HUSZONEGY

 

Becsszó

A melletted álló

Cortez hagyatéka

 

Lupercalia utcáit megtöltötték a tranzitplatformok felé siető emberek. Alivia a völgy felé dübörgő Galenus lőrésein át figyelte őket. Férfiak, asszonyok és gyerekek cipelték a vállukon vagy telepakolt járműveiken az egész életüket.

A völgy szájából látta a nehézkesen levegőbe emelkedő siklók és a túlterheltséggel küzdő teherhajók és ellátóbárkák hajtóműgőzeit.

– Mit látsz? – kérdezte a Galenus hátuljából Jeph.

– Egy csomó rettegő embert – felelte.

Tudta, hogy jó okkal félnek.

Egyiküknek sem volt száz az egyhez körülinél nagyobb esélye elhagyni a Molechet. Mégis, minden rettegésük ellenére átengedték a Galenust. A Medicae szimbólumának látványa ösztönösen megmozdított bennük valamit, Alivia pedig gyűlölte magát azért, mert fontosabbnak ítélte a küldetését az életüknél.

Végtére is kicsoda ő, hogy eldöntse, ki hagyhatja el a bolygót, és ki nem? A szívét egy pillanatra marokra kapta a gyűlölet az ember iránt, aki ide helyezte, hogy az ő titkát óvja.

Hátrafordult a jármű belseje felé, ahol Jeph, Vivyen és Miska Noama Calderrel és Kjellel üldögélt. Öt ember, akik miatt öt másiknak a bolygón kellett maradnia. Alivia gondolkodás nélkül elfogadta a cserét.

De ettől még semmivel sem lett könnyebb a dolog.

A voxszóró recsegve ismételte meg a két órája folyamatosan sugárzott üzenetet. A beszélő a karrierkatonák jellegzetes tömörségével, közvetlenségével és választékosságával beszélt.

A nő természetesen csapdát sejtett. Biztosan valamilyen galád célból lengetik meg az emberek előtt a hamis remény ígéretét, de minél többször hallgatta meg, annál biztosabbá vált benne, hogy a hang igazat beszélt.

Kiutat kínált a Molechről.

Egy birodalmi hajónak sikerült túlélnie az űrcsatát, és most az aszteroidaövben bujkált. A kapitány kijavíttatta, újra felfegyvereztette, majd határtalan bátorságról tanúbizonyságot téve visszaparancsolta a hajóját.

A Molech Megvilágosodása készen állt rá, hogy evakuálja a bolygóról a Hadúr inváziójának túlélőit. Az időablak folyamatosan szűkült. Az ellenséges hajók valószínűleg most gyújtották be a hajtóműveiket, hogy a nyomába eredjenek.

Ha a Molech Megvilágosodása nem old kereket gyorsan, akkor soha nem is fog.

– Közeledünk a Szélirány Platformokhoz – jelentette a vezetőállásból Anson. Alivia hallotta a hangjában bujkáló izgatottságot. Nem akart mást, mint megállítani a Galenust, hogy összeszedje a barátnőjét, Aliviának azonban nem volt ideje rá, hogy engedjen a férfi vágyainak.

A Hadúr hadserege hamarosan ideér, és már azzal is sokat kockáztat, hogy a leszállóplatformokhoz megy először. De pokolba a küldetéssel, nem fogja hagyni, hogy a gyerekei a Molechen haljanak meg.

Elmosolyodott. A gyerekei.

– Ne aggódj, Anson – mondta, majd elködösítette a férfi aggodalmait, és kellemes érzéseket keltett benne.

– Biztos vagyok benne, hogy Fiaa már ott vár rád. Biztos, hogy nem megy el nélküled.

– Nem, tényleg nem – felelte megkönnyebbült hangon a fiatalember.

Azzal magyarázta magának a hazugságot, hogy a fiú így legalább életben marad.

Alivia azonnal felrántotta az oldalajtót, amint a Galenus morogva, nyikorogva megtorpant. A város fűszereinek illata és a Torger-hegy lábánál égő tüzek füstjének fémes aromája valósággal mellbe vágta.

És mindez elkeveredett a leszállóplatformok kapujában üvöltve tolongó ezrek bűzével. A hangulat a tetőfokára hágott, noha a Hajnalgárdisták minden tőlük telhetőt megtettek, hogy megakadályozzák a zendülés kitörését. A levegőben kézzelfoghatóan vibráltak az érzelmek. Alivia mindent megtett, hogy kizárja őket, ilyen erőkkel azonban ő sem vetekedhetett.

Elnyomott egy szipogást, és visszalépett a Galenusba.

– Jeph, hozd a lányokat! – kiáltott hátra. – Noama, Kjell, itt az ideje, hogy ti is induljatok.

A tenyerével megcsapkodta a vezetőállás ajtaját.

– Gyerünk, Anson, kifelé – mondta. – Rád is szükségem van.

Jeph kimászott a páncélosból és leesett állal nézett körül a hatalmas városban. Noama Calver és Kjell segítettek kiszállni a lányoknak, és közelebb húzták őket magukhoz, nehogy elvesszenek a tömegben.

– Velünk mi lesz? – kérdezte a sebesült katonák egyike, akik a Galenus fedélzetén utaztak velük a fővárosba.

– Maradjanak a helyükön – támogatta meg a szavait egy érzelmi lökettel Alivia. – Mindannyiukra szükségem lesz. Magát hogy hívják?

– Valance. Tizedes vagyok az Arcadii Önkénteseknél.

– Vezetett már Galenust?

– Nem, asszonyom, de van pár órám Trójain – válaszolta készségesen Valance. – A kettő nem különbözhet annyira.

– Kiváló. Akkor üljön be, és járassa a motort. Ha végeztem itt, padlógázon indulunk a Menedék felé. Megértette?

A férfi bólintott és már indult is a vezetőállás felé.

Alivia a többiekhez fordult.

– Kapaszkodjatok egymásba, és senki és semmi kedvéért ne engedjétek el a másikat. Senkiért és semmiért, rendben?

Bár érezte a félelmüket, mégis bólintottak. Összekapaszkodtak, és Alivia is kinyújtotta a kezeit. Az egyiket Vivyen fogta meg, a másikat Miska. A felnőttekkel a nyomukban, szűk, fordított V alakzatban nyomultak be a tömegbe.

A kapu nagyjából száz méterre magasodhatott tőlük, csakhogy az összeverődött emberek hangulata minden egyes távolodó hajtómű zajával egyre komiszabbá vált. Aliviának fogalma sem volt róla, hogy a Hajnalgárdisták milyen kritériumok alapján engedik át őket, de úgy tippelt, hogy az oroszlánrészük egyáltalán nem üti meg azt.

Ellenséges pillantások és szitkok követték őket, ahogy egyre előrébb nyomultak, Alivia azonban elsöpörte őket, bár az erőfeszítés alaposan kimerítette. Számára az ilyesmi sosem ment olyan könnyen, mint Johnnak. A saját képességei a finomabb, empatikus manipulációra terjedtek ki. Mind nagyobb erőfeszítésébe került elcsitítania az egyes emberek érzelmeit.

De működött, a tömeg lassan utat engedett nekik.

A biztonság kedvéért a kabátja belső zsebébe rejtette a töltött Fehrlachot, ha a dolgok tényleg rosszra fordulnának. Bele se akart gondolni, hogy mi lenne a lányokkal, ha a tervei tényleg kisiklanának.

A kapunál dühödt kiáltások harsantak. Panaszos követelések, könyörgések és kétségbeesett meggyőzési kísérletek. A próbálkozók szavai legtöbbször süket fülekre találtak, de a rostély nyikorgásából ítélve legalább néhányan sikerrel jártak.

Alivia a tömeg elejére nyomakodott. Egy díszes kabátot viselő férfi már épp fordult volna, hogy ráförmedjen, ám végül értetlenkedő arckifejezéssel, de inkább félreállt.

– Csak ön után, hölgyem – mondta.

Alivia bólintott, és máris a kapuőrökre irányította a figyelmét. Gyorsan kellett dolgoznia. A mellette álló férfi elméje elég nyitott volt ahhoz, hogy meggyőzze az átengedésükről, a mögötte tolongók azonban már nem lesznek ilyen megértőek. Az őr a vállára vetett puska helyett egy adattáblát és egy tollat tartott a kezében. Talán mennyiségi kvóták lehetnek? Nem számított, ez volt a jegyük a leszállópályára.

– Át kell jutnunk – nyúlt a meggyőzés egy sokkal nyersebb formájához Alivia, amit normális esetben biztosan nem alkalmazott volna. – Rajta vagyunk a listán.

– Név?

– Alivia Sureka – felelte, majd előrerángatta a többieket, hogy az övéket is bemondja. A férfi komor arccal és összehúzott szemmel nézett le a táblájára. Alivia alig bírta módosítani az agya érzékelőközpontjait. A férfiból a Munitorum szolgájaként szinte teljesen hiányzott a képzelőerő. Az egész életét a listái bűvöletében élte.

– Figyeljen ide – mondta a nő, majd átnyúlt a rácson, és megragadta a férfi csuklóját. – Rajta vagyunk a listán.

A katona megrázta a fejét, Alivia azonban az elméjébe idézte a saját, a családja, valamint Noama és Kjell nevét.

– Nem látom a… de, igen, itt is vannak – mondta, és már intett is katonáknak, hogy nyissák a rostélyt. – Öten jönnek.

A forgókapu csak annyi időre lépett működésbe, hogy átengedje a megfelelő számú embert. A kialakításának hála, még nyitott állapotában sem lehetett könnyen megostromolni.

Kjell és Anson boldogan éltek a szabadság váratlan lehetőségével, és elsőként léptek be. Noama már indult volna utánuk, Alivia azonban szorosan magához ölelte.

– Vigyázz rájuk, kérlek – suttogta.

A doktornő bólintott.

– Mindenképp megtettem volna. Bármit műveltél is az őrökkel, velem nem lesz rá szükséged.

– Bocsáss meg – felelte a bűntudattól elvörösödve Alivia. – Tudom, hogy így lesz.

– Vigyázz magadra – kérte Noama. – És bármire készülsz is, siess. Ezeknek a lányoknak szüksége van rád.

Alivia bólintott, és a gyerekeket a kapu felé terelő Jeph-hez fordult, majd átölelte.

– Vigyázz magadra és a gyönyörű lányainkra.

A férfi elmosolyodott, aztán a szavak is utat találtak az agyába.

– Mi? Te itt maradsz?

– Igen – bólintott Alivia. – Muszáj.

– Nem jössz velünk? – kérdezte kibuggyanó könnyekkel Vivyen. Alivia a lány mellé térdelt, és megfogta mindkét kezét.

– Van itt valami, amit még meg kell tennem – mondta.

Miska átölelte a húgát.

– Gyere velünk, Liv. Kérlek.

Alivia átölelte őket, és akkor egy pillanatra megkísértette a gondolat, hogy átlépjen a kapun és velük menjen a siklóval a Molech Megvilágosodására. Ki hibáztatná érte? Mégis mit tehetne egyedül egy egész hadsereggel szemben?

A pillanat elmúlt, a gondolat azonban, hogy soha többé nem látja a lányokat, késként szaggatta a szívét. Könnyes szemmel szorította magához Vivyent és Miskát.

– Sajnálom, de nem mehetek veletek.

– Miért nem? – szipogta Vivyen. – Kérlek, ne hagyj itt minket!

– Ott van nektek apátok – mondta nekik Alivia. – És Noama és Kjell is a gondotokat viseli majd. Van valami, amit el kell intéznem még itt, addig nem mehetek. Ígéretet tettem, amit nem szeghetek meg, bármennyire is szeretném.

– Gyere velünk! – könyörgött Miska. – Kérlek! Szeretlek, és nem akarom, hogy meghalj!

– Nem fogok meghalni – válaszolta a nő. – És ha végzek, rögvest jövök és csatlakozom hozzátok.

– Ígéred? – kérdezte Vivyen.

– Becsszó – bólintott Alivia, noha tudta, hogy sosem fogja beteljesíteni. Számos ígéretét szegte már meg az évek során, de mind közül ez fájt a leginkább.

Egy gyengéd lökéssel elsimította a lányok félelmeit.

– Figyeljetek, mennetek kell. Az a sikló ott felvisz benneteket egy űrhajóra, ahol életetek legnagyobb kalandja vár rátok. És ha végeztem itt, akkor megyek utánatok és újra együtt leszünk, oké?

Bólintottak, Alivia szíve pedig kis híján beleroppant a szemükben csillanó hit láttán. Nem akart mást, mint velük együtt felszállni arra a siklóra, és örökre hátat fordítani a Molechnek, a korábbi ígéret azonban erősebbnek bizonyult.

Előhalászta a kabátja mélyéről a viharvert mesekönyvet. Már nem is emlékezett rá, mióta hordozta magával, de ott, ahová most mennie kell, vajmi kevés hasznát veszi. Nem tetszett a gondolat, hogy a kötet a Molech felszíne alatt végezze, ezért Vivyen kezébe nyomta.

A gerince köré zárta a lány ujjait.

– Szeretném, ha vigyáznál erre a kedvemért, Viv – mondta. – Ez egy nagyon különleges könyv, és a mesék segítenek majd, hogy ne félj.

Vivyen bólintott, és a mellkasához ölelte a kötetet.

– Ugye minden rendben lesz? – kérdezte Miska.

– Igen – felelte könnyei függönyén át Alivia. – Minden rendben lesz.

A hőzáró páncél ellenére is érezte a nyakát felborzoló lehelet éles hidegét. Loken óvatosan rakosgatta egymás után a lábait, és közben igyekezett Ares Voitek hátiegységére koncentrálni. A technogárdista szorosan a testéhez húzta három szervokarját, míg a negyedik passzív auspexével a környező tereket vizsgálta.

Ilyen magasan a Bosszúálló Szellemen egymást érték a biztonsági megfigyelők, ezért rögvest megtorpantak, valahányszor Voitek felemelte a kezét, és megvárták, míg Tubal Cayne kerülőutat keres. Ez utóbbiak többször is jelentősebb helyekre vezették őket, amiket Bror azonnal ellátott a futhark egyre bonyolódó jeleivel.

– Mi történik, ha Hórusz Fiai rátalálnak egy ilyenre? – kérdezte Varren.

– Nem fognak – Ígérte Bror. – És ha igen, akkor mi van?

– Nem fogják egyszerűen csak eltávolítani őket?

A kérdés már Loken fejében is megfogalmazódott, Tyrfingr azonban csak megvonta a vállát.

– Vagy igen, vagy nem. Kár most ezen aggódni.

Loken ekkor furcsa hangra lett figyelmes, mintha valaki a tenyerével csapott volna rá a csövekre. Azonnal fél térdre ereszkedett, és a levegőbe lökte ökölbe szorított jobbját.

– Mi az? – sziszegte Nohai.

– Mintha hallottam volna valamit.

– Severian, van előttünk valami?

A voxaikból gurgulázó statikus zörej tört fel. A jelenség egyre gyakrabban fordult elő, most, hogy közelítettek az orr felé. Voitek a gépszellemek nagyobb sűrűségének számlájára írta a dolgot, Loken azonban nem volt ilyen biztos a dolgában, bár nem tudta volna megmondani, hogy ő minek gondolja.

– Nem gondoljátok, hogy szóltam volna, ha hallok valamit?

– Ez most egy nem volt?

– Igen, ez egy nem volt. És most fogjátok be, és hagyjatok dolgozni!

Az egyik, a hajó hosszában haladó szervizalagúton át érték el az elülső galériákat. Cayne útkereső berendezésének jeleit követték, amikor Loken rájött, hogy a hajónak ezt a részét már valóban látta.

Illetve egészen pontosan úgy érezte, mintha látta volna.

Megállt, hogy meggyőződjön róla, nem tévedett-e.

Nem, valóban nem először látta már ezt a hajó felépítményének rétegei közé rejtett, elfeledett zugot. Odabent épp olyan sötét uralkodott, mint régen, míg a mennyezetre csavarozott csövekből állott víz csöpögött a padlóra. Az olajos pocsolyák közt leégett gyertyacsonkok sorakoztak.

– Valami baj van? – érdeklődött Varren.

– Nem tudnám megmondani – felelte Loken.

A korábbi Világfaló csak felmordult és már ment is tovább. Loken előreengedte Tyrfingrt és Nohai-t, Rubio azonban megállt mellette.

– Azonnal szólj, ha elkezdesz dolgokat hallani.

– Természetesen – Ígérte Loken.

Tovább haladtak a sötétségben, és ahogy Loken azt várta, egy régi visszhangoktól és lágyan szállongó hamutól terhes, állott levegőjű, boltíves térbe jutottak. A falakat vaspántok díszítették, és a fedélzeten szerteszét szórt olajoshordókból szürke nyák szivárgott a padlóra.

A nyomkeresők a sietve a hamuba mázolt térkép fölé görnyedő és sugdolózó Severian és Cayne köré gyűltek.

– Hol vagyunk? – kérdezte Nohai. – Ez a hely nem úgy fest, mint amit érdemes lenne megjelölni. Azt hittem, hogy a terv a fontos helyek felkeresése.

– Ez hely fontos – jelentette ki Loken. – Sokkal inkább, mint hinnéd.

– Csak egy raktár – szagolt a levegőbe fintorogva Rubio. – Bűzlik.

– Itt találkoztak először, nem igaz? – kérdezte csendesen Qruze.

Loken bólintott.

– Kik találkoztak itt? – kérdezte Varren.

– A Csendes Rend – felelte Loken.

– A mi?

– Egy harcos páholy – indult el körbe a teremben Rubio. A falakat acél csontvázakként ölelték az állványzatok. A szétdobált porfogó leplek festetlen zászlóknak tűntek a földön, mintha a bármelyik pillanatban visszatérő kelmefestőkre várnának. – Innen indult hát a romlás.

– Nem – rázta meg a fejét Loken. – Az már jóval korábban felütötte a fejét, de itt vert gyökeret.

– Tag voltál? – érdeklődött Severian.

– Nem. Te?

Severian megrázta a fejét.

– Már az én időm után álltak össze. És te, öreg?

Qruze úgy húzta ki magát, mint aki számára már a puszta gondolat is sértő.

– Természetesen nem. Már akkor sem értettem, hogy mi szüksége a légiónak ilyesmire, amikor Erebus elhozta közénk a gyakorlatot. Akkor is ezt mondtam, és most is ezt mondom.

Loken is elindult, és közben felidézte a napot, amikor Torgaddon oldalán eljött a páholy egyik találkozójára.

– Jártam már itt – mondta. – Illetve nem egészen pontosan itt, hanem egy ehhez hasonló helyen.

– Nem azt mondtad, hogy nem voltál tag? – szegezte neki Bror.

– Tényleg nem. Torgaddon hozott magával, mert azt gondolta, hátha belépek a rendbe.

– És miért nem csatlakoztál? – kérdezte Varren.

– Azért jöttem el, hogy lássam, mit művel a Csendes Rend – kezdte a válaszát Loken. – A kompániám egy harcosa nem sokkal korábban… meghalt. Ő tag volt, és tudni akartam, hogy a rendnek köze volt-e a halálához.

– És?

– Közvetlenül nem, de hiába látszott a harcosok ártalmatlan gyülekezetének, már az első perctől éreztem, hogy valami nincs rendben a páhollyal. Túlságosan belejöttek a titkolózásba, én pedig nem tudtam rávenni magam, hogy csatlakozzak egy ennyire titokzatoskodó társasághoz.

– Jól tetted, hogy bíztál az ösztöneidben – biccentett Rubio.

Loken bólintott, de mielőtt bármit felelhetett volna, Rama Karayan ugrott le a falak előtt magasodó egyik állványzatról. Egy páncélos űrgárdista jelentős súlyt nyomott, ő mégis szinte hangtalanul fogott talajt.

– Fedezékbe – súgta. – Valaki közeleg.

A nehéz csuhákat és maszkokat viselő halandók hármas-négyes csoportokban szivárogtak a terembe. Loken figyelte, hogy gyűlnek össze egy általa korábban működésképtelen összefolyónak vélt tárgy körül. Egy lekötözött ponyvával fedték le, ám amint az első érkezők elvágták a köteleket, és lerántották a leplet, azonnal rájött, hogy mekkorát tévedett.

Ez már nem a páholy egy gyülekezőhelye volt.

Nehézkesen kutatott a megfelelő szó után.

Templom. Szentély.

A ponyva alatt egy tömbszerű, poros, okkersárga márványból emelt, furcsán ismerősnek látszó oltár hevert. Beletelt egy percbe, mire rájött, hogy hol látta korábban.

– A Davin – suttogta. – Az oltárkő a Davinról származik.

Severian azonnal felkapta a fejét a szavai hallatán, és mutatóujját az ajkaira helyezve megrázta a fejét. A hívek csendesen, ájtatosan érkeztek, míg végül már legalább százan tolongtak a helyiségben.

Senki sem szólt egy szót sem, mintha valami komor ügy hozta volna össze őket. Néhányan letérdeltek az oltár körül, míg mások felállították a felborult olajoshordókat, majd papírok, rongyok és olajos fiolák segítségévei újra meggyújtották a kihunyt tüzeket.

Az üzemanyag gyorsan begyulladt és hamarosan az egész terem kellemes melegben fürdött. A számtalan test árnyéka mintha érzékelhetetlen zenére táncolt volna a falakon a lángok fényében.

Végül egy meztelen alakot vezető nyolcfős társaság bukkant fel a bejáratnál és rögvest az oltár felé indultak. A fogoly az izmai és csontozata alapján csak transzhumán lehetett. A vállaira omló lepel épp csak a derekáig ért.

Severian két ujjával a szemeire bökött, majd felvont szemöldökkel a majdnem teljesen meztelen transzhumánra mutatott.

Loken megrázta a fejét. Nem ismerte fel.

A halandók az oltárhoz vezették az alakot, és láncokkal a fedélzet padlójához kötözték. A lepel leomlott a válláról, és Loken ekkor vette észre a lapockájára tetovált Ultimát.

A XIII. Légió harcosa.

Loken Rubio búvóhelyére emelte a tekintetét.

Nem látta a könyvtárost, de a sötétség alig észrevehető hullámzása alapján ő is kiszúrta a jelet.

– Miért nem harcol? – kérdezte suttogva Loken, és ezúttal választ is kapott Severiantól.

– Talán mert bedrogozták. Figyeld a mozdulatait.

A korábbi Holdfarkas látta, hogy a testvére nagyrészt jól mérte fel a helyzetet. A harcos ernyedt vonásokkal állt, akár egy alvajáró. A karjai lazán lógtak az oldala mellett és a feje is a mellkasára borult.

Miután lekötözték, a csuhás alakok monoton, érthetetlen kántálásba kezdtek. Loken autoérzékei rovarcsípésszerű statikus zörejként érzékelték az egymással viaskodó nem-hangokat.

A kántálás tetőfokán egy újabb, a lekötözött harcos méreteivel vetekedő alak lépett a terembe. Ő is csuhát viselt, Loken mégis azonnal felismerte a céltudatos lépteiről és lágyan ringatózó vállairól.

– Serghar Targost – suttogta. – A páholymester.

Loken ujjai megszorultak a lánckardja markolatán, Severian azonban kinyúlt, és a gombra tette a kezét, majd ingatni kezdte a fejét.

– Meg kell halnia – sziszegte Loken, miközben Targost kiemelt egy marék hamut az egyik lángoló hordóból, és szétmázolta a lekötözött harcos mellkasán.

– Ne most – figyelmeztette Severian.

– Akkor mikor?

Targost ezután előhúzott a csuhája alól egy rövidke, félgömb markolatgombbal ékített gladiust. Hórusz Fiai nem kedvelték különösebben ezt a fegyvert. Túl rövid és mechanikus. Jobban illett az egy entitásként küzdő harcosok kezébe. A pengéje tompán csillant, mintha szénporral vonták volna be, miközben Targost nekiállt íves sebeket metszeni vele a fogoly húsába. Az Ultragárdista nem kiáltott fel, de hogy az akaratereje vagy a beadagolt áfiumok miatt, azt Loken nem tudta eldönteni.

– Mikor? – kérdezte túlságosan erélyes hangon. Fejek villantak a sötétség felé. Senki sem vehette észre őket, Loken mégis visszafojtott lélegzettel figyelte, hogyan folytatja Targost a rituálét.

Severian szeme dühösen lángolt fel, majd a túloldalon magasodó legnagyobb állványzat teteje felé villant. Loken nem látott semmit a mennyezetig nyújtózó csövek között. A lángok nem vetettek oda árnyékot, holott kellett volna.

– Karayan?

Severian bólintott.

– Majd ő lelövi.

Lokent bosszantotta, hogy nem a XVI. Légió egy harcosa végez Targosttal, de Severiannak igaza volt. Elengedte a markolatot, és az engedelmesség jeleként széttárta az ujjait.

– Tartsd csak kéznél a fegyvered – figyelmeztette Severian. – Senki sem juthat ki.

Ezután felnézett az árnyak közé, majd a mutatóujjával a sisakjára bökött, közvetlenül a két szemlencse közé.

Felemelte három ujját. Kettő. Egy.

A tompa torkolattűz egy pillanatra a mennyezetre festette Rama Karayan körvonalait. Loken épp csak annyit várt, hogy Targost a földre zuhanjon, és ellökte magát a faltól. A hétméteres zuhanás végén olyan erővel dübbent a földre, hogy a súlya alatt behorpadtak a fedélzet lapjai. Kardja üvöltve röppent elő a hüvelyéből, miközben a kultisták közé rontott. A fogak minden egyes döféssel és fentről indított vágással mohón szaggatták a húst, a csontot és a szövetet.

Loken az általuk is használt boltíves bejárathoz rohant és úgy állt meg előtte, mint egy mitikus hősre váró őrző. Csakhogy ezúttal nem hősökkel, hanem az emberiség söpredékével kellett felvennie a harcot, olyanokkal, akik azonnal meghallották a légión belül munkálkodó romlott erők könnyű hatalmat kínáló sziréndalát.

A háborúra alkalmatlan nyomorultak másra sem voltak jók, mint hogy sötét, idegen hatalmaknak áldozzák a náluk érdemesebbek vérét. Ívelt pengékkel, vagy a mind leromlottabb állapotú hajó romjaiból eszkábált husángokkal, hullámokban estek neki.

Hagyta, hogy közelebb érjenek, aztán szánalom nélkül felszecskázta őket.

Időközben a többi nyomkereső is talajt ért a halandók közt. Varren láncbaltája véres ösvényt vágott köztük, míg Voitek úgy tépkedte le szervokarjával a végtagjaikat, ahogy a kegyetlen gyermekek a legyek szárnyait szokták. Tyrfingr puszta kézzel püfölte őket, és közben fennhangon gajdolt, mintha csak az ivócimboráival öklözne.

Loken egy idő után már nem is számolta, hányat ölt meg.

Nem eleget, de idővel egyszerűen elfogytak.

A páncélja tetőtől talpig úszott a vérben. Harc közben végig érzett maga mögött egy másik jelenlétet, mintha egy láthatatlan vívómester figyelte volna a mozdulatait. Noha ki sem fulladt, mégis hörögve, visszhangosan nyeldekelte a levegőt.

Pislogva próbált rendet tenni a fejében a mészárlás másodperceit követően.

Rubio gyilkos tűzben égő kezekkel állt egy halom tetem közepén. Cayne fejszéjéről vaskos cseppekben csörgött le a vér, míg Severian éppen egy fejetlen kultista rongyaiba törölte a pengéjét.

Qruze és Cayne ezután óvatosan megközelítették Serghar Targostot, Lokent azonban a legkevésbé sem érdekelte az elesett páholymester. Ehelyett Ares Voitekkel és Nohai-jal a leláncolt Ultragárdista segítségére siettek. Míg Voitek a szervokarjaival elpattintotta a bilincseit, Nohai letérdelt mellé, felemelte az ernyedten lógó fejét, majd a nyaka oldalára szorította az ujjait.

– Mit műveltek veled, testvér? – ért oda Rubio, és rögvest letépte magáról a sisakját. A feje körüli kristálymátrixban kihunytak a fények, a szemében azonban még ott izzott a tűz.

– Ismered őt? – kérdezte a könyvtárostól, amikor meglátta rajta a felismerés jeleit.

– Proximo Tarchonnak hívják – válaszolta Rubio. – A Huszonötödik Század tisztje. Az Arrigatán együtt vonultam velük, Erikon Gaius vezetése alatt.

Loken nagyon is jól emlékezett arra a vértől iszamós világra. Varrenre sandított, és látta rajta, hogy ő sem felejtett el semmit. Csakhogy most nem volt idejük a múlt bűnein rágódni.

– Hogy a Trónba került ide? – kérdezte Loken.

Rubio is letérdelt a fogoly mellé.

– Hogy kerül bármelyikünk oda, ahol épp most van? Véletlen? Rossz szerencse? Hórusz Fiai biztosan csatában ejtették foglyul.

– Szóval az Ultragárdisták mostanában már hagyják foglyul ejteni magukat? – kérdezte a baltája pofáját tisztogató Varren.

Rubio megajándékozta egy haragos pillantással, de ahelyett, hogy az egykori Világfalóra vesztegette volna a szavait, inkább Altan Nohai-hoz fordult.

– Mit tettek vele?

– Egyelőre nem tudom – felelte Nohai, és a Proximo Tarchon testébe ágyazott aljzatok egyikébe csúsztatott egy adatkábelt. – Valószínűleg erős drogokkal kezelték, de hamarosan többet fogok tudni. De ne aggódj, visszahozzuk az élők sorába.

Ahogy Rubio végigfuttatta az ujját a testvére bőrébe karcolt jeleken, Lokent kényelmetlen érzés fogta el a szabályos vonalak láttán.

– Felismered őket?

– A Tizenharmadik Légiónak több primitív törzsi kultúrát is ki kellett irtania a Nagy Hadjárat kezdeti éveiben. Ott találkoztam már ilyen jelekkel. – Hangjának reszelős élén túl ökölbe szorított kezei is ékesen árulkodtak a haragjáról. Csuklyája körül hideg fények lobbantak és Loken szája előtt hirtelen párává fodrozódott a lehelete.

– Mik ezek? – kérdezte.

– Idéző szigillumok.

– Az meg mit jelent?

– Azt, hogy maleficarum – bökött hátra véres hüvelykujjával Targost teteme felé Bror Tyrfingr. – Az a hulla ott hátul megpróbálta megidézni és ennek a gúnyájába öltöztetni az Alvilág egy teremtményét.

– Alaposan leegyszerűsítve – jegyezte meg Rubio, majd egy intéssel elvette Bror csípős válaszának élét. – De valóban erről van szó.

– És ez nem az első ilyen alkalom – morogta Bror.

– Nézzétek csak azokat a vonalakat. Nem habozott és nem hibázott. Már korábban is csinált ilyet. Túl sokszor, túl sok emberen. Szerencsés a testvéred, hogy épp most jártunk erre.

Loken magukra hagyta őket, és a Serghar Targost teste mellett guggoló Cayne-hez és Qruze-hoz lépett.

Karayan különlegesen kialakított boltlövedéke letépte a hátán heverő páholymester csuklyáját. A fejéből csak agydarabkák és néhány elhajlott acél feszítőelem maradt. A bőrcafatok és a csontdarabkák körül húskampók lógtak. Az egyik szeme pépes szövetté robbant, a másik bevérzett és továbbra is véres könnyeket izzadt magából.

– Túl könnyen megúsztad – vetette oda neki Loken.

– Samus itt van – ült fel minden figyelmeztetés nélkül Targost.

Qruze a fenekére huppant, amikor a páholymester keze kobraként előrelendült és a puszta ujjaival Tubal Cayne torkához kapott. A korábbi Vasharcosnak kiáltani sem maradt ideje, Targost egyszerűen kitépte a légcsövét.

A sebből végzetes mennyiségben spriccelt elő a vér.

Cayne hátrazuhant, és hiábavalóan próbálta elállítani a vérzést. Targost talpra állt. A feje helyén nagyjából koponya formájú fekete lángok lobogtak.

– Samus áll a hátad mögött – nézett Lokenre.

Sába Királynőjének kibelezett, lángoló teteméből vaskos oszlopban szállt fel a barlanghangár mennyezete felé a füst. A pusztítást a többi ágyúnaszád sem úszta meg, az olvasztárbombák fémsalakká égették a hajtóműveiket, míg a pilótafülkébe dobott maroknyi páncélromboló-és repeszgránát a kezelőszervek e világi pályafutására tett pontot.

A mészárlást túlélő harminc Ultragárdista némán figyelte, hogyan ég porrá a menekűlőút. A Rinóik szintén köhögő, ki-kihagyó hajtóművekkel haldoklottak mögöttük.

Arcadon Kyro büszkén állt a saját keze okozta pusztítás előtt, és maga mellé döfte a talajba a XIII. Légió vexillumát, az egyetlen dolgot, amit a lőszeren és a fegyvereken kívül eltávolított Sába Királynőjének belteréből.

A sisakját a csípőjéhez mágnesezte, míg a kísérleti szervohámjának karjai a vállaihoz húzva pihentek.

Hamutól mocskos arcán könnycseppek gördültek végig.

– Mit tettél? – kérdezte hitetlenkedve Castor Alcade.

– Amit tennem kellett – felelte Kyro. – És amire te nem voltál hajlandó.

Didacus Theron dühödt léptekkel indult meg a szégyentelen technogárdista felé, Alcade azonban visszatartotta. Épp elég rossz volt, hogy légiós küzdött légiós ellen, de hogy egy Ultragárdista kezet emeljen egy másik Ultragárdistára? Felfoghatatlan, még akkor is, ha olyan időket éltek, amikor az efféle gondolatok szinte hétköznapivá váltak.

– Halálra ítéltél minket – sziszegte Didacus Theron.

– Megástad a sírunkat ezen a nyomorúságos sárgolyón!

– A nyomorúságos sárgolyón, amit a Császár bízott ránk – emlékeztette Kyro. – Vagy elfelejtetted tán az eskünket?

– Semmit sem felejtettem el – köpte Theron.

– Elfelejtetted, hogy milyen hatalomból gyökerezik a fogadalmad.

– Akkor emlékeztess rá.

– Az eskütétellel tanúdnak kéred a Császárt, és elfogadod, hogy felelősséget vállalsz a fogadalmad teljesítésének mikéntjéért.

Theron az energiakardja markolatára fonta az ujjait. Alcade tudta, hogy elég egy újabb apró provokáció, és levágja Kyrót. Theron ízig-vérig calthiként viselkedett. Pokróckemény volt és hirtelen haragú, és csak a hatalmas szíve tartotta vissza attól, hogy az első szóra felkoncolja a technogárdistát.

– Az otthonom lángokban áll – recsegte Theron. – De az Ultramart még megmenthetjük. Ez a világ elveszett. Mit érünk el azzal, ha vele halunk? Hogy szolgáljuk vele a Császárt, Kyro? Az Ő Halálangyalai vagyunk, ez a Hórusz ellen vívott háború pedig felrúgta az erőviszonyokat.

Ezután felnyúlt a vállvasáról lifegő, égett szélű papírdarabot a páncéljához rögzítő viaszpecsétért. Letépte és félrehajította.

– Az olyan fogadalom, ami csakis a halálba vezethet, az nem is fogadalom – mondta. – A Calthnak szüksége van ránk, és te ide béklyóztál minket.

– A megpróbáltatások nem oldoznak fel az esküink megtartásának kötelessége alól – vágott vissza Kyro. – Sőt, sokkal inkább megkövetelik, hogy hűek maradjunk hozzájuk, mint amikor könnyű beteljesíteni őket.

Theron hófehér bütykökkel húzta elő a kardját.

Alcade mélyen beszívta a levegőt. Már így is túl messzire mentek.

– Centurio!

Theron haragtól lángoló arccal fordult felé.

Alcade jól ismerte a dühét. Ő is ugyanezt érezte, ám az északon lezajlott mészárlás emléke nyomán a jéghideg gyakorlatiasság átvette az irányítást a szíve felett.

– Hagyd el, Didacus, igaza van – engedte ki lassan, rezignáltan a levegőt Alcade. – Az olyan eskü, amit kényünk-kedvünk szerint félredobhatunk, nem is eskü igazán. Megfogadtuk, hogy megoltalmazzuk a Molechet, és ezt is fogjuk tenni.

– Még magunk mögött hagyhatjuk a Molechet, legátus.

– Theron hangjában még ott lobogott a harag, de a lángja minden egyes kimondott szóval egyre jobban megfakult.

– Szerezhetünk magunknak egy másik orbitális járművet, vagy elfoglalhatunk egy immatériumképes hajót, és folytathatjuk a harcot. Harminc Ultragárdista nem olyan erő, amire csak úgy legyinteni lehet.

– Meghoztam a döntésem – szögezte le Alcade. – Ügy lezárva. A Molechért vonulunk.

Theron már azon volt, hogy újabb érvekkel hozakodjon elő, a legátus azonban a szavába vágott.

– Azt mondtam, ügy lezárva!

Egy pillanatra eljátszott a gondolattal, hogy Theron esetleg megtámadja, a kötelesség iránti évtizedes hűség azonban nem engedett teret az engedetlenségnek.

– Ahogy kívánod, legátus – hajtott fejet. – A Molechért vonulunk.

Alcade egy intéssel a Kyro által felhalmozott fegyverek és lőszer felé intett.

– Vegyetek magatokhoz minden lőfegyvert és pengét, amire szükségetek lehet.

Ezután Kyro elé lépett.

– Bármikor máskor a megrovás vörösébe öltöztetnélek, de jelen helyzetben minden bolterre szükségem van. Úgyhogy állj be a sorba, és hozd magaddal azt a lobogót. Ha már a Molechen kell, hogy érjen a vég, akkor az Ultima jele alatt akarok meghalni.

Ekkor mozgásra lett figyelmes a hangár bejáratánál.

A Hadsereg egy széles járműve dübörgött be a hangárba, egyenesen a harminc, felé lendülő bolterrel szemben. Az automata védelmi rendszerek is befogták, az oldalára festett vörös kígyómotívum láttán Alcade azonban egy gondolati paranccsal leállította őket.

Az oldalán feltáruló nyílásból ezután egy véres kabátot és a méreténél több számmal nagyobb durva katonai gyakorlót viselő, karcsú nő ugrott le, öt férfival a nyomában. A tartásuk alapján a Hadsereg katonái lehettek. Fegyvert viseltek, de nem jelentettek fenyegetést.

– Kik maguk? – követelte az Ultragárdista.

A nő megkönnyebbülten mosolyodott el.

– Alcade legátus – kezdte. – A nevem Alivia Sureka, és igen nagy szükségem lenne a segítségükre.