkoholos anyag ahhoz, hogy valaki, aki legalább elméleti szinten ért az alkímiához, összeüssön egy hihető utánzatot. Normális esetben a klánfőnök személyesen adja körbe a haragos testvérek között a piyala tálat, ez alkalommal azonban úgy vélem, hogy szakíthatunk a hagyományokkal.

– Ez alkalommal – értett egyet Dorn, és belekortyolt az italba.

Néhány milliméternyit felszaladó szemöldöke láttán Loken már tudta, mire számítson. Követte Dorn nagyúr példáját, és nagyot húzott az italból. Az anyag nyers, vegyszeres ízzel melengette át a torkát, mintha egy plazmareaktorból engedték volna le. Loken teste szinte bármilyen mérget le tudott bontani, hogy aztán ártalmatlan salakanyagként távolítsa el a szervezetéből, mégis erősen kételkedett benne, hogy a Császár épp a dzirát tartotta szem előtt a Legiones Astartes harcosainak kidolgozásakor.

Az asztal körül ülő többi űrgárdista is ledöntötte az italát, Qruze-t is beleértve. Altan Nohai és Bror Tyrfingr kivételével mind úgy reagáltak, mintha Voitek mérget akart volna itatni velük, de csak köhintésekkel és krahácsolással adtak hangot nemtetszésüknek.

– Dorn végigmérte az asztal körül ülő harcosokat.

– Keveset tudok a Medusa hagyományairól, de ha a dzira ivása jó szolgálatot tesz a klánok számára, akkor legyen ez így veletek is.

Ezt követően mindkét tenyerét az asztal lapjára szorítva előredőlt.

– A küldetésetek túl fontos ahhoz, hogy belső torzsalkodással tegyétek kockára. Mind azért vagytok itt, mert olyan erősségekkel és erényekkel rendelkeztek, ami éket vert közétek és a légiótok közé. Malcador megbízik bennetek, az én bizalmamat néhányatoknak azonban még ki kell érdemelnie. Én a tetteik, és nem a beléjük vetett bizalom, az ösztönök szava vagy a jövőtudorok elsuttogott látomásai alapján ítélem meg az embereket. Találjátok meg, amit a Farkaskirály kért tőletek, és én is bízni fogok bennetek.

– Miért jöttetek ide Qruze-zal együtt, uram? – kérdezte mindenféle kertelés nélkül Macer Varren.

Loken látta, ahogy Dorn és Iacton titokzatos pillantást vet egymásra. A Motyogó lesütötte a szemét, míg Dorn hosszú sóhaja hallatán Varren azonnal megbánta a kérdését.

– Hogy megöljünk egy embert, akit egykor sokra tartottam – jelentette ki az igazság kimondásától sosem berzenkedő primarcha. – Egy jó embert, akit Hórusz küldött a halálba, hogy megtörje az eltökéltségünket, és kipergesse az Impérium tégláit összetartó habarcsot.

A következő korty dzira feloldotta annyira Loken szégyenét, hogy fel merje tenni a kérdését.

– Uram, tudod, hogy hol van Euphrati Keeler és Kyril Sindermann?

Dorn megrázta a fejét.

– Nem, Loken. Csak annyit tudok, hogy nincsenek a Terrán. Ugyanúgy fogalmam sincs a hollétükről, mint Iactonnak, de ha tippelnem kéne, amit egyébként gyűlölök, azt mondanám, hogy valahol a Rodinián lehetnek. A követőik és tévelygő bolondok rejtekében járnak lemezről lemezre. A jelentések szerint a nőt látták az Antillián, aztán a Vaalbarán, de még a Lemurya gömbje környékén is. Folyamatosan hallok a szónoklatairól szerte az orbitális gyűrűről, de ha jól sejtem, ennek a jelentős része csak félrevezetés, hogy tévútra vigyék a rájuk vadászókat.

– Biztos vagyok benne, hogy egy nő nem érhet meg ekkora felhajtást – jelentette ki Cayne.

– Keeler úrnő több egy nőnél – válaszolta a primarcha.

– Ez a személye köré szőtt szent ostobaság veszélyesebb, mint gondolnátok. A szavaival hamis hitet és csodavárást ültet az erre fogékony szívekbe, és isteni hatalommal ruházza fel a Császárt. Csakhogy ha Ő egy isten, akkor mi szüksége van a népére, hogy megvédelmezzék? Nem, a Lectitio Divinitatus épp az a légből kapott őrület, aminek a Császár az Egységgel véget vetett.

– Lehet, hogy a szavai reményt adnak az embereknek – jegyezte meg Loken.

– Hazugságokba vetett reményt – vágott vissza Dorn, majd ismét karba fonta a kezét, és felállt az asztaltól. A kurta látogatás véget ért. A primarcha a rámpához lépett, de mielőtt távozott volna, még egyszer visszanézett rájuk.

– Én csak a Birodalmi Igazság empirikus tisztaságát ismerem el.

Loken jól ismerte ezeket a szavakat.

Először a Hatvanhárom-tizenkilenc egyik függőkertjében mondta ki őket, de aztán többször is megismételte, míg a Terra mélyének tömlöceiben raboskodott. Nem lehet véletlen, hogy a primarcha is épp most vette a szájára. Megtört testvériségre, lábbal tiport fogadalmakra és hidegvérrel legyilkolt testvérekre emlékeztették.

– Ahogyan én is – dünnyögte, de Rogal Dorn addigra már nem volt ott.