HUSZONHÁROM

 

Vérben mért fizetség

Obszidiánösvény

Isten az emberek közt

 

– Ennyi telne hát az atyánktól? – kérdezte Mortarion, miközben a becsapódó boltlövedékek nyomán szürke kőpor szitált a fejére. A Halálúr válaszul leadott két szembántóan izzó lövést Lámpással.

Aximand nem látta, hogy talált-e, de úgy sejtette, hogy a XIII. Légió harcosainak száma kettővel megfogyatkozott.

– Néhány szánalmas délibáb és egy maroknyi légiós? Aximand hallotta a Halálúr hangjában az évtizedek alatt dédelgetett lenézést, de még a csata hevében sem hagyhatta szó nélkül a megjegyzést.

Különösen azok után nem, hogy mennyi vért kellett kiontania.

A halott testvérei nem engedték volna.

– Nem csak ennyit hagyott – csattant fel, miután érces hangon felrobbant a folyosón egy repeszgránát. – Milliónyi embert és tankot hagyott maga után, amiket Hórusz Fiainak kellett elpusztítania. Mit tett eközben a Halálgárda? Felégetett egy dzsungelt, és felkoncolt egy legyőzött sereget.

Mortarion úgy mérte végig, ahogy a felnőttek a gyermekeket szokták. Az ujjai megszorultak Csend markolatán. A Halotti Lepel azon harcosai, akik nem az Ultragárdisták öldöklésével voltak elfoglalva, egy lépéssel közelebb araszoltak Aximandhoz, Mortarion azonban egy intéssel megálljt parancsolt nekik.

– Lehet, hogy valaha az igaz fiak egyike voltál, Kis Hórusz – morogta mély, érdes hangon a primarcha. – De nézz csak tükörbe. Nem vagy már egy Sejanus.

Aximand kihajolt a fedezéke mögül, és leadott egy lövést. Az egyik kobaltkék harcos sisakja véres szilánkokká robbant.

– Ennek meg mi köze bármihez is?

A Halálúr közelebb hajolt, hogy csak ő hallja a szavait.

– Azt hiszed, hogy különleges vagy? Dehogy. Mournival ide vagy oda, ha legközelebb ilyen hangot engedsz meg magadnak, végzek veled.

– Lupercal megölne.

– A fivérem neheztelne rám az elvesztésed miatt, de idővel megbocsátana. Te attól viszont még halott maradnál.

Hórusz ekkor bukkant fel a Halálúr mellett. Az arcát kettévágó várakozásteljes farkasvigyor élettelibbnek és fiatalosabbnak mutatta, mint korábban bármikor. Kihajolt a folyosóra, és leadott egy üvöltő sorozatot a kesztyűjébe szerelt bolterből.

– Lesznek mások is – jegyezte meg, miközben a folyosón végigvágott két, állványra szerelt nehézbolter tüze.

– Az apám nem bízná halandókra a titka őrzését. Lesz valamiféle vészmegoldása.

– Egy újabb indok, hogy beküldjem oda Grulgort – dörögte túl a folyamatos zárótűz dübörgését Mortarion.

– Gyorsan pontot tenne az ügy végére.

Hórusz megrázta a fejét.

– Nem. Úgy csináljuk, ahogy mondom. Ilyen közel a kapuhoz Grulgor mindannyiunkkal végezhet.

Grulgor?

Aximand ismerte a nevet a veszteséglistákról. Visszanézett oda, ahol a Justaerinek épp összekapcsolták a pajzsaikat. A legkevésbé sem lepte meg, hogy Aximand és Kibre a két szélen álltak fel. A pajzsaikat szándékosnak látszó, íves vérfoltok díszítették.

– Készen álltok, Ezekiel? – kérdezte az első kapitányától Hórusz.

Abaddon válasz helyett a földhöz csapta a pajzsa peremét, és a lővájatba illesztette a kombi bolterét.

– A színpad a tiéd, testvér – lépett hátra a lustaerinek alakzatának élére a Hadúr. Az egyik terminátor egy pajzsot csatolt ura alkarjára. A rétegelt fémlemez szánalmasan aprónak látszott a termetéhez képest.

Mortarion intett két, forgótáras rakétavetővel felszerelt harcosának.

Hórusz biccentésére üvöltő zárótűz özönlötte el a folyosót. A két Halálgárdista is előlépett, és elsütötték a rakétavetőiket. A lövedékek végigszáguldottak a járaton és fémes hangon robbantak be. Lepel- és repesztöltetek.

Az egyik harcos kilyuggatott koponyával omlott a földre, de a válaszul érkező tömegreaktív lövedékek a másik mellkasát is pillanatok alatt cafatokká robbantották.

– Lupercal! – dörögte a rohamra lendülő Hórusz mögött a Justaerinekkel együtt Abaddon.

Összekapcsolt pajzsokkal, egy ütemre indultak meg. Csizmáik dugattyúkként zúdultak a padlóra. A lehúzott fejű, kitartott pajzzsal lépdelő terminátorok kitöltötték a folyosó teljes szélességét. Golyók csattogtak a védműveiken.

Túl kevés, hogy megállítsák őket.

Szánalmasan kevés.

Alivia az oly sok évvel ezelőtt memorizált minták mentén simított végig a kapu felszínén. A mozdulatok nyomán hullámokban áradt szét a testében az undor.

Szinte mindenkinél jobban tudta, mi lakozik az átjárón túl.

Ahogyan azt is, mennyire vágyakoznak azok ott arra, ami ideát vár rájuk.

A lezárt kapu is jobb volt a semminél, a túloldalon vonyító őrült, mindent elemésztő dolgok ezért nem voltak hajlandóak harc nélkül feladni ezt a fikarcnyi reménysugarukat sem.

Alivia empatikus adománya ezúttal inkább kölöncöt jelentett. A kapu közelében minden negatív gondolat a többszörösére erősödött. Újra átélte minden csalárd szeretője, minden sebesülése és azok fájdalmát, akiket magára kellett hagynia.

De nemcsak a saját érzelmeivel kellett megküzdenie, hanem a mellette térdeplő Valance-ével és az embereiével is. Katonákként számtalan rossz emléket cipeltek magukkal, amik most mind ott cikáztak a gondolatai közt. Könnyek csordultak végig az arcán és a mellkasa is folyton összerándult az elnyomott szipogástól.

Nem először káromkodott már egy holt nyelven, amiért neki kellett hátramaradnia végrehajtani ezt a feladatot. Tudta, hogy ő képtelen lenne rá. Azok után, hogy mennyi hatalmat orzott el a túlnan birodalmából, öngyilkosság lenne számára újra azoknak a közelébe merészkedni, akiket egykor meglopott.

Egyetlen ismert mantrája sem akart megfoganni, és egyik vonalat sem tudta hatalommal feltölteni. Nem tudott összpontosítani. Annyi évet várt készenlétben erre a pillanatra, és most mégsem sikerült semmi.

Ami a körülményeket tekintve nem volt túl meglepő.

Iszonyatos zajjal dúlt körülötte a csata. A bolterek és nehézfegyverek robbanólövedékei szinte összefüggő függönyben zúdultak a folyosóra, de tudta, hogy a Hadúr megfékezésére ez is kevés lesz.

Tudta, hogy Hórusz idővel rálel erre a helyre, csakhogy a dolog gyorsabban bekövetkezett, mint remélte. Soha nem értett egyet az immatérium létezésének és természetének eltitkolásával, de hosszú élete során megtanulta már, mennyire felesleges utólag ujjal mutogatni bárkire.

Négy Ultragárdista óvta a testét a katonákéval együtt, élő hús- és keramitfal gyanánt. Megfelelő védelem nélkül a halandók csak így élhették túl a légiós erők tűzharcát.

Castor Alcade megeskette a maroknyi harcost, hogy úgy óvják őket, mintha maga a Császár állna mögöttük.

Ezek a harcosok az életüket fogják áldozni érte.

Nem ők lesznek az elsők, de nagyon remélte, hogy az utolsók.

Ekkor iszonyatos detonáció rázta meg a termet. Alivia kiköhögte a tüdejébe gyűlt maró füstöt. Érezte a vérpermet bűzét. Nem jó hír. Különösen az emberekből áradó agresszió mellett. Az Ultragárdisták végtelenül büszkék voltak a gyakorlatiasságukra, de túl sokat vesztettek ezen a bolygón, hogy szenvedésük forrásának közelében klinikai precizitással harcoljanak.

Alivia mély levegőt vett, és megpróbálta lelki szemei elé idézni Vivyen és Miska arcát, de még Jeph-ét is, azokkal a szomorú kutyaszemeivel és az abszurd meggyőződésével, hogy férfiként neki kell megvédenie őt. Nagyon remélte, hogy a Molech Megvilágosodása már a Mandeville-pont felé száguld.

De ez sem segített. Valami másra volt szüksége, egy szeretve dédelgetett emlékre. Felidézte, amikor egy ophiri tanker auspexe bemondta az unalmast, és ráfutott a larsai kikötő egyik aknájára. Nem tartózkodott a fedélzeten, de csak otthon tudta meg, hogy Vivyen és Miska órákon át zokogtak utána, mert azt hitték, hogy mégis.

Emlékezett rá, hogy ölelte át mindkettejüket, amikor végre elaludtak. Langyos leheletük és a hajuk illata egy rég elveszett világ emlékét juttatta eszébe, amikor még fogalma sem volt, milyen hatalmak lakoznak a lelkében és hogy milyen sors vár Árkádiára.

Ezt a boldogságot használta fel, hogy elnyomja az elméjében felzúgó erőszakot. Lelki szemei elé idézte a precíz, összefutó vonalakat, amiknek sosem volt szabad összefutniuk, és a geometria szabályaira fittyet hányó őrült íveket.

Le akarta zárni a kaput, és az ajkairól előbuggyanó nem-szavakkal szabott irányt ebbéli vágyainak. A karjai önkéntelenül mozdultak a sima fekete felszínen az emlékezetből felidézett mintázatok mentén.

A kő szilárd falnak tűnt, holott nem volt az.

Hanem egy olyan seb fölé húzott heg, amit sosem lett volna szabad megnyitni, egy lehetetlen tárgy, ami végtelen számú lehetséges valóságban létezett egyszerre. Nem volt sem valóságos, sem valótlan.

És ő most ezt próbálta örökre átjárhatatlanná tenni.

A környezete egyenszürkévé homályosuk, ahol egyedül őbenne maradtak meg a színek. Tompán és távolról hallotta a fegyverropogást, a sikolyokat és a detonációkat, mintha a távolból jutnának csak el hozzá.

Fénylő ujjai ragyogó immatériumszövétneket rajzoltak. Az elméjébe ágyazott töredékes tudás egyszerre pecsétnek és robbanószerkezetnek szánt, többdimenziós kristályráccsá állt össze.

Elmosolyodott a kifejlesztésébe ölt ravaszság és a leikébe ágyazásának gondossága láttán. Szinte már nem is bánta, hogy így kihasználták.

Ahogy azt sem, hogy a befejezésével saját magát is halálra ítéli.

Felsikoltott, amikor az egyik őrzője kobaltkék mellvértjébe robbantott lyukból vér fröccsent a testére. A lökéshullám ereje a földre lökte. Egy forró, pörgő acélszilánk mély sebet tépett a vállába. A fájdalom nyomában vér csörgött végig a hátán.

A külvilág lassan ismét utat talált az érzékeihez. A zaj, a rettegés és a maró füst. Tökéletes összhangban dobbanó, lassú, kimért lépteket és a kövön csikorduló fém hangját hallotta. Alivia a hátára gördült, és kipislogta a szeméből a kín könnyeit.

A bal karja hasznavehetetlenül lógott az oldala mellett, és az orrát megcsapta az égett hús bűze. Valance szintén a hátán hevert mellette. A testével fogta fel az iménti lökéshullám erejének javát. Csak félig szétrobbant fejéről ismerte meg.

Épp időben nézett fel, hogy lássa a terembe nyomuló cakkos peremű pajzsfalat. Hórusz Fiai, rohampajzsokkal felszerelkezve. Az Ultragárdisták reménytelenül fröccsentek szét az állásaikat ostromló boltlövedékek és rakétasorozatok útjából.

Az összehangolt zárótűz kettesével-hármasával kaszálta le őket.

Ahogy a terem kiszélesedett, a pajzsfal is követte. A hátsó sorokból előrelépő terminátorok csak tovább növelték a bevetett tűzerőt.

Arcadon Kyro több lyukat is robbantott a vonalukba a szervokarjaira szerelt egylövetű plazmavetőkből. Mindegyik gömb egy időben csapódott be, és a pajzzsal együtt a mögötte álló harcossal is végzett.

Hórusz Fiai szinte minden fegyverükkel viszonozták a tüzet, és a felismerhetetlenségig szaggatták a testét és a mechanikus alkatrészeit. Didacus Theron és Castor Alcade egy emberként nyomultak be a résbe, hogy kiszélesítsék.

Theron energiakardja a pajzsával együtt vágta át az egyik terminátor karját, aztán közvetlen közelről egy másik arcába lőtt a boltpisztolyával. Az irdatlan vértezeteknek valójában szinte szükségük sem volt az emberi komponensre odabent. A lövedék ugyan berobbant a sisakon, a harcosnak azonban a haja szála sem görbült meg.

A terminátor sistergő energiaökle dugattyúként lendült előre, és átütötte a centurio testét. Az Ultragárdista egy pillanat alatt törött keramitdarabok és pörgő, leszakadt végtagok zuhatagává robbant.

Alivia a sarkával lökte magát vissza a kapu felé. Már majdnem befejezte a munkáját. Csak egy kicsi még, és beteljesíti a kötelességét. Vége a hosszú, kimerítő éveknek, a hazugságoknak és a magánynak. Vége mindennek.

Egy hatalmas alak vált el a pajzsfaltól.

Egy óriás, egy félisten, az emberi faj minden nagyságának megtestesítője. Az összes ilyen jelzőt hallotta már, csakhogy ezeket mind olyanok aggatták rá, akik békeidőben találkoztak vele.

A háborúba vonuló Hadúr egész másként festett.

Hórusz Lupercal egy szörnyetegként magasodott előtte. A háború daemona, a testet öltött romlás. Pusztító volt, gyilkos, megtestesítője mindannak, aminek az emberi fajnak már ezredévekkel ezelőtt hátat kellett volna fordítania.

Az arca maga volt a gonosz.

És még csak nem is tudja.

Alivia még sosem látott ennél borzalmasabbat.

Castor Alcade félreugrott a felé törtető terminátor útjából, és védence és a Hadúr közé vetette magát. Esélye sem volt a Hadúrral szemben, még az igazságos küzdelemben sem bízhatott.

Alcade attól a pillanattól kezdve halott volt, hogy megmozdult, mégis megtette.

Alivia még sosem látott ennél gyönyörűségesebbet.

A XIII. Légió legátusának gladiusa előrelendült.

És kettéroppant a Lupercal mellvértjét díszítő szemen.

A Hadúr gigászi karmai megvillantak, és úgy törölték el a létezés térképéről Castor Alcadét, mintha ott sem lett volna.

Alivia máris talpon volt és vértől iszamós kezével a kapuhoz ugrott. Felrajzolta az utolsó vonalakat, és levegőt vett, hogy befejezze a gonoszűző litániákat.

De szavak helyett csak egy fájdalmas sikolyra futotta az erejéből.

Lenézett, és négy párhuzamos pengét látott kiállni a mellkasából. A karmok a fekete falhoz szegezték, és látta a pengékről a kövekre csorogni a vérét.

– Fogalmam sincs, hogy ki maga, de nekem ez a kapu nyitva kell – mondta a Hadúr.

– Ne, könyörgöm… – lihegte Alivia, amikor a teste végre regisztrálta a fájdalmat.

Hórusz egy csattanással kirántotta a testéből a karmokat. Alivia úgy érezte, mintha perceket zuhanna, mire földet ér.

Felnézett a Hadúr arcába.

Nyomát se látta szánalomnak, se irgalomnak. De érdekes módon megbánást igen.

A Hadúr látta, hogy küzd a szavakkal, és letérdelt mellé, hogy meghallgassa utolsó szavait.

– Még… a gonosz béklyójában szenvedő… lelkekben is maradt egy cseppnyi jóság – mondta. – Azt… akarom… hogy emlékezzen erre. A vég óráján.

Hórusz egy pillanatig értetlenül nézett vissza rá, aztán elmosolyodott. Alivia arra az egy másodpercre megfeledkezett róla, hogy az emberiség legnagyobb ellensége tornyosul fölé.

– Nem szabadna szent emberekbe fektetnie a bizalmát, hölgyem.

Alivia nem felelt, csak elnézett a Hadúr válla fölött.

Az obszidiánfekete kapu vércseppeket izzadt.

Hórusz felállt a halott nő teteme mellől.

Bárcsak ne halt volna meg ilyen gyorsan, meg akarta kérdezni tőle, hogy került ide. De szembeszállt vele, megpróbálta megakadályozni, hogy beteljesítse a sorsát, és ezzel aláírta a saját halálos ítéletét.

– Ki volt ez a nő? – kérdezte Mortarion.

– Fogalmam sincs, de atyám érintését éreztem rajta.

– Találkozott vele?

– Igen – felelte a Hadúr. – De nagyon régen.

Mortarion közömbösen nézett fel a kapura. Hórusz elértette a pillantását, és a vállára tette a kezét.

– Ne becsüld alá azt, amit atyánk itt tett – szólt oda neki Hórusz. – Áttört egy másik világba, ahonnan addig még senkinek sem sikerült élve visszajutnia. Egy ilyen zarándokúthoz képest gyerekjáték megmászni az atyánk csarnokához vezető lépcsőt.

Mortarion vállat vont.

– Bevallom, nem érdekel különösebben, hogy mit művelt itt – mondta, majd megbökte Csend nyelével a földön heverő nő tetemét. – Azért volt itt, hogy lezárja a kaput. Sikerrel járt?

Hórusz kinyúlt, és a sima fekete kőre simította a tenyerét. Csak egy hozzá hasonló primarcha érezhette volna meg az anyag apró mikrorezgéseit.

– Csak egy módon tudhatjuk meg – felelte, és kioldotta a mellvértje pecsétjeit. – Fogd azt a hóhérkaszádat, és vágj meg vele.

– Vágjalak meg?

Hórusz hagyta, hogy a vértezete lemezei egymás után, csörömpölve a padlóra hulljanak, míg végül csak a szürke testkesztyűje maradt rajta.

– Azt mondták, hogy a kaput csak vérrel lehet megnyitni – magyarázta a Hadúr. – Úgyhogy vágj meg. És ne finomkodj.

– Uram – lépett előre Kibre –, ne tedd! Engedd, hogy valamelyikünk átvállalja a feladatot. Ontsd az én vérem, ha úgy tetszik. Végy, amennyi csak kell, még akkor is, ha belehalok!

Kis Hórusz és Ezekiel is csatlakoztak hozzá és kérték, hogy ne hagyja, hogy Mortarion felhasítsa.

Hórusz karba fonta a kezeit.

– Köszönöm, fiaim, de ha van valami, amit megtanultam Lorgartól, az az, hogy az efféle dolgokhoz a saját véredre van szükséged. Nem lehet más, csak én.

– Akkor essünk túl rajta – kapta a kezébe Csendet Mortarion. Míg a Hadúr más fivérei talán elborzadnának attól, hogy megsebezzék, a Halálurat nem kínozták ilyen kételyek. Ennél jobb lehetősége nem lesz, hogy a helyére lépjen.

Hórusz farkasszemet nézett vele.

– Tedd meg.

Mortarion meglendítette maga körül a kaszát.

A penge megvillant.

Hórusz felüvöltött, ahogy a Halálúr pengéje kulcscsonttól csípőig felmetszette a testét. Az iszonyatos fájdalom eszébe juttatta a Davin holdját és Eugan Temba orvul szerzett pengéjét.

A sebből a fekete falra fröccsent a vér.

Hórusz befejezetlen szigillumokat és árkán jeleket látott a fájdalom könnyein át. A kiontott vére pillanatról pillanatra mosta el az erejüket.

A karmai által ütött lyukakból vér buggyant elő.

Ahogy a nedvei elkeveredtek az asszonyéval, észrevette, hogy onnan, ahol az imént megérintette, hajszálvékony repedések futottak végig a tükörsima felszínen.

Minden kínja ellenére elvigyorodott, és lekapta a válláról Világtörőt.

– Itt az ideje, hogy felnőj a nevedhez – mondta.

A Császár ajándéka pörölyként lendült körbe.

És szilánkokká robbantotta a falat.

Mintha a fejük felett tornyosuló hegyből áramlana elő, szinte kézzelfogható, feneketlen sötétség öntötte el a termet.

Hórusz úgy érezte, mintha forgószelek szaggatnák a testét, mégsem mozdult egy tapodtat sem.

Az űr hidege, a lelke mélyéig hatoló fagy jégburokként borult a testére. Egyedül úszott a fekete semmiben.

Egyetlen csillagot sem látott.

Nem emlékezett rá, hogy átlépett volna a kapun, de gyorsan le is hordta magát a földhözragadt gondolat miatt. A hegy mélyére rejtett kapu nem egy két pontot összekötő fizikai portál volt, hanem egy allegorikus. Az átlépést a nem-sziklára fröccsentett vérével váltotta meg, és minden vágyát Világtörőbe csatornázva fejest ugrott az istenek és szörnyetegek birodalmába.

Csak mítoszokból, őrültek indexre tett firkálmányaiból és mesebeszédnek titulált hagymázas képzelgésekből ismerte ezt a világot. A helyet, mit nem kötnek a való világ törvényszerűségei. Az univerzum működését szabályozó törvények itt maximum folyamatos gúny tárgyai lehettek.

Épp csak felfogta mindezt, a testét körülvevő űr azonnal belefogott, hogy megcáfolja. A semmi helyén csontfehér homokkal borított iszonytató világ öltött testet, vérvörös hegyekkel a világméretű tüzek narancsvörösében izzó égbolt alatt.

A levegő hamutól, megbánástól, szomorúságtól és termékenységtől szaglott.

Fegyvercsörgés ütötte meg a fülét, de nyomát sem látta harcnak. Egyetlen test sem került a szeme elé, mégis hallotta a szerelmesek kéjes sikolyait. Suttogásra, állandó ravasz cselszövésekre lett figyelmes, miközben érezte, hogyan lesz úrrá a testén a ciklikus entrópia. A sejtjei folyamatosan pusztultak, hogy újak kerüljenek a helyükre.

Kipislogta a szeméből a forróságot és csak ekkor vette észre, hogy nem tükröződni látja az izzást, hanem a tűz maga az égbolt.

A mennyek horizonttól horizontig lángokban álltak.

A végtelen tűzvihart csak tovább táplálták a távoli hegyek csúcsáról felcsapó rubinvörös villámívek.

Hórusz érezte megszilárdulni a talpa alatt a talajt, és amikor ránézett, egy obszidián kőlapokból kirakott kör közepén találta magát. A gyűrűből szétfutó nyolc végtelen ösvény gyomorforgatóan torzította el maga körül a tájat.

Tüskés karókra húzott legkedvesebb fiai nyöszörgő testéből a látóhatárig futottak szét a vékony liánok. A mélyükön oszladozó tetemek rothadásától bugyborgó, böfögő, kietlen mocsarak felett lidérclángok táncoltak. A távolban lankás dombok emelkedtek, göcsörtös karomujjú fák erdőivel a hátukon és nyolc ajtóval mindegyik tövében.

– Jártam már efféle helyen – jelentette ki Hórusz, bár nem volt itt senki, aki hallhatta volna a szavait. Senki kézzelfogható, legalábbis.

A négy fő égtáj irányába induló ösvények egy-egy, a Császári Palota méreteivel vetekedő erősséghez vezettek. A tűzvihar vörhenyes fényében csillogó falaikat rézből, aranyból, csontokból és földből emelték. Mindhárom irányából sikolyok, míg a hegycsúcsok magasából bombasztikus kacaj szállt a szelek szárnyán.

– Gúnyolódnak rajtad – szólalt meg egy hang a háta mögül.

Hórusz tudta, ki vár rá, mégis sarkon fordult.

A Cruor Angelus teste a csatatérre boruló naplemente vörösében játszott. Vértjéről hiányoztak a repedések és a törések, szénfekete, iszonytató grimaszba rándult arca is kisimult. A teste köré feszített láncok eltűntek ugyan, de a halott szemei továbbra is kioltott napok fényével izzottak.

– Hogy kerülsz te ide? – kérdezte Hórusz.

– Hazatértem – felelte a Vörös Angyal. – Leráztam a láncaimat. Itt sem Erebus hideg vasának, sem a bőrömbe metszett óvó fogadalmaknak nincs hatalma. E világban én vagyok minden rettenet origója, a vér szomjazója és a lelkek elemésztője.

Hórusz elengedte a füle mellett a nagyzoló kijelentéseket.

– És miért is gúnyolódnak rajtam?

– Halandó vagy az istenek birodalmában. Hangya, a Panteon szemében. Jelentéktelen és méltatlan a figyelmükre, porszem csupán a kozmikus szélben.

Hórusz felsóhajtott.

– Noctuának igaza volt, ti immatériumlények tényleg nevetségesen cirkalmasak vagytok.

A lény kesztyűiből borotvaéles csontpengék törtek elő és íves szarvak sarjadtak a homlokából.

– Az én birodalmamban vagy, ahol csak azt látod, amit mi láttatni akarunk veled. Elfújhatnálak, akár a gyertyalángot, Hadúr.

– Ha meg akarsz félemlíteni, akkor jobb, ha kicsit még megerőlteted magad – lépett a daemon felé Hórusz.

– Hadd mondjam el neked, hogy mit tudok én. Mindkét világban létezel, de ha elpusztítom a tested, az én világomban ütött az órád.

Az Angyal felkacagott, és elállta az útját.

– A daemonok sosem halnak meg – jelentette ki.

– Nem, de egy idő után borzalmasan idegesítővé válnak – mondta Hórusz, majd kinyúlt, és a Vörös Angyal torka köré kulcsolta az ujjait. Felemelte a földről és szorítani kezdte. A lény szemei felizzottak és fekete ichort köpött.

– Eressz el! – dörögte Hórusz karját vagdosva. A sebekből feltörő vér a fekete kövekre hullott. A daemon érintése nyomán éjszínű erekben csorogtak végig Hórusz bőrén a saját elhalt vérlemezkéi. Érezte, ahogy a teste belső mechanizmusai oszlásnak indulnak, de csak még erősebben szorította az Angyal nyakát.

– Ezért meg fogsz halni! – köpte a daemon.

– Egy nap talán igen – dünnyögte a Hadúr. – De nem ma. Egyébként sem azért küldtek ide, hogy végezz velem. – A fejével a távolban magasodó citadellák egyike felé intett. – Hanem azért, hogy a vezetőm légy. Az uraidnak szüksége van rám, úgyhogy vezess eléjük, mondd ki a nevem, és közöld velük, hogy a galaxis új ura tárgyalni óhajt.

Hórusz elengedte a Vörös Angyalt, bár egy pillanatra átszaladt az agyán a gondolat, hogy a tomboló teremtmény ráveti magát. A hegyek magasában kelt messze hangzó mennydörgésen túl dühödt kiáltások, kéjes nyögések és más, jóval sikamlósabb suttogások találtak utat a fülébe. Milliónyi hang söpört végig a rémálomba illő tájon, míg a Vörös Angyal visszahúzta a kesztyűjébe pengekarmait.

– Legyen hát, elvezetlek téged a Rontó Hatalmakhoz. – A szavaiból csöpögő méreg fodrozta a levegőt. – Az Obszidiánösvény az örök út. Veszélyes a hús és a lélek számára. Nem halandóknak való, a veszélyei ugyanis…

– Hallgass már! – reccsent rá Hórusz. – Fogd már be végre!

Aximand felüvöltött, amikor elsötétült előtte a világ. A sisakja autoérzékei abban a pillanatban felmondták a szolgálatot, amikor a Hadúr buzogánya a falnak csapódott. Letépte a sisakját, de így sem látott semmit. Nem egyszerűen sötétség, hanem tökéletes üresség vette körül, amiből még a fény fogalma is hiányzott.

– Ezekiel! – bődült el. – Laikus! Szólaljatok meg!

Semmi válasz.

Mi történhetett? Kudarcot vallottak volna? Lupercal talán akaratlanul bár, de rájuk szabadított valamiféle világvégét? Aximand úgy érezte, mintha az egész testét folyékony ragasztóba mártották volna. Minden egyes levegővétellel mérgeket, epét és gyomorforgatóan undorító, sziruposan édes ízeket lélegzett be.

– Ezekiel! – üvöltötte el magát ismét. – Falkus! Szólaljatok már meg! Valaki!

Egy pislantással később visszatért a világ. Körbefordult, de a testvérei arcán is csak ugyanazt a zavarodottságot látta. Még Mortarion is megütközöttnek tűnt. A Halotti Lepel közelebb óvakodott az urához, míg a Justaerinek keresték, kit védelmezhetnének.

– Hol van? – követelte Abaddon, noha Aximand nem volt biztos benne, hogy kinek címezte a kérdését.

– Pontosan ott, ahol lenni akart – nézett vissza a fekete kapura Mortarion, ami korábban csiszolt obszidiánnak tűnt, most azonban kátrányként hullámzott. Táguló gyűrűk futottak végig a felszínén, mintha a túloldalról esőcseppek hullanának rá.

– Utánamenjünk? – kérdezte Kibre.

– Meg akarsz halni? – fordult szembe az Özvegycsinálóval a Halálúr. – Eddig egyetlen ember élte csak túl, hogy átlépett az immatériumba. Egyenlőnek hiszed magad a Császárral, kicsi harcos?

– Mikor lépett át? – érdeklődött Abaddon.

– Nem régóta – válaszolta Aximand. – Maximum néhány pillanat telhetett el.

– Ezt meg honnan tudod?

Aximand válaszul a Halálúr kaszáján végiggördülő vércseppekre mutatott.

– A vére még nem alvadt meg a pengén.

Abaddon látszólag elfogadta az érvelését és bólintott.

A kapu elé lépett és megállt, mintha a puszta akaratával visszarángathatná onnan Hóruszt.

Kibre megállt mellette. Az első kapitányt kísérte a keserű végig.

Aximand mélyet lélegzett a földmélyi levegőből. Még a Davin rettenete sem készíthette fel erre a pillanatra. A Hadúr eltűnt és fogalma sem volt róla, hogy látja-e még valaha.

Mintha jéghideg tőrt döftek volna a szívébe. A világból hirtelen kiszaladtak a színek. Vajon ugyanezt érezték Ferrus Manus halálakor a Vas Tízesek is?

Hiába álltak mellette legközelebbi harcostársai, és hiába hódítottak meg egy újabb világot és teljesítették be a Hadúr Molechre vonatkozó vágyait, mégis teljesen egyedül érezte magát.

Mitévők legyünk a Hadúr nélkül?

Kár is lenne tagadni az eshetőséget. Azzal, hogy Fulgrim végzett Manusszal, bizonyította, hogy egy primarchát igenis meg lehet ölni.

Ki másban lenne meg az erő, hogy vezesse Hórusz Fiait? Ki érhetné el az igaz fiak közül azt, amit a Hadúrnak sem sikerült?

Hórusz gyenge. Hórusz ostoba.

A szavak arculcsapásként hatottak rá. Látszólag a semmiből törtek fel, Aximand mégis tudta, hogy a kapun túlról érkeztek és egyenesen a koponyája mélyébe döftek, akár egy hóhér pengéje.

Pislogott, és a múltban vagy egy még meg nem valósult jövőben találta magát, egy visszhangos pusztasággá lett világon. A halál képei tolultak az elméjébe. Egyedül volt, távol mindentől, ami egykor számított, egy néhai testvérrel a lábai előtt, aki lassan vérzett ki a névtelen szikla szürke televényén.

Újra hallotta a fülében azt a rémálmokba illő jéghideg, kimért szuszogást, amiről azt hitte, hogy Garviel Loken szellemével együtt megszabadult tőle.

Acélujjak kapták marokra és morzsolták össze a szívét. Nem kapott levegőt. Transzhumán rettegés. A Fészken egyszer már megérintette, most viszont kis híján maga alá gyűrte.

A kapu irányából felcsapó keserű szél azonban pelyvaként söpörte el az érzést.

– Készenlétbe! – reccsent Abaddon hangja. – Történik valami!

Minden fegyver a kapu felé lendült. A felszínét már nem kósza esőcseppek, hanem a nyílt óceán viharai ostromolták.

Hórusz Lupercal teste előrobbant a kátrányos tükör mögül, majd Abaddon és Kibre lábai elé omlott. A háta mögött a kiszorított levegő pukkanásától kísérve enyészett el a kapu. A helyén érintetlen kőfal magasodott, mintha az átjáró sosem létezett volna.

Aximand a testvérei segítségére sietett, míg a Hadúr négykézlábra emelkedett. A háta szaporán emelkedett és süllyedt, mintha percek óta most kapna először levegőt.

– Uram! – kiáltotta Abaddon. – Uram, jól vagy?

Aximand a kesztyűjén át is érezte a Hadúr testének fagyos hidegét.

– Még itt vagytok? – nézett fel rájuk Hórusz. A hangja alig volt több száraz suttogásnál. – Ennyi idő… és ti vártatok rám.

– Persze hogy vártunk – felelte Aximand. – Alig néhány pillanatra tűntél el.

– Pillanatok? – kérdezte törékeny, már-már mániákus hangon Hórusz. – Akkor még minden előttem áll.

Aximand Abaddonra emelte a tekintetét, és ugyanazt a tompa kételyt látta a szemében, ami őt is kínozta. A leghalványabb fogalmuk sem volt, hogy mi történhetett a kapun túl, vagy hogy milyen következményei lehetnek az idegen környezetnek.

Egyikük sem tudta, mit várjon, mégis elengedték az ismeretlenbe az urukat.

Elborzadt, amikor rájött, mennyire hiányzott mindannyiukból az előrelátás.

– Fivér – tört át Aximand önvádján a hangjával Mortarion. – Megtaláltad, amit kerestél?

Aximand szemei elkerekedtek a magát teljes magasságban kihúzó Hórusz láttán.

A Hadúr megöregedett.

A Cthonia egykor sziklakemény vonásokkal megrajzolt kegyetlen szépséggé formázta. A két, háborúsággal eltöltött évszázad nem hagyott nyomot rajta, a kapun túli néhány másodperc azonban megtette azt, amire az idő múlása sem volt képes.

Sörtehajába ezüst szálak vegyültek és a szeme sarkában is elmélyültek, jelentőségteljesebbé váltak a ráncok.

Az arc, aminek a szolgálatára felesküdött, most egy ódon harcosé volt, aki számolatlan évek óta járta már a csaták világát, aki mindenki másnál több iszonyatot látott már, és akit csontszárazra szívott a folyamatos háborúság.

A szemében izzó tűz azonban fényesebben és céltudatosabban lobogott, mint valaha.

És már nem csak a szemében izzott.

Amit Aximand korábban a testhőmérsékletének hitt, az valójában az Empyreum halhatatlan testbe zárt vegytiszta esszenciája volt. Hórusz magasabbnak, kiteljesedettebbnek és erősebbnek látszott, mint valaha. Lupercal mindig is esetlennek tartotta a hadúri rangot, ami sosem illett rá teljesen.

Most azonban mintha ráöntötték, mintha ezzel született volna. Kétségbevonhatatlanul a Hadúrrá vált.

Aximand, Abaddon és Kibre elhátráltak az uruktól, és rögvest térdre hulltak csodálatukban, amikor a primarcha testéből kivirágzott a valóságba az immatériumban szerzett hatalom.

Még Mortarion, a primarchák legszilajabbika is térdet hajtott előtte, úgy, ahogy a Császár előtt soha.

Hórusz elvigyorodott, és a háborúba belefáradt aggastyánt mintha elfújták volna. A helyén egy minden eddiginél fényesebb és veszedelmesebb, halandó isten állt, olyan hatalommal a testében, amit a létezésben ez idáig csupán egyetlen ember forgatott.

– Igen – felelte Hórusz. – Pontosan azt találtam, amit kerestem.