HÚSZ

 

A lupercaliai csata

 

A Mennykősólyom füstölgő, kibelezett tetemként hevert a porban. Éppen csak sikerült a felszínig juttatnia őket. Soha többé nem fog repülni, de kit érdekel? Abaddon előtámolygott a lángok és a romok közül, és azonnal a Justaerineket hívta.

Ketten biztosan meghaltak, egy nem válaszolt.

Akkor legyen három halott. Nagyjából ennyire számított a Vasököl-hegyet védő ágyúk közelében. Sokkal többet is veszíteni fognak, mire elfoglalják a hegy lába körül és a külső lankák közt acélgombákként szétszórt bunkereket és lövészárkokat. Az orom felé villanó ágyúnaszádokról egymás után indultak útnak a Tájfun rakéták és villantak meg a rájuk szerelt forgótáras gépágyúk és hurrikánbolterek.

A Justaerinek feje felett tüzérségi lövedékek és légvédelmi tűz hasította fel az eget. A detonációk, repeszek és a folytonos zárótűz nyomán finom szürke por és izzó pernye szitált a fejükre. A Viharmadarak nehezebb célpontot jelentettek a Mennykősólymoknál, a védők iszonyatos tűzereje azonban percről percre többet radírozott le az égről.

A dombok közt legalább tucatnyi ágyúnaszád roncsa lángolt már. Természetesen nem lezuhanni akartak, de tudták, hogy jó eséllyel ez fog történni, és elfogadták a kockázatot. A becsapódási zónákban lángoló tüzek körül ötszáz terminátor egyenesedett fel.

A birodalmi tüzérek most biztosan azt hiszik, hogy sikerült visszaverni a jobbjukról érkező légitámadást. Tévedtek. Csak az, hogy egy gép lezuhant, még nem jelentette feltétlenül, hogy az utasai is meghaltak.

Különösen, ha azok az utasok Hórusz Fiai.

Abaddontól balra ekkor a sziklák közé csapódott egy Viharsas. A roncs lőszerkészlete hatalmas gombafelhővé robbant. A fekete füstből Falkus Kibre alakja bontakozott ki.

– Te lezuhantál egyáltalán? – kérdezte az Özvegycsináló makulátlan páncélja láttán.

– Nem. A pilótának sikerült egy rézsű oltalmában letennie a gépet – intett a kombi bolterével Kibre. – Ötszáz méterre, keletre.

– Esküszöm, hogy te vagy a legmázlistább anyaszomorító, akit ismerek – recsegte Abaddon. Fagykor döngő basszusa teljesen elerőtlenedett. A Császár tüzes angyala megfosztotta ettől az aspektusától, és csak ezt a reszelős hörgést hagyta meg neki. Az Özvegycsináló pár zúzódást leszámítva persze sértetlenül úszta meg azt a csörtét is.

– Minél többet harcolok, annál szerencsésebbé válok.

Abaddon bólintott, majd a sisakkijelzője sarkában lebegő visszaszámlálóra pillantott.

Négy perc.

A lezuhant ágyúnaszádok füstje egyelőre elrejtette őket a védők elől, ez azonban nem fog sokáig tartani. A mezőn eközben újabb regiszterbe csapott a tüzérség dübörgése. Egyelőre továbbra is a hátvéd nehézütegei tüzeltek, a fő roham még váratott magára.

– Továbbra is minden a tervek szerint halad? – kérdezte Kibre.

– Úgy fest.

– Akkor jobb, ha fedezéket keresünk.

– Mit szólsz ahhoz sziklához?

– Csenevésznek tűnik.

– Nem látok jobbat.

Abaddon bólintott, és csatornát nyitott a Justaerinek felé.

– Új támadási pozíció – kezdte. – Fejlődjetek fel rá, és húzzátok be az ostoba fejeteket!

– Milyen lelkesítő – görögte Kibre. – Már értem, miért téged tett meg első kapitánynak Lupercal.

– Most nem lelkesíteni kell – mordult fel Abaddon –, hanem reménykedni, hogy az átkozott Mechanicum nem téveszti el a célt.

Var Zerba a Molech körül keringő orbitális védelmi platformok egyik legidősebbjeként jelentős arzenálra tett szert az évtizedek során. A torpedó- és rakétavetők, tömeggyorsítók, párhuzamosított sugárvetők és a számtalan makroüteg mind egyetlen célt szolgáltak: az ellenséges flották szétzúzását.

De az efféle fegyverek a felszínen is legalább akkora pusztítást vihettek végbe.

Ezekiel Abaddon gyakorlatilag sértetlenül foglalta el Var Zerbát, a Selenar Lándzsája, valamint a Végtelen Sajnálata pedig kis híján kiégették a reaktoraikat, mire a Molech óceánjainak egyike felett kijelölt geostacionárius pályájáról a Lupercaliától északra húzódó mezőgazdasági területek fölé vontatták.

A csatamezőtől kicsit nyugatra állították meg, hogy számításba vegyék a bolygó fordulatát, de egyébként tökéletes pozícióba került iszonyatos rombolóereje szabadon engedéséhez.

Az orbitális bombázás nem tartozott sem a finom, sem a pontos fegyverek közé. Aktív csatamező közelében pedig még szinte sosem vetették be. A felvonultatott irdatlan tűzerő túl veszélyes, kiszámíthatatlan és pusztító volt ahhoz, hogy bárki vállalja a kockázatot. Egy rosszul begyújtott hordozórakéta, egy légköri zavar vagy egy hibás számítás is katasztrofális mértékben téríthette le a pályájáról az egész városok elpusztítására elegendő lövedékeket.

Csakhogy amikor a célpont a Molech legnagyobb hegysége volt, ennyi kockázat még belefért.

A Vértestvérek kivont kardjukat a földbe döfve térdeltek. Mind felkenték karmazsin vértjükre a Feketét, és most várták, hogy a köztük tallózó Serkan őrző megfesse hamuval a vállvasukat díszítő szárnyas vércseppet. Míg odakint a lövegek tovább ritkították az ellenséget, az őrző minden harcosnak juttatott egy keveset a bölcsességéből, és meghallgatta utolsó szavaikat.

Egyikük sem dédelgetett illúziókat, tudták, hogy ez lesz az utolsó csatájuk. Drazen Acorah is tisztában volt vele, hogy ez lesz az utolsó napfelkeltéje, a gondolat mégsem foglalkoztatta igazán. Bár ő maga sem tudott magyarázatot adni a történtekre, kétség sem férhetett hozzá, hogy birodalmi katonákat öltek meg a dzsungel mélyén.

Nem elég, hogy állatokként vadásztak, és ártatlanok vérét ontották, de még a légió legnemesebb és legtisztább ideáinak bajnokaként is kudarcot vallottak. A Hadúr már így is annyira bemocskolta a légiók jó hírét, hogy soha többé nem bízik majd bennük senki úgy, mint korábban, és ennek a Vérangyalok is a részesei voltak.

A Vértestvérek harcolni jöttek a Molechre, erre a csatatérre azonban meghalni érkeztek.

Vitus Salicar hatvankilenc Vérangyallal együtt állt fel, és lökte tisztelgés gyanánt az ég felé a kardját. Nem az elismerésükre méltatlan ellenséget üdvözölték, hanem még egyszer, utoljára lerótták tiszteletüket a Császár, a Terra, Sanguinius és a Baal felé.

Míg Salicar egy olajos kendővel a port törölgette a kardjáról, Acorah észrevette a vércseppet formázó markolatgombról himbálózó dögcédulákat. Acorah-nak nem volt szüksége pszichikus képességeire, hogy érezze a rájuk nehezedő bűntudat súlyát. A rozsda és az alvadt vér aromája ékesen tanúskodott mindenről.

Salicar megérezte a pillantását, és a hüvelyébe lökte a pengét. A cédulák csörögve ütődtek a bőrrel borított acélhüvelynek.

– Tartani akarod magad a tervedhez, igaz? – kérdezte a hadnagya.

– Igen – erősítette meg Salicar. Ökölbe szorította a kezét, majd behajlított könyökkel a magasba emelte. A válaszul feldübörgő tíz Rinó fekete kipufogógázokat öklendezett a levegőbe. Hajtóműveik robaja megrengette a talajt.

– Ne próbálj lebeszélni, Acorah. Nem szeretném vitával bemocskolni ezt a pillanatot.

– Semmi ilyesmit nem terveztem – mondta, noha a lázadó gondolat már korábban átsuhant az agyán, de azonnal elvetette. Jelentős hatalmaknak parancsolt, de egy ilyen kőkemény akaratnak még ő sem szabhatott más irányt. – Hiszed, hogy ez a büntetésünk?

– Igen – bólintott Salicar.

– Tévedsz – tette kezét a parancsnoka vállvasát díszítő, félig takart vércseppre. Bensőséges gesztus volt, talán túlságosan is az. Csatatestvérek voltak, barátoknak azonban nem nevezték volna egymást.

Salicar lenézett a karjára.

– Ha nem büntetés, akkor mi?

– Igazság.

– Előre! – üvöltötte Aximand.

A Harmadik osztag kitört a fedezékéből és az ungerrai csatagigászok Karom gépágyúinak és rakétáinak fedezőtüze mellett, folyamatosan lőve futásnak eredt. Az acélhálós erődítéseket nagy kaliberű lövedékek és imbolyogva becsapódó rakéták ostromolták. A törmelékkel feltöltött építőkockákra hasonlító tömbök elsőrangú ideiglenes védelmet biztosítottak.

Akár ideiglenesnek szánták őket, akár nem, Hórusz Fiai le fogják rohanni mindet.

A hátuk mögött lezuhant és a leszállás forróságától füstölgő Viharmadarak sorakoztak. A gépekből közel ötszáz légiós özönlötte el az Untar-magasföldet, alig száz méterre a lépcsőzetes védvonalaktól.

Érkezzenek bár szárazföldön, vízen vagy a levegőből, az utolsó száz métert csak olyan harcosok tehették meg, akik készek voltak szemtől szemben megütközni az ellenséggel.

A birodalmi vonal egyik szárnya a hegyláb lankáin állt fel és lágy félhold alakban kígyózott egészen a Vasököl-hegy gigászi tömbjéig.

A kettő közti húsz kilométert birodalmi gyalogosok és páncélosok összefüggő vonala foglalta el. Alaposan beásták magukat, kihasználták a terepviszonyokat, és a jelek szerint a parancsnokuk is értette a dolgát. A vonalak felett kavargó szürke miazmában békésen megfért egymás mellett a kipufogógáz és a Lupercal nehéztüzérsége okozta detonációk füstje.

Aximand még innen is érezte a városok eltörlésére elegendő fegyverekkel viaskodó titánok lépteinek dübörgését. Az arcvonaluk közepén tornyosuló Imperátor egy tapodtat sem mozdult. Egyedül a felsőtestét forgatta, hogy célra tartsa világpusztító fegyvereit. Az ütegei minden lövésükkel véres sávokat robbantottak a Hadúr seregébe. A Pokolvihar ágyúja és a plazmarombolója is százával gyilkolta Lupercal katonáit. A felső tornyait és bástyáit füstbe borította a rakéták, a lézerágyúk és a hurrikánbolterek tüze.

Az Imperátor egymaga cafatokra szaggatta a Hadúr seregét.

Legalábbis annak halandó részét.

Aximand ekkor világos villanásra lett figyelmes a gigászi titán lábánál. Karmazsinvörös Rinók száguldottak elő ék alakzatban, hogy kettéhasítsák a támadók rohamát. Dicsőséges ellentámadás, egyenest az ellenség szívébe. Ilyesmit csakis a légiók harcosai merészelnének.

– Vakmerőek, de ostobák – dünnyögte Aximand. Az ellenség iszonyatos túlerejét még a Vérangyalokhoz hasonlóan hatalmas harcosok sem küzdhették le.

Egy sistergő lézersugár rángatta vissza a valóságba.

– Arra! – üvöltött fel, és a lépcsőzetes védmű egyik pontjára mutatott, ahol a Viharmadarak számtalan rakétáinak egyike felszaggatta az acélhálós barikádok egyik tömbjét. A törmelék kis híján kiömlött. Csak egy kis segítségre volt szüksége.

– Orius osztag, romboljátok le azt a falat! Baelar, amint megnyílt a rés, vegyétek be!

A tőle balra magasodó sziklák közül rakéták vágódtak elő. Törmelékdarabok lövelltek a magasba, majd hullottak vissza szilánkokként. Még el sem oszlott a detonáció pora, amikor a Baelar osztag már mozgásba lendült. Aximand rohamcsapatai a fejük felett magasodó sziklán landoltak és itt izzottak fel a hátirakétáik is.

Lövedékek tapogatóztak feléjük. Hatan még azelőtt lezuhantak, hogy elérték volna röppályájuk csúcsát.

– Láttad ezt? – követelte Yade Durso.

– Persze.

– Halandók nem lőnek így.

– Egyetértek. Légiósok voltak.

Golyók röppentek a védők felé, Aximand azonban tudta, hogy úgysem találnak el senkit. Ha jól okoskodott a védők kilétét illetően, azok mostanra már rég továbbálltak. A Baelar osztag harcosai épp a beágyazott kockák előtt értek földet, és már készültek is a következő ugrásra.

A föld alá rejtett olvasztáraknák ekkor azonban tűztengerré robbantották a lábuk alatt a talajt.

Bár az autoérzékei megpróbálták kiszűrni a világosságot, Aximand mégis lebukott, hogy ne vakuljon meg. A Baelar osztag gyakorlatilag szénné égett. Egyetlen, félbe szakadt harcosának sikerült csupán a levegőbe emelkednie. Haldokló hajtóművei áthajították a tetemét a fal felett.

– Tudták, hogy egy ugrás kevés lesz a mieinknek – szisszent fel Aximand. – Kiszámolták, hogy hol kell landolniuk.

– Most már biztos, hogy légiósok – jelentette ki Durso.

– De nem a Vérangyalok – felelte Aximand. Csak egy lehetőség maradt. – Itt vannak az Ultragárdisták.

– A Harmadik osztag felvette a pozícióját – voxolta Durso. – És az ungerraiak is készen állnak.

– Vessetek be mindent – parancsolta Aximand. – Teljes tűz. Magunk foglaljuk el azt a falat!

Abaddon a sisakjában felépülő nyomásból érezte meg, hogy közeleg a sortűz. A fogai sajogni kezdtek, és önkéntelenül is összehúzta a szemét a becsapódás előtt.

– Komolyan felfelé nézel? – hüledezett Kibre. – Meg akarsz vakulni?

– Milyen gyakran láthatsz testközelből ilyen iszonyatos pusztítást?

– Már az egy is túl sok.

Abaddon maga is meglepődött az arcán szétterülő ritka vigyortól. A sérülése óta nem nagyon akadt min mosolyognia. Az angyal tüze nemcsak a hangja erejétől fosztotta meg, hanem folyamatos, csontjai mélyén izzó fájdalommal is megajándékozta. A lángok pedig éghető anyag híján is csak égtek és égtek, akár a láthatatlan, föld alatti tüzek.

– Gondolj rá máshogy – folytatta. – A becsapódást követően vagy egyszerűen besétálunk a romok közé, vagy meghalunk és kész. Akárhogy is, ha nekem végem, Lupercalnak szüksége lesz egy új első kapitányra.

– Nem akarom így elnyerni a tisztséget.

Abaddonban felhorgadt a harag Kibre érzelgőssége hallatán.

– Mit gondolsz, hogy máshogy szerezhetnéd meg?

Miután testvére nem felelt, az első kapitány az ég felé emelte a tekintetét.

A Molech egét az invázió kezdete óta elektromos viharok és tomboló légköri anomáliák tépték-szaggatták. Az alacsonyan szálló hasas felhők túltöltött generátorokként sistereglek. Végül aztán képtelenek voltak tovább magukban tartani a kaotikus energiákat, és szétfröccsentek.

A foszlányok és a hegy csúcsa közt kék energiaívek tapogatóztak, mintha a birodalmi erősség hirtelen egy irdatlan villámhárítóvá változott volna. Az energiapajzs csikorgó hullámai olajos fényekkel festették meg az eget. A villámok táncot jártak a láthatatlan mezőn, és minden egyes újabb mennydörgéssel tovább gyengítették.

A pajzsok minden egyes sivító detonációval közelebb araszoltak a tűréshatárukhoz, míg végül túlfújt szappan-buborék gyanánt, üvöltve szétrobbantak. A visszacsatolás detonációja nyomán az ég felé csapó zsebvihar elsöpörte a hegy csúcsa mentén felfelé lövellő detonációk felhőjét.

Ez azonban még csak az előjáték volt.

Üveges fényű lézernyalábok vájtak a hegy ormába, majd onnan mélyre a sziklák közé. Szuperforró gőzoszlopok törtek a magasba, míg a kilövellő olvadt sziklagejzírek aranyszín glóriába vonták a hegyoldalt.

És még ez sem volt több a nyitánynál.

A lézersugarakat a Var Zerbáról óriási sebességgel kilőtt torpedósorozatok és a makroágyúk lövedékei követték. A védők elhárítóütegei megpróbálták ugyan leszedni őket, a pajzsernyő katasztrofális összeomlása azonban szinte az összes lőelemképző kogitátort kisütötte.

Orbitális bunkerrobbantó lövedékek csapódtak a sziklák közé, egyenesen a lézerek vájta alagutakba. A Vasököl-hegy az erődítéseinek hála, ellenállt a légibombázásnak és szárazföldi tüzérségnek is, a most rájuk zúduló pusztítóerő azonban bőven túlmutatott azon, amit a Legio Crucius építészei egykor elképzeltek.

A hegy legfelső ötszáz métere gyakorlatilag megszűnt létezni.

Az atomfegyvereknél éppen csak gyengébb robbanófejek mélyen a szívébe nyomakodtak, és pokoli tűzviharral égették szét az üreges hegymély belső struktúráját. A csillagokat megszégyenítő forróságban viaszként olvadtak meg az adamantiumbástyák. Az egész hegy beleremegett az összeomló gerendák és teherviselő boltívek nyomán elszabaduló strukturális instabilitás láncreakciójába.

A hegy fala a tömegénél fogva ezután saját lángoló kalderájába zuhant. A Vasököl-hegy homokvárként omlott össze és a pusztulás minden egyes eltelt másodperccel csak gyorsult. A tüzek nyomán felszálló gombafelhőt pillanatok alatt darabokra szaggatták a kilométer magasra csapó gázkitörések és porgejzírek.

A becsapódás és az egyik pillanatról a másikra önmagába roskadó hegy ereje szeizmikus lökéshullámok pulzáló sorozataként söpört végig a tájon. Abaddon úgy érezte, mintha maga a bolygó akarná lerázni a hátáról, és még erősebben kapaszkodott a sziklákba. A frissen kialakult vulkán szájából kőtömbök és lángok lövelltek a mennyek irányába.

A hegy oldalán millió tonnaszám gördült végig a sziklaáradat. A pusztító lavina több száz méternyi törmelék alá temette a hegy lába körül beásott birodalmi erőket.

– Első Század! – hördült fel Abaddon, amint enyhülni kezdtek a lökéshullámok.

Szavára ötszáz terminátor emelkedett fel a fedezéke mögül, és indult meg a hegy pusztulása által hátrahagyott pokoli tűzvihar irányába.

Vitus Salicar a Vérangyalok alakzatának élén száguldott tüzelő mezoskorpióként bőgő Rinóján. Parancsot adott a technogárdistáknak a motor túlpörgetésére. Ahogy az olajvezetékek egymás után felrobbannak a túlterheléstől, a fémen csikorduló fém pillanatok alatt be fogja sütni a hajtóműveket. De úgysem számít. Ezek a Rinók soha többé nem mozognak majd, ha bevégezték a feladatukat.

– Mind együtt halunk meg – jegyezte meg Salicar.

A szétrepedt üzemanyag-vezetékek miatt már így is lángoló ösvényt hagytak maguk mögött. A lángok gyorsan terjedtek és füstölgő lángfallá álltak össze a hátuk mögött.

Akkor sem vonulhatnának vissza, ha akarnának.

Az árulók húsból és acélból, gyalogosokból és páncélosokból emelt vonala a láthatár széléig húzódott. A hátsó sorokat teljesen elrejtette előlük a tüzérségi ütegek füstje. Golyók röpködtek, és detonációk rázták meg a talajt.

Lövedékek csattogtak a Rinó megerősített orrpáncélján, de egyik sem talált utat a lemezek közé. Egy lézersugár üveggé égette a vállvasára kent kosszal vegyes hamut. Az üveges heg teljesen eltakarta a légió szimbólumát.

Salicar jobbra, majd balra fordította a fejét. Drazen Acorah és Vastern patikárius hozzá hasonlóan saját Rinóik tetőnyílásában utaztak, míg Serkan őrző a Baal Secundus régmúltjának vad kocsihajtóihoz hasonlóan guggolt a sajátja tetején.

– A Császárért és Sanguiniusért! – dörögte Salicar, amikor a Rinóra szerelt párhuzamosított bolterek tüzet nyitottak. A golyók levertek a lábukról néhány, szándékosan megszaggatott katonai zubbonyt és fétisekkel teleaggatott sisakot viselő halandót.

Kiválasztotta a célpontját, egy orrán okkersárga Hórusz Szemével díszített Kimérát. A hátára szerelt szakadt lobogón egy lángoló sas díszelgett. Egy parancsnok vagy rangbéli katona járműve lehetett.

Salicar háta mögött éles pendüléssel és erőteljes rándulással robbant szét a páncélos hajtóműve. Égő prométheum és odakozmált kenőanyagok ízét érezte a szájában. A gép még egyszer utoljára meghajtotta a lánctalpakat, mielőtt a szétforgácsolt fémszilánkok és az eltört hajtókarok kivégezték.

A Rinó frontálisan csapódott a festett Kimérának. Fém engedett a fémnek. A nehezebb űrgárdista jármű papírként gyűrte össze a Kiméra orrát. Salicar az ütközés erejét kihasználva vetődött előre, mélyen az ellenség vonalai közé.

A Vértestvérek kapitánya szárnyként villogó pikkelyes köpenyével a háta mögött úszott a levegőben, majd a rohamozó árulók közé csapódott. Ámbraszín lángoktól övezett kardja kicsapott. Emberek hullottak. A háta mögött a Rinó tüskés vadrácsa hentesként zsigerelte ki az ellenséges járművet. A kicsapódó ajtókon át előrontó Vérangyalok szinte teljesen belevesztek a fekete füstbe. Azonnal összecsaptak az árulókkal, és széles pajzsaikkal, valamint kardjaik kurta döféseivel söpörték el őket az útjukból.

Salicar képzett táncos módjára mozgott és ölt, mozdulatait a csodálatos, vegytiszta hatékonyság vezette. A halandók megpróbálták ugyan a földre sújtani, villámsebes, egymásba folyó és szemet gyönyörködtető harcmodorával azonban nem vehették fel a versenyt. Lángoló kardja vajként hatolt a testükbe, míg arannyal futtatott pisztolya minden egyes lövéssel fejeket szaggatott le.

Golyók téptek a mellébe és a vállvasába. Néhány az ellenfeleivel végzett. Az árulók tudták, hogy egyenlő küzdelemben nem vehetnék fel a versenyt Salicarral, ezért semmitől sem riadtak vissza, hogy megöljék. A kapitány egy pillanatra sem állt meg, és igyekezett annyi ellenséggel körülvenni magát, amennyivel csak tudta. Ha le akarják lőni, akkor a sajátjaikkal is végezniük kell.

A Vérangyalok gyilkos lándzsa alakzatba álltak a vezérük körül. Serkan őrző felvette a harcot egy maroknyi, hegtetoválásokkal borított, csupasz mellű harcossal. Hivatásának sasszárnyas jelképe újabb, ezúttal már végzetes sebeket tépett a testükbe.

Alix Vastern, az emberi test felépítésének avatott ismerője, aki egész életét a gyógyításra tette fel, most minden idegszálával a pusztításra összpontosított. Drazen Acorah egy irdatlan, kétfejű csatabárddal vágott utat magának egy sor, véres húsköpenyt viselő és a Régi Föld technobarbárjainak fegyverzetéhez hasonlatos, gyilkos szerszámokat forgató harcos közt.

Salicar áttört az emberek hullámain, hogy eljusson hozzá. Penge nem érhette, a lézersugarak és a golyók azonban bele-belekaptak a vértezetébe. Bármely más küzdelemben a cél az lett volna, hogy teret nyissanak maguknak. Hogy folyamatos mozgással kitapogassák az ellenség sorai közt nyílt réseket, és mélyen magukba szívják a gyilkos szomjúságot. Most azonban épp betölteni akarták a réseket, hogy élő pajzsnak használják a halandókat.

Az ellenség szakadatlanul rohamozta őket, a szélrózsa minden irányából. Kimérák robogtak el mellettük a Tyana Kourion vezette Molech Nagyhadsereg arcvonala felé. Vad megjelenésük ellenére a Hadúr seregéből nem hiányzott a fegyelem.

Salicar lefejezett két, nehézbolterrel felfegyverzett katonát, és lerúgott egy harmadikat, aki egy robbanótöltettel a mellkasán rohant felé. A férfi beroppant bordákkal repült hátra a levegőben. A töltet berobbant, és letépte egy tank oldallövegét. A jármű kifarolt és egy pillanattal később lángolva szétrepült.

Salicar leguggolt, amikor átmosott rajta a lökéshullám.

Talpra ugrott, és már mozdult is, bár időközben a testőrsége is utolérte. A harcosok elhajigálták a pajzsaikat. A védekezés már nem számított. Csak a támadás.

A villogó pengékkel harcoló Vérangyalok egyetlen, az ellenség szívének célzott lándzsaheggyé álltak össze. Salicar harcosainak tán negyede holtan hevert a csatamezőn. Az iszonyatos tűzerő bevégezte azt, amire a harcosok önmagukban képtelennek bizonyultak. Az árulók páni félelemben tisztultak el a kapitány borotvaéles pengéjének útjából. Lövedékek csattantak a karján és a lábain.

Rá se hederített a sisakkijelzőjén vibráló vészjelzések sokaságára. Meghalni jött ide, és ezen egyetlen ikon sem változtathat.

Drazen Acorah mostanra már az oldalán forgatta vértől iszamós bárdját. A hadnagya észrevette, és kurtán biccentett felé. Az öldöklő, vad küzdelemben ennél többet nem engedhetett meg magának. Salicar épp akkor viszonozta a gesztust, amikor nem messze tőle egy tüzes alak sziluettje bukkant fel a halandók sorai mögül.

Acorah felüvöltött, majd térdre zuhant. Az ujjai közül kifordult a csatabárd. A sokaság azonnal rávetette magát, és késekkel, bajonettekkel és kardokkal estek neki. Salicar a kardjával tartotta féken őket. Egy nagyobb kaliberű lövedék csapódott a hátába, és előretaszította. A következő, sisakján pendülő lövedék térdre kényszerítette.

Kinyúlt, és megragadta Acorah vállvasát.

– Talpra, testvér! – parancsolta.

A hadnagya felemelte a tekintetét.

A sisakja repedéseiben sisteregve izzott a hatalom, és a lencséi is az artériás vér élénk pirosával fénylettek.

– Itt van! – üvöltötte az űrgárdista. – Itt van, a Trón irgalmazzon nekünk!

Sosem látott, sosem érzett gyilkos harag mosott végig rajta, és azonnal talpra rántotta.

Nem igaz.

Egyszer érzett már ilyet.

Hónapokkal ezelőtt, a kushita dzsungelben. A millió lélek határtalan dühe, haragja és parttalan gyűlölete vérvörös ködként borította el az agyát. Erőszakos gondolatai és állati ösztönei gátját átszakított folyóként öntötték el a lelkét.

Salicar vademberként lihegve fújta ki a levegőt.

Egy alak, egy transzhumán méretű harcos bontakozott ki előtte a tűzből. Feketére égett páncélja körül lángok táncoltak.

A vértezet iszonytató valósága kis híján letaglózta Salicart. A szembántó fénnyel izzó, lángoló vállvasat díszítő vércseppet bármikor felismerte volna.

Bármi is ez a lény, egykor egy Vérangyal volt.

Láncok sokaságát vonszolta maga után, és egy méterrel a föld felett lebegett. Rettegéstől és haragtól eltorzult vigyorral nézett le rá örökké lángoló, feketére égett arcával. Egyik kezében Agana Serkjan őrző levágott fejét tartotta.

– Ím, a vérünk – dörögte. Salicar érezte, ahogy a fülében elpattant erekből a sisakjába szivárog a vér.

A halandók térdre vetették magukat körülöttük. Már nem foglalkoztatta őket a halála, nem akartak mást, csak megalázkodni a szörnyűséges pokolfattyú előtt. Salicar le akarta mészárolni őket. Nem megküzdeni velük, hanem felkoncolni mindet, mint a kutyákat. A vérükben akart fürdeni, leszaggatni a páncélját, és bemocskolni mezítelen húsát a zsigereikkel.

Elemésztené a szívüket, és kiszívná a csontjaikból a velőt. A szemük édes, a vérük az istenek eledele. Lelki szemei előtt látta, hogyan vetkőzi le magáról a civilizáltság utolsó rétegét is, és hogyan merül alá a kiontott vérbe, és kövezi ki minden egyes legyőzött ellenség koponyájával a saját halhatatlanságához vezető ösvényt.

– Mind ezt akarjátok, Vitus – recsegte a bukott angyal, miközben kinyúlt felé. – Fogadd el. A testvéreid a Signuson már mind kiürítették a vér kelyhét, amit felajánlottam nekik. Ők már az én nevemben gyilkolnak, és bűntudat nélkül oltják vér utáni szomjukat. Tudom, hogy saját öldökléseid közepette már te is érezted annak a pillanatnak a visszhangjait, Vitus. Ne kínozzon a bűntudat, fogadd el a bensődet mardosó gyilkos angyalt. Csatlakozz a testvéreidhez. Csatlakozz hozzám!

Salicar érezte, hogy valaki megáll mellette, és vonakodva elszakította a tekintetét a daemonról. Drazen Acorah, fejszéjét talizmánként tartva húzta ki magát mellette.

– Neveden nevezlek, immatérium fattya! – üvöltötte Acorah. A sisakjából áradó boszorkányfény az egész testére átterjedt, és vörhenyes fénybe vonta a fegyverét.

– Cruor Angelus vagyok, a Vörös Angyal! – dörögte a lángoktól övezett torzszülött, és szavai nyomán ikerpengék sarjadtak a kesztyűiből. – Térdre előttem, halandók!

Vastern patikárius ekkor a kapitánya és a Vörös Angyal közé helyezte magát.

– Ismerlek téged! – közölte. – Meros vagy, a Vérangyalok Légiójából! Csatatestvérem a Helix Primusban most és mindörökké. Azt a köteléket semmilyen hatalom sem törheti meg!

– A tomboló tűz vagyok, a galád késztetés, a vörös jobb és az életek kioltója! – vágott vissza. – Meros már nincs többé. Ő és Tagas gyújtották meg a lelkem tüzét, de a primarchátok lelke és az ő romlottsága a vér az ereimben.

Salicar erőnek erejével próbált meg a dühe fölé kerekedni, és nem megadni magát a rőt kísértésnek. Az akaratereje pillanatról pillanatra hamvadt el. Annyira egyszerű lenne feladni, és átadni magát a lelkében fortyogó vérszomjnak.

Acorah kinyúlt, és megragadta Salicar vállvasát. A hamuréteg alatt felizzott a fulguritból formázott villám és aranyszín fénypöttyök perdültek táncra körülötte. Salicar fuldokló emberként szívta be a levegőt.

Néhány pislogással kisöpörte a szeme elé ereszkedett vörös leplet. Letépte és félrehajította a sisakját. A csatamező bűze szinte teljesen eltömítette az orrát. Vér, felkoncolt hús, vizelet és sár.

A Vérangyalai a földön térdepelve, iránymutatást keresve néztek fel rá. Az áruló halandók a gyilkolás és a mészárlás újdonat isteneiként bámultak rájuk. Már a gondolattól is felfordult a gyomra, hogy ilyen csőcselék imádatának tárgya legyen.

A tüzek fénye megcsillant a kardja markolatgombjára tekert dögcédulákon. És ami egykor a bűntudat megtestesítője volt, az most a megváltás jelképévé lett.

Mi vagyunk a Vérangyalok.

Hóhérok és pusztítók.

De nem vagyunk gyilkosok, se vademberek.

Vitus Salicar sarkon fordult, hogy minden harcosa jól lássa, majd fogást váltott a kardján, és maga felé pördítette. A harcosai elértették a pillantását. Felfogták, hogy mi következik. Követték a példáját.

– Csatlakozzatok hozzám! – sziszegte a Vörös Angyal.

– Legyetek a vérontóim!

– Soha – vágott vissza Salicar, és egy áll alól indított döféssel átdöfte a saját koponyáját.

A fedezőtűzet a Legio Interfector két Szelindeke, egy Lochon névre hallgató kaffogó bestia és egy Vérlepelnek nevezett sánta szörnyeteg biztosította. Aximand és az Ötödik Század harcosai turbólézersugarak és vulkánágyú-lövedékek valóságos hurrikánja védelmében nyomultak előre. A hálós blokkokból felépített fal több helyen már így is összeomlott. A szárny távoli végében bimbózó gigászi detonáció nyomában egymás után omlottak le a kockák, a munkát pedig a két istengép végezte be.

– Át felette! – üvöltötte Aximand. – Csapjunk közéjük!

Hórusz Fiai átvágtak a rommezőn. Néhányan csípőből tüzeltek, de páran megálltak, hogy gondosabban célozhassanak. Aximand egyikük példáját sem követte, szorosan a mellkasához szorította a bolterét. Csak a sebességében bízhatott, hogy élve elérje a barikádot.

Tíz Szablya sugárhajtású motor villant el a fejük felett, és megszórták a védőket a nehézboltereikből. A blokkokat detonációk egész sora rázta meg. A gépek ezután éles fordulóba kezdtek, hogy némi sebesség feláldozásával élesebb ívben kanyarodhassanak.

Aximand tudta, hogy ami a földön hiba, az a levegőben is az.

A sebesség a túlélés kulcsa.

Odalent felugatott valami gyorstüzelésű, és leradírozta az égről a Szablyák felét, a nyomukban érkező nehezebb gépek azonban már meg is villantották a lézerágyúikat. Gyors egymásutánban két robbanás rázta meg a környéket. Lövések üldözték a motorokat, amik azonban újra alakzatba álltak, és tüzet nyitottak a védőkre.

Aximand figyelmét a titánok dübörgése vonta magára. Lochon a talpával zúzta szét a védművek egy távoli szakaszát. Hórusz Fiai meg sem várták, hogy elüljön a törmeléklavina, máris lerohanták a rést. Vérlepel vadabb kuzinja nyomában, irányított vulkántűzzel sanyargatta a védőket. A háta mögött rézszín vízesésként zuhogtak a földre az elhasznált hüvelyek.

A Szelindeket követő Fosztogató, Halál Csendje burkolatán mély barázdák éktelenkedtek. Az egyik pilótafülkéhez közeli heg féloldalas grimaszba torzította a Molech ostromának egy korábbi szakaszában megsebesült gép megjelenését.

A titán megvetette a lábait, és enyhén összegörnyedt, akár egy ürítéshez készülő állat.

– Földre! – üvöltötte Aximand, és azonnal leguggolt, s bár tudta, hogy nem sokat ér, lehajtotta a fejét. A Fosztogató rombolóágyúja és az olvasztárfegyvere a levegő sivításától kísérve sültek el. A lövegek és a célpont közt egy pillanatra lángoló, egybefüggő sávként izzott fel a levegő.

Aximand vértje katasztrofális hőingadozásra hívta fel a figyelmét, a jelenség azonban amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan szét is foszlott. A mennydörgő, szuperforró levegő erőteljes lökéshullámként vágott végig a testén.

A hátán és a vállain felhólyagzott a festék.

Talpra lökte magát. A fal középső szakasza egyszerűen megszűnt létezni. A világvégi detonációk a szélrózsa minden irányába hajigálták a törmeléket, utat nyitva a gyalogság számára.

Aximand a lerontott zóna felé vette az irányt a forróságtól vibráló levegőben. A lába alatt üvegesen csillant az olvadozó talaj. Az autoérzékeiben egymást érték a hőség által életre hívott hamis visszajelzések.

Egy sor döbbenetes erejű detonáció a levegőbe kapta a testét.

Lövegtűz.

Iszonyatos erővel csapódott a fal egy néhai, szétolvadt blokkjának. Oldalra gördült, bár páncélja tucatnyi helyen szétrepedt. A sisakja hosszában kettéhasadt. Letépte, és közben nehézkesen próbált talpra kecmeregni. Úgy érezte, mintha a zsigereit egy Hadúr titán morzsolgatná. Valószínűleg légnyomást kapott. A tüdeje kétségbeesetten követelte a levegőt, az oxigén azonban fájdalmasan égette a légcsövét. Égett hús, fém és sziklák ízét érezte a szájában.

Körülötte mindenfelé halott légiósok hevertek szétrobbantott páncélban, elpárolgott belsőségekkel. Yade Durso a karját markolászva állt fel, mintha attól félne, hogy a kezében maradhat. Aximand látta a fal maradványain háttal heverő egyik Interfector-Szelindeket. Az egyik oldala hiányzott, gépi zsigerei a védművekre omlottak, míg a legénység tagjai kiterítve hevertek a burkolatán.

Nem tudta volna megmondani, hogy Vérlepel vagy Lochon-e az.

A talaj felett kavargó gőzök nevetséges negyven méterre csökkentették a látótávolságot. A forró pára marta a szemét. A füstben magas, loholó alakok mozdultak, és görnyedten robogtak át a forgószélként kavargó szuperforró levegőtölcséreken.

Lovagok. Legalább egy tucatnyi. Aximand küszködve próbálta a fejébe idézni az erők eloszlásáról olvasott dokumentumok tartalmát.

Zöld és kék színek, és egy lángoktól övezett hegy: Kaushik Ház. A család birtokai a mezőgazdasági területekre esnek, alacsony technológiai erőforrások. A becslések szerint nem rendelkeztek hat lovagnál többel. Fenyegetési szint: közepes.

Narancs és okker alapon összetekeredett kígyó: Tazkhar Ház. Ravaszságukról és vadságukról hírhedt sztyeppi nemesek. Lovagjaik száma a becslés szerint nyolcra tehető. Fenyegetési szint: magas.

Párosával közeledtek, míg az egyik mozgott, a másik tüzelt. Nehéz gépágyúik végigszántották a falat, míg hőlándzsáik sistergő sávokat téptek a ködbe. Aximandnak egy pillanatra földbe gyökerezett a lába, mert azt hitte, hogy a behemótok érte jönnek, a lovagok azonban nagyobb prédára vadásztak. A háta mögött felizzott a megmaradt két titán, a Fosztogató és a Szelindek pajzsa. Egyenlőtlen küzdelem, de mikor érdekelt ez bárkit is? A lovagok rivalló kürtökkel léptek át felette és a fal felett.

Aximand ekkor vette észre az alakot, aki viszont valóban érte jött.

Kobaltkéket és aranyszínt viselt, keresztbe állított tollforgóval hófehér legátusi sisakján. Kezében ezüstösen csillanó meztelen pengék villantak.

XIII. Légió.

Ultragárdisták.

A Justalrinek nem is kaphattak volna könnyebb feladatot. A birodalmiak jobb szárnyából szinte semmi sem maradt. Hamuszobrok, amik egykor emberek voltak, és izzó halálcsapdává változott, kiégett tanktetemek. A tüzérségi állásokat kőhalmok borították. A szél hátán szálló hamu függönye mögül időről időre kibukkant egy-egy Baziliszkusz vagy Minótaurosz elgörbült vetőcsöve.

Nyöszörgő emberek könyörögtek, hogy valaki mentse ki őket a testüket lassan megsütő forró kőomladékok fogságából. Abaddon nem adta meg nekik a golyó kegyelmét.

Látott egy térdre zuhant Hadurat. A titán egyik lába összeolvadt a sziklával. Féloldalas háttal próbált talpra kecmeregni, és csak a könyékig a hamuba süllyedt fegyverkarjainak köszönhette, hogy még nem esett el. A közelben két Szelindek hevert a hasán, betört pilótafülkével. A skitariik kétségbeesetten ásva próbáltak a legénységhez férni.

A terminátorok menetből kaszálták le őket.

Az igazi harc csak most kezdődött.

Az Imperátor titán mozgásba lendült.

Aximand rengeteget beszélgetett az Ultragárdistákkal az ullanori hadjáratot követően. Akkoriban komoly feszültség uralkodott a XVI. és a XIII. Légió között.

Lupercal tudtukon kívül csaléteknek használta fel az Ultragárdistákat és a Fehér Hegeket, míg ő és a Holdfarkasok egyenesen az ork birodalom szívébe sújtottak.

Sem Guilliman, sem a Kán gyermekei nem fogadták kitörő örömmel, hogy kihasználják őket, míg más aratja le helyettük a dicsőséget. A hadjárat számtalan történetet szült, túlzókat és lekicsinylőket, a diadal dolgában és a vállt vállnak vetve küzdő Császár és Lupercal csodálatosságában azonban mindegyik egyetértett. Aximand sokat gondolkozott rajta, hogy valaki valaha el meri-e mesélni még ezt a bizonyos történetet.

Ezekiel kegyetlenül kigúnyolta az Ultragárdistákat a lomhaságuk miatt.

– Folyton elkésnek a csatából – dörögte a magát pávaként illegető első kapitány. A párbajkihívás egy Lamiad nevezetű bajnoktól érkezett, amit Ezekiel persze azonnal elfogadott. A Holdfarkas majd egy fejjel magasabb volt Lantiadnál, a karcsú Ultragárdista mégis kevesebb, mint egy perc alatt kifektette.

– Ha már kénytelen vagy fegyvert emelni egy Ultragárdistára, akkor végezz vele gyorsan – figyelmeztette a csata végeztével Abaddont. – Ha életben marad, akkor neked véged.

Aximand már akkor is hasznos tanácsnak látta, de csak most jött rá, hogy mennyire. Az Ultragárdisták érzékelték a Halál Csendje jelentette fenyegetést, és egy erre az eshetőségre kialakított pontra vonultak vissza. Tényleg gyakorlatiasak.

És most háromszáz gyűlölettől izzó szívű, égkék páncélos harcos rohanta le az egykori Holdfarkasokat. Aximandnak nagyságrendileg négyszáz harcosa maradt, csakhogy teljesen szétszórva a romok között. A közvetlen közelében jó, ha száz-százhúsz testvére maradt.

Az esélyek az Ultragárdistáknak kedveztek.

De mióta foglalkoznak Hórusz fiai az esélyekkel?

– Lupercal! – dörögte Aximand, és egy rántással előhúzta a válláról Gyászhuszárt. A penge megcsillant a csatatér gyilkos fényében. A vércsatornába karcolt rúnák éhesen várták az összecsapást.

A Hadúr nevének hallatán a megmaradt harcosai köré sereglettek, míg ő kardját a vállához emelve rohamra indult. A két arcvonal közti egyre szűkülő teret boltlövedékek szaggatták fel. Páncél reccsent, harcosok zuhantak el. Túl kevés, hogy feltartóztassák az áradatot.

Aximand kinézte magának a célpontját. Egy őrmestert, kinek csorba kardja szöges ellentétben állt mindazzal, amit a XIII. Légió képviselt. Szívességet tesz Guillimannek, ha végez ezzel a harcossal. Mégis miféle példát mutat az alárendeltjeinek?

Az óceánzöld és a kobaltkék páncélcsörgéssel és a pengék dalával csattant egymásnak. Aximand egyetlen vágással válltól medencéig szaggatta szét az őrmester testét. Még egy fotonpenge sem lehetett élesebb az övénél. Egy visszakezes csapással csuklóból leszelte egy másik légiós karját. A két sereg lihegve birkózó örvénnyé olvadt össze. A kardok használhatatlanná váltak. Aximand a markolattal a legközelebbi ellenfél arcába sújtott. A sisak felsziszegett, és szikrákat hányt, míg egy pisztolylövés berobbantotta.

Yade Durso kardja már korábban kettétört, most két pisztollyal pörgött-forgott a közelharcban. Lőtt, amikor célpontot látott, fejeket, gerincoszlopokat, nyakakat robbantott darabokra. Egy pillanatra sem állt meg, mintha csak a felderítő segédcsapatok egy pisztolymestere lett volna.

Elemi vadsággal tombolt körülöttük a közelharc. A zászló egyelőre a kékeknek állt, rendezett soraik élő cséphadarókként ritkították az ellenséget. Kardjaik és pisztolyaik szünet nélkül villogtak, mintha egy láthatatlan karmester intésére dolgoznának.

Mozdulataikból hiányzott a hősiesség, a művészi érzék.

De győzelemre álltak.

A már eleve számbéli hátrányba került Hórusz Fiai egymástól elvágva, saját csatáik hőseiként dacoltak az áradattal. A hősök azonban magukban, csatatestvéreik nélkül nem nyerhették meg a háborút. Aximand ekkor ébredt rá, hogy a kivagyiságuk áldozatai lettek. Könnyű győzelmet várva érkeztek a Molechre. Megfeledkeztek magukról, és a XIII. Légió most kamatostul benyújtja a számlát a hanyagságukért.

Aximand felüvöltött, és szélesen meglendítette maga körül Gyászhuszárt. Az Ultragárdisták egy emberként hőköltek hátra a borotvaéles penge útjából.

– Hórusz Fiai, zárjátok a sorokat! Mutassátok meg ezeknek a keleti kutyáknak, hogy harcolnak a Cthonia veszett fattyai!

A harcosai ugyan köré gyűltek, de még mindig túl kevesen voltak ahhoz, hogy ne szorítsák vissza őket lépésről lépésre.

A XIII. Légió egyik harcosa egy hosszú szálfegyverrel támadt Aximandra. A levél formájú döfőhegy csillogott az energiától, és hosszú elérést biztosított. Aximand hátra-ugrott az aranyszín penge útjából. Aximand most vette észre, hogy egy zászlóhordozóval harcol, és a szálfegyveréről valaha egy lobogó csattogott. Az égett kelme ernyedt maradványait vörös zsinórcsomók tartották a helyükön.

– Elvesztetted a lobogót – köpött az arcába Aximand.

– Bele kéne dőlnöd a lándzsádba.

– Mind itt fogtok veszni – vágott vissza az Ultragárdista.

Aximand Gyászhuszár pengéjével söpörte félre a zászlórudat, és a hegy elérésén belülre pördült. A könyöke az Ultragárdista arcába robbant.

A harcos megingott, de nem esett el.

– Ha meg kell küzdened egy Ultragárdistával…

Aximand olyan erővel tolta a mellébe a kardját, hogy a keresztvas végül a vértjét díszítő Ultimán csattant.

– Tudom – recsegte Aximand. – Tegyek róla, hogy végezzek vele.

Hórusz saját tüzeik forróságában fürdő sátrából figyelte a kibontakozó ütközet hololitikus leképezését. A Hadúr a calculus-logik minden kogitátorfrissítését követően új hadmozdulatokra adott parancsot a felderítő segédcsapatok futárainak, akik aztán a voxsátrakba továbbították az üzenetet.

Hórusz sátrán túl több száz Rinó, Land Rabló és Mennykősólyom várta, hogy csatába vigyék a fedélzetükön tartózkodó Hórusz Fiainak ezreit. A Vulcanum, a Mortis és a Vulpa megmaradt istengépei szétszórva magasodtak a légiósok között, az iszonyatos pusztításra képes gigászok azonban az űrgárdistákhoz hasonlóan csak vártak.

Maloghurst ura oldalán állt, de keveset szólt a csata kezdete óta. Hórusz érezte rajta a zavarodottságot, amiért ura a serege majd harmada nélkül támadta meg az ellenséget. A Hadúr azóta sem adott magyarázatot a döntésére, de hamarosan úgyis minden világossá válik.

– Ezekiel Justaerinjei keményen nyomulnak előre középen. – A Vasököl-hegy pusztulása megnyitotta a bal szárnyat.

Még ebből a távolságból is érzékelték a Var Zerbáról indított orbitális bombázás döbbenetes lökéshullámait. A lángoktól megvilágított füst pernyeként terült szét a láthatáron. Heteken át hamueső hullik majd, és örökre sötét pusztasággá változtatja a teljes mezőgazdasági övezetet.

– Ha nem akarjuk, hogy a Terra Bajnoka kivégezze, akkor támogatást kell küldenünk Ezekielnek.

– Meg fogja kapni, Mal – biztosította Hórusz.

– De honnan, uram? – kérdezte a Torz. – A Vörös Angyalnak a terv szerint az őrületbe kellett volna kergetnie a Vérangyalokat, hogy feltörjék az arcvonal középpontját, amit a seregeink aztán kihasználhatnak. Sanguinius gyermekei azonban halottak, és a seregünk középpontja eddig semmilyen jelentős eredményt nem ért el. Úgy hullanak, mint a legyek.

Hórusz annak ellenére intett a hololitikus kijelző felé, hogy tudta, mit fog látni. A birodalmiak ágyúi véres rendet vágtak az előrenyomulásuk fő csapásirányában felvonultatott katonák között. A megerősített dombhát előtt halmokban hevertek a tetemek és a kiégett roncsok. Ezrek haltak meg már most, és hol volt még a vége?

Hóruszt rendkívül dühítette, hogy a Cruor Angelus nem tudta beváltani a Vérangyalok átállítására tett ígéretét. Ironikus, hisz a Signuson épp ő borította fel ugyanebből a célból Erebus terveit.

– A XIII. Légió erői pedig feltartóztatták Aximandot a jobb szárnyon – folytatta Maloghurst. – Azt a vonalat csakis Hórusz Fiainak egy csapásmérő egysége törheti fel. Csatába kell küldened a megmaradt légiósokat és a titánokat.

– Mal, te akarod megmondani nekem, hogyan tegyem a dolgom?

– Dehogy, uram.

– Remek – bólintott Hórusz. – Én ugyanis másként látom a háború komplexitását, mint más emberek. Az ilyen horderejű öldöklés túlmutat az egyszerű számokon és hadmozdulatokon. Már a puszta megfigyeléssel is az akaratomnak megfelelően alakítom a csatát. El tudod képzelni, hogy bármelyik másik testvérem is hozzám hasonlóan értse a háborúság kaotikus mesterségét?

– Nem, uram.

Hórusz megrovóan lengette meg felé az ujját.

– Ugyan már, Mal, te jobb vagy ennél. Fejezd be a talpnyalást, és válaszolj őszintén.

Maloghurst fejet hajtott, mielőtt felelt volna.

– Talán Guilliman.

– Az egyértelmű válasz – sóhajtott fel Hórusz. – Sokan gondolják, hogy nincs gyomra a háborúsághoz, és csak a grandiózus tervei és az átfogó stratégiái kötik le a figyelmét. Tévednek. Ugyanolyan jól ismeri a háborút, mint én, de azt kívánja, bárcsak ne így lenne.

– Akkor talán Dorn?

– Nem, ő túlságosan is a tradíciók rabja – rázta meg a fejét Hórusz. – És nem is az Oroszlán, se Vulkán. És bár a jellemünk igen hasonló, még a Kán sem.

– Akkor ki?

– Ferrus – felelte Hórusz, majd megkocogtatta a mellette pihenő, lakkozott fából és vasból készült dobozkát.

– Ha ennyire értette a dolgát, akkor miért halt meg?

– Azt nem mondtam, hogy tökéletes volt – hajolt előre a statikus zörejjel frissülő hololitasztal felé a Hadúr. – De mindenkinél jobban ismerte a háborút. Ha a Főnix egy hangyányival finomabban kezelte volna a szituációt vele kapcsolatban, akkor a Terra már a miénk lenne.

– A finomság sosem tartozott Fulgrim legnagyobb erényei közé.

– Nem, a hiánya itt azonban a kezünkre játszik.

Valóban?

– A hatalom, amit annyira lelkesen fogadott magába, már évek óta csepegteti a Molech uralkodóinak álmaiba mézédes mételyét – magyarázta Hórusz. – És ezek az álmok most valósággá válnak. És amikor ez bekövetkezik, Mal, akkor hálás leszel nekem, hogy visszatartottam az erőinket.

Egy lezuhanó kőgerenda még jobban elzárta a lövészárkot. Tűzvihar tombolt a fejük felett, Abaddon pedig sietve a sziklafalnak vetette a hátát az odakint tomboló lángok elől.

A tűz nem jelentett komoly veszélyt egy terminátorra, ezeket a lángokat azonban egy titán plazmafegyvere gyújtotta.

Egy Imperátor titáné.

A Terra Bajnokának ágyúi darabokra szaggatták a világot.

Rakéták, robbanólövedékek, boltergolyók valóságos vihara, lézertűz és a vulkánágyú gyilkos nyalábjai. Szakaszról szakaszra lőtték hamuvá azt a keveset, ami a szárny lövészárkaiból és megerősített lőállásaiból maradt.

A lustaerinek sokkal többet kibírtak, mint bárki más ezen a csatamezőn, de ez az átkozott Imperátor még őket is fel fogja szecskázni. Egy újabb elsütött fegyverrendszer lökéshulláma beomlasztotta az árok falát. Abaddon forró kő- és acéldarabokat söpört le magáról.

Egy félkarú veterán rángatta talpra. A másik karja vállból hiányzott, egy ágyú lövedékének lökéshulláma szaggatta le. A magasban ekkor ismét elsült egy újabb, valószínűleg szilárd magvas fegyver, bár Abaddon már rég nem tudta elkülöníteni egymástól a zajokat. A lövések lökéshullámai dühödt kohókovácsok kalapácsaként dübörögtek a páncélján.

Az egész csatamező a mennydörgő detonációk, a dobpergésként zuhogó lövedékek és a mindent szénné égető, lehetetlenül fényes, izzó tűzviharok kaleidoszkópjává olvadt össze.

A lövészárkok ugyan biztosítottak valamiféle fedezéket, az Imperátor világpusztító fegyverei ellen azonban vajmi keveset értek. Tartott tőle, hogy a harcosai legalább fele már elesett. Még néhány perc és mind csatlakoznak hozzájuk.

– Mit gondolt a Hadúr, hogy csak úgy beküldött minket ide? – üvöltötte az egyik, plazmatűztől olvadozó szerkezetű bunkerből előtámolyogva Kibre. Abaddon legalább egy tucatnyi Justaerin tetemét látta a falak között.

Az árokrendszerben még többen lehettek, de nem látta őket. Túl sok vörös ikon villogott a szeme előtt ahhoz, hogy el tudja dönteni, ki él még és ki halt meg.

Sosem gondolta volna, hogy valaha ennyi elesett Justaerint fog látni.

– Mégis hogyan vágjuk át magunkat azon az Imperátoron?

Abaddon nem tudta, mit feleljen az Özvegycsinálónak, ezért inkább elindult a lövészárok mélyén. Egyedül a mozgékonyságukban bízhattak. Ha megállnak, meghalnak.

Újabb detonációk rázták meg az árkot. A talaj felhasadt, majd földet és füstöt böfögött az ég felé. Úgy érezték, mintha az egész bolygó lassan darabokra szakadna a talpuk alatt. Abaddon szinte már várta, hogy mikor tör fel a föld alól a magma. A fejük felett vízszintes fényesőként zuhogtak a lézersugarak százai. Még több detonáció, még több tűz, még több robbanás, még több halál.

Félkarú megmentője azonnal elpusztult, amikor három pörgő vonóvas az árok falához szegezte. Kettő alig félméternyire Kibrétől állt a földbe. Abaddon elvigyorodott, és megrázta a fejét.

Egy világrengető becsapódás ekkor szétrepítette az árok falait. Lángoló föld hullott a magasból, csonkolt tetemekkel egyetemben. Félő volt, hogy az általuk legyilkolt ellenségek temetik maguk alá őket.

– Mi jöhet még? – követelte Kibre, és tovább nyomakodott Abaddon után a tetemek közé. Robbanások sora üldözte őket. A tűzviharrá vált égbolt magasából folyamatosan hullott a törmelék.

Abaddon megtorpant.

– Ez nem fegyver volt – jelentette ki.

– Akkor meg mi a kilenc pokol?

– Egy lépés – nézett rá az első kapitány. – Az Imperátor megindult. Szét akar zúzni minket.

Elérkezett a végítélet napja. Ez lesz a Viharúr utolsó útja, a halál torkába indított végső roham. Nemes vajra lovagjai bátran lovagoltak mellette, készen rá, hogy szembenézzenek a daemon szörnyeteggel és a világvégével.

A bestia a sötétség hegyomlásnyi teremtményeként magasodott a csatamező fölé, és lihegve nyeldekelte a világot. Pikkelyeinek fekete-fehérjét csak a körülötte tomboló tüzek izzása tompította el.

Démoni lehelete és boszorkányos ökleinek lángja.

A bestia szétforgácsolta a Molechet, és a lovag, bár biztosan tudta, hogy az életébe fog kerülni, mégis próbát tett a szörny megfékezésére. A hátasa megtántorodott alatta, állati elméje érthető módon berzenkedett tőle, hogy a tüzes végzetbe rohanjon.

Egy éles gondolattal elcsitította.

Ezzel azonban megágyazott egy másik, méltatlan, áruló és végtelenül halandó gondolatnak.

Ez nem a valóság, sikította az elméjébe, csak illúzió…

A hang egyre dühödtebben, végül már sikoltva üvöltött az agyában. A Viharúr megpróbálta elnyomni, de ettől csak még erősebbé vált. A bestia alakja egy pillanatra megremegett. A körvonalai bizonytalanná váltak, és Albard végre látta, hogy mi felé rohamozik éppen.

Albard? Igen, Albard.

De ő a Viharúr.

Nem. Ő Albard Devine, Cyprian Devine elsőszülött fia, Molech lovag-helytartója, az Emberiség Impériumának birodalmi parancsnoka. Ez pedig az ő világa.

A mérgezett lepel lehullott lázban égő megmaradt szeme elől, és feltárult előtte Vészkorbács pilótafülkéjének beltere. Kavargó parfümfelhők és természetellenesen lágy ívek közt ült. Arany, selymek és drágakövek között. Gépileg préselt fémfelületek helyett a kéjpaloták süppedős, szőrös textúrája vette körül.

És míg korábban gerinccsatlakozások segítségével vezette a lovagot, most a műszerek alól sarjadó, kígyószerűen vonagló huzalok sokasága borította elsorvadt testét. A csápok piócaszerű szájakban végződtek. Az apró, tűhegyes fogak a húsába martak és szabadon lakmároztak, és fecskendezték tele illatos mérgeikkel.

– Ne! – sikította Albard, de csupán kacagást kapott válaszul.

Az egyik fivér megtagad és megpróbál megölni, tényleg azt hiszed, hogy hagyom még egyszer megtörténni?

– Albard Devine vagyok! – üvöltötte saját önértékelése maradványaiba kapaszkodva, míg a felszabadító eksztázis élvezetek sokaságával ködösítette el az agyát. – Én…

A szavak azonban a torkára forrtak, amikor a visszavonuló piócák nyomán meglátta, hogy mi történt a testével. A ruhái eltűntek, ám egyáltalán nem az a nyomorúságos látvány fogadta, amire számított.

Elsírta magát, amikor meglátta széles combját és a szépen megrajzolt hajlítóizmot. Lapos hasán élesen elkülönültek a kockás izmok, és a melle is maga volt a szakasztott tökéletesség. Isten lett az emberek között, épp olyan hibátlan, mint a Menedékhez vezető utat szegélyező Császárfiak szobrai.

Félresikerült felcsatlakozásának emlékét egy pillanat alatt söpörte el annak látványa, hogy mivé válhatott volna. Ez az, amitől Raeven és Lyx megfosztotta.

Ezt ajánlották a Kígyóistenek a fivérének, amit ő önző módon visszautasított. Ő nem fogja elkövetni ugyanazt a hibát. Albard fel fog nőni az elvárásokhoz, aminek szellemében felnevelték. A Kígyóisteneknek szenteli dicsőséges életét.

Mindazokat a dolgokat ajánlották neki, amik eddig megtagadtattak tőle.

Albard Devine megtört pszichéjének esélye sem volt a hízelgéssel és saját törekvései súlyával szemben.

– A tiéd vagyok – suttogta, mire a piócaszájú kígyók ismét a testébe vájtak. Örömmel fogadta a tökéletes testébe hasító kínt. Összerándult, amikor a megrészegítő daemoni elixír szétáradt az ereiben. A mindent elsöprő eksztázis erejével csak a saját korábbi nyomorúsága felett érzett undora vehette fel a versenyt.

Albard pislogott egyet, és a pilótafülke ismét eltűnt a szeme elől.

A Viharúr csataménje rendületlenül tört a fekete-fehér bestia felé. A gigász épp egy saját erődjük lángoló kráterében dacosan ágáló, maroknyi gyalogos felé fordította gyilkos tüzét.

– Vajrák! – dörögte. – Utánam a dicsőségbe!

Végül nem a cthoniai vadság, és nem is a szívükben izzó dac mentette meg Aximandot és Hórusz Fiait. Sem a zseniális kisebb egységes taktikák, de még csak nem is egy karizmatikus vezető személye.

Hanem a titánok.

Gyászhuszár iszonyú rendet vágott a légiósok sorai közt. A penge épp olyan borotvaélesen szisszent, mint aznap, amikor Hórusz megjavította. Egy kard és az azt forgató kéz azonban még kevés volt. Hórusz Fiai minden irányból bosszúszomjas Ultragárdistáktól ostromlottan, kétségbeesetten vonultak vissza a fal maradványai közt.

A detonációk és a lángoló hajtógáz füstjében több száz harcos birkózott egymással, kardokkal a kézben. A törmelékhalmok közt kiégett roncsok hevertek. A tüzek forróságában véletlenszerűen robbantak be a gazdátlanul hagyott lőszerek. A harcosok közé keveredett halandókat kegyetlenül levágták vagy cafatokra lőtték a kereszttűzben.

Nem volt helyük a légiósok harcában.

Boltlövedékek vástak el a vértjén, kardok téptek mély barázdákat a rétegelt keramitba, és törmelékdarabok záporoztak a lemezekre. A füstös, lángszínű rémálomban értelmüket vesztették a célok, és megszűnt a kontroll. Aximand a káosz ellenére is tudta, hogy az Ultragárdisták állnak győzelemre. Hórusz gyermekei minden egyes vágással, minden kilőtt lövedékkel egy lépéssel közelebb kerültek a vereséghez.

Tizenhét Ultragárdistával végzett idáig.

Megsüvegelendő eredmény, de megfizette az árát.

A jobb vállvasát egy telepített ágyú tépte le. Alatta feketén csillogott a húsa, és minden mozdulat fájdalmas szisszenést szakított fel az ajkáról. A mellvértje berepedt, míg a hasánál kígyózó vezetékekből olajos hűtőközeg csörgött a combjára. A frissen újjánövesztett csontjai még nem ágyazódtak be teljesen, a gerince ezért panaszosan berzenkedett a hirtelen mozdulatokkal szemben.

De még nem veszített.

Az Ultragárdistáknak minden átkozott gyakorlatiasságuk ellenére nem sikerült menekülésre késztetniük Hórusz Fiait. Az efféle kitartó, gyilkos hadviselés szinte bármilyen ellenséget megtört volna, a hajdani Holdfarkasok azonban véren nevelkedtek, és minden egyes lépésért azzal is fizettek.

És ezzel életet nyertek.

Aximand háta mögött felfoghatatlan erejű fegyverek sültek el. Olyanok, amik még azelőtt atomjaikra robbantják a célpontot, hogy egyáltalán érzékelné a torkolattüzet.

És ezek a gyilkos szerszámok most a XIII. Légió harcosai ellen fordultak. Gejzírként lövellt a plazma és a rombolóágyú hófehér forrósága is az űrgárdistákra zúdult.

Egy gépágyúlövedékektől megtépázott burkolatú, félkarú Szelindek hágott fel a törmelékhalmok tetejére. Szétszaggatott vértezete körül lidércfényként hullámzottak a pajzsok, míg a lábai közül olajos vér szivárgott a földre.

Vérlepel.

Megmaradt karjából pusztító turbólézertüzet zúdított az ellenségre, és egyszerűen szétégette, darabokra szaggatta vagy elpárologtatta az Ultragárdistákat a páncéljaikban. A romok közt táncoló fénynyalábok nyomában leszakadt vértlemezekkel pettyezett öt méter magas gőzoszlopok lövelltek a levegőbe. Egyetlen szempillantás alatt kéttucat harcos tűnt el a csatamezőről.

A torkolattűz forrósága eloszlatta a ködöt, Aximand pedig a régi idők mintájára a levegőbe öklözött, amikor meglátta a sántítva közeledő Halál Csendjét. A Fosztogatót gyakorlatilag darabokra lőtték, mindkét keze megsemmisült és a burkolata is darabokban lógott róla. A lovagoknak kis híján sikerült térdre kényszeríteniük, egy titánnal szemben azonban a legjobb napokon is csak hajszálnyi esélyük volt a győzelemre.

Apokalipszis rakétavetőjéből tucatnyi lövedék tört az ég felé. Aztán még egy tucat. A fénynyilak az ég felé röppentek, majd egymásba olvadó pörölycsapásszerű detonációk sorozataként csapódtak a talajba.

A törmelék tetején imbolygó Vérlepel hátravetette a fejét, és pulzálva megbőgette a kürtjét. Aximand nem tudta eldönteni, hogy győzelmi üvöltést vagy gyászos vonyítást hall-e.

Halál Csendje ekkor térdre zuhant. A felsőteste hajladozni kezdett, majd lángok csaptak elő a princeps fülkéjéből. Az Interfector gépe megfordította a csata kimenetelét, de a diadalból már nem vehette ki a részét.

A robbanások ereje megrázta a talajt. Aximand megragadott egy kiálló gerendát, hogy kifújja magát.

És hogy a boltere újratöltésére használja fel ezt a pillanatot.

Utolsó tár.

De aztán meglátta, hogy nem is lesz szüksége többre.

Egy alakzat számára nem létezett nehezebb feladat, mint rendezett sorokban visszavonulni. Mindezt tűz alatt szinte lehetetlen volt kivitelezni.

Az Ultragárdisták mégis megtették.

Yade Durso úgy támolygott elő a ködből, mintha egyedül akarta volna lebirkózni a lovagokat.

– Túlélted – nézett rá Aximand.

– Lupercalnak hála – emelte fel a kezét a kapitány.

Az aranyszín Hórusz Szeme mindörökre beleolvadt a kesztyűjébe. A forróság ellágyította a körvonalait, mégis felismerhető maradt.

– Kifogyott a bolterem és eltört a kardom – magyarázta Durso. – Egy fattyú a Tizenharmadikból a kezében tartotta az életem.

– És mi történt?

Durso ökölbe szorította a kezét.

– Le kellett vernem a fejét.

A hololiton i felfénylettek az orbitális pályáról beérkezett letapogatások eredményei. A friss adatok hullámokban öntötték el az asztal lapját. Friss ikonok és támadási vektorok. Ismeretlen kontaktusok.

A kogitátorok számára ismeretlenek, emlékeztette magát Hórusz. Számomra nem.

– Csodállak téged, rendíthetetlen fivérem – mondta, majd felállt. A jelenléte valósággal kitöltötte a sátrat erőszakos intenzitásával.

Maloghurst a tábla fölé hajolt. Szemei ide-oda villantak a letöltött adatok közt.

– Üzenj a légiónak – parancsolta Hórusz, miközben a legközelebbi fegyverállványról magához vette Világtörőt.

– Teljes előrenyomulás.

– Az ott…? – kezdte Maloghurst, és végighúzta az ujját a dél felől előrenyomuló egységek ikonjain.

– Igen – bólintott Hórusz. – Pont ott, és épp amikor szükségem van rá.

– Honnan tudtad, hogy pont ebben a pillanatban fog érkezni?

– Onnan, hogy én vagyok a Hadúr – vetette oda neki Hórusz. – Ez a név nem csak egy jól hangzó titulus.

Tyana Kourion a Viharpörölye belsejéből harcolta végig a Lupercaliáért vívott csatát. Az odakint tomboló apokaliptikus konfliktus a több centiméternyi, rétegelt adamantium és acél alkotta páncélzat ellenére is mennydörögve és kalapácsütés-szerű lökéshullámokkal játszotta a pusztítás szimfóniáját.

A hajtómű üvöltése és a számos fegyverrendszer világrengető dübörgése elengedhetetlenné tette a füldugók használatát. A gép fülsiketítő, szűkös beltere olajtól, izzadságtól és rettegéstől bűzlött. Minden másodpercben katonák százai haltak meg odakint. Kötelessége volt minél gyorsabban lezárni ezt a csatát.

A beérkező voxüzeneteket, pótfelvételeket és vizuális jelöléseket fél tucat adattábla szűrte meg körülötte.

Egyetlen csata sem zajlott a terveknek megfelelően, és ez alól a mostani sem jelentett kivételt. A Vérangyalok elvesztése elborzasztotta, öngyilkos rohamuk azonban megrogyasztotta az ellenség vonalait, lehetőséget adva az ágyúinak, hogy még jobban megtépázza őket.

Vajon ért ennyit száz légiós élete?

Nem, de jobb kihasználni a lehetőséget, mint siránkozni rajta.

A harc értelemszerűen nyakas rohamok, taktikai visszavonulások, arcátlan menekülések és fürge ellentámadások folyton változó sorozatává bomlott szét. A birodalmi és áruló tankok egy nagyobb egész részeként, átkaroló hadműveletekben, ollócsapdákban és cakkos vonalak elemeiként vívták egymással személyes küzdelmeiket.

A lábuk körül sereglő hangyákhoz képest a Gryphonicus és a Crucius titánjai egészen más dimenzióban harcoltak. A fegyvereik kipufogógázai könnyedén szénné égethettek volna egy egész századot is. Egyetlen kidobott töltényhüvelyük páncélos csapatszállítók egész osztagait, míg a talpuk egész hadosztályokat morzsolhatott a talajba.

A munkájukat értő parancsnokok még véletlenül sem akartak a hadigépek közelében maradni, időnként azonban nem lehetett szabadulni kolosszális jelenlétüktől. A titánok óriásokként szaggatták egymást, és minden egyes géphalállal százakat zúztak össze mindkét oldalon.

A Gryphonicus erőit nagyrészt a szárnyakat csipkedő Szelindekek alkották. Legalább négy gépet veszítettek már – vagy a hegy romjai temették maguk alá őket, vagy a Legio Vulcanum számbéli fölényben lévő Fosztogatói kerítették be és lőtték halomra valamennyit.

Az ellenséges titánok számbéli fölényben kezdték a napot, Terra Bajnoka azonban lassan, de biztosan kiegyenlítette az arányokat. Ha folytatódik a lemorzsolódás jelenlegi üteme, a birodalmi erők hamarosan túlerőbe kerülnek a Hadúrral szemben.

– Még több Kiméra és óriástranszport tör át a jobb szárnyon – mutatott rá Naylor. – Nem hagyhatjuk figyelmén kívül őket tovább. Hamarosan elegendő súlyuk lesz, hogy komoly fenyegetést jelentsenek.

– A Crucius és a Gryphonicus nem tartóztatják fel őket?

– Véres rendet vágnak a Mechanicum hadigépei közt, de a gyalogsági szállítójárművek oroszlánrésze hidegen hagyja őket.

– Alsóbbrendűnek látják őket – vélte Kourion.

– Viszont rohadtul le fognak rohanni minket, ha nem szorítjuk vissza a soraikat még azelőtt, hogy elegendő erőt gyűjtenének.

– Egyetértek – bólintott a tábornok asszony, miközben a központi kijelzőjére hívta a szárnyra vonatkozó információkat. A pillantása végigszánkázott az ikonok sokaságán, és sietve felmérte a harctéri hatékonyságukat.

Semmije sem maradt odalent, amivel hatékony ellentámadásba lendülhetne. Egy haptikus mozdulattal lehívta az arcvonal közepét és a tartalékokat.

Egyetlen ikon messze kimagasodott a többi közül.

– Ott – bökött előre az ujjával. – Itt a legjobb esélyünk visszaverni őket. Ideje, hogy mi is beszálljunk a harcba.

Naylor bólintott.

– Jó választás. A védművek épek, és tökéletes helyzetből támogathatjuk a titánokat.

– Adja ki a parancsot – vetette oda neki Kourion, majd a balszárny felé fordította a figyelmét, ahol hatalmas erejű fegyverek villogtak Castor Alcade Ultragárdistáinak pozíciója körül. Elfogadhatatlannak vélte, hogy semmit sem tud az ottani történésekről.

Naylor felkapcsolódott a voxhálózatra.

– Devine nagyúr – küldött szét egy sor támadási vektort. – Ön és a lovagjai azonnali hatállyal lépjenek harcérintkezésbe az ellenséggel az alábbi rácspontokon.

A vox azonban csak statikus sistergéssel felelt.

Terra Bajnokának többszintes parancsnoki hídja olajtól, füstölőktől, a nyáklapok forróságától és haragtól bűzlött. A Tyana Kourion harctéri hálózatának minden sarkából érkező titkosított voxüzenetek sokaságát a parancsnoki konzolokra és a taktikai egységekre felcsatlakozott kétszáz calculus-logi, szervitor és matróz dolgozta fel. Az alacsony szintű bináris kántálás és fojtott hangú diskurzusok elkeveredtek az imák forróságával, statikus sistergésével és kattogásával. A titán gépszellemének heve minden gépet átitatott, és vörös fénybe vonta a rendszereket.

A rézsútosan felakasztott projektorok lebegő, entoptikus fénysorokként jelenítették meg a Molech-szerte beérkező információkat. Minden egyes információmorzsa csak tovább tüzelte a titán nukleáris szívében izzó dühöt.

Az Imperátor titán épp olyan hatalmas és követelőző szerető volt, mint egy hadihajó. Emberi kéz nem emelt még bonyolultabb gépezetet a több ezer fő által kiszolgált behemótnál. Egy Imperátor titán bonyolultságával csakis a titokzatos Mechanicum-bárkák vehették fel a versenyt.

Egy ilyen irdatlan gép életre hívásának és mozgásba lendítésének feladata nagyban különbözött az űrhajók gyártásától. A gravitáció hiánya sok olyan hibát elfedett, ami a szárazföldön megbosszulta magát.

Sokrétje büszke, királyi lény, ellenfél nélküli csúcsragadozó volt. A háború istene, kinek karmaihoz senki, és dühéhez is csak a parancsnokáé érhetett fel.

Kalonice princeps csípőre tett kézzel állt a híd előre-ugró részében, és folyamatosan itta a Sokrétbe áttöltött adatokat. Fémkezével füst gyanánt söpörte félre a kivetített információkat, és közben azonnal letöltött mindent.

A mesteri kezek által gyártott Lorica Thallax géptestébe ágyazott Etana Kalonice-ből a koponyáján és a gerincoszlopán kívül nem maradt semmi. Hátrafelé nyilazott dugattyús lábaival és sipító, gépi csuklóival a tudatát leszámítva inkább gép volt már, mint ember.

Szerves maradványait ívelt, porcelánfehér vértlemezek óvták, míg a hajszálvékony agyi impulzuskábelek segítségének köszönhetően amniotikus folyadékkal teli szarkofág nélkül is interfészelhetett Terra Bajnokának ördögien bonyolult mechanizmusaival. A géptestben leélt élet folyamatos fájdalommal járt, de inkább a kín, mint az örök bezártság.

<Sular úr> szólalt meg. <Összefoglaló?>

Az idegi aktivitást hangokká alakító algoritmikus rezonátorok segítségével Kalonice szinte teljesen emberi hangon beszélhetett. Az egység még a fájdalom élét is elvette. Majdnem.

Rangidős moderatija állomásának kijelzőin topografikus felvételek sokasága villant végig. A Terra Bajnoka folyamatosan bombázta a számára csábító céladatokkal, Sular azonban félresöpörte őket, hogy felelhessen a princepsének.

– A Hadúr végzetesen alábecsülte az ellenállásunk erejét, asszonyom – felelte Sular. Gépkarjai teljesen összeforrtak a csatalogisztikátorral. – A birodalmi vonal több helyütt is összeomlott, de áttörésre sehol sem nyílt elegendő tér. A mély védelmi vonalnak és az átkaroló ellentámadásoknak hála, Kourion tábornok tartalékai mindenütt zárni tudták a réseket.

<Kivéve itt> fejezte be Kalonice.

– A tábornok mentségére szóljon, hogy senki sem számolhatott a Vasököl-hegy pusztulásával.

<A Hadúr mégis megtette> jegyezte meg Kalonice. Az Imperátor bosszúvágya forró késként döfött a gerincébe.

Az orbitális támadás heve vulkanikus salakká gyalázta a Legio Crucius főhadiszállását. Minden emlékük, minden kapcsolatuk a testvérlégiókkal a tűz martalékává vált. A Hadúr egyetlen galád csapással a kihalás szélére sodorta őket.

– És meg is fizet érte – jegyezte meg a teli színpadon, szerep nélkül maradt csepűrágóként fel-alá sétálgató Carthal Ashur.

<Úgy lesz, Ashur úr, de most kérem, üljön le. Elvonja a figyelmemet, márpedig arra most a legkevésbé sincs szükségemé

– Bocsásson meg, asszonyom – szabadkozott Ashur és vonakodva bár, de leült egy híveknek fenntartott padra.

Évekkel ezelőtt ismerte meg Carthal Ashurt, sőt, egyszer, amikor az efféléhez még elegendő szerves résszel rendelkezett, még az ágyát is megosztotta vele. Csalódást okozott, de mert nagyon értett a szavakhoz és a halandókhoz, mégis megtartotta calator martialisának.

– Több célpont közeledik – jelentette Sular moderati.

– Két tucat tank, hat szupernehéz és hadosztályszintű gyalogoskíséret.

– Titángyilkosok? – kérdezte Ashur.

Kalonice a híd illatos olajainak aromáján át is érezte az izzadsága szagát. A lelkesedése birokra kelt a bizonytalanságával. Évtizedek óta szolgálta már a légiót, mégis csak harmadszor ült gépen, csatában pedig először.

Sular Kalonice-re nézett, aki egy bólintással jelezte, hogy felelhet a kérdésre.

– Igen, Árnypengék – söpörte át az adatokat a strategium-táblára Sular. – És néhány Mechanicum-egység is. Jelöltem őket.

Az Imperátor körül bináris oszlopokként bontakozott ki a táj, megvilágítva a baráti és ellenséges egységeket. Tankok, gyalogság, lovagok és tüzérség.

Már minden ellenséges ikonhoz tartoztak célkoordináták, a prioritást azonban a Mechanicum és a szupernehezek élvezték.

Kalonice hagyta, hogy Terra Bajnoka előre kitalálja a gondolatait.

Tíz, vulkánágyúkkal felszerelt Árnypenge és azonosítatlan Mechanicum-egységek. Részben Ordinatus-, részben Titanicus-gépek, egytől egyig veszedelmes fegyverekkel felszerelve.

Már ha tüzet tudnak nyitni.

<Pokolvihart készíts> parancsolta. <Surann magos? Mennyi idő múlva használhatom a rombolót?>

– Tájékoztatás: öt másodperc – felelte a háta mögött magasodó galériáról a technopap, háta mögött a bináris kórusként sorakozó társaival.

<Tökéletes> mondta, és amikor a titán roppant vállaira szerelt fegyverrendszerek készenléti ikonjai felvillantak a szeme előtt, lefelé a levegőbe öklözött. A Thallax test kecses volt és ruganyos, a titán olykor azonban iszonyatos erővel nehezedett az érzékeire. Ilyenkor kénytelen-kelletlen elismerte, hogy van előnye az amniotikus gélbe zárt súlytalan lebegésnek.

Apró tűszúrásokat érzett szerte a testén. A pajzsai találatokat kaptak. Hitványul és koordinálatlanul támadtak, de találtak. A gyalogság, ami fölött az imént átlépett, nehézfegyverekkel is rendelkezett. Önmagukban mit sem értek a pajzsaival és a burkolatával szemben, de igencsak irritálták.

Az Árnypengék vulkánágyúinak vakító fénynyalábjai szétspricceltek az energiamezején, és túltöltötték a generátorpilonokat.

– A pajzsaink találatot kaptak! – Ashur úgy beszélt, mintha a princepse nem tudná, mi történik.

<Azt mondtam, ne zavarjon!> reccsent rá Kalonice, és közben tűzparancsot adott ki minden fegyverének. <Tűz!>

Elengedte a pusztító rendszerek gyeplőjét, hogy a moderatijai és a technikusai maguk téphessék szét az árulókat. Kiérdemelték a maguk részét a bosszúból. Az elszabaduló, zabolázatlan erők a számtalan fegyver visszarúgásának csillapításáért felelős lökéselnyelő hálók és pneumatikus ellensúlyok ellenére is megrengették a hidat.

A Sokrétben tucatjával hunytak ki az ellenséges ikonok.

A plazmarombolót azonban megtartotta magának, és célba vett egy tüskés kerekeken a titánja felé közeledő, koponyamotívumokkal díszített, bronzból és rézből emelt irdatlan gépet. A Mechanicum egy megrontott járműve volt, a rendjét kettészaggató, gyűlöletes árulás undok jelképe.

A szívébe szivattyúzta a reaktor forrongó energiáját. Csak szívta és szívta a végtelen plazmakút tüzét, míg a jobb öklét feszítő forróság már szinte elviselhetetlenné vált.

<Megvagy> mondta, ám az algoritmikus rezonátor még szavakká sem formálhatta a gondolatait, amikor mintha jeges késsel döftek volna a gerincoszlopa tövébe. A kín illúzió volt csupán persze, de attól még igen fájdalmas.

Összeszorított ujjai közül irányíthatatlanul folyt ki a belé zárt plazma haragja, és hófehér tűzviharral emésztette el az istengép jobb karját. A robbanás ereje megrengette az Imperátort. A rezonátorának nem okozott problémát fájdalmas sikolya hanggá alakítása.

A biovisszacsatolás fájdalomszignálok mindent elsöprő hullámaival öntötte el a fedélzetre zuhanó princeps gépbe ágyazott gerincoszlopát. Kalonice megpróbálta elzárni az érzékeit az agónia elől, de Terra Bajnokának kínjai immár az övéi is voltak. A gép szívében összerándult a reaktor. A hát megroggyanó burkolatlemezeinek szellőztetőzsalui mögül robbanásszerűen tört elő a kiszivárgó nukleáris energia.

Riadókürtök harsantak, és bináris kürtök kiáltották a híd levegőjébe kínjaikat. A túltöltődött kárjelző egységek egymás után robbantak be, és a híd haragjának rőtje is inkább az agónia végtelen vérvörösét idézte már. A princeps hallotta a gépszellem feneketlen kíntól átjárt vonyítását.

– Etana! – kiáltotta egy húshang. Ismerte valahonnan.

<Carthal?> hörögte.

– Én vagyok – felelte a férfi, és talpra rángatta. Kalonice úgy nézett le a karjára, mintha azt várná, hogy csak egy összeégett, olvadt fémdarabot lát majd, a végtagon azonban természetesen makulátlanul csillant a fény. A fájdalom oroszlánrésze Terra Bajnokát sújtotta, de attól még ő is érezte. Ó, de még mennyire, hogy érezte!

<Mi történt?>

– Meglőttek – felelte Ashur. – Keményen belénk martak a mocskok.

<Hogyan?> követelte a nő, miután lassan elkezdte letölteni a beérkező szilánkos adatokat. <A pajzsok még állnak.>

– A mezőn belülről lőttek – rezzent össze a titánt megrázó újabb lövések erejétől Ashur.

Kalonice is érezte a géptestébe csapódó forró pengék erejét.

– A Devine Ház az! – kiáltotta a férfi.

<A Devine Ház? Magyarázatot!>

– A fattyak elárultak minket – sziszegte Ashur.

A sárkány üvöltött: Sebeiből füst és vér szivárgott, míg a Viharúr nekihuzakodott a következő rohamnak. A bestia oldalába döfte a lándzsáját, és hallotta a hús és a csontok reccsenését. A másik keze helyén recsegő korbács mit sem ért a szörnyeteg ellen, de a gigász lábai körül sereglő dolgokkal szemben felettébb hatásosnak bizonyult.

Újból körbeforgatta a hátasát, hogy ismét támadásba lendüljön a lándzsájával, amikor a bestia irhájából valóságos acélvihar robbant elő. Egy tüske átdöfte az egyik lovagja testét, aki egy pillanattal később vér- és lóhúscafatokká robbant.

A gigászi bestia megingott. Váratlan támadásukkal sikerült meglepniük és kis híján térdre kényszeríteniük. A Viharúr azonban nem várta, hogy egyetlen támadással végezhetnek vele. Máris reagált rájuk, ő azonban nem ok nélkül kapta ezt a nevet.

Kikerülte a gigász, lábának toppantását. A mennydörgő lépés több kilométeres sugárban megrengette a földet. A telivérjét ismét elöntötte a pánik, vasakaratával azonban ezúttal is sikerült elcsitítania.

A lovagjai újra és újra körbetáncoltatták a hátasaikat, hogy lándzsáikkal a szörnyeteg testébe döfjenek, és megszaggassák az irháját a hóhérágyúikkal. Sikerült megsebesíteniük, de egyszerűen túl nagy volt ahhoz, hogy ilyen sérülésekbe haljon bele.

Ahogy felnézett, meglátta a bestia szívét, a pulzáló fénygömböt, amiből a hatalmát merítette. Szemből vaskos sárkánypikkelyek óvták, de hátulról…

Hátulról sebezhető volt. Most még inkább. A Viharúr első támadása rögvest a világ elé tárta egyetlen gyenge pontját.

– Molech harcosai! – dörögte a Viharúr. – Egyikőtök lándzsája sem törheti fel a beste páncélbőrét! Egyesítenünk kell az erőinket, hogy lesújthassunk a szívére!

Az ellenség tüze lángba borította egy újabb vajráját. Ha nem adják meg gyorsan a kegyelemdöfést, a behemót szép lassan föléjük kerekedik. Máris elkezdte elfordítani előlük sebzett szívét.

– A lándzsáitokat! – üvöltötte a Viharúr. – Egyesítsétek az enyémmel!

A lovagjai köré gyűltek, és lovaikat megsarkantyúzva üldözőbe vették a szívét takargatni igyekvő szörnyeteget. Sebeiből vér és gőz spriccelt elő.

A Viharúr felkacagott, amikor a testét átjárta lovagjainak ereje. Immár ő irányította a lándzsakarjaikat. Ahová szúrt, ők is oda szúrtak. Amit ő ölt, azt ölték ők is.

A gigász lábaiból tovább sereglettek elő a parányi valamik. Tudta, hogy közel a vég, mégis kétségbeesetten kapaszkodott az életbe, és baktériumokat és hangyákat lövellt a testéből. Százával, sőt, talán ezrével sereglettek elő a páncélja alól. A vajrái a kardjaikkal kaszabolták le őket, hisz a lándzsáik felett már ő rendelkezett.

A vértje rengett a folyamatos becsapódások súlya alatt, pajzsot tartó keze azonban épp olyan erős volt, mint a lándzsatartó. Az ujjhegyeiben érezte az egyesített lándzsák kitörni kész hatalmát.

A Sárkány tudta, hogy mire készül.

Tisztában volt vele, hogy birtokában van az erő, amivel megölheti.

Csakhogy hiába minden ereje, a Viharúr lovának fürgeségével nem vehette fel a versenyt. Bármilyen gyorsan próbált fordulni, a lovag sebesebbnek bizonyult. Kétségbeesésében tüzet köpött, és a saját védőit is elemésztette. A Viharúr érezte meghalni az egyik vajráját, majd felsikoltott, amikor eltöltötte az elesett harcos szellemének dicsőséges ereje.

A holtak szelleme átitatta. Halálsikolyaik a koponyájában üvöltöttek. Egy egyszerű halandó már rég megőrült volna, de nem a Viharúr. Hős volt, a Molech megváltója, a szörnyeteg legyőzője.

És ekkor ismét feltárult előtte a bestia egyetlen gyenge pontja.

A Viharúr mélyen ellenfele védtelenül hagyott szívébe döfte a lándzsáját.

És vele döftek a harcosai is.

A XIII. Légió megmaradt erői az Untar-magasföld lankái közt vonultak vissza az előre meghatározott evakuációs vonalak mentén. A gyilkos plazmatűz nyomán szinte semmi sem maradt a három Rinó büszke kobaltkékjéből.

Alig maroknyian élték túl a mészárlást. Hórusz Fiai fölénybe kerültek a balszárnyon, és már küldték is be a nehézpáncélosaikat. A Hadsereg tüzérségi ütegei erőltetett menetben siettek a magaslati pontok felé, a szárny sorsát azonban a közeledő Interfector-gépek pecsételték meg igazán.

Az Arcadon Kyro előtti adattábla végzett az auspex-letapogatással, de nem érzékelt semmit. Egyetlen Ultragárdista-páncéllokátort sem talált a Rinókon tartózkodókén kívül.

– Maradtak még? – kérdezte Castor Alcade. A hangjában csendülő kétségbeesett remény csak só volt a sebbe.

– Nem, uram – felelte nyers, reszelős hangon. Egy korty szuperforró levegő belülről égette meg a tüdejét. Ha túléli, átültetésre lesz szüksége. – Ennyien maradtunk.

– Három átkozott osztag! – csattant fel Alcade és a Rinó horpadt burkolatába öklözött. – Hogy maradhattunk csak ennyien?

– Titánok támadtak ránk – mutatott rá Kyro. – Hiába vagyunk mi a Tizenharmadik Légió, ilyen tűzerőt még mi sem élünk túl.

– Folytasd a keresést.

– Ha bárki más kijutott volna, már tudnék róla – felelte Kyro.

– Süket vagy? Azt mondtam, hogy folytasd a keresést! Meg akarom találni az embereimet! – erősködött Alcade.

– Nincs más, uram – rázta meg a fejét a technogárdista.

– Csak mi maradtunk.

Alcade vállai megereszkedtek. Kyro gyűlölte magát, amiért neki kellett a legátusa hírnevét tovább alázó rossz hírek hozójának lennie.

Harc közben elveszítette a sisakját, míg egy plazma lökéshulláma feketére pörkölte a páncélját. Minden szabadon maradt bőrfelülete égési sérüléseket szenvedett, és érezte a soha be nem gyógyuló sebek viszketését.

Az orr kellős közepén tátongó hézagon át jeges szél vágott az arcukba. Egy detonáció gyakorlatilag leszaggatta a Rinó orrát, a világ elé tárva a teljes vezetőállást. Külső picterek vagy egy lőrés helyett Kyro egy két légiósnak is elegendően széles lyukon át nézhette maga előtt az utat.

– Bármi hír Salicarról? – kérdezte Alcade. – Csatlakoznunk kellene a Vérangyalokhoz, hogy egyesítsük az erőinket.

Kyrót teljesen lefoglalta a csatatér borzalmas látványa, ezért nem felelt. Még a mindenütt jelenlévő füstfüggöny sem kendőzhette el teljesen a borzalmakat.

– Guilliman nevére, mi folyik ott? – követelte Alcade.

Kyro megrázta a fejét. Ami ott történt, az lehetetlen.

A Devine Ház lovagjai a Terra Bajnokát ostromolták.

Valamivel már sikerült is megsebezniük. Az egyik karja hiányzott, és a visszacsatolás iszonytató fájdalma bizonytalanná tette a lépteit. A sebeiből maró füst és lángok ömlöttek elő. Komoly sérüléseket szenvedett.

A lovagok lövegei krátereket robbantottak a lábába. A hóhérágyúk százával tarolták le a gigász lábaiban állomásozó skitariikat és a Hadsereg gyalogosait. Hőlándzsáik eközben a felsőtestét sanyargatták, és fóliaként szaggatták le a páncélburkolatot.

– Mit képzelnek ezek, mit művelnek? – követelte Alcade.

– Árulók – szisszent fel Kyro, aki a látottak ellenére alig akart hinni a szemének. – Raeven Devine mindvégig Hórusz oldalán állt.

– Akkor az élete az enyém – jelentette ki Alcade.

Kyro elengedte a füle mellett a legátus fennhéjázó szavait, és a vezérgépre fókuszált. A vörös-arany színű lovag hátán aranyszín lobogó csattogott büszkén és egy energiától sistergő ostor lógott az oldalánál. Vészkorbács néven ismerte.

Csúszkálva állt meg az Imperátor háta mögött, és megvetette a lábát.

– Ugye nem tudnak ártani neki? – kérdezte Alcade. – Bizonyosan túlontúl aprók hozzá. Egy Imperátor kellően hatalmas ahhoz, hogy…

Raeven Devine hófehér sugarat engedett útjára a hőlándzsájából. Arcadon Kyro egy múló másodpercre elhitte, hogy a legátusának igaza lehet.

A reménye azonban elhamvadt a Devine lovagok egyesített hőlándzsatüzében. Az egyetlen förtelmes nyalábbá összefonódó sugár átütötte Terra Bajnokának burkolatát.

Továbbfejlesztett látószervével Kyro több olyan spektrumban is látott, amit az egyszerű halandók nem érzékeltek, és rögvest tudta, hogy az Imperátornak vége. Az adattábla sem mutathatta volna ékesebben, hogy áttörték a reaktormagot. A titán felépítményén fellobbanó nukleáris tüzek és a hirtelen kiugró hőmérséklet a napnál is világosabban árulkodtak az Imperátor haláláról.

A lovagok is tudták, mi következik, és azonnal menekülőre fogták. A Devine Ház lovagjai Vészkorbács nyomában erejüket megfeszítve sprinteltek a birodalmi vonalak hátulja felé.

Kyro zokogva bámulta Terra Bajnokának mozdulatlan testét. Fel nem foghatta, hogyan győzhetik le az emberiség technológiai csúcsteljesítményének eleven szobrát.

– Gyerünk, gyerünk! – kérlelte sziszegve a Mechanicum adeptusait és szervitorait, hogy lőjék ki a reaktort, és mentsenek maguk körül mindenki mást, de tudta, hogy elkéstek.

A hőauspex szikrát hányva robbant ki. Kyro elfordult, miközben az autoérzékei eltompították körülötte a világot.

– Ne nézzetek oda – figyelmeztette a testvéreit.

Castor Alcade többé-kevésbé igazat szólt, amikor úgy vélte, hogy a lovagok csak múló kellemetlenséget okozhatnak egy Imperátor titánnak. Döbbenetesen koordinált zárótüzük kaszkádszerű reaktorszakadást okozott a géptérben, de a személyzet még így is elháríthatta volna a katasztrófát.

Csakhogy míg a Terra Bajnokának adeptusai nekiláttak a kármentési protokollok végrehajtásának, belülről is árulás áldozatává váltak. Számos Sekrestyés, akiket kényszerből kellett a reaktortérben alkalmazniuk, a Lovagi Udvarhoz tartozott.

Oroszlánrészük ráadásul a Devine Házhoz.

A keringetőrendszerek csendes szabotázsa, a hűtőmechanizmusok leállítása és végül a rangidős adeptusok hidegvérű legyilkolása mind-mind hozzájárult a katasztrofális reaktorszakadáshoz.

A titán szívében egy nap ereje raboskodott.

Helyhez kötve, de nem szelíden.

És az Imperátoré nagyságrendekkel hatalmasabb volt többi rokonáénál.

A reaktor egy szempillantás alatt elpárologtatta Terra Bajnokát. A felszabaduló izzó plazma magnéziumforró gyűrűben robbant szét.

A villanás mindenkinek kiégette a szemét, aki csak ránézett. Az Imperátor ezerötszáz méteres körzetében egyszerűen megszűnt létezni minden, egy szívdobbanás alatt hamuvá vagy olvadt, idomtalan acéltömeggé égett a világ.

A detonáció középpontjában uralkodó iszonyatos nyomás és hőség üveggé robbantotta a talajt, és ijesztő sebességgel szórta szét a forró gázmaradványokat. A lökéshullám sűrű hidrodinamikus frontja egy légkalapács erejével tömörítette össze a levegőt, és söpört el mindent az útjából. A körkörösen terjedő lökéshullám először csak üldözte a plazmatűz üvöltő gömbjét, de hamarosan elnyomta annak lángoló dühét is.

A nullpontban uralkodó iszonyatos nyomás mély krátert vájt a Molech felszínébe, és szélbe szórt pelyvaként hajigálta szét a legnagyobb hadigépeket is.

A detonációt követő másodpercekben a halálos áldozatok száma mindkét oldalon tízezrekre rúgott. A szétterjedő túlnyomás négy kilométeres körzetben szinte minden halandót azonnal péppé zúzott.

Ezen túl, akiknek sikerült a megerősített bunkerek fedezékébe húzódniuk, még megéltek néhány másodpercet, míg rájuk nem zúdultak a lökéshullámok. Az összes erődített lőállás és lövészárok beomlott, és csak a nagyon szerencsések vagy a különösen erős menedékre leltek élték túl a robbanás ezen szakaszát.

A szeizmikus erők játszi könnyedséggel verték le a lábukról a szárnyakon harcoló katonákat, és ahogy a történtek súlya lassan értelmet nyert, rövid időre mindkét fél felhagyott a harccal.

A nullpontból felcsapó, zafírkék lángglóriától övezett, plazma alkotta gombafelhő tizenhárom kilométeres magasságig kígyózott az égen. A Lupercaliától északra fekvő mezőgazdasági területek felett tomboló tűzforró szelek a növényzet utolsó morzsáját is kiirtották.

A túlélők által elszenvedett plazmaégések bármely, háború tépázta világon szerzett sérülés súlyosságával felvették a versenyt. A birodalmi vonal közepe eltűnt ugyan, de ezrével maradtak még harcképes katonák és járművek.

A Terra Bajnokának pusztulása a Molech végóráinak első felvonása volt csupán.

Északon és délen, a robbanás hatókörén túl ugyanis szürke porfelhők jelezték a friss erők érkezését.

Castor Alcade kifehéredő ujjakkal markolta a Rinó viharvert oldalát, és borzadállyal vegyes hitetlenkedéssel figyelte az Imperátor pusztulását. A csatatér teljes káoszba fulladt, a romok alól előkászálódó férfiak és asszonyok zavartan próbáltak értelmet keresni a történtekben.

Mivel a birodalmiak szinte összes hadigépe a Terra Bajnokának árnyékából harcolt, így mostanra ahhoz is alig maradt belőlük valami, hogy a füstölgő roncsaik alapján azonosítani lehessen őket.

– Vége – jelentette ki a csapatszállítóból előlépő Didacus Theron.

– Nem – mutatott egy távoli pontra Alcade, ahol a megtépázott parancsnoki egységek megpróbáltak valami rendszerűséget erőltetni a csapataikra. – A Molechért vonulunk.

– De nem kell meghalnunk érte – mordult fel Theron.

– Fogd be szád! – reccsent rá Kyro.

– Te pedig tudd, hol a helyed! – vágott vissza Theron és megállt Alcade mellett. – Legátus, nem kell itt halnunk, különösen úgy, hogy Ultramar is háborúban áll és a Bosszúálló Sarjnak szüksége van ránk.

Alcade nem felelt. Életében először nem tudta, mitévő legyen. Az elméletik jelentették számára a világot, de mit ér az elméleti, ha a gyakorlati csak a halálba vezethet?

Ahogy végignézett az alant nyújtózó, tüzek tépázta pusztaságon, észrevette, hogy a pusztítás az ellenség sorait is ugyanúgy megtépázta. Egyedül a titánjaik úszták meg a tüzes holokausztot, de ők is szörnyűséges sebeket szereztek.

Árnyakként portyáztak a robbanás nyomán szétterjedt füst leple alatt. Nem maradt senki, aki megálljt parancsolhatott volna az óriásira nőtt gyilkosoknak. Még ha a birodalmi vezetésnek sikerülne is maga köré gyűjtenie a sereget, milyen fegyverük maradt, amivel árthatnának ezeknek a monstrumoknak?

– Vissza kell jutnunk Lupercaliába – jelentette ki végül.

– És aztán mi következik? – követelte Kyro.

– Elhagyjuk a Molechet – felelte a legátus.

– Hogyan? Nincs hajónk.

– Akkor erővel elveszünk egyet az ellenségtől – csattant fel Theron. – Találunk egy magányos gépet, és lerohanjuk. Aztán kitörünk a rendszerből és útnak indulunk az Ötszáz Világ felé.

– Korábban te magad róttál ki penitenciát legalább egy tucatnyi légiósnak, amiért hangot adtak ennek az ötletnek – mutatott rá Kyro. – Nem sok vörös sisakot látok egységünk szánalmas maradványai közt.

– Az még azelőtt történt, hogy a háború egy csapásra véget ért volna – vágott vissza Theron és ismét Alcade felé fordult. – Nem maradhatunk itt, uram. Semmit sem érünk el, ha a Molechen veszünk. Nincs gyakorlati haszna. Haza kell térnünk, hogy egy olyan háborúban vegyünk részt, amit meg is nyerhetünk.

– Kötelességünk van a Molechen, Theron – mutatott rá Kyro. – Felesküdtünk a védelmére, köt minket a Császár szava.

Castor Alcade hagyta, hogy az alárendeltjei szavai átmossanak rajta. Tudta, hogy mindkettejüknek igaza van, és hogy mindketten hatalmasat tévednek. A kezével letörölte az arcáról a harctéren rárakódott vért és port. Egy pislantással konstatálta, hogy újabb folt kerül a neve mellé, egy újabb kudarc a majdnem sikerültek és a számos ő is megpróbálta mellé.

– Mi a parancsod, uram?

Alcade sarkon fordult, a kormos Rinó oldalára emelte az egyik lábát, és még egyszer végighordozta a tekintetét az odalent végbement pusztításon. A horizonton a páncélosok előrenyomulását kísérő porfelhők kavarogtak. Rengeteg tank közeledett.

– Vigyél minket Lupercaliába – dünnyögte Castor Alcade.

– De, uram… – kezdte Kyro, Alcade azonban felemelt kezével beléfojtotta a szót.

– Ez a parancsom – mondta neki. – Lupercaliába megyünk.

Tyana Kourion félig vakon és súlyosan sebesülten mászott elő a Viharpörölye roncsából. Díszegyenruháját bemocskolta az olaj és a hasi sebéből pulzálva fröcskölő vér. Néhány bordája biztosan eltört és kételkedett benne, hogy a bal lába valaha is képes lesz magára venni a súlyát. A jobb karja egy égett csonkban végződött. Még nem fájt. Majd később fog, feltéve, hogy megéli egyáltalán azt a pillanatot.

A szupernehéz páncélos az oldalán hevert. Az egyik oldala teljesen feketére égett és önmagába roskadt, akár egy tűz mellett hagyott makett. A torony és a lánctalpak sziluettjei viaszként csöpögtek, és látta a detonáció nyomán szétszórt legénysége csontvázát is.

Fogalma sem volt, hogy hol lehetnek.

A füle csengett a robbanásoktól és a légnyomástól. Mindkettőből ragacsos váladék szivárgott. Hallott ugyan, a hangok azonban tompák és távoliak voltak, mintha a víz mélyéről jöttek volna. Por ment a szemébe, villanásokat azonban így is látott a kavargó miazmán keresztül. Mintha a forró levegő nem akarta volna egyetlen hullámban rázúdítani a világ összes borzalmát.

Hallotta a sebesült katonák kiáltásait, a berobbanó lőszerek dörejét, a lángoló prométheumos hordók üvöltését és a dübörgést, ami csakis a vadászó hadigépeké lehetett. Időről időre véres, megtépázott férfiak és asszonyok sétáltak át elfolyósodott látótere előtt, üveges tekintettel markolászták leszakadt végtagjaik csonkjait. Néhányan odafordultak felé, de semmi jelét nem mutatták, hogy felismernék a parancsnokukat.

A hadserege megsemmisült. A Devine-ek árulása egyetlen szívdobbanás alatt megpecsételte a sorsukat.

Hallotta a Terra Bajnokáról érkező utolsó elcsípett voxüzeneteket, de egészen addig nem értett belőlük semmit, amíg szembe nem fordította az Imperátorral a Viharpörölyét.

Épp a robbanás pillanatában kapta el a tekintetét a kijelzőről.

Mikor is történhetett mindez? Biztosan nemrég.

A páncélosa akkorra már rég maga mögött hagyta a beásott lőállást, a detonáció ereje így több száz méterre hajította. Halottnak kellene lennie. Bele sem akart gondolni, hogy a tankja milyen elképesztő erők játékszerévé válhatott. A becsapódás traumája őt leszámítva gyakorlatilag mindenkit szétzúzott a harckocsijában.

Ebben a pillanatban úgy érezte, még ők jártak jobban.

Kourion a Viharpöröly alvázának támasztotta magát. A vére az ölébe szivárgott. Tudta, hogy halálos sebet kapott. Bal keze a pisztolya után tapogatózott. Sose vesződött vele, hogy beszerezzen magának egy csicsás darabot, és sok karót nyelt regimentális parancsnokkal ellentétben a családjától sem örökölt egyet sem. Egy egyszerű Mars típusú lézerpisztolya volt csak. Teljesen töltve, textúráit markolattal és célgömbbel. Sallangmentes, mégis funkcionális.

Épp, mint ő.

Meg kellett tennie. Úgy olvasta, hogy egy katonának fegyverrel a kézben illik meghalnia, és nem is maradt más, amihez nyúlhatott volna.

Egy árnyék mozdult előtte. A tömege és a mozgása alapján élőlény. Valami, aminek nem szabadna itt lennie.

Egy hatalmas, szürke irhájú bestia cammogott el mellette. Vállain és karjain csak úgy hullámzottak az embertelen méretű izomkötegek.

Próbálta felidézni az őshonos állat nevét.

Mallahagra. Igen, ez az.

Mi a poklot keres egy mallahagra ennyire északon? Nem úgy volt, hogy csak a hegyekben és a dzsungelekben maradtak fenn? Ekkor vette észre, hogy nincs egyedül. Tucatnyi hasonló bestia tombolt hadserege maradványai közt, és magukból kikelve lakmároztak a katonákból. Döbbenetes sebességgel mozogtak, egyszerűen karmos kezeik közé kapták a sebesült katonákat, majd darabokra tépték őket, és már tolták is be a maradványokat húsdarálónak is beillő pofájukba.

Csatalóméretű, macskaszerű ragadozók rohantak keresztül a pusztításon, ernyedten lógó, egyenruhás alakokkal a szájukban. A falkáik úgy küzdöttek a koncért, mintha éheztették volna őket. Rajtuk kívül hosszú nyakú, madárszerű lények szökelltek végig a harctéren. Csattogó agyaraik közé kapták és egyszerűen kettéharapták a menekülő harcosokat, akik alig néhány órával ezelőtt még Kourion nagyhadseregét alkották. Az állatok hangját kisvártatva a hajtóművek üvöltése és a nehéz, páncélos csizmák dübbenése váltotta fel.

Alakok mozdultak a füstben. Humanoidok, de még az abhumán migouknál is testesebbek és magasabbak. A mocskos fehér vértezetet viselő harcosok úgy bontakoztak ki a ködből óriási, rongyokba és vértbe öltöztetett, kaszát markoló uruk nyomában, mintha az fialta volna őket.

A másik irányból egy legalább akkora gigász közeledett felé. A vonásait elmosták az árnyak, a mellvértjén azonban borostyánszín szem csillant büszkén. Még csak elő sem vonta a vállára szíjazott irdatlan buzogányát.

Az óriások megvívott csatáról és egy meghódított világról beszéltek egymással. Kourion már tudta, kik ezek és a testéből szivárgó vérrel dacolva megróbálta kihallgatni a szavaikat. Tudta, hogy megvetést kéne éreznie a félisteni árulók iránt, de gyűlölte magát, amiért megbabonázva bámulta őket.

A látása kezdett elhomályosulni.

Szürke foltok jelentek meg a látótere szélén.

Hórusz a régimódi stílusban, a csuklójánál ragadta meg Mortarion kezét. A mozdulatot egykor a bizalmatlanság szülte, ma azonban már a becsületes harcosok köszöntötték így egymást.

– Legyenek sötétek és áthatolhatatlanok a terveid, akár az éjszaka, testvér – morogta a Halálúr. – És zúdulj mennydörgésként az ellenségeidre, ha egyszer mozgásba lendülsz.

Hórusz körbehordozta a tekintetét a pusztuláson, a tetemeken, a háború szétroncsolt eszközein és az üvöltő bestiákon. Elvigyorodott.

– Néhányan oda fogunk veszni a harcokban – mondta.

– De az utolsó szálig végzünk velük.

Tyana Kourion még látta, ahogy a két szerető testvér páncélcsörgéstől kísérve átöleli egymást.

Győztek.