ELSŐ RÉSZ: ATYÁK

 

Hol, vannak a halott istenek kriptái? Ki gyászolja, s önt bort sírhantjaikra? Volt idő, amikor az istenek királyát Zeusznak nevezték, s eretneknek és hittagadónak bélyegeztek bárkit, aki kétségbe vonta főségét és dicsőségét. Azonban akad ma bárki az Impériumban, aki Zeuszhoz fordul az imájával?

És Huitzilopochtli? Negyvenezer hajadont mészároltak le, hogy piramistemplomaikban aztán neki szánt áldozat gyanánt tűzre vessék a szívüket. Ha fintorgott, nem kelt fel a nap, ha tombolt, földrengések tépázták a halandók városait, és ha szomjazott, óceánnyi vérrel öntözték ajkait.

Ma még sincs senki, aki emlékezne Huitzilopochtlira.

És a fivérére, Tezcatilpocára?

Az óidők népei legalább olyan erősnek hitték, mint a bátyját. Közel harmincezer szűzleány szívét emésztette el egyetlen esztendő alatt, de kérdem én, őrzi ma valaki a kriptáját, vagy tudja egyáltalán, hogy hol keresse? Hullajtanak-e könnyet, vagy fonnak-e koszorút kőbe faragott képmása előtti

És a Szúrósszemű Balor, vagy Cythera Úrnője? Vagy Dis, akit a rómaiak qaysara a keltoszok főisteneként azonosított? És Kajara, az Álmodó Kígyó? Taranis, aki már csak egy halott lovagrend ködös emlékeiben és az Egység Korát kutatók jegyzeteiben maradt fenn? Vagy az emberhúsra szomjazó Nzambi király? Vagy Cromm Crúiach hüllőseregei, kiket a Hollóüveg papja űzött el szigetbirtokukról?

Hol nyugszanak a csontjaik? Hol állnak kopjafáik, ahová felköthetnénk az emlékezés koszorúit? Mégis hol, a feledés mely emlékvesztett hónában várják újjászületésük óráját?

Persze nem ők egyedül a halott istenek zsúfolt mauzóleumának lakói. Ott vár köztük Urusix, Esus, Valdur, Silvana, Mithras, Phoenicia, Déva, Kratus, Uxellimus, Borvo, Crannos és Mogons. A maguk idejében mind hatalmas isteneknek számítottak, kik uralták az elemeket, és képesek voltak kiforgatni a sarkukból a világot. Milliárdok fohászkodtak hozzájuk és éltek számtalan parancsolatuk és követelésük szerint.

Egész civilizációk robotoltak nemzedékeken át, hogy kőből és acélból, az Öreg Éj elfeledett technológiái segítségével irdatlan emlékműveket emeljenek nekik. Isteni kívánalmaik értelmezése szent emberek ezreire, tébolyodott papokra, ürülékkel összemázolt képű sámánokra és ópiummámorban fetrengő orákulumokra hárult. Aki kételkedett a szavukban, azt a halálnak adták. Hatalmas seregek vonultak fel a nevükben, hogy elsöpörjék az eretnekeket, és elvigyék hitük szent fényét a távoli vidékek sötétjében tengődő hitetleneknek. Egész kontinenseket adtak a tűznek, és ártatlanok millióit mészárolták le a nevükben. Végül mégis mind elsorvadtak és meghaltak. Szobraikat ledöntötték, és joggal taszították őket a feledés homályába. Ma már csak tébolyult kevesek suttogják áhítattal a nevüket.

Holott a maguk idejében mind magasztos istenek voltak, akikről még a Fehér Istenség szövegei is csak félve, remegő áhítattal tesznek említést. Egy szinten álltak a Legfelsőbb Hatalommal, az idő mégis a sarka alá gyűrte őket, és gúnyt űz csontjaik hamvaiból.

Egész civilizált bolygók imádták ezeket a magasztos, mennyei lényeket. Mindent látók, mindentudók és kortalanok voltak.

Most mégis halottak.

Ha valóban léteztek egykor, akkor is csak az igaz Panteon aspektusai lehettek, maszkok, amik mögé az univerzum első istenei iszonytató gyönyörűségüket rejthették.

Lorgar joggal próbált mindenkit a maga zajos módján e tény hitére téríteni.

Csakhogy a tudása nem ér fel a hitével.

Birodalmi Igazság? Ősi Igazság?

Mindkettő irreleváns.

Létezik egy isten, aki magasabbra emelkedett, mint bármelyik másik, és nagyobb hatalmaknak parancsol az összes elképzelt istenségnél vagy lázálmokban felbukkanó pokolfajzatnál.

Ő a Császár.

Az apám.

És nekem meg kell őt ölnöm.

Ez az egyetlen Igazság, ami számít.