HAT

 

Hiányos tudás

Tarnhelm

Hódoló

 

Noha már rég nem az eredeti célból, Hórusz Fiainak „Csendes Rendje” titokban mégis gyakran összegyűlt. A lakótermekben egykor ezrével nyüzsögtek az emberek, az új rendszerben azonban csak visszhangok laktak a falak közt.

Az Isstvanon történtek előtt a páholy csak az éppen aktuális hadjárat lehetőségeihez mérten gyűlt egybe, azok az idők azonban már semmit sem jelentettek a légió számára. A primarcha kegyesen engedte, sőt támogatta is a páholy működését, ám érdekeiket mindig alávetette a háború szükségleteinek. Most, hogy Hórusz Fiai mind többet ismertek meg a titkos tanokból, a Csendes Rend is gyakrabban összegyűlt.

A hosszú, boltíves teremben közel ezer harcos gyülekezett zöld páncélos, tollforgós, karmazsin palástos tenger gyanánt. A dongákról elszenesedett hadilobogók csüngtek alá, míg a terem hosszában felállított karókról véres trófeák tekintettek le a légiósokra. A széles prométheumtartókban lobogó lángok narancsszín fénnyel világították meg és vegyszeres illattal töltötték be a termet. A kőből és acélból emelt falak hangosan verték vissza a combvasakhoz csapott öklök lomha ritmusát.

A várakozás izgalma kézzelfoghatóan ülte meg a levegőt.

Serghar Targost is érezte, mégis ügyelt rá, hogy kimért léptekkel és nemes tartással vonuljon végig a helyiségen. A Hetedik Század kapitánya osztozott légióstestvérei magasságában és robusztusságában, megfoghatatlan tömörsége azonban megtorpanásra késztette az ellenfeleit, valahányszor szerencsétlenségükre az ő nevét húzták a gyakorlóketrecekben. Éles vonásaival nem hasonlított az igaz fiakra, ráadásul egy ocsmány seb még a homlokát kettémetsző heget is elcsúfította.

Az Isstvan V záróakkordjaként a Vaskezek egy terminátorának sikerült az arcába sújtania és kis híján pontot tennie az élete végére. Egyedül a sisakjának köszönhette, hogy az agya nem folyt ki tönkregyalázott koponyája repedésein át. A koponyája szilánkjait végül a patikáriusok fércelték össze a bőre alatt. A legnagyobb darabokat az arcára kifeszített elasztikus kapcsokkal rögzítették a helyükre.

Lev Goshen segítségével egy halott Szalamandra pikkelyes irhapalástjáról lefejtett ébenfekete karmokat rögzített a kampók kiálló végeihez, amitől úgy festett, mint egy tüskékkel kivert arcú elmeháborodott. Az, hogy emiatt nem hordhatott többé sisakot, nem foglalkoztatta különösebben.

Miközben végigsétált az összegyűlt légiósok közt, itt-ott megtorpant egy pillanatra, hogy szemügyre vegye a munkájukat. Időnként tanácsokat adott a megfelelő pengetartást, a colchisi nyelvtan mondatszerkezetét vagy egy-egy rituális mantra pontos kiejtését illetően.

A levegő csak úgy vibrált a lehetőségektől, mintha hirtelen felharsant volna egy ez idáig a hallásküszöb határán duruzsoló szimfonikus mű. Targost elmosolyodott. Néhány éve még maga űzött volna gúnyt a költői megjegyzésből.

Az igazságtartalmához azonban nem férhetett kétség.

A páholy ma éjjel lelkes kontárok testvériségéből az Ősi Igazság kegyében álló renddé lép elő. A jelenlévők közül mindenki tisztában volt ezzel, de leginkább Maloghurst.

A Hadúr vértje felett hermelinprémből varrt kazulát viselő szárnysegédje az egyik függőleges gerincfolyosóból lépett a terembe, és tiszteletteljes biccentéssel köszöntötte a társaság vezetőjét. A Csendes Renden belül a páholymesterét leszámítva nem léteztek rangok, őt azonban mindenkinek tisztelnie kellett.

– Szárnysegéd – köszöntötte Targost a bicegve érkező Maloghurstöt.

– Páholymester – felelte Maloghurst, miközben gerince alsó fertályának és medencéjének gyógyulásra makacsul fittyet hányó, összecsomósodott csontjaira és porcaira ügyet sem vetve testvéréhez igazította a lépteit. Egy ébenfekete, borostyángombos sétapálca segítségével mozgott, Targost azonban úgy sejtette, hogy a sérülése immár korántsem akadályozza annyira, mint amennyire azt tettetni igyekszik.

– Kétlem, hogy létezne a Bosszúálló Szellemen ennél elhagyatottabb hely – jegyezte meg vigyorogva Maloghurst.

– Minden bizonnyal tisztában vagy vele, hogy a páholynak immár nincs szüksége titkolózásra.

Targost bólintott.

– Természetesen. De te is tudod, milyen nehéz levetkőzni a régi szokásokat.

– Hogyne – bólintott a szárnysegéd. – A hagyományokat ápolni kell. Különösen most.

Maloghurst a Hadúr személye köré szőtt bonyolult intrikáknak köszönhette a „Torz” becenevet, ami a Terra ellen indított háborúság nyitányakor azonban sokkal egyértelműbb jelentést kapott.

A másik Terra, illetve az önmagát Császárnak nevező eltévelyedett félkegyelmű ellen indított hadjárat során, aki ostobaságában szembe mert szegülni Hórusz Fiaival.

Nem, emlékeztette magát Targost. A légió akkoriban még a Holdfarkasok nevet viselte, nem a mostani, vezérük dicsőségét kihangsúlyozót. Maloghurst felgyógyult a sérüléséből, a becenevét azonban, legyen bármilyen kevéssé hízelgő is, megtartotta.

Közösen indultak el a tömegen át, ám ahogy Maloghurst érkezésének híre mind jobban elterjedt, a harcosok utat nyitottak számukra a céljuk felé.

Egy geometriailag tökéletes szimbólumokkal telerajzolt emelvény tetején két, X alakban összehegesztett gerenda magasodott. Erről lógott láncokkal kifeszítve egy páncéljától megfosztott légiós. A fejét a homloka elé rögzített széles vaspánt tartotta egyenesen.

Ger Gerradon Tithonus ostromának egyik áldozata. A támadás során két chogorisi penge is a tüdejébe mart, és mire a patikáriusok eljutottak hozzá, az oxigénhiány miatt maradandó agykárosodást szenvedett. Az egykor büszke harcosból csak egy haszontalan hústömb maradt.

Egészen mostanáig.

Gerradon körül szabályos kör alakban a páholy tizenhat tagja állt, egy-egy a Tyjun ostroma során ejtett fogollyal a kezeik közt. A nagyrészt kékvérű rabok közt akadtak a Fészek őslakosai, de bevándorolt birodalmiak is. Ezek a férfiak és asszonyok Hórusz Fiainak kegyében bízva adták meg magukat, ám hamar rájöttek, mekkora hibát követtek el. Köznapi háborúban értékes tárgyalási alapot jelentettek volna, netán váltságdíjat követeltek volna értük, itt és most azonban sokkal nagyobb értéket képviseltek. Szipogva, könyörgéssel vagy épp vesztegetési kísérletekkel alázták meg mind jobban magukat, míg néhányan a hűségüket és annál sokkalta értékesebb dolgokat ajánlottak a szabadságukért.

Maloghurst és Targost a társaikra boruló áhítatos csendtől kísérve hágtak fel az emelvényre. Előbbi erőlködve lépkedett fel a lépcsőkön, míg utóbbi csak rosszalló fejcsóválással fogadta testvére ripacskodását.

– Essünk túl rajta – nyújtotta neki a kezét Targost.

Maloghurst ingatni kezdte a fejét.

– Ezt nem lehet csak úgy elsietni, páholymester – kezdte. – Tudom, hogy tisztában vagy az alapvetésekkel, ezt az áttörést azonban nem kapkodhatjuk el. A rituálé mindennél fontosabb, Serghar. A lehető legpontosabban be kell tartanunk a dolgok rendjét, minden szót és minden áldozatot a maga idejében kell kiejtenünk és bemutatnunk.

– Csak add ide a kést – vetette oda neki Targost. – Te majd kimondod, amit ki kell, és szólsz, hogy mikor vágjam át a torkukat.

Fogvatartóik marka rögvest megszorult a szavak hallatán sikoltozni kezdő foglyok körül.

Maloghurst egy fekete kőből készült íves tőrt húzott elő a csuhája alól. A penge durván megmunkált felszínén számos csorbulás éktelenkedett, mintha vademberek pattintották volna, Targost azonban pontosan tudta, hogy élesebb bárminél, ami a fegyvertáraikból kikerülhet.

– Az nem egy… – kezdte.

– Az Erebus által készített pengék közül? – kérdezett vissza Maloghurst. – Természetesen nem az, de nagyon hasonló.

Targost egy bólintással vette át a pengét, majd méregetni kezdte a súlyát. Az ujjai megszorultak a bőrrel tekert markolat körül. Jólesett rámarkolni, mintha épp hozzá méretezték volna.

– Tetszik – jegyezte meg, mielőtt Ger Gerradonhoz fordult.

Hozzá hasonlóan Gerradon sem tartozott az igaz fiak közé. Az éhezéssel tarkított cthoniai gyermekkornak köszönhető éles vonásokat semmiféle génmódosítás nem tudta eltüntetni.

– A páholy hűséges tagja és veszett gyilkos volt – nézett fel rá Targost. – Egy született rohamosztagos. Nagy csapás a légió számára, hogy nem foghat többé fegyvert a kezébe.

– Ha jól értelmezem a dolgokat, akkor Ger hamarosan egy új lélekkel a testében szállhat harcba testvérei oldalán.

– Egy olyasmivel, amit a Tizenhetedik Légió daemonnak nevez?

– Régies kifejezés, de van olyan jó, mint bármelyik másik – bólintott Maloghurst. – Lorgar fiai Gal Vorbaknak nevezik az ikerklánjaikat, mi azonban Lupercinek, Farkastestvéreknek szólítjuk majd őket.

Gerradon nyitott szemmel, mégis vakon tekintett a világba. Kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit, de csak egy hosszú nyálcsöpp hullott ki belőle a mellkasára.

– Semmi sem maradt meg az emberből, akit egykor ismertünk – mondta Maloghurst. – De ez majd visszaadja őt nekünk.

– Akkor essünk már túl rajta! – csattant fel a Hetedik Század kapitánya.

Maloghurst Gerradon elé lépett, és hegekkel borított mellkasára szorította tetovált tenyerét. Targost nem emlékezett rá, hogy a szárnysegédnek lettek volna tetoválásai, mégis azonnal felismerte a rajzolatokat. Erebus a tiltott művészetek ugyanilyen jeleivel telerótt könyveket mutatott neki nem is olyan rég, amiket elmondása szerint a Régi Földről vittek át a Colchisra.

– Állj készen azzal a késsel, Serghar – figyelmeztette Maloghurst.

– Erre ne legyen gondod – biztosította a kapitány.

Maloghurst bólintott, majd egy Targost számára ismeretlen nyelven kántálni kezdett. Minél többet beszélt, Targost annál biztosabb lett benne, hogy nem is egy szó szoros értelmében vett nyelvet hall.

Látta mozogni Maloghurst száját, a kövön csikorduló rozsdás fém, halálhörgés és hamis énekszó együttesét idéző hangok azonban sehogyan sem illettek az ajkai vonaglásához.

Harákolva nyákot köhögött fel a tüdejéből. Vér ízét érezte a szájában, ezért a padlóra köpött. Pislogva próbálta elűzni a hirtelen rátörő szédülést, és a gyomrából feltörő epére ügyet sem vetve újból rámarkolt a kőpenge markolatára. Elkerekedett szemekkel figyelte a tőr pengéjének éle körül kavargó fekete miazmát. Érezte a fegyver hosszú létezésével összeforrt gyilkos indulatot. A hőmérséklet hirtelen zuhanni kezdett. A lehelete bodorodó pára formájában távozott a szájából.

– Most – szólt Maloghurst, mire a tizenhat csuklyás harcos egy emberként feszítette hátra a foglyok fejét.

Targost ez elsőhöz, egy elkerekedett szemű, rettegő tekintetű, csinos arcú fiatal férfihoz lépett.

– Kérem, én csak…

A kapitány nem hagyta, hogy befejezze, hanem a torkába döfte a fekete füsttől övezett pengét. Az ocsmány sebből gejzírként tört elő a vér. A csuklyás harcos ellökte magától a tetemet, míg Targost továbblépett és a foglyok rettegő tirádáira ügyet sem vetve egyesével felvágta a torkukat.

Az utolsó halálát követően a vér hullámokban fogta körül Targost csizmáját, és lefolyt az emelvény pereme mentén. A krétával felrajzolt jelek éhesen itták be a nedveket, a kapitány pedig érezte, ahogy a keze megremeg.

– Mal… – kezdte, ahogyan a karjával önkéntelenül a saját torkához emelte a kést.

Maloghurst azonban nem felelt, a szája továbbra is a torkából előtörő nem-hangokra fittyet hányva mozgott. A kapitány forgatni kezdte a fejét, a világ azonban látszólag megfagyott körülötte.

– Maloghurst! – ismételte.

– Ő nem segíthet rajtad – jegyezte meg Ger Gerradon.

Targost felnézett egykori testvére rosszindulattól megvilágított arcába. Látszott rajta, hogy perverz örömét leli mások szenvedésében. Az agyhaláltól elernyedt izmok görcsös halálvigyorra húzták a száját. A szemei üresen, tejfehéren, egy játék baba festetlen tekintetével néztek le rá. Bármit hívtak is elő a rituáléval az immatériumból, az nem Ger Gerradon volt, hanem valami felfoghatatlanul öreg, friss vérben született borzadály.

– Tizenhat? Tényleg csak ennyire futotta tőletek? – kérdezte. – Tizenhat nyeszlett kis lélekre?

– Ez egy szent szám – sziszegte Targost, miközben erejét megfeszítve próbálta távol tartani a nyakát fenyegető pengét. A fagyközeli hőmérséklet ellenére izzadságcseppek gördültek végig a homlokán.

– Kinek?

– Nekünk… a légiónk számára… – nyögte a kapitány.

– Mi vagyunk a Tizenhatodik Légió, a Kétszer Nyolcasok.

– Á, már értem – felelte az immatériumlény. – Számotokra talán igen, a Sosemszületettek számára azonban mit sem jelent. Hiába tanított nektek annyi mindent Erebus, még mindig képesek vagytok elrontani a dolgot.

A szívében felhorgadó harag egy pillanatra lelassította a lassan, de biztosan a lüktető nyaki ütőere felé közeledő pengét.

– Elrontani? Hiszen megidéztünk, nem?

A Gerradon húsát viselő lény felkacagott.

– Dehogy idéztetek meg, szabad akaratomból tértem vissza. Annyi mindent taníthatok nektek.

– Visszajöttél? – hitetlenkedett Targost. – Miért, ki vagy te?

– Fáj, hogy nem ismersz meg, Serghar.

A füstölgő penge elérte Targost nyakát. A bőr szinte akadálytalanul engedett utat a borotvaéles hegynek. A sebszélek körül szökőkútként spriccelt elő a vér, ahogy egyre mélyebben a saját húsába nyomta.

– Hogy ki vagyok? – recsegte a daemon. – Hát Tormageddon.

Rassuah a Régi Himaláziából az Ultima Thule-ra, a legkülső, még a Terra orbitális pályájának tekintett zónában keringő építményre vitte a nyomkeresőket. A félig befejezett Tüzes Zátonyt nem számítva az Ultima Thule számított a legújabbnak az emberiség bölcsője körül keringő lakott lemezek közül. Kisebb volt Lemurya szuperkontinensénél, nem állított elő annyi terméket, mint Rodinia ipari központja, és az épületeiből is hiányzott az Antilliára, Vaalbarára vagy Kanyakumarira jellemző magasztosság.

A mostanra az Impérium legtávolabbi szegleteibe rendelt munkások emelték hatvankét sztenderd évvel ezelőtt. A nagyobb testvérei által beárnyékolt lemez alig volt több jelentéktelen lábjegyzetnél a Terra orbitális regiszterében.

A Terra lakossága ezért szép csendesen meg is feledkezett az Ultima Thule-ról. Csakhogy míg más esetben az építői tán könnyeket hullattak volna gyermekük mostoha sorsa láttán, az Ultima Thule esetében mindig is a névtelenség volt a cél.

A felépítménye két, központi gömbhöz csatlakozó ötszáz méter hosszú és kétszáz méter széles hengerből állt. A felszínéről egyaránt hiányoztak az ablakok és a jelenlétére figyelmeztető irányfények is. Ma valaki szerencsés módon mégis érzékelte volna, jó eséllyel úr-szemétnek nézi.

Szándékosan tervezték ilyen megtévesztő megjelenésűre, ugyanis kevés ennél fejlettebb komplexum keringett a Terra körül. Számtalan auspexernyője csendesen figyelte a rendszer forgalmát.

A sötét oldalán megnyílt egy hangárkapu, de épp csak annyi időre, hogy befogadja az űrképessé alakított Valkűrt. A csapatszállító mögött szinte azonnal összezárultak az auspex-ellenállóvá tett zsilipkapuk, az Ultima Thule pedig ugyanúgy folytatta lassú táncát a bolygó körül, mintha soha nem is létezett volna.

Névtelenül és elfeledve.

Némán és láthatatlanul.

Pontosan úgy, ahogyan azt Malcador akarta, amikor parancsot adott az építésére.

A Lerakat hűvös levegőjét nyilvánvalóan mesterséges módon tartották relatív alacsony hőmérsékleten és páratartalmon. Malcador a szájában érezte a törékenyebb ereklyéket őrző sztázismezők generátorának fémes ízét.

Mindkét oldalon kristályüveg vitrinek villantak fel, a régens azonban futó pillantásra sem méltatta őket. Egy könyv, mely egykor háborúba vitte az egész világot, a firenzai mindentudó jegyzetei, melyeket a Császár – joggal – túl veszélyesnek ítélt Perturabo számára, és a megtestesült szépséget ábrázoló félkész szobor.

Malcador hazudott az ifjú Khalid Hassannak, amikor azt mondta, hogy csak ezek a durva falak maradtak meg a Szigillita Erődjéből, ám akadtak olyan igazságok, amik mások neheztelése nélkül is épp elég kényelmetlenek voltak.

Malcadornak alig egy pillanatába telt, hogy a szomszédjainál jóval kisebb teremben elérje Gyptia sztéléjét. Az évezredek látszólag semmilyen nyomot nem hagytak a megerősített faállványzaton magasodó üveges, fekete felszínén. Mint sok más, itt tárolt tárgy esetében is, az emberiség lelkének e kicsiny szilánkját megszerezni sokak életébe került.

Lehunyta a szemét, és ujjhegyeivel végigsimított a jéghideg kövön. Granodioritból, a gránithoz hasonló vulkáni kőzetből készült. Nehezen megmunkálható, de nem elpusztíthatatlan.

Figyelembe véve, hogy mit nyitott ki egykor, korokkal ezelőtt, Malcador kellemes hasonlóságot érzett aközött és amit most lehetővé tett számára. A lélegzete egyre lassult és a helyiség hőmérséklete is tovább hűlt.

– Nagyuram – mondta végül.

A válaszul kapott némaság hallatán már attól tartott, hogy a Palota alatt tomboló, mindent elemésztő holokauszt lehetetleníti el a kommunikációt. Az alatt kifejezés persze nem írta le megfelelően a helyzetet, de jobb nem jutott eszébe.

– Malcador.

A Császár hangja egyszerre hangzott megnyugtatóan ismerősnek és sztentorian atyáskodónak az elméjében. Malcador még ebből a felfoghatatlan távolságból is érezte a hatalmát és azt, milyen erőfeszítésébe kerül fenntartani a kapcsolatot.

– Hogy halad a háborúság?

– Napról napra gyengülünk, míg a daemonok egyre erősödnek. Nincs sok időm, barátom. Hív a háborúság.

– Leman Russ a Terrára érkezett – közölte Malcador.

– Tudom, még itt is érzem a Farkaskirály jelenlétét.

– Üzenetet hozott az Oroszlántól. A jelentések szerint húszezer Sötét Angyal tart az Ultramar felé.

– Miért nem a Terrára siet?

A kapcsolat fenntartásához szükséges erőfeszítéstől izzadságcseppek futottak végig Malcador hátán.

– Aggasztó… híreket kaptunk Guilliman uradalmából.

– Nem látom az Ötszáz Világot. Miért van ez?

– Mi Romlásviharnak neveztük el. Nemóval együtt azon az állásponton vagyunk, hogy a calthi mészárlás egy olyan szándékos eseménysorozat része, melyek egy katasztrofális és áthatolhatatlan immatériumvihar születéséhez vezetett.

– És mit gondolsz, mit művel Guilliman?

– Gondolom, csak magát adja, és birodalmat épít.

– Az Oroszlán pedig azért megy oda, hogy megállítsa?

– A Farkaskirály elmondása szerint igen, nagyuram. Úgy fest, hogy az Oroszlán harcosai mégis a mi oldalunkon állnak.

– Te kételkedtél az Elsőkben? Azok után, amit véghez vittek, mielőtt mások is kardot ragadtak volna mellettük?

– Igen – ismerte el Malcador. – Azok után, hogy Rogal titkos emisszáriusai üres kézzel tértek haza az otthonukból, már a legrosszabbra számítottam. A Caliban angyalai végül azonban a Farkas segítségére siettek, mikor Alpharius pusztulással fenyegette őket.

– Ő, Alpharius… drága gyermekem, mennyi esélyt adtál az én álmomnak? Hiába fenyeget minden oldalról a konfliktus, a fiaim mégis mind a maguk pecsenyéjét sütögetik. Olyanok, akár a régi idők hűbérurai, még az ellenséggel szemben is a saját hasznukat lesik.

A megbánás érzése fájdalmasan tolakodott be Malcador gondolatai közé.

– Russ továbbra is azt tervezi, hogy szemtől szemben mérkőzik meg Hórusszal – jegyezte meg a Szigillita. – Az én Lovagjaimat akarja elküldeni hozzá, hogy vezessék a pengéjét, és hiába mondok bármit, semmivel sem tudom lebeszélni róla.

– Úgy véled, nem szabadna megütköznie Hórusszal?

– Russ a te hóhérod – felelte tapintatosan Malcador. – Az utóbbi időben azonban a kelleténél lelkesebben nyúl a bárdjáért. Magnus is megérezte az élét, és most Hórusz a soros.

– Lázadó angyalokról beszélsz. Nem érdemtelenül szolgáltak rá a bárd mosolyára.

– És mi történik, ha a Farkaskirály egy nap úgy határoz, hogy onnantól ő dönti el, kit kell a hóhér elé citálni?

– Russ az egyik legigazabb szívű gyermekem. Azon kevesek közé tartozik, akikről tudom, hogy sosem buknának el.

– Úgy véled tán, hogy akadnak mások, akik még köpönyeget fordíthatnak?

– Legnagyobb sajnálatomra, igen.

– Ki?

A hosszú szünet hallatán Malcador már attól félt, hogy nem kap választ a kérdésére, a Császár azonban nagy sokára mégis megszólalt.

– A Kán játékot űz a kiismerhetetlenségből, szeret a megfejthetetlen talány képében tetszelegni. Néhányan a légiójában már most az árulás útjára léptek, és biztos, hogy lesznek, akik követik majd őket.

– Mit kívánsz tőlem, nagyuram?

– Tartsd rajta a szemed, Malcador! Mind közül a Kánt figyeld a legélesebb szemmel!

– Soha semmit nem akartam még ennyire vezetni egész életemben – jelentette ki Rassuah.

A karcsú, aerodinamikus orrú gép láttán Lokennek egyet kellett értenie vele.

– Úgy mondták, Tarnhelm a neve – jegyezte meg.

– Hívja, ahogyan csak akarja, de ha egy órán belül nem szállhatok fel vele, akkor itt vér fog folyni.

Loken mosolyogva fogadta a lelkesedését. Nem kedvelte a repülő járműveket, de a Tarnhelmhen még ő is meglátta a szépet.

Talán azért, mert annyira különbözött a Legiones Astartes hadrendjében álló repülőgépektől. A légiók harcmodora nemcsak működésében, de megjelenésében is a brutalitást szolgálta. A formavilágukat egyetlen célnak, az ellenség minél gyorsabb és hatékonyabb földbe döngölésének vetették alá. A Tarnhelm karcsú vonalai egészen más szándékokról árulkodtak.

A hajtóműgondoláknál ívelt, buborékszerű, majd az orr felé egyre keskenyedő felépítményt egy központi lakómodul köré húzták fel. Címerek és jeladók híján semmi sem utalt a hovatartozására.

– De mi ez? – kérdezte Varren. – Túl kevés rajta a fegyver, hogy romboló vagy blokádtörő legyen, csapatszállítóhoz viszont nem elég páncélozott. Elég egy találat és vége. Nem értem, hogy mi ez.

– Ez a hajó azért épült, hogy észrevétlenül suhanjon a csillagok között. – Tekintve, hogy most szólalt meg először, minden tekintet azonnal Rama Karayanra villant.

– Miért akarna bárki is ilyet tenni? – kérdezte Varrenéhez hasonlóan zavart arckifejezéssel Callion Zaven. – A légiók lényege, hogy észrevegyenek minket.

– Nem minden esetben – szúrta közbe Altan Nohai. – A Kán azt nevezi okos harcosnak, aki nemcsak győz, de mindezt okosan teszi, és még azelőtt diadalt arat, hogy az ellenség egyáltalán felfigyelne a jelenlétére.

Nem úgy tűnt, hogy sikerült meggyőznie Zavent.

– Nehéz valakit sokkolni úgy, hogy nem is vesz észre minket.

– Vannak ennek fogai, ne féljetek – mutatott egyik kiengedett szervokarjával a visszahúzott ágyúcsövek és rakétatárolók alig látható törésvonalaira a burkolaton Ares Voitek. – De Macer jól beszél, ez nem egy romboló.

– Hanem egy draugrjúka – jelentette ki Bror Tyrfingr.

Testvérei zavarodott arckifejezése láttán megrázta a fejét.

– Hát egyikőtök sem beszéli a juvikot?

– Mi az a juvik?

– Fenrisi klánnyelv – segítette ki Tubal Cayne. – Egy végletekig leegyszerűsített nyelvezet. Érdes, lényegre törő, hiányzik belőle minden finomság, épp úgy, mint a használóiból.

– Óvatosan, Tubal – forgatta meg a vállait Tyrfingr. – Akadnak olyanok, akik talán sértésnek veszik a szavaidat.

Cayne zavarodottan nézett vissza rá.

– Nem értem, hogyan. Semmi igaztalant nem mondtam. Épp elég Űrfarkassal találkoztam, hogy ne alaptalanul beszéljek.

Loken dühös kitörést várt, Bror azonban felkacagott.

– Űrfarkasok? Háh! Már el is felejtettem, hogy ezzel az idióta névvel hivatkoztok a Hordára. Ha nem tudnám, hogy halálosan komolyan beszélsz, kitépném a karjaidat. Maradj mellettem, és megmutatom neked, milyen finom tud lenni egy Űrfarkas.

– De mi az a draugrjúka? – kérdezte Loken.

– Egy kísértethajó – felelte Bror.

Eredetileg egy koponyabeültetéseit tonzúraként viselő szürke csuhás kísérte be őket a dokkolóöbölbe, és ő vezette fel őket a Tarnhelmre is. A hajó belsejéből a legénység számára szükséges minimumot leszámítva minden felszerelés hiányzott.

Az asztropata kriosztázisban hevert, és a navigátort sem ágyazták még be a gerinc mentén kialakított karcsú kupolába. A hajó hossztengelyét alkotó lakókörlet melletti alkóvokban kapott helyett a gyengélkedő, illetve a különböző raktárak és hálókamrák. A legénység különálló szállásai a tatban kaptak helyet, ahonnan egyetlen közlekedőfolyosó vezetett a szűk orr irányába.

Rassuah a híd felé vette az irányt, míg a nyomkeresők tagjai a fondorlatosán elhelyezett szekrényekbe és fegyverállványokra helyezték a holmijukat.

A Kóbor Lovagokat túl frissen alapították ahhoz, hogy igazán mély tradíciókat alakítsanak ki, ám már most kialakult a gyakorlat, hogy mindegyik harcos megtartott magának egyetlen tárgyat az eredeti légiójából.

Loken felidézte a viharvert fémládát, amiben kevéske személyes holmiját, a fojtózsinórját, a tollakat és a törött kését tartotta. Mások szemében talán csak limlomoknak tűntek, ám akadt köztük egy, aminek az elvesztése igen mély fájdalmat jelentett a számára.

Az Ignace Karkasytól kapott, eredetileg Euphrati Keelertől származó adattábla. Egy igazi, felbecsülhetetlen értékű kincs, egy olyan kor mementója, amikor az univerzum még nem állt tótágast, és amikor a Holdfarkasok neve egyet jelentett a nemességgel és a becsülettel. Ám minden más személyes tárgyához hasonlóan az is odaveszett.

Gondosan a fegyverállványra pattintotta a lánckardját, ügyelve rá, hogy ne mozdulhasson el. Az Albyon kohóiból frissen kikerült pengén büszkén díszelgett a felirat, hogy sosem hagyja cserben gazdáját.

Mint több ezer másik, ugyanott legyártott társa.

A boltere egy ugyanilyen, a galaktikus háború kívánalmainak alávetett manufaktórumból származott, ahol a megbízhatóság felülírta az egyediség minden formáját. Végül a szekrényébe tette a Severiantól kapott két érmét. Loken először el akarta hajítani, valamiféle fatalista ösztön azonban arra figyelmeztette, hogy talán még szüksége lehet rájuk.

Bezárta az ajtót, aztán figyelte, hogy a társai hogyan pakolják el a maguk holmiját. Tubal Cayne mérőeszközöket, egy auspexképességekkel felruházott, átalakított teodolitot, míg Rama Karayan egy elnyújtott torkolatcsövű, méretes távcsővel felszerelt puskát pakolt ki éppen. Ares Voiteknek ott volt az ezüst tenyér jelével ékes szervohámja, míg Bror Tyrfingr egy csavart kötélmintával ékes, ökölpengékkel felszerelt kesztyűt helyezett el a szekrénybe.

Callion Zaven ebben a pillanatban jelent meg Loken mellett, majd miután elhelyezte a karmos szárny motívumával maratott felszínű bolterét, ő is kinyitotta a maga szekrényét. A Holdfarkasok Légiójában az efféle fegyvereket tisztek forgatták, a Vérontás földjén Loken azonban a saját szemével tapasztalta meg, hogy a III. Légió harcosai gyakorta harcoltak túldíszített gyilkos szerszámokkal.

Loken vizslató tekintete láttán megvonta a vállát.

– Hitvány megoldás, tudom. Nyomába sem érhet a régi bolteremnek.

– Nem ez az emléktárgyad?

– A Trónra, dehogy! – oldotta le kézzel cserzett fegyverövét, majd a hüvelyében tartott karddal együtt Loken felé emelte. – Ez az.

Az ébenfekete gombban végződő markolatot szoros aranydrótba csavarták, míg a keresztvasak kitárt sasszárnyakat formáztak, a közepükön egy-egy ametiszttel.

– Vond csak ki – biztatta Zaven.

Loken elismerése azonnal az egekbe szökött, amint kivonta a pengét. Volt súlya, mégis döbbenetesen könnyűnek érződött. A markolatot és a keresztvasat emberi kezek alkották, a penge azonban sosem kóstolta kovács üllőjét és kalapácsát. A chogorisi szabályokat idézően íves, éleinél sárgás színű, ám befelé egyre fehérebb penge egyértelműen természetes forrásból származott.

– Egy permetlidérc hasítókarmából készült – magyarázta Zaven. – A harcos kasztjuk egyik tagjáról metszettem le még a Jupiteren, miután átdöfte vele a szívemet. Mire kikerültem a gyengélkedőről, a légióm már továbbállt, így egy időre a Hadseregben találtam magam. Csalódott voltam, de legalább volt időm vívófegyverré faragni a karmot. Próbáld ki nyugodtan.

– Talán majd máskor – hárította el az ajánlatot Loken.

– Legyen úgy – felelte minden sértődöttség nélkül Zaven, és egy mosoly kíséretében visszavette a Holdfarkas kezéből a fegyvert. – Hallottam róla, hogyan győzted le azt a kiállhatatlan mitugrász Luciust. Bárcsak ott lehettem volna.

– Gyorsan véget ért – ismerte el Loken. – Nem akadt sok látnivaló.

Zaven felkacagott. A szemében csillanó fény épp úgy lehetett elismerés, mint a Holdfarkas képességeinek felmérése.

– Efelől semmi kétségem. Egy nap el kell mesélned. Sőt, talán az út során a pengéink erejét is összemérhetnénk.

Loken megrázta a fejét.

– Nem gondolod, hogy anélkül is épp elég ellenség vár ránk, hogy a saját sorainkban keresnénk?

A Császár Gyermekének felemelt keze láttán Loken azonnal megbánta a szavait.

– Ahogy kívánod – felelte Zaven, és Loken szekrénye felé villant a tekintete. – És te mit tartottál meg?

– Semmit – felelte a Holdfarkas, és igyekezett kipislogni a szeméből a helyiség hátuljában látott csuklyás alak szellemképét. A szívverése felgyorsult és izzadságcseppek ütköztek ki a homlokán.

– Ugyan már, mindenki megtart valamit – vigyorodott el Loken kényelmetlenségére vakon Zaven. – Rubio a gladiusát, Varren azt a darabolófejszét, Qruze meg azt a vén boltert. Cayne-nek ott az… bánom is én, miféle piszkos szerszám. Mondd el végre, mit tartottál meg?

Loken becsapta a szekrénye ajtaját.

– Semmit – válaszolta. – Mindenem odalett az Isstvan III-on.

Féltestvére feleségének megrontásán kívül Raeven mindig is gyűlölte Albard tornyába tenni a lábát. A fekete kőből emelt, majd rézlapokkal borított komor építmény Lupercalia szívének kellős közepén magasodott. A gyászoló város minden ablakából fekete és a sassal összeakaszkodott nágát ábrázoló zászlók csüngtek. Lehet, hogy az apja egy utolsó fattyú volt, de legalább elnyerte a népe tiszteletét.

Raeven komótos léptekkel hágott fel a fokokon, hogy kiélvezze vágyai beteljesülésének minden pillanatát. Lyx és az anyja a háta mögött követték. Ők is ugyanolyan lelkesedéssel várták ezt a katartikus pillanatot.

A toronyban sötétség uralkodott. A bátyjáért felelős Sekrestyések állították, hogy Albard nem bírja a halovány fénygömbnél erősebb világosságot. Raeven kémei szerint az őrület és a letargikus józanság ritka pillanatai közt egyensúlyozó Albard sosem hagyta el a torony legfelső helyiségét.

– Remélem, hogy magánál lesz. – Testvérfelesége, mint oly sokszor, most is mintha a gondolataiban olvasott volna. – Még a végén megfoszt az örömünktől az őrült tirádáival.

– Akkor jobb, ha előre felkészülsz a csalódásra – figyelmeztette Raeven. – A fivérünk a nevére is csak ritkán emlékszik.

– Józan lesz – felelte a fokokat lihegve, gépies esetlenséggel szedő anyjuk.

– Hogy lehetsz biztos benne? – kérdezte Raeven.

– Úgy, hogy láttam – vágott vissza az anyja, és Raeven tudta, hogy jobban teszi, ha nem kérdőjelezi meg a nőt. A Molechen közszájon forgott, hogy a hódoló konzorták számtalan titok ismerői, ám arról, hogy a Devine Házból származó tagjaik képesek elcsípni a jövő egy-egy pillanatát, csak Lupercalia lovagjai tudtak.

A Devine hódolók gondosan ügyeltek házuk vérének tisztaságára és nem keveredtek alantasabb néposztályokkal, így őrizték meg ezredéveken át ezt a képességüket. Igaz, hogy vajmi keveset tudott a hódolók hatalmáról, de Raevent azért meglepte, hogy Lyx nem látta ugyanazt, amit az anyjuk.

Az anyja és apja sárkányvérű hódolója, Cebella Devine legalább egy évszázada élt már. Míg az apja nem volt hajlandó csupán saját hiúsága kedvéért alávetni magát a fiatalítókúráknak, Cebella megtette ezt mindkettejük helyett. Ernyedt arcbőrét feszes műanyagként orvosi kapcsokkal rögzítették a koponyája tetején, ami groteszk fejdíszként keretezte koponyáját.

Anyját két biologis-szervitor követte. A savval kimart szemű szolgák sziszegő kábelekkel és tápanyagszállító vezetékekkel csatlakoztak az anyjukra, és számos megfigyelőeszközt, valamint tápanyagzselével, öregedésgátló anyagokkal és kádban kitenyésztett újszülöttek sejtregeneráló kultúrájával feltöltött szörcsögő hengereket ültettek a testükbe.

Hogy törékeny csontjait ne érje szükségtelen erőhatás, műtéti úton egy repulzormezőkből, külső rácskeretből és izomrostszövetekből zseniálisan összeállított állványzatot rögzítettek a csontszerkezetéhez.

– Remélem, hogy igazad van – csattant fel Lyx, miközben megigazította bronzlapokkal díszített ruháját, és elrendezte a haját. – Ha úgy viselkedik, mint egy zöldség vagy egy veszett kutya, akkor ennek az egésznek semmi értelme.

Lyx eredetileg Albardhoz ment feleségül, de már azelőtt megtörte a fogadalmát, hogy a fivére az ujjára húzta a gyűrűt. Noha az anyjuk egyengette Raeven és Lyx kapcsolatának útját, mégis mélységes megvetéssel viseltetett a lánya iránt, amit a Devine Ház új ura a húga látszólagos fiatalsága iránt érzett irigységnek tudott be.

– De lesz – hallgattatta el őket gyorsan, mielőtt belemelegedtek volna gyakori vitáik egyikébe. Anyja beteges arca valami mosolyfélére húzódott, de lehetett fintor is. – Látni akarom az arcát, amikor ennyi év után végre a szemébe mondhatom, hogy megöltem az apját.

– Nemcsak az övé, hanem a tiéd és az enyém is – mutatott rá Lyx.

Raeven alig néhány perccel Lyx előtt látta meg a napvilágot, néhanapján ez a kevéske idő mégis éveknek érződött. A mai is egy ilyen nap volt.

– Tisztában vagyok vele – állt meg a torony legfelső szintje előtt Raeven. – Azt akarom, hogy lássa, hogy vette át az anyja helyét az enyém, és hogy még a néhai feleségét is elhódítottam tőle. Azt akarom, hogy lássa, minden, ami egykor és jog szerint őt illette volna, már az enyém.

Ahogy Lyx a karja alá csúsztatta a sajátját, rögvest enyhült a feszültség. Csecsszopó koruk óta még saját magánál is jobban érzékelte a hangulatváltozásait.

A nép úgy tudta, hogy szigorú testgyakorlatoknak és fiatalítókúráknak köszönheti a szépségét.

Raeven azonban ismerte az igazságot.

A felesége gyakorta azért tűnt el hosszú időre Lupercalia sikátorai közt, hogy Shargali-Shi és Kígyókultusza androgün tagjainak keze alatt rettenetes műtéteken essen át. Raevennek elég volt egyszer részt vennie az egyik ilyen, alkímia és az orvosi beavatkozás határmezsgyéjén imbolygó beavatkozáson, hogy megfogadja, soha többé nem tesz ilyet. A Fiolák Mestere állította, hogy képes a húga testébe csatornázni a Vril-ya, az egykor rég Molech-szerte tisztelt Kígyóistenek a hatalmát. Raeven nem tudta eldönteni, hogy igazat beszél-e, az eredményei azonban önmagukért beszéltek. Noha Lyx már a hatvanötödik évét taposta, bármikor letagadhatta volna a kora felét.

– A kígyóholdak egyre dagadnak – jegyezte meg Lyx.

– Shargali-Shi hamarosan gyűlésre hívja a Vril-yaalokat.

A férfi elmosolyodott. Épp a hatnapos hedonista orgiára és a rejtett barlangtemplomokban nyeldekelt megrészegítően édes áfiumokra volt most szüksége, hogy rövid időre megfeledkezhessen az eljövendő bolygókormányzóság terhéről.

– Valóban – mosolyodott el és szinte átszökkent az utolsó néhány lépcsőfokon.

A legfelső terembe vezető előtér sötétjében csupán fekete árnyaknak látszottak az ajtó előtt őrt álló Hajnalgárdisták. A gyér fény ellenére Raeven mindkettejüket felismerte, az anyja személyes testőrségéből helyezték ide őket. Elgondolkozott rajta, hogy vajon az ágyát is megosztotta-e velük, és a szemük ideges rebbenéséből arra jutott, hogy igen.

Elléptek az útjukból, és míg az egyikük kitárta az ajtószárnyakat, a másik mélyen meghajolt előttük. Raeven szó nélkül vonult el mellettük, át a gazdagon díszített előcsarnokon, orvosi termeken és megfigyelőkamrákon.

Albard privát helyiségeinek bejáratánál három Sekrestyés várt rájuk. Mechanicum-uraikat mímelő vörös köpenyeik alól avas zsír- és izzadságszagú implantátumok kandikáltak elő. Nem tartoztak a Mechanicum Kultuszhoz, de már embereknek sem lehetett nevezni őket. Ha nem az ő betanult módszereik tartották volna életben a lovagokat, Raeven már réges-rég szót emel a kiiktatásuk ügyében.

– Nagyuram – köszöntötte az egyik, emlékezete szerint Onaknak nevezett Sekrestyés.

– Tudja, hogy jövünk? – kérdezett vissza Raeven.

– Nem, nagyuram – rázta meg a fejét a férfi. – Igen pontos instrukciókat kaptunk öntől.

– Nagyszerű. Maga kompetens ember, Onak. Sajnáltam volna, ha meg kell nyúzatnom.

A három Sekrestyés sietve tisztult el az ajtószárnyakat kitáró Raeven útjából. Bentről állott, fojtogató húgy, fekália, bélgáz és őrület szagát hordó huzat csapott az arcába.

A lágyan ropogó, teljességgel holografikus kandalló mellett egy mély kanapé terpeszkedett egy megroggyant lábtartó társaságában. Az előbbin ülő férfi kinézetre Raeven nagyapja is lehetett volna. Albard Devine napfény és a féltestvére számára rendelkezésre álló fiatalítókúrák híján alig volt több egy nyomorúságos, emberi roncsnál. Tar, hófehér koponyája a frissen kikelt pajorok színét idézte.

Mielőtt az elméje megbomlott volna, Albard egy köpcös, robusztus testalkatú férfi volt, mostanra a zörgő csontjairól lógó pergamenszáraz bőrével már inkább egy sétáló élőhalottra hasonlított.

Albard egykori jóképű, durva vonásai összhangban álltak azzal az ideállal, amit az emberek egy harcos királytól vártak, ez az ember azonban már rég nem létezett. Az összekapcsolódás során szerzett égési sérülések tetején rengő kelésből sárga genny csörgött le hosszú szakállára. A takonytól és ételmaradékoktól összecsimbókosodott szakáll szinte a derekáig ért, miközben egyetlen elsárgult, hályogos szemével a tüzet figyelte.

– Te vagy az, Onak? – kérdezte remegő, kiüresedett hangon Albard. – Biztosan halódik a tűz, mert fázom.

Még arról sincs fogalma, hogy egy hologramot bámul, gondolta Raeven. E pillanatban elhamarkodottnak tűnt az anyja megjegyzése, miszerint magánál lesz.

– Én vagyok az, bátyám – lépett a kanapé mellé. Az egyre förtelmesebb bűz miatt már bánta, hogy nem hozott magával egy caebagyökeret, amit az orra alá dughatott volna.

– Apám?

– Nem, te idióta! – vágott vissza a fivérének. – Figyelj jól! Én vagyok az, Raeven.

– Raeven? – kérdezte a bátyja, és idegesen fészkelődni kezdett. A mozgolódásra megmozdult alatta valami, Raeven pedig meglepve vette észre Shesha széles hüllőtestét. Az apja utolsó, még élő nágája a nyikorgó bőr hangját idézve váltott pozíciót, miközben kiöltötte villás nyelvét. A két évszázadnál is vénebb Shesha az élete végén járt már. Szinte teljesen megvakult és hosszú teste is elkezdett már összecsontosodni.

– Igen, testvér – térdelt le Albard mellé Raeven, és vonakodva bár, de a térdére fektette a kezét. Még a durva daróc alatt is érezte bátyja vékony madárcsontjait. A gyomra rögvest tótágast állt, amint megérezte a szövet alól felszálló szagokat.

– Nem akarom, hogy itt legyél – jegyezte meg Albard. A szavai hallatán öccsében rögvest feltámadt a remény, hogy talán mégiscsak észnél van. – Mondtam, hogy ne engedjenek be.

– Tudom, de mondani akarok neked valamit.

– Nem akarom hallani.

– De fogod.

– Nem.

– Apánk halott.

Albard végül csak lepillantott rá. Raeven önmagát látta az üveges, reményvesztett szemében. A másik helyére ültetett gépi egység már réges-rég felmondta a szolgálatot.

– Halott?

– Igen, halott – hajolt közelebb a bűz ellenére Raeven. A féltestvére csak most vette észre, hogy nincsenek egyedül, és pislogva nézett el a válla felett.

– Ki van még itt? – kérdezte hirtelen ijedtté váló hangon.

– Anyám, az én anyám – felelte az öccse. – És Lyx. Emlékszel rá, ugye?

Albard a mellkasára hajtotta a fejét. Raeven egy pillanatra már azt hitte, hogy valamiféle vegyszer indukálta álomba zuhant. A Sekrestyések folyamatosan enyhén bódult állapotban tartották a bátyját, nehogy a kiégett idegvégződések hirtelen agyvérzést okozzanak.

– Emlékszem egy ilyen nevű lotyóra – felelte az emberi roncs. Kiszáradt ajkai közül sárgás nyálcsepp folyt végig a szakállán.

Raeven elvigyorodott, amikor megérezte Lyx felhorgadó haragját. Nem egy férfi szenvedett már napokon át ennél enyhébb sértésekért.

– Igen, ő az – felelte Raeven. Ezért később még fizetnie kell, de az utóbbi időben már úgyis jobban élvezte a büntetést, mint a gyönyört.

– Te ölted meg? – fúrta az övébe reumás tekintetét Albard. – Te ölted meg az apámat?

Raeven vetett egy pillantást a nővérére és az anyjára, akik közelebb léptek, hogy minél jobban kiélvezzék a férfi szenvedéseit. Az anyja rezzenéstelenül figyelt, Lyx elvörösödött arcát azonban csak még jobban kiemelte a holografikus tűz.

– Igen, és máig elmosolyodom, ha visszagondolok rá – jelentette ki Raeven. – Már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem. Az a vén mocsok csak nem akarta kiengedni a kezéből a gyeplőt, és átadni nekem, ami engem illet.

Albard szájából hörögve tört elő a Tazkhar-sztyeppe felett fújó szél forróságát idéző levegő. Beletelt pár másodpercbe, mire Raeven rájött, hogy nevetést hall.

– Téged illet? Elfelejtetted, hogy kihez beszélsz? Én vagyok a Devine Ház elsőszülöttje.

– Ó, hát persze – állt fel Raeven, majd a brokátmellény egyik zsebéből elővett selyem zsebkendőbe törölte a kezét. – Nem mintha egy olyan ember kezébe adhatnánk a házunk vezetését, aki még a lovagjával sem képes összekapcsolódni, igaz?

Albard harákolva, újabb adag göbös nyálat köhögött a szakállába. Mikor újra felemelte a fejét, a szeme évtizedek óta először, szinte teljesen tisztán csillant.

– A hosszú évek alatt sokat gondolkodtam, testvér – szólalt meg a köhögőroham elmúltával. – Tudom, hogy felépülhettem volna annyira, hogy elhagyjam ezt a tornyot, de Lyx és te tettetek róla, hogy ez ne fordulhasson elő.

– Anyám is segített – intett a háta mögé Raeven. – Mondd csak, milyen érzés tudni, hogy minden, ami téged illetett volna, most az enyém?

– Őszintén? A legkevésbé sem érdekel – válaszolta Albard. – Azt hiszed, ennyi év után még érdekel a saját sorsom? Anyád játékszerként használt Sekrestyései gondoskodnak róla, hogy éppen csak életben maradjak, és tisztában vagyok vele, hogy soha nem hagyhatom el ezt a tornyot. Úgyhogy egy jó okot mondj, testvér, hogy miért érdekeljen, mit művelsz te odakint a világban?

– Akkor tudod mit? Végeztem veled – vágott vissza Raeven. Alig tudta visszanyelni a haragját. Azért jött ide, hogy megalázza Albardot, de ez a nyomorúságos roncs túlzottan kiüresedett ahhoz, hogy igazi fájdalmat erezzen.

Lyx és az anyja felé pördült.

– Vegyétek le a vért, de igyekezzetek!

– Igyekezzünk? – lehelte Lyx.

– Igen, igyekezzetek – ismételte meg a bolygó újdonsült ura. – A tábornok nagyurak és a légiók haditanácsot hívtak össze, én pedig nem akarom azzal kezdeni a kormányzóságomat, hogy kételyt ültetek el bennük a rátermettségemet illetően.

Lyx vállat vont, majd ruhái rejtett redői közül előhúzott egy nágafogból faragott filézőkést, és néhai férje és féltestvére elé lépett vele.

– Shargali-Shinek szüksége van az elsőszülött vérére – jelentette ki, majd térdre ereszkedett, és Albard nyaka oldalához illesztette a kést. – Nem az összesre, de sokra.

Volt férje az arcába köpött.

– Lehet, hogy gyorsnak kell lennem – vágott vissza szikrázó arccal a nő –, de megígérhetem, hogy üvölteni fogsz a fájdalomtól.