TIZENNYOLC

 

Mese Kínok

Megkésett halál

 

A Galenus felfüggesztéseinek hála, Alivia oldalába minden egyes bukkanót követően újult erővel hasított a fájdalom. Elképesztően fájt a mellkasa, és valahányszor megmozdult a hordágyon, a friss bőrrátétek is belesajdultak.

Ettől függetlenül tudta, hogy csak a szerencsének köszönheti, hogy életben van.

Vagy, hogy nem történt rosszabb.

– Szüksége van még fájdalomcsillapítóra? – kérdezte összeszorított ajkai láttán Noama Calver, a szanitéc százados.

– Nem – felelte Alivia. – Már így is túl sokáig aludtam.

– Rendben. De azért csak szóljon, ha mégis szeretne – felelte az Alivia szavait teljességgel félreértelmező doktornő. – Nincs értelme szenvedni, ha itt a gyógyír.

– Higgye el, ha rosszabbodik, magának szólok először.

– Ígéri?

– Becsületszavamat adom – tette a szívére a kezét Alivia.

Noama anyai aggodalommal a szemében mosolyodott el. A doktornő úgy szorította meg Alivia kezét, mintha a saját lánya lenne, hiszen épp ezt az érzelmet plántálta az elméjébe. Noama Calver épp csak hangyányival aggódott jobban a saját, Molechen túl, a Hadseregben szolgáló fiáért, mint a rábízott sebesültekért.

Alivia nem szerette így kihasználni az embereket, különösen a jószívűeket, akik valószínűleg akkor is a segítségére sietnek, ha egyszerűen csak kéri. Viszont nem engedhetett meg magának nemleges választ, annál sokkal fontosabb volt számára, sőt számukra, hogy eljussanak Lupercaliába.

Kjellt még nála is könnyebben sikerült meggyőznie. Az alapvetően jószándékú férfi azért jelentkezett az orvosi csapatokhoz, hogy elkerülje a frontvonalat. Valószínűleg senki sem szólt neki, hogy az orvosok gyakorta találják magukat fegyver nélkül a harc sűrűjében. A Molech Nagyhadsereg a nyílt mezőn akart megütközni a Hadúr csapataival, így gyerekjáték volt a gondolataikat a délre található Lupercalia irányába terelni.

Noama végigjárta a Galenust, és ellenőrizte a többi sebesültet. Mindegyiküket vissza kellett volna juttatniuk az egységükhöz, a katonák azonban akkor sem emelték fel a szavukat, amikor parancsba adta Ansonnak, a pilótájuknak, hogy fordítson hátat a frontvonalnak. A könnyen meggyőzhető fiút amúgy sem érdekelte más, csak az, hogy visszajusson Lupercaliába egy Fiaa nevű lányhoz.

Túl könnyű.

Jeph a Galenus hátuljában hevert kiterítve egy hordágyon, és úgy hortyogott, mint egy rosszul beállított motor. Elmosolyodott a férfi lágy vonásai láttán, és minden múló pillanattal jobban gyűlölte magát, amiért ennyire fontossá vált a számára. Elege volt már a magányból. Nőként nem tudta akármeddig elviselni az egyedüllétet, ahogy teltek az évek, úgy vágyott egyre inkább a társaságra. Bármilyen társaságra. Tudta, hogy azonnal maga mögött kellett volna hagynia, amint az űrhajó becsapódott Larsa mellett, de egy órát sem bírt volna ki a férfi nélkül.

Légy őszinte, annak idején észrevetted volna egyáltalán?

Könnyű kérdés, a válasz azonban mégsem volt ilyen egyszerű.

Bonyodalmak ütötték fel a fejüket. Egészen pontosan kettő.

Miska és Vivyen egy mahbusa nevű, ébenfekete és elefántcsontszín korongokkal játszott társasjátékkal volt elfoglalva. Néhány hónapja tanította meg nekik. Ő maga még a Hegemón számlálóházaiban ismerte meg, de úgy sejtette, hogy maga a játék még az írnokok tömött városánál is vénebb lehet.

A lányok eleinte jogos gyanakvással tekintettek Aliviára, hisz behatolt a kis világukba, hogy elorozza tőlük apjuk szeretetét. De a játékaival, a kedvességével és a Régi Föld hőseiről és varázslatos ősi mítoszairól szőtt meséivel végül az ő szívüket is sikerült elnyernie.

Senki sem mesélt úgy, mint Alivia, így már az első pillanatban levette a lábukról a lányokat. Még a pszichéjüket sem kellett manipulálnia. Aztán idővel, önkéntelenül bár, de anyaszerepben találta magát. Nem ettől várta az örömöt az életében, de mégis így lett. Jó gyerekek voltak, szemtelenek, de karizmájuknak és ártatlan tekintetüknek hála, bármilyen slamasztikából kikecmeregtek.

Tisztában volt vele, hogy valójában nem Jeph, hanem Miska és Vivyen miatt ment vissza a habitációs blokkba. Soha nem gondolkozott rajta, hogy anya legyen, sőt, még abban sem volt bizonyos, hogy egy magafajtának lehet-e gyermeke. Világéletében azt sulykolták belé, hogy az egyes emberek életénél nagyobb dolgokkal kell foglalkoznia, ám rögvest rájött, mekkora ostobaság volt kérdés nélkül elhinnie e szavakat, amint az első bombák becsapódtak Larsába.

A kötődések kialakulásával küldetése minden egyes pontját megszegte, ahogyan a Molechre érkezésekor saját magának felállított szabályokat is, mégsem bánta, hogy a családjuk részévé vált. Ha John hallaná ezt, biztosan a képébe röhögne, hogy aztán képmutatónak és csalónak nevezze. Jogában áll persze, ő azonban attól még jól herén rúgná és gyávának bélyegezné.

Vivyen hátranézett és elmosolyodott.

Hát persze hogy megérte.

A lány leugrott a dobozról, amin ült, és reménykedő tekintettel szaladt oda Aliviához.

– Ki áll nyerésre? – kérdezte a lánytól.

– Miska, de ő az öregebb, szóval oké a dolog.

Alivia elmosolyodott. Oké. Oll szavajárása. Még valami, amit ő tanított a lányoknak. Gyakran mondták ezt a társaiknak a scholamban, akik furcsán néztek rájuk az idegen hangzású szó hallatán.

– Megtaníthatlak néhány trükkre, ha szeretnéd – ajánlotta Alivia. – A legjobbaktól tanultam. Előnybe kerülnél.

– Nem, tényleg oké – felelte egy tizenkét éves minden őszinteségével Vivyen. – Csomó mindent jobban csinálok nála, szóval jó, hogy neki meg van ez.

Alivia alig tudta leplezni a mosolyát Miska grimasza és a kézmozdulata láttán, amivel bizonyosan kivívná apja nemtetszését.

– Jól érzed magad? – kérdezte, miközben Vivyen felmászott a hordágyára. – Elég kemény utunk volt Larsa óta, nem?

Vivyen bólintott.

– Jól vagyok. Az nem tetszett, amikor a tankok lőttek ránk, de tudtam, hogy ki fogsz juttatni minket.

– Tényleg?

– Persze.

Alivia elmosolyodott. A gyermeki magabiztosság. Van egyáltalán bármi bizonyos a mai világban?

– Olvasol egy mesét? – kérdezte a kislány, és megkocogtatta az Alivia mellett heverő fegyvertartó dobozkát. Még a halál árnyékában sem hagyta, hogy megfosszák tőle.

– Persze – nyomta le a zárógombot Alivia, és közben úgy tartotta, hogy a lány ne láthassa a tartalmát. Eltapogatózott a Ferlach Serpenta mellett, és előhúzta az Odense Domkirkéből magához vett viharvert mesekönyvet. Mások talán lopásnak neveznék, Alivia azonban szeretett úgy gondolni rá, mintha megmentette volna.

A meséknek az emberek száján volt a helye, nem egy poros múzeumban.

Csakhogy minél régebb óta tartotta magánál, annál gyakrabban gondolkozott el a kijelentés igazságán.

A szamárfüles, megsárgult kötet legalább százévesnek látszott. A benne foglalt mesék még ennél is öregebbek voltak, Alivia pedig gondoskodott róla, hogy a könyv sose hulljon szét, sose fakuljon meg, és sose veszítse el a könyvtár dohos illatát.

Alivia felcsapta a könyvet. Fejből ismerte az összes történetet, nem kellett olvasnia. A fordítás nem volt a legjobb, az olvasottak pedig gyakran nem álltak összhangban a papírra vetett szavakkal. Időnként úgy érezte, mintha a szavak minden egyes olvasással megváltoznának. Nem nagyon, épp csak annyira, hogy észrevegye, mintha időről időre maguk a történetek akarnák feszegetni a határaikat, és kipróbálni valami újat.

A leginkább fametszeteknek látszó illusztrációt azonban értő kezek készítették, és a lányok imádtak a rajtuk ábrázolt furcsa emberekről kérdezgetni.

Alivia felszisszent, amikor Vivyen közelebb húzódott, és megfeszítette a frissen felvitt bőrrátétet.

– Bocsi.

– Minden oké – nyugtatta meg Alivia. – Volt már rosszabb is.

Sokkal rosszabb. Mint amikor meghalt az őrző angyal és Noama azt hitte, hogy elveszített, mert leállt a szívem…

Végigfuttatta az ujját a tartalomjegyzéken.

– Melyiket szeretnéd hallani?

– Azt – mutatott előre a lányka.

– Jó választás – biccentett Alivia. – Különösen most.

– Ezt meg hogy érted?

– Mindegy, nem fontos. Akarod, hogy elolvassam, vagy szeretnél még kérdezősködni?

Vivyen fejrázása láttán belefogott.

– Élt réges-régen egy velejéig romlott daemon, aki készített egy tükröt, ami gonosznak és ocsmánynak mutatott mindent, ami jó és szép, és tízszer rosszabbnak mindent, ami rossz és értéktelen. Az emberek, akik belenéztek, sikítva menekültek el saját torz tükörképük elől, a daemon pedig nagyokat kacagott rajtuk. A tükör a legájtatosabb gondolatokat is eltorzította, és ha ilyen ember nézett bele, a daemon kijelentette, hogy most először láthatja valójában, hogy milyen a világ és benne az ember. A daemon mindenhová magával hurcolta a tükröt, míg nem maradt olyan vidék, ahol ne néztek volna bele a sötét tükörbe.

– És utána mit csinált? – kérdezte Vivyen, noha legalább tucatszor hallotta már ezt a mesét.

– A daemon fel akart szállni a mennyekbe, hogy csellel rávegye az angyalokat, hogy belenézzenek a tükörbe.

– Mi az az angyal?

Alivia nem felelt azonnal.

– Olyan, mint a daemon, csak nem gonosz, hanem jó. Általában legalábbis.

Vivyen egy bólintással jelezte, hogy folytathatja.

– De minél magasabbra szállt, a tükör annál csúszósabbá vált. Végül már alig bírta tartani, és az egyik pillanatban ki is csúszott a kezéből. A tükör a Földre zuhant és millió apró szilánkra tört.

Alivia közelebb hajolt a lányhoz és hideg, reszelős hangon suttogta tovább:

– A tükör így azonban még nagyobb boldogtalanságot okozott, mert sok, homokszemnél alig nagyobb szilánkját szárnyra kapták a szelek. És amikor ezek a parányi darabok beleszálltak valaki szemébe, akkor annak tudta nélkül, örökre ott ragadtak. És mert a tükör minden hatalma ott lakozott a legpirinyóbb szilánkban is, ők onnantól kezdve bárhová néztek is, mindenben csak a legrosszabbat látták. A legrémesebben mégis azok jártak, akiknek a darabok a mellüket járták át, az ő szívük ugyanis jéggé fagyott. Amikor a daemon meglátta ezeket az embereket, úgy elfogta a kacagás, hogy kis híján felrepedt az oldala, mennyi galádságot vitt véghez.

Hangjának ritmikus hullámzása és a mesteri meseszövés mostanra Miskát is odacsábította. Alivia végül mindkét lánnyal a karjaiban fejezte be a történetet, és mesélt nekik a fiatal fiúról, Kai-ról, akinek a szívét és a szemét is átütötte a daemon tükrének egy-egy szilánkja. Attól a perctől kezdve kegyetlenné és szívtelenné vált, szembefordult a barátaival és a legcsalárdabb tettektől sem riadt vissza, hogy ártson nekik. Végül behálózta őt a tél gonosz királynője, és egész életére fagyos trónjához láncolta, mely szép lassan kiszipolyozta belőle az életet.

A lányok mégis Kai barátja, a Gerda nevű fiatal lány történetét kedvelték a leginkább, aki – hogy, hogy nem – mindig annyi idős volt, mint Miska vagy Vivyen. Rablókat, boszorkányokat és csapdákat legyőzve érte el végül a gonosz télkirálynő fészkét.

– Gerda végül szerelme és ártatlansága erejével szabadította ki Kai-t – mesélte Alivia. – A könnyei felolvasztották a fiú jégszívét, és mikor meglátta, mennyi gazságot művelt, sírva fakadt, míg könnyei a szeméből is kimosták a tükör porát.

– Elfelejtetted a szót, amit Kai-nak ki kellett mondania – szólalt meg Miska.

– Húha, pedig azt nem szabad! – emelte fel az ujját Alivia. – A télkirálynő megfogadta, hogy ha Kai helyesen válaszol egy ördögien nehéz találós kérdésre, akkor szabadon engedi.

– És mi volt a válasz?

– Egy nagyon fontos szó! – válaszolta tettetett fennköltséggel Alivia. – Egy szó, mely a mai napig visszhangot vet a világban, a Régi Földtől egészen ide, a Molechig, és vissza.

– Igen, de mi az?

Alivia a mese végére lapozott és már épp azon volt, hogy kimondja a szót, amit már százszor is elolvasott. Eredeti nyelven úgy hangzott, evigheden, a lapon most mégsem ez állt.

– Liv? – kérdezte a hallgatása láttán Miska.

– Nem, ez nem lehet – dünnyögte Alivia.

– Mi az? – faggatózott Vivyen. – Mi van odaírva?

– Mord – felelte Alivia. – Azt jelenti, gyilkosság.

Hórusz Fiainak fő tábori sátra forró volt és párás, akár az eső utáni sivatag. A földre dobott vaskos állatszőrökön fegyverállványok magasodtak a hullámzó falak előtt, míg a helyiség közepén egy izzó parázstartó ontotta a hőséget. A sztyeppék barbár királyainak vagy a Kán ritka audienciáinak színhelyét idéző sátorból hiányzott mindaz a luxus, amivel a primarchákat azonosítani szokták.

Hórusz a parázstartó nyugati oldalán állt és egy emberbőrbe kötött könyvből olvasott. Lorgar váltig állította, hogy a kötés az Isstvan III hulláinak bőréből készült, és ezúttal Hórusznak sem volt oka kétkedni a szavaiban.

Fivére a szimbolizmus szóval felelt, amikor megkérdezte tőle, hogy ugyan miért kell ilyen ocsmány módon beburkolni egy eleve iszonyattól csöpögő kötetet. Hórusz behatóan ismerte ezt a kifejezést, és ennek mentén állította fel a vendégeit is a sátor feszes élei között. Grael Noctua a lelket és az élet szikráját megtestesítő keleti fertályban állt, vigyázzban. A Molechen szerzett sérülései ellenére is büszke harcos bionikus keze mostanra szinte teljesen összefonódott az idegrendszerével, a szíve helyén azonban továbbra is fekete űr ásított.

Az északi fertályon, a föld aspektusában Ger Gerradon állt. Porcelánfehér szemei nem tükrözték vissza a tűz lobogásának fényét. A születés, az élet, a halál és az újjászületés voltak az ő aspektusai. A Lupercik vezérével szemben, a tűz déli fertályában a Vörös Angyal tüzes alakja lebegett. A két, halandó húsba börtönzött éteri szörnyeteg közt szinte vibrált a levegő.

Egy önkéntes gazdatest és egy önkéntes áldozat.

A könyvnek hála, Hórusz sokat megtudott arról, hogyan született meg a Vörös Angyal a Signus Egyes véráztatta földjén. A kötet tette lehetővé azt is, hogy Maloghurstre bízza az idéző rítusokat.

A Hórusz által kiejtett szavak nem is igazán szavak voltak, hanem a létezés egy másik síkján rezonáló zenei hangok vagy egy kulcsban elfordított zár. A kiejtésük szinte csöpögött a fekete mágiától. Lorgar korábban csak horkantott a kifejezés hallatán, ami mégis jobban illett a rítusra, mint azt colchisi fivére gondolta.

A Vörös Angyal körül kavargó láncok egyet kivéve minden rímpárt követően szorosabbra fonódtak. A lény páncélja nyikorogva még tovább hasadt. A rések széleit hófehér lángok nyaldosták. A koponyája körül lebegő lánc egyszerűen szétolvadt és cseppekben folyt le a szája sarkánál.

– Biztos, hogy bölcs döntés ez? – kérdezte Noctua, miközben a Vörös Angyal kiköpte béklyója utolsó cseppjét is.

– Valószínűleg nem, de a szükség nagy úr, Grael.

A Vörös Angyal Hórusz felé fordította izzó szemgödreit.

– Fegyver vagyok, Hórusz Lupercal, több ezer átkozott lény agóniája, a düh legtisztább formájába öntve – magyarázta. – S te hideg acéllal és ódon varázsjelekkel akarsz fogságban tartani? Nem akarok mást, mint pusztítani, öldökölni, és felkoncolni azokat, akik egykor a testvérüknek nevezték ezt a héjat!

A szavai húskampókként karistolták a dobhártyát. A testéből izzadó harag forrósága még Hóruszt sem hagyta hidegen.

– Megkapod a lehetőséget, hogy vért onts – Ígérte Hórusz.

– Igen – szimatolt bele a levegőbe a Vörös Angyal, majd feketére égett nyelvével megnyalta ajaktalan száját. – Az ellenség serege számolatlanul gyülekezik. Milliónyi elemésztésre váró szív, és a nyomorúság korának nyitánya a holtak csonthalmainak hegyén. A vér kiontói holtak végeláthatatlan mezején portyázhatnak majd.

Noctua ezt a pillanatot választotta, hogy Ger Gerradonhoz forduljon.

– Az immatérium minden teremtménye ilyen nevetséges körmondatokban beszél?

A Luperci elvigyorodott.

– A gyilkolás urának szolgái valóban hajlanak a véres túlzásokra.

– És te kit szolgálsz? – érdeklődött Hórusz.

– Téged, uram – vágta rá Gerradon. – Csak és kizárólag téged.

A Hadúr erősen kételkedett benne, ám most nem volt ideje próbára tenni a hűségét. Olyan információkra volt szüksége, amit saját valósága lakóitól nem kaphatott meg.

– Atyám őrzőjének halála sok dologról fellibbentette a fátylat, de akadnak még dolgok, amiket tudnom kell.

– Elég annyit tudnod, merre az ellenség, kinek vérét onthatod – válaszolta a Vörös Angyal. – Engedj szabadon, s a kiontott vér óceánja elmossa majd a csillagokat is!

– Nem – szögezte le Hórusz, majd kiengedte a karmait, és egy félfordulattal a Vörös Angyal mellébe mártotta őket. – Ennél azért kicsivel többre vagyok kíváncsi.

A Vörös Angyal szájából előrobbanó sikoly forrósága meglibbentette a sátor falait. A sivító láncokról az immatérium energiáinak foszlányai szakadtak le. Az arcán repedések futottak végig, mintha a testét ölelő lángok mostantól szabadon emészthették volna a húsát.

– Ki fogom oltani a fényed – Ígérte Hórusz. – Hacsak nem mondod el, amit tudni akarok. Mi vár rám Lupercalia alatt?

– Egy kapu az álmokon és a rémálmokon túli birodalomba – sziszegte a foszladozó daemon, miközben a rianások végigfutottak a nyaka és a vértezete mentén.

– Egy halandók számára végzetes és őrületes, pusztító birodalom. A latorság végső uradalma, ahol az Igaz Panteon istenei székelnek!

Hórusz még mélyebbre tolta a karmait.

– Jobban örülnék valami konkrétabbnak – dünnyögte.

A Vörös Angyal minden kínja ellenére felkacagott. Nevetésének ereje a parázstartó utolsó lángjait is kioltotta.

– Ott keresed a tiszta értelmet, ahol az nem létezik, Hadúr. Az Empyreum Birodalmát nem lehet egyszerű definíciók mentén leírni. Érthetetlen és illékony a halandók számára. Az életerő és a hatalom folyton kavargó örvénye. Nem adhatom meg neked azt, amit keresel.

– Hazudsz – jelentette ki Hórusz. – Mondd el, hogyan léphetek atyám nyomdokaiba. Beszélj az Obszidián-ösvényről, ami a Szemek Házába, a Réz Citadellájába, az Örök Városba és az Entrópia Kertjébe vezet.

A Vörös Angyal hirtelen felizzó haragjában Ger Gerradonra villantotta a fogait. A karjait mozdulatlanságra kárhoztató láncszemek panaszosan felnyögtek és nyúlni kezdtek.

– Saját fajtád árulója lettél, Tormageddon! Nevet adtál a néven nevezhetetlennek!

A Luperci csak vállat vont.

– Mindig is Hórusz Lupercal volt és lesz az én uram. Már őt szolgálom. De még én sem tudom azt, ami te.

– Az Obszidiánösvény tilalmas a halandók számára – köpte a Vörös Angyal.

– A tilalmas nem egyenlő a lehetetlennel – jegyezte meg Hórusz.

– Csak azért, mert az a hitetlen Előrelátó végigjárta a csontok útját, te még nem teheted – sziszegte a Vörös Angyal. – Nem vagy és sohasem leszel Ő. Csak a fattya vagy, félbehagyott ivadéka annak, ami volt és ami egy nap majd lehet.

Hórusz még mélyebbre tolta a karmait, míg elérte a széthamvadt hús mélyén összetöpörödött, égett zsigereket.

– Nem ölhetsz meg engem, halandó! – sikoltotta a daemon. – Az Időtlen Káosz teremtménye vagyok, vér és lelkek aratója. Eszelj ki bármilyen kínokat számomra, én tűrni fogom.

– Talán így van, de ezeket a kínokat nem én találtam ki – biccentett az emberbőrbe csomagolt kötet felé Hórusz.

– Hanem a saját fajtád.

A Hadúr beszélni, a Vörös Angyal pedig üvölteni kezdett, ahogy a fekete erek megvastagodtak és megnyúltak. A karjairól szivárgó füstöt nem a lángok, hanem saját elpárolgó esszenciái táplálták.

– Sikerült felkeltenem végre a figyelmed? – kérdezte Hórusz, és ökölbe szorította a Vörös Angyal testébe mártott kezét. – Szétszaggathatom a lángjaidat, és örök feledésre ítélhetem létezésed minden szilánkját. Ezt tartsd észben, amikor legközelebb megszólalsz.

A Vörös Angyal elernyedt a láncok szorításában.

– Kérdezz – sziszegte. – Kérdezz, és én válaszolni fogok.

– Az Obszidiánösvény – nézett rá Hórusz. – Hogyan nyithatom meg?

– Ugyanúgy, mint minden mást – acsarogta a daemon. – Vérrel.

– Végre valami – bólintott Hórusz.

Hórusz kihúzta sistergő karmait a Vörös Angyal ernyedt testéből. A pengéről lecsöpögő fekete vércseppek férgekként fúrták be magukat a földbe a parázstartó mellett.

– Megtudtad, amit akartál? – érdeklődött Gerradon.

A Hadúr komótosan bólintott, majd megmozgatta a karmait.

– Úgy vélem, Ger, hogy igen, de közben nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy ezeket a válaszokat tőled kellett volna megkapnom.

A Luperci kényelmetlenül feszengeni kezdett. Talán most jött rá, hogy Lupercal személyes meghívása mégsem akkora dicsőség, mint azt eredetileg hitte.

– Nem értem, uram.

– Dehogynem – felelte a Hadúr. – Ha jól értem, te a Vörös Angyal testvére vagy. Mindkettőtöket Erebus idézett a világunkra. Egyiket egy vérben, a másikat egy lángokban úszó bolygón.

– Ugyanúgy, ahogy a halandó világban, a Sosemszületettek között is létezik egyfajta hierarchia – felelte Gerradon. – Örök szívfájdalmamra, az immatérium sötét hercegének egyike által, egy daemonvilágon életre hívott teremtmény kiemelkedettebb egy halandó által neveltnél.

– Még akkor is, ha az a halandó Erebus?

– Erebus egy félrevezetett gyermek – köpte Gerradon. – Kiemelkedettnek nevezi magát, holott mindössze egy ajtót nyitott ki.

– És épp itt van a kutya elásva, nem igaz? – sétált körbe Gerradon körül a Hadúr, és közben egyik karmával végigkarcolta a Luperci vértjét. – Képtelenek vagytok átlépni a világunkba, hacsak mi be nem engedünk. A rengeteg cselszövés, a csábítás és a hatalom ígérete mind csak arról szól, hogy bebocsátást nyerjetek ide. Nagyobb szükségetek van ránk, mint nekünk rátok.

Gerradon ezúttal dacosan húzta ki magát.

– Hidd csak ezt, ha akarod.

– Miért nem mondtad el nekem, hogy mit tudott a Vörös Angyal?

– Már elmondtam, hogy miért.

– Dehogy. Csupán szőttél egy hihető hazugságot – vágott vissza Hórusz. – Most pedig elő az igazi válasszal, vagy legközelebb az igazán érdekes stanzáknál csapom fel azt a könyvet!

Gerradon vállat vont.

– Legyen. Az Angyal a riválisom volt. Most már nem az.

Hórusz elégedetten húzta vissza a karmait. Hátat fordított a két daemonnak, és az egész kihallgatást feszes vigyázzban, mozdulatlanul végigálló Noctuához lépett.

– Sokat tanulhattál a hatalom megfelelő alkalmazásáról – intett maga mögé Lupercal. – De nem ezért kérettelek ide.

– Hanem miért, uram? – kérdezte Noctua.

– Különleges feladatom van a számodra, Grael – válaszolta a Hadúr. – Pontosabban Gernek és neked.

Noctua arca elborult, amikor rájött, hogy nem vehet részt a közelgő csatában, egy pillanattal később azonban rendezte a vonásait.

– Mit kívánsz tőlem, uram?

Hórusz atyáskodva gyermeke vállára tette a kezét.

– Idegenek hatoltak be a zászlóshajómra, Grael.

– Idegenek? – nézett fel rá hitetlenkedve az úrgárdista.

– Kik?

– Egy tékozló gyermek és két hitetlen kutya, akik egykor a testvéreidként harcoltak – magyarázta Hórusz.

– A minden lében kanál Szigillita kóbor félkegyelműinek csürhéje élén haladnak a Bosszúálló Szellem szíve felé.

– Megtalálom őket, uram – Ígérte Noctua –, és végzek velük.

– Kitűnő, Grael, de nem mindet akarom holtan látni.

– Nem?

– Öld meg az összeset, ha gondot okoznak – legyintett Hórusz. – De a tékozló fiút élve hozd elém.

– Miért? – feledkezett meg magáról egy pillanatra Noctua.

– Mert vissza akarom kapni.

A keleti horizontot teljesen eluralta a Vasököl-hegy, míg a messze délen bodorodó füstoszlop hatalmas tüzekről regélt a Preceptor Vonal környékén. A Birodalmi Hadsereg, az ő hadserege a Lupercaliától délre húzódó termékeny mezőkön gyülekezett.

Bár a testében kavargó mérgek miatt igencsak eltorzítva érzékelte lovagja sensoriumát, mégis töretlenül űzte előre az imbolygó Vészkorbácsot. A tekintete előtt szárnyas kígyók, ocsmány agyarakkal teli pofák és a visszautasítás tüzében izzó tekintetek torzképei váltották egymást.

Kis híján elhányta magát, amikor belegondolt, hogy minek adta be kis híján a derekát.

Vagy inkább azért, hogy milyen lehetőséget szalasztott el?

Már nem is tudta és nem is érdekelte.

Raeven a több ezer páncélos, számtalan regiment és tüzérségi hadosztály felé kormányozta a lépegetőjét. Ezernyi csillogó lobogó, regimentek és századok zászlói, gyülekezési jelek és távolságjelzők vezették az útján.

Az összegyűlt nemesség tagjainak vértezetén büszke címerek egész sora feszített. Tazkhar, Kaushik, Indra, Kaska, Marmaragon. Akadt számtalan másik is, de vagy nem látta, vagy nem ismerte fel őket. A Hadsereg talpasai eltörpültek a lovagok mellett, de akadtak náluk is hatalmasabb gépek a gyülekezőponton.

A Gryphonicus és a Legio Crucius tucatnyi istengépe a számukra kijelölt folyosón járt ki éppen, hogy elfoglalják a helyüket a csatarendben. Épp olyan hatalmasak voltak, mint amennyire lélegzetelállítóak.

Mégis eltörpültek a birodalmi vonal kellős közepén tornyosuló, ember alkotta hegy mellett.

A Terra Bajnoka névre hallgató Imperátor osztályú titán adamantiumból és gránitból emelt erődítményként, vérben és fohászban fogant, rég elporladt kezek által alkotott mozgó citadellaként vonzotta a tekinteteket. Egyszerre volt a háború istene, az Omnissiás temploma és a birodalmi arcvonal sarokköve.

A gép Etana Kalonice fekete-fehér színeiben pompázott, kinek felmenői a Ryza első gépeit vezették.

A fegyverei forróságától vibráló levegő láttán Raeven kipislogta a szeméből a kimerültség könnyeit.

Mindene sajgott a kapcsolati fáradtságtól. Az ízületeibe mintha üvegszilánkokat szórtak volna, és úgy érezte, mintha valami belülről, az agyán keresztül akarná átdöfni a szemét. Az egészségesnél sokkal többször átszűrt folyadékok életben tartották ugyan, de egyben folyamatosan mérgezték is a testét.

Végül egy osztagnyi Őrszem felderítő talált rá a sereg felett magasodó erdő vonalán túlról előtámolygó Raevenre. Azonnal multilézereik és nehéz lángszóróik célkeresztjébe fogták, mire ő is élesítette a fegyvereit, mielőtt továbbította és fogadta volna a szétküldött azonosító kódokat.

– Vigyenek a Sekrestyésekhez – hörögte.

Vagy elveszítette az időérzékét, vagy egyszerűen átfolyt rajta.

Akárhogy történt, emlékezett rá, hogy arccal előre kizuhan Vészkorbács pilótafülkéjéből, és hogy durva fémkezek emelik ki a gépből és viszik a sátrába.

Lyx ott várt rá, a nő fájdalmas tekintete láttán azonban nem akart mást, csak vigyorogni. Imádta bántani, noha meg nem tudta volna mondani, hogy miért. A nő kérdéseket tett fel, amikre vagy nem tudott, vagy nem akart válaszolni. A szavai amúgy is érthetetlen hörgéssé olvadtak össze.

Tűk vájtak a húsába. Kiszivattyúzták a testéből a mérgezett vért, és literszám pumpálták a helyére a frisset. A fájdalomír elnyomta az ízületeiben csikorgó üvegszilánkok kínját.

Az idő széttöredezett, kificamodott. Dühödt kiáltásokat és gépi csicsergést hallott. Érezte az ereiben keringő vért, mintha hirtelen a messzi Ophir prométheummezőinek egyik hatalmas, az üzemanyagot irdatlan kortyokban nyeldeklő, majd a feneketlen silókba köpő szivattyúállomásává változott volna.

Elégedetten gondolt magára, mint pumpára.

Nem is, inkább, mint egy hatalmas motorra. A változás motorjára, ami egyedül továbbítja az éltető nedveket a bolygó számtalan rendszerébe. Az infrastruktúra, mint keringési rendszer.

Ez a hasonlat nyerte el leginkább a tetszését.

Lenézett. Zsírtól és hidraulikus folyadéktól iszamós, hosszú, vaskos dugattyúkarjait fekete acélból öntötték. A prométheum vastag rétegben ülte meg a végtagjait, és elképzelte, ahogy hirtelen felül, és lángoló gejzírben köpi a szájából az anyagot. A lábai a bolygó mélyébe vájó rángatózó vezetékek voltak, és a világ méhének kincseit szipolyozták.

Összeköttetésben állt a Molech magjával…

A gyomra hirtelen fellázadt a felfoghatatlan gondolattal szemben. Az agya nem tudta feldolgozni, hogyan állhatna egyetlen ember ilyen szoros kapcsolatban egy egész világ belső működésével. Az elméje alámerült a bolygó mélyére és a fénynél is gyorsabban száguldott keresztül a rétegeken, majd olvadt szét a mag körül, hogy aztán főnixként robbanjon elő a Molech túlsó oldalán…

Raeven hatalmas kortyokban, lihegve kapkodott levegő után.

Az eggyé válás és a test, mint infrastruktúra magasztos ideái tovatűntek. A világ minden egyes lélegzetvétellel élesebbé és valóságosabbá vált. Nyáktól ragacsos, taplószáraz szájában fém és parfüm ízét érezte. Jól ismerte a tudattágító szereket. Shargali-Shi mérgeinek hála, elég sokszor lépett túl saját koponyája korlátain, hogy felismerje az erős hallucinogéneket, de fájdalomírból is kapott már eleget. A hatalmas bestiák vadászatához hozzátartozott az önként vállalt kín is, márpedig Cyprian már gyermekként beléverte az engedelmességet.

A fájdalomír alkalmazását még értette is, de mire a hallucinogének?

Miért adnának be neki ilyet a Sekrestyések?

– Mit adtatok be nekem? – kérdezte, tudván, hogy legalább egy mindenképpen a közelben lesz. A suttogások, a léptek és a kattogó gépezetek zajából ítélve orvosok is voltak velük.

Senki sem felelt.

– Azt kérdeztem, hogy mit adtatok be nekem?

– Erős tudatgátlóval kevert nágamérget – válaszolta egy hang, aki nem lehetett itt. Raeven megpróbált a hang forrása felé fordulni, de valami nem volt rendjén.

– Tudsz mozogni?

– Nem. Miért?

– Az izomnyugtatók miatt.

Sziszegő, kattogó hangra lett figyelmes, a következő pillanatban pedig egy vénember nézett le rá. Nem tudott nevet társítani a tisztára borotvált, gyógyító tinktúrától viaszos archoz.

De azt a hangot ezer közül is felismerte volna.

Ahogyan az elsorvadt végtagjait támogató külső váz sziszegő kattogását is.

– Még mindig hallucinálok – jelentette ki Raeven. – Te nem lehetsz itt.

– Biztosíthatlak róla, hogy nem képzelődsz – rebbent ide-oda Albard Devine megmaradt, ép szeme, mintha nehezére esne egy helyre összpontosítani. – Negyven évbe telt, de itt vagyok végre, hogy visszavegyem a jogos jussomat.

Féltestvére testéről valósággal lógott a több számmal nagyobb ruha. A hajtókáján ott díszelgett a birodalmi parancsnokokat megillető babérkoszorú.

– Ne tedd ezt, Albard – nyögte Raeven. – Ne most.

– Mikor, ha nem most?

– Figyelj ide, nem kell ezt tenned. – A magatehetetlenül heverő férfi mindent megtett, hogy elkendőzze a hangjából csendülő pánikot. – Biztos vagyok benne, hogy meg tudunk egyezni.

– Te most tényleg alkudozni akarsz az életedért? – kacagott fel hörögve, sipítva Albard. – Azok után, amit velem tettél, és amit elvettél tőlem? Negyven éven át kínoztál és tartottál fogva, és most azt hiszed, hogy egyszerűen kidumálhatod magad belőle?

– Az a külső hám – próbált időt nyerni Raeven. – Anyáé, igaz?

– Cebella a te anyád, nem az enyém.

– Nem lesz elragadtatva, hogy elvetted tőle.

– Ne aggódj, neki már nem lesz szüksége rá.

– Megölted? – kérdezte Raeven, noha már korábban eljutott eddig a következtetésig. Cebella Devine önszántából sohasem szabadulna meg a hámjától. De időre volt szüksége, hogy a Hajnalgárda ráébredjen, kígyót melengetnek a keblükön, és hogy Lyx ideérjen végre.

Vagy valaki más. Bárki más.

– Átvágtam a torkát – hajolt közelebb Albard, hogy fivére érezze sírszagú leheletét. – Az ölemben vérzett ki. A maga módján már-már gyönyörű látvány volt.

Raeven bólintott, majd rögvest megmerevedett, amikor rájött, hogy mit csinált.

Albard annyira belemerült mostohaanyja meggyilkolásának emlékébe, hogy vagy nem vette észre testvére mozdulatát, vagy nem érdekelte. Az izomnyugtatók hatása lassan, de biztosan kezdett elmúlni. Nem mostanában fog két vállra fektetni egy mallahagrát, de egy külső vázat viselő nyomorékkal azért csak el tud bánni.

– Hol van Lyx? – kérdezte Raeven. – Vele is végeztél?

– A húgocskád életben van.

– Hol?

– Itt – hajolt le Albard, hogy állítson valamit a vizsgálóasztal rendszerein. – Még véletlenül sem akarom, hogy kihagyja, ami most következik.

Valaki megmozdult Raeven háta mögött, és a következő pillanatban az asztal forogni kezdett a tengelye körül, majd függőleges helyzetbe emelkedett. A csuklóit leszorító szíjaknak hála, nem borult arcra. A sátor bejáratánál két Hajnalgárdista dolgozott, míg az elméletben a gyógyulásáért felelős gépek körül egy maroknyi Sekrestyés sürgölődött.

A szíve kihagyott egy ütemet a páncélos harcosok láttán. A törvény betűje szerint a hűségük a Devine Ház örökösét illette meg, így Albard rendelkezett felettük.

A két katona mozdulatlanul állt a megkötözött kezű, értetlenül pislogó Lyx felett. A nő kipeckelt szája körül könnycseppek gördültek végig.

– Mi a baj, Lyx? – fordult sarkon mereven az ismeretlen külső hámmal küzdő Albard. – Nem úgy alakul a jövő, ahogyan eltervezted? A valóság nincs tán összhangban a látomásaiddal?

Kitépte a szájából a pecket, és félrehajította.

A nő az arcába köpött, mire válaszul Albard vissza-kézből pofon vágta. Fémbe ágyazott keze feltépte a nő arcbőrét. Kiserkenő vére elkeveredett a könnyeivel.

– Hozzá ne merészelj érni! – förmedt rá Raeven.

– Lyx az én feleségem volt, mielőtt a tiéd lett – emlékeztette Albard. – Rég volt már, de úgy emlékszem, hogy élvezte az ilyesmit.

– Ide hallgass, te akarsz lenni a birodalmi parancsnok, igaz? – kérdezte Raeven. – Látom a koszorút a zubbonyodon. Rendben, rendben, természetesen te vagy a kormányzó. Te vagy Cyprian Devine elsőszülöttje, tiéd a rang, átadom neked.

– Fogd már be, Raeven! – sikította Lyx. – Ne ajánlj fel neki semmit!

A férfi rá se hederített.

– Légy csak te a birodalmi parancsnok, bátyám. Lyx és én elmegyünk, és soha nem hallasz rólunk többé. Délnek megyünk, a Tazkhar-sztyeppéken túlra, soha nem kell újra találkoznod velünk.

Albard kifejezéstelen arccal hallgatta az elhadart szavakat, majd felemelt kézzel megálljt parancsolt nekik.

– Olyat ajánlasz nekem, ami már úgyis az enyém – mondta. – A születés és mondjuk úgy, hogy a fegyverek jogán.

– Fogd már be a pofád, Raeven! – üvöltötte a könnyektől és a vértől eltorzult, gyönyörűséges arccal Lyx.

– Ne adj oda neki semmit! Megölte a fiunkat!

– Ó, valóban, ezt elfelejtettem megemlíteni.

Az utolsó levegőmolekula is elhagyta Raeven testét, mintha valami összepréselte volna a tüdejét. Nem tudott lélegezni, noha a teste sivítva követelte az oxigént. Először Egelic és Banan, és most Osgar is. A gyásza birokra kelt a haragjával, de esélye sem volt.

– Te rohadék! – üvöltötte sikítva. – Megöllek! A Devine Torony ablakából fogom kilógatni a beleidet! Vészkorbács fejére tűzöm a koponyádat!

– Ettől nem tartok – szorította a mellkasára a kezét Albard. – Tudod, épp Osgar tartalékából csentem el a testedben keringő narkotikumokat. Olyan jó fiú volt, mindig eljött, hogy meglátogassa szegény félkegyelmű bácsikáját a tornyában. Elmesélte, mi minden történik Lupercaliában, és hogy miként terjedt szét lovagkuzinjai között Shargali-Shi Fehér Nágába vetett hite.

Albard elvigyorodott, amikor észrevette Raeven arcán a rettenetet a Kígyókultusz avatárja nevének hallatán.

– Nem mesélte el neked, hogy az összes lovagod a Kígyókultusz odaadó híve? – kérdezett vissza. – Elfelejtette megemlíteni, hogy immár nem hozzád, hanem a Kultuszhoz hűségesek? Nem? Végtére is világéletedben az alom fekete bárányaként tekintettél a kis Osgarra. A harchoz nem volt ugyan gyomra, de úgy hallottam, hogy ördögien teljesített az orgiákon.

Raeven megpróbált kiszabadulni a szíjak fogságából, de hiába nyert töredékes uralmat a teste felett, ennyi nem volt elég.

– Osgar időről időre még stimulánsokat és más efféléket is átcsempészett anyád Sekrestyésein. Csakhogy bármennyire is megkedvelte hibbant, vén nagybátyját, nem hiszem, hogy megbocsátotta volna nekem mindkettőtök halálát. Márpedig azt hiszem, egyetértetek velem, hogy ez utóbbinak réges-rég eljött már az ideje.

– Nem teheted ezt – könyörgött Lyx. – Én vagyok a Devine hódoló, és láttam a jövőt. Nem érhet véget így! Láttam, hogyan fordítja meg Raeven a háború kimenetelét! Láttam őt!

– Tévedsz, Lyx – nézett rá Albard. – Osgar elmondta nekem, hogy igazából nem Raevent láttad, hanem Vészkorbácsot.

Albard a nőt fogva tartó egyik katona felé biccentett.

A Hajnalgárdista térdre kényszerítette Lyxet, és a halántékához préselte a boltpisztolya csövét.

– Láttam, h… – kezdte, a lövés azonban a torkára forrasztotta a szót.

– Ne! – üvöltötte testvér-felesége előrebucskázó, szétrobbant fejű teteme láttán Raeven. – A Trón sorvasszon el, Albard! Nem kellett volna ezt tenned… nem, nem, nem… nem kellett… kérlek, ne!

Albard hátat fordított Lyx testének, és az övére szíjazott bőrtokból előhúzott egy hosszú pengéjű vadászkést.

– Most pedig te következel – dünnyögte. – Ígérem neked, hogy sokáig fog tartani, és pokolian fájni fog.