TÍZ

 

Akarom azt a hajót

Hadúr

Potyautas

 

Hórusz visszatért a hídra. A koporsóhajók indítását követően visszavonult a privát körletébe, és Maloghurstre bízta a csata további felügyeletét.

Bár a strategiumot hatalmas, szellős helyiségnek építették, a teljes harci díszt viselő Hadúr visszatérése mégis zsúfolt légkört kölcsönzött neki. Ráadásul nem egyedül, hanem a Falkus Kibre és a Justaerinek húsz, pajzsokkal felszerelt tagja kíséretében érkezett.

Kibre sisakja az övéről lengedezett, miközben gazdája elragadtatott arckifejezéssel figyelte urát. Micsoda változás a keserű sértettséghez képest, amit még akkor vett fel, amikor a Hadúr kihagyta őt a támadók közül! A Hadúr oldalán vonulhat csatába, márpedig ennél nem létezett nagyobb dicsőség Hórusz Fiainak soraiban.

– Tehát tartod magad a tervedhez? – kérdezte Maloghurst a primarchát.

– Akarom azt a hajót, Mal – forgatta meg a vállát vértje csörömpölésétől kísérve Hórusz, hogy kilazítsa az alatta húzódó izmokat. – És egyébként is berozsdásodtam kissé.

– Szeretném megismételni a javaslatomat, uram, ne tedd ezt!

– Aggódsz, hogy megint megsebesülök, Mal? – emelte le az övéről Világtörőt a Hadúr. A buzogány nyelének hossza egy felnőtt ember magasságával vetekedett. A találata biztos halált jelentett egy légiós számára is, egy halandónak pedig még inkább.

– Felesleges kockázatot vállalsz.

Hórusz válaszul olyan erővel csapott az Özvegycsináló vállára, hogy a fémes csattanás még sokáig visszhangzott a falak közt.

– Itt van Falkus, majd ő megvéd – vágott vissza Hórusz, és lecsatolta, majd a helyére emelte a sisakját. Az autoérzékek bekapcsolását követően a szemlencsék éles, vörös fénnyel villantak fel.

Maloghurst torz gerincén áhítatos borzongás futott végig. Hórusz maga volt a bosszúálló angyal, a háború testet öltött avatárja és legnagyobb mestere. Micsoda iszonyatos hatalom! Rettegve gondolt bele, hogy folyamatos interakcióik miatt szinte már-már hétköznapiként tekint erre az isteni lényre.

– Túl sokat ültem a partvonalon, Mal. Ideje emlékeztetnem mindenkit, hogy ez a harc az én harcom. Csakis a saját tetteimmel, és nem máséival biztosíthatom, hogy a nevem örökre fennmaradjon a történelemkönyvek lapjain. Nem hagyom, hogy a harcosaim helyettem nyerjék meg az én háborúmat.

A Hadúr szavai abban a pillanatban meggyőzték az udvaroncát, hogy a helyére csatolta a sisakját, ezért csak bólintott. Hiába az összecsontosodott medencéjébe hasító iszonyatos fájdalom, mégis térdre hullt ura előtt.

– Uram – hajtott fejet Maloghurst.

– Ne borulj térdre előttem! Te soha – rántotta talpra a szárnysegédjét a Hadúr.

– Bocsáss meg, uram – felelte a Torz. – Régi beidegződések.

Hórusz úgy bólintott, mint aki számára már mindennapossá vált, hogy mások térdet hajtanak előtte. Ami persze tényleg így volt.

– Forgasd meg a tűzben helyettem is a Szellemet, Mal – fordult sarkon és indult el a beszállófedélzeten várakozó Viharmadár felé a lustaerinekkel a nyomában Hórusz. – Hamarosan visszajövök.

Ez az. Ezt nem vettem észre.

– Koporsóhajók – szisszent fel a legutóbb kadétévei során tanulmányozott, megelevenedő tankönyvi példa láttán Semper főadmirális. – Koporsóhajók, a francos, mindenható Trón nevére! Újrajátsszák a Hold meghódítását. A háromszor is átkozott Holdét!

A hololiton rettenetes képsorok bontakoztak ki. Egy széthullott csatatervről, arroganciáról és végül halálról regéltek.

– Ha Hórusz Fiain kívül bárki más rukkolt volna elő ezzel a tervvel, akkor el sem hiszem – suttogta maga elé a főadmirális. – Csak a Hadúr lehet olyan arrogáns, hogy az űrbe lője a flottája negyedét, remélve, hogy jókor és jó helyen kötnek majd ki.

Csakhogy a Hadúr persze nem csupán remélte, hanem tudta, hogy a koporsóhajók ott és akkor érnek célba, ahol és amikor szeretné. A magabiztossága megrendítette Sempert.

– Az orbitális platformoknak vége – jelentette a felderítők mestere. Nem volt mersze szembeszállni a hololitkijelzőn villódzó igazsággal. A főadmirális osztozott tisztje hitetlenkedésében.

– Rosszabb annál. Az ellenség kezében vannak – felelte, és tehetetlenül figyelte, ahogy a két legnagyobb platform, Var Crixia és Var Zerba darabokra lövi a lojalisták kezén maradt állomásokat. Var Sohn egymás után indította útnak a torpedóit a szétszórt védőflotta irányába.

– Veszítettünk, admirális?

A válasz adta magát, a tisztje azonban átgondolt választ érdemelt. Végighordozta a tekintetét a tökéletesen felépített csatatervnek indult romhalmazon.

A thallaxik meglepődve fordultak az idegen hang irányába, amikor szárazon felkacagott. Semper megrázta a fejét. Elfelejtette a harcérintkezés legelső szabályát.

A lojalisták jobb szárnya egyszerűen megszűnt létezni. Az egyik pillanatról a másikra árulóvá váló orbitális platformok egymás után belezték ki a birodalmiakat. A Halálgárda hajói opportunista ragadozókként vetették rá magukat a hirtelen pálfordulástól döbbent gépekre, és lángoló romokká lőtték az egymástól elvágott, reménytelen túlerővel szembekerült lojalistákat.

A nyomukban érkező tömpe orrú rohamcsónakok ezt követően a Molech gravitációjának ölelésébe lökték a füstölgő tetemeket. A roncsok a belépés súrlódásának lángjaitól övezve zuhantak alá a légkörbe.

Semper követte őket a tekintetével, s bár tudta, hogy hiába, mégis remélte, hogy a hajódögök túl éles szögben érik el az atmoszférát, és elégnek. Vagy túl hegyes szögben és egyszerűen lepattannak a mélyűr felé.

De bárki számította is ki a belépés szögét, az értette a dolgát. A roncsdarabok egyenként, egy-egy atombomba erejével fognak a Molech felszínébe csapódni.

Hórusz Fiai az Adranust sem kímélték. A nóvaágyú abból a távolságból mit sem ért, és a gyilkos oldalágyúk sem tudtak mit kezdeni a gigász körül döngicsélő Mennykősólymok. Viharmadarak és Rémkarom átszállókapszulák rajaival szemben.

Az orbitális platformok által szétlőtt kísérői híján a Dominátor könnyű prédát jelentett a keselyűk számára. A nemes hajó ellenállt ugyan, mégis véres és dicstelen halált halt.

Az űrön át továbbított sikító voxköpetek a hajó belsejében tomboló légiósok és sötétség szülte valamik fékevesztett tombolásáról árulkodtak. Semper nem sokáig viselte az Adranus legénységének embertelen sikolyait, ezért lezáratta a voxot.

Egyedül a középső harccsoport tartott még ki.

A Tűzkeresztség éppen manőverezett, amikor az első rohamcsapatok elérték az orbitális állásokat. A kapitány vészhelyzeti hajtóműfröccsre adott parancsot, amivel kétségkívül megmentette a hajóját. Legalábbis egyelőre. Az oldallándzsái olvadt űrszemétté lőtték Var Uncad állomását.

A Nap Dicsősége lángokban állt, de még küzdött. Var Uncad pusztulásával csak a gyilkosnak szánt sortüzek töredékét kellett elszenvednie. Néhány könnyűcirkáló átvészelte ugyan a torpedósorozatokat, de egyikük sem maradt harcképes állapotban. Legalább hat közülük perceken belül mozgásképtelenné válik, és a maradék négy is alig tud manőverezni, így lővonalat sem vehetnek fel.

Ma már nem fogják áttörni az ellenség vonalait.

– Igen, veszítettünk – jelentette ki végül Brython Semper főadmirális. – A többi néma csend.

Öt Viharmadár szakadt el támadóalakzatban a Bosszúálló Szellemtől. A hátsó négy nagyobb tolóerőre kapcsolt, hogy felzárkózzanak az ötödik, a vezérgép mellé. Sietve leváltak a Hadúr zászlóshajójáról, mielőtt az hajtóműveit begyújtva szembefordult a közeledő Aquinas Őrzőjével.

A két zászlóshajó az óidők bajnokaiként közeledett egymáshoz, hogy nemes párbajra hívják a másikat a véres csatamezőn.

Küzdelmük azonban egyenlőtlennek ígérkezett. A Bosszúálló Szellem vén volt és szívós, csontjai számtalan telet láttak már, és valósággal szomjazott a vérre. A két hajó villódzó impulzuslézerekkel próbálta leszaggatni egymásról a pajzsokat és a burkolatot fedő réteges jégpáncélt.

Az ágyúfedélzetek egymás után, némán engedték útnak irdatlan lövedékeiket. Az űr arányait figyelembe véve a két hajó gyakorlatilag közvetlen közelről tüzelt egymásra. Két vívó, akik pengetávolságon belülről csak ököltőreikkel döfködhették egymást.

A régi idők hadigályáiként forogtak egymás körül, könyörtelenül félresöpörve a kisebb hajók roncsait, és átszaggatva az olvadt törmelék felhőit. A megzavart pajzsok sistergésétől megvilágított burkolatuk közt szivárványszín fények és a telibe talált lövedékek idő előtti detonációi bimbóztak. A részeg ökölharcosok módjára küzdő hajók támadásai nyomán egymás után szakadtak át vagy robbantak az űrbe a burkolatlemezek.

A nyomukban izzó törmelék és fagyott oxigén csillogott a távoli csillagok fényében. Az Aquinas Őrzőjét kísérő két Gótikus osztályú csatahajó, a Tűzkeresztség és a Nap Dicsősége nagy sebességgel érkeztek meg vezérük mellé, és több ezer tonnányi robbanóanyagot köptek a Bosszúálló Szellem felé.

A Hadúr zászlóshajója megremegett a becsapódások súlya alatt, de szívósra építették, és ennél keményebb viharokat is kiállt már.

A Kitartás mélyről, a lángoló orbitális platformok és a pulzáló reaktorrobbanások leple mögül, szinte lopakodva csatlakozott a harchoz. Az orrágyúi egy pöröly erejével zúzták szét a Tűzkeresztség burkolatát. A megtört hadihajó ágyúfedélzetei lángba borultak, és csak köhécselve folytatta a tüzelést a Kitartás ostroma alatt.

Még akkor is lőtt, amikor a Halálgárda több millió tonnányi vasból és acélból gyúrt, száguldó zászlóshajója saját döbbenetes tehetetlenségétől hajtva a közepének ütközött. A Kitartás megerősített adamantium döfőorra könnyedén szaggatta át ellenfele meggyengült páncélzatát, hogy aztán szürke tömegével csak a Tűzkeresztség szívében álljon meg.

A Gótikus osztályú gép egyszerűen megszűnt létezni. A gerince kettéroppant, az ellenség ráadásul kitartóan lőtte az űr hidegének megnyílt belső rekeszeit. A roncs két darabja saját fagyott belső légkörét a semmibe okádva pörgött tova.

A lángoló, saját vérében fuldokló Nap Dicsősége már korábban harcképtelenné vált, de most a tatja is egy születő nap villanásába veszett. A végkimenetel szempontjából mit sem számított, hogy a plazmahajtóműve véletlenül vagy szándékosan robbant-e fel. A plazmadetonáció hófehéren izzó gömbje a Kitartás oldalát is elérte.

A tűzgolyó épp olyan gyorsan omlott össze, mint amilyen gyorsan megszületett, ám előtte még egy hatalmas krátert égetett a Halálgárda hajójának oldalába. A sérülések körül fellobbanó oxigéndús tüzek csak a vákuumnak köszönhetően nem terjedtek tovább.

Egy ilyen súlyos sérülés bármelyik másik hajót a halál karmaiba taszított volna, a Kitartást azonban még a Bosszúálló Szellemnél is szívósabbra építették. A kármentő mechanizmusok máris lezárták az átszakadt szinteket, miközben a hajó oldalra fordult, hogy megsorozza az Aquinas Őrzőjét.

Brython Semper zászlóshajója hiába lángolt orrtól tatig, leszegett fejű arénaharcosként sorozta ellenfeleit az oldalágyúival. Az égő ágyúfedélzetek tüzérparancsnokai embereik erejének utolsó cseppjét is kifacsarták, hogy útnak indítsanak még egy sorozatot, még egy lövedéket, még egy búcsúlövést.

Az Aquinas Őrzője haldoklott, a kegyelemdöfést azonban nem kívülről, hanem belülről kapta meg.

A Viharmadarak közül kettő még azelőtt darabokra robbant, hogy egyáltalán megkezdhették volna a támadást. A két birkózó hadihajó közt tomboló detonációk egyszerűen leradírozták őket az égről. Egy harmadikat egy, a közelében elszáguldó torpedó térített le a pályájáról, egyenesen a két monstrum közt csapkodó lézernyalábok közé, ahol azonnal megsemmisült.

Az utolsó kettő az Aquinas Őrzője toronyfelépítményének árnyékába húzódva száguldott tovább. Nyaktörő kitérőmanőverekkel lavíroztak a rövid hatótávolságú tornyok és az ágyúk sortüzei között. A két, préda után száguldó gép szinte öngyilkos sebességgel robogott Semper zászlóshajójának göcsörtös tornya felé.

A híd mögötti burkolatszakadás pontosan ott várt rájuk, ahol kellett. A Viharmadarak szárnyvégei megvillantak, ahogy a pilóták az ellenkező irányba fordították a hajtóműfúvókákat, hogy felvegyék az Aquinas Őrzőjének sebességét. A megnyíló rohamrámpák mögül nehézpáncélos harcosok egész sora özönlött elő.

Terminátorok, bástyatörők és rohamosztagosok. Kőkemény harcosok voltak egytől egyig, az elsöprő, brutális közelharc, a dübörgő bolterek, a test test elleni küzdelem, vagyis az űrgárdisták harcmodorának igazi mesterei, az ehhez mért felszereléssel.

Először a Hadúr lépett az Aquinas Őrzőjének fedélzetére.

A tíz méter hosszú tranzitfolyosón izzó lándzsahegyekként száguldottak végig a fegyelmezett sorozatokkal útjára indított bolterlövedékek. Hórusz nem is várt kevesebbet a XIII. Légió harcosaitól. Érezte a közelben elsuhanó lövedékek forróságát. Az erejük megzörgette a páncélja lemezeit.

Hórusz Fiainak bástyatörői padlón csikorgó pajzsaik védelméből nyomultak be a védők zárótüzébe. A falak közti térben visszhangot verő detonációk és a fegyverropogás hangjai elkeveredtek a levegőben szálló borotvaéles srapnelek sziszegésével.

A Hórusz balján haladó Falkus Kibre a pajzsa felső karéjához illesztette kombi bolterét. Egy terminátornak nem volt különösebb szüksége pajzsra, de Kibre nem is maga miatt hozta.

– Maloghurst szeret anyáskodni felettem – vetette oda a támadás előtti pillanatokban az Özvegycsinálónak Hórusz. – Tartsd csak meg magadnak.

Falkus sosem szállt szembe a saját biztonságát megerősítő parancsokkal, ezért pontosan így tett.

A védők minden irányból támadták őket. Szemből az Ultragárdisták, míg oldalról héjpáncélzatot viselő rohamosztagosok, a Hadsereg katonáival és skitariikkal karöltve. A Justaerin tagjai széles, fordított V alakban nyomultak előre pajzsokkal, bolterekkel és pengékkel a kezükben.

A védők forgótáras gépágyúkkal és izzó nyalábokat eregető sugárfegyverekkel keresték a rést a pavézék közt. Az ilyen erejű fegyverekkel szemben még a terminátorvértezet sem jelentett biztos védelmet. A viselőjét két lábon járó harckocsivá változtató taktikai csatagigász páncélba ágyazott ellenféllel azonban csakis a hasonló védelemmel felszerelt harcosok vehették fel a harcot.

Hórusz legalábbis eddig így hitte.

Egy plazmavágó az égett hús bűzétől kísérve egyszerűen kettéhasította Argonaddút, az Ullanor hősét. Gyilkosai kétségbeesetten estek a racsnis kurbliknak és töltőpumpáknak, hogy minél hamarabb ismét tüzelésre kész állapotba hozzák a fegyverüket. Hórusz válaszul felemelte a kesztyűjére szerelt, bárki más számára túlméretezett, az ő termetéhez mérten azonban éppen megfelelő bolterét.

A golyózápor egy pillanatra szilárd vonalat húzott a torkolatok és a célpont között. A tüzérek pörkös szélű húscafatokká és vérpermetté robbantak.

A skitariik ekkor rohanták le az oldalvédjüket. A támadást a harci beültetésektől felfúvódott izomzatú, motorizált körfűrészekkel és fotonpengéjű szálfegyverekkel felszerelt nehézgyalogosok vezették.

– Kiborgok balról! – üvöltötte Kibre, mire az alakzat szélén álló Justaerinek megtorpantak, és megvetették a lábukat. A skitariik ördögi harcosok voltak, akiket pszichopatasággal határos agressziójuk alapján válogattak, hogy aztán gépi beültetésekkel szorítsák engedelmességre őket. Ezek ráadásul még vadabbnak tűntek, mint akikkel Hórusz korábban találkozott.

Gyilkosok voltak, a posztapokaliptikus senki földje harcosai. Megjelenésük az Egyesítő Háború előtti barbár törzsek sztázisban megőrzött egyedeire emlékeztette a Hadurat. Az agyarakból font amuletteket, szőrös köpenyeket és pikkelyvértet viselő skitariik megszállottakként vetették rájuk magukat.

A terminátorpáncélzat inkább volt mozgó harci gép, mint egyszerű vértezet. A használatát csak a legkiválóbbak sajátíthatták el, és közülük is csak a legjobbak harcolhattak Hórusz mellett. Kombi boltereik a támadók közé martak. Tucatnyi elesett, de kétszer annyian álltak a helyükre.

Üvöltő pengék és brutális lőfegyverek viharával zúdultak a terminátorokra. A nagy erejű lőfegyverek lövedékei elvástak a keramit- és plasztacél rétegeken vagy egyszerűen lepattantak az éles szögben egymást átfedő lemezekről.

Kibre egyszerűen közéjük gyalogolt, és fejbe lőtte a legközelebbit. A második arcát a pajzsa karimájával zúzta húspéppé. Imádta a puszta testével, a páncélja erejével szétzúzni az ellenfeleit, érezni a szemlencséire spriccelő vért és hallani az ujjai közt elroppanó csontok zenéjét.

Hórusz hagyta, hogy tegye a dolgát, és egyik karmos ujjával Hargunra, Ultarra és Parthaanra bökött.

– Tartsátok tisztán a jobb oldalt – vetette oda nekik.

– Legközelebb onnan fognak támadni.

Mintha a próféta beszélt volna belőle.

A Magányos Spartakiádok kék köpenyes harcosai energiamező védte testtel, ion-ökölpajzsokkal és foton-diszruptorokkal a kezükben vetették magukat Hórusz Fiaira. A transzhumánok rettenetes megjelenése még a legedzettebb szívűek ereiben is képes volt megfagyasztani a vért, ők azonban csak jöttek.

Ultar feléjük lendített forgótáras gépágyúja fülsiketítő dübörgéssel töltötte el a közlekedőfolyosót. Hargun a kombibolteréből vette tűz alá őket. Az energiamezők sikítva omlottak össze a pörölyként becsapódó lövedékek ereje alatt, míg a detonációkkal szemben még a fotondiszruptorok sem jelentettek védelmet.

Parthaan ezt a pillanatot választotta, hogy kitörjön az alakzatból. Sokkal gyorsabban szelte át a közte és a támadói közti távolságot, mint ami a méreteiből következne. Egy pajzsfal csakis addig tarthat ki, amíg egyben marad, a forgótáras ágyú és a kombi bolter ezt azonban már feltörte. Parthaan leszegett fejjel vágódott közéjük, akár egy faltörő kos, és közben jobbra-balra csépelt túlméretezett ökleivel. Ütései nyomán természetellenes szögekbe hajlott testek repültek szét, akár a hulladék, hogy aztán a becsapódást követően véres péppé mázolódjanak a falakon.

A Spartakiádok felvették a reménytelen harcot, bár tudták, hogy esélyük sincs megölni ellenfelüket. Parthaan először tucatnyival, majd gyorsan még ugyanannyival végzett. Úgy vetették rá magukat, mint akik alig várták már, hogy csatlakozzanak elesett bajtársaikhoz. A Justaerinek harcosa megállíthatatlanul gázolt keresztül a vérben úszó testeken, és súlyos csizmájával véres masszává taposta őket. A lövedékeik és a pengéik csak a zöld festéket marták le a páncéljáról, de kárt nem okoztak.

A túlsó szárnyon Kibrének és harcosainak már jóval inkább meggyűlt a baja a skitariikkal. Kiégetett félelemközpontjaiknak hála, a terminátorok rettenetes megjelenése teljesen hidegen hagyta a gépi harcosokat, miközben beépített agressziónövelőik az egekig korbácsolták a vadságukat. Hóruszt kissé meglepte két térdeplő Justaerinje és a feltépett páncéljuk alól a padlóra omló zsigereik látványa.

Ezt nem látta előre, így nem is kalkulálta bele a terveibe.

Ullanor után sokan gondolták, hogy csakis a Nagy Hadjáratban elfoglalt szerepe elismeréseként kapta meg a hadúri címet. A harcias hangzású elismerést, melynek csak háborúban volt létjogosultsága, békeidőben majd félre lehet tenni.

Hórusz azonban, legnagyobb sajnálatára tudta, hogy nem így van.

A Hadúr nem csupán egy titulus volt, hanem ő maga.

A csata folyása zene volt füleinek, egy virtuóz zongorajátéka, amiben épp olyan könnyen olvasott, mint más a tökéletesen felépített jegyzeteiben. A küzdelem a véletlenségéből fakadóan kaotikus és kiszámíthatatlan örvényében a halál senkivel sem kivételezett. Hórusz szeretőjeként ismerte a háborút és a csaták őrületét. Olyan tisztán látta, hogy mi fog következni, mintha már megélte volna.

Most.

Parthaan tombolásának egy, a hátvértjébe csapódó izzó, csillogó, szupersűrű fénynyaláb vetett véget. A sugár egy pillanatig ártalmatlanul táncolt a vérmocskos lemezek közt, amik aztán úgy gyűrődtek össze, mintha egy láthatatlan óriás morzsolta volna össze őket. A felépülő energia vinnyogása egyaránt elnyomta a széthasadó fém és Parthaan sikolyait is.

A terminátor az energiakisülés csattanásától kísérve, szubatomi szinten semmisült meg, ahogy testének kifordított részecskéi saját tömegüknél fogva összezúzták egymást. A szétforgácsolt vértlemezek úgy hullottak a földre, mintha viselőjük sosem létezett volna, Hórusz orrát pedig megcsapta a gőzzé zúzott csontok és a köddé vált vér bűze.

Egy szívdobbanás. A Justaerinek hitetlenkedve próbáltak napirendre térni a történtek felett.

– Ultar! – bődült el a Hadúr. – Rapír platform! Konverziós sugár!

A forgótáras gépágyú az önjáró löveg felé lendült. A terminátor menetből lőtte rommá a löveget.

– Most fognak jönni – suttogta maga elé Hórusz, és lekapta a válláról, majd lengetni kezdte Világtörőt. Egy ekkora fegyvert még ő is csak lassan hozott lendületbe.

Az Ultragárdistákat egy keresztben a sisakjára erősített tollforgót viselő űrgárdista vezette.

Egy centurio. Hórusz egyetlen pillanat alatt feldolgozta a szemlencséi adatai által Proximo Tarchonnak nevezett harcos szolgálati lapját.

Ambiciózus, becsületes, gyakorlatias.

Természetesen egy gladiust forgatott, másik kezén energiával ellátott ökölpajzzsal, és a boltpisztoly sem lepte meg különösebben.

Tarchon a vezetése alatt álló harminc Ultragárdistával együtt tüzelve rohamozott. A tűzgyorsaságukat a futás sem csorbította.

– Lenyűgöző – engedte ki a hangját Hórusz. – Dicsőséget hoztok fivérem nevére.

A kobaltkék páncélos harcosok gondosan tűz alá vették és kilőtték a legközelebbi két Justaerint. Kellő mennyiségű tömegreaktív lövedékkel még a taktikai csatagigász vértezetet is térdre lehetett kényszeríteni. A válasz hat Ultragárdista páncélját robbantotta darabokra az alatta óvott testekkel együtt.

Hórusz nem adott időt egy újabb sorozatra.

Úgy tűnt, mintha nem is mozdult volna, mégis egyik pillanatról a másikra érkezett meg a XIII. Légió harcosai közé. Világtörő egyetlen csapásával három Ultragárdistát zúzott péppé, mintha ostromaknák robbantak volna a testükben. Döbbenetes mennyiségű vér lövellt a levegőbe. A Hadúr ezután visszakézből, lentről felfelé támadott a tollas buzogánnyal, újabb négy harcos esett el. Olyan erővel csapta falhoz őket, hogy testük körvonalai a burkolatlemezbe nyomódtak.

Tarchon gladiusa a torkát kereste.

Hórusz Világtörő nyelével hárította a támadást. A centurio válaszul hasba rúgta, és a mellébe ürítette a boltpisztolyát. A Hadúr vértjén végigvágó detonációk függőlegesen kettéhasították a páncél közepét díszítő borostyánszín szemet.

Hórusz karmos ujjai közé kapta a pisztolyt, és egyetlen csavarással leszakította a tár előtti részt. Ezután kardtávolságon belül lépett, és megragadta Tarchon nyakvértjét.

Az Ultragárdista döfött. Hórusz érezte a testéből kibuggyanó vért. Úgy emelte fel a földről a centuriót, mintha gyermek lenne, majd a mellvértjébe öklözött.

A hátrazuhanó test kilőtt golyóként tarolta le az embereit. Hórusz könyörtelenül utánuk vetette magát. Csapásai hol zúztak, hogy zsigereket ontottak. A vér bugyogva forrt el a karmairól, és megült Világtörő bordái közt és a mellvértjén szétrepedt szem hasítékában.

Benyomult az Ultragárdisták közé. Minden oldalról transzhumán harcosok vették körül. Becsületes harcosok, akik néhány kurta évvel ezelőtt még nagyúrnak nevezték. Hüledeztek tán nyers ambíciói láttán, és nehezteltek rá, amiért saját primarchájuk helyett ő nyerte el a Hadúr címét, de tisztelték és szerették. Most mégis meg kellett ölnie őket. Nem rettentek meg a köztük tomboló félistentől, egyre csak döfködtek és lőttek. Lövedékeik detonációi közt pengéik árkokat metszettek a vértjébe. A Hadúrra köpenyként borult rá a tűz és a harag.

Ilyen sok kiemelkedő harcos még egy primarchát is térdre kényszeríthet. A Császár gyermekei elvben halhatatlanok, de nem elpusztíthatatlanok. Az emberek gyakorta feledkeztek meg erről a különbségről.

Egy ilyen harcban a kínálkozó lehetőségek, a pengék és a golyók közti pillanatnyi nyílások megtalálása jelentette a választóvonalat. Egy lánckard zúgott el az arca előtt, mire Hórusz letépte a gazdája fejét. Bolterlövedékek vástak el a combvasán. A Hadúr karmai egy űrgárdista szívei és tüdőlebenyei közé döftek.

Egy pillanatra sem lassított, karmai és buzogánya minden egyes támadása egy újabb ellenség életét oltotta ki.

Huszonhárom másodperccel később a tranzitfolyosó már inkább egy mészárszékre hasonlított. A száz halott minden egyes csepp vére a falakon éktelenkedett.

Hórusz a feszültségtől remegve fújta ki a levegőt.

Csak nagy nehézségek árán tudta visszafogni magát, nehogy kicsapjon, amikor érezte, hogy valaki mellé lép.

– Falkus – recsegte a Hadúr. – Hozd ide a centurio gladiusát.

A parancsnoki híd szakaszolóajtaja behorpadt. Az első csapás egy titán erejével zúdult rá. A második beroppantotta az acélt, és kitépte a tokból a felső sarkait. Brython Semper kivont vívószablyával és a kapitány kétcsövű Boyerjével a combja mellett várta a támadókat.

A felső torkolat egy ősi, sokak által volkitának nevezett fegyverben folytatódott, míg az alsó vetőcső egy egyszer használatos plazmatöltetet rejtett. Remekül működött űrgárdisták ellen, de vajon egy primarchával szemben is megállja a helyét?

Vajon lesz-e esélye próbára tenni?

Már akkor is mázlistának mondhatja magát, ha akár egyetlen lövést is el tud ereszteni.

A legénység talán száz tagja, felderítőtisztek, szárnysegédek, altisztek, írnokok, technikusok és fedélzeti szolgák álltak körülöttük. Rendes harci kiképzést egyikük sem kapott. Csak az egyetlen osztagnyi, sörétes puskákkal felszerelt tengerészeti fegyveres és a kilenc Thallaxi Ferrox remélhette, hogy valós kárt okoz az ellenségnek.

A fojtogató, maró füstbe burkolózó hídon egyedül a vibráló fénygömbök biztosítottak némi világosságot. A hololit már korábban kihunyt, míg a szétrepedt csövekből megállíthatatlanul csöpögött a hidraulikus folyadék. A parancsnoki hálózatból semmi sem maradt. A vox csak sikolyokat közvetített.

– Meg fognak fizetni azért, amit tettek, admirális – Ígérte az egyik tiszt. Semper nem látta, melyikük volt az.

Szeretett volna valami illően hősieset mondani. Az Aquinas Őrzőjének legénységéhez méltó búcsúbeszédet, amivel feltüzelheti az övéit. Csakhogy Vitus Salicar szavain kívül nem tudott másra gondolni.

Sose feledje, hogy hóhérok és pusztítók vagyunk.

A szakaszolóajtó végül megadta magát, és bálványimádók által ledöntött profán monolitként zuhant a padlóra. A nyílásban egy tagbaszakadt alak, a legendák egy óriása sejlett fel.

Vértől csöpögő testét a halál tüzes glóriája övezte.

A háború istenének vállait megkeményedett szőrmepalást takarta. Testét bukott birodalmak lángjaitól csillogó hollófekete páncélzat óvta.

Semper rohamra és villogó lövedékekre számított.

Az istenség a lába elé hajított valamit. A főadmirális lepillantott.

Az Ultragárdisták egy harcosának vérmocskos gladiusa volt az. A markolatot vörös bőrszíjba csavarták. A félgömb alakú, elefántcsontból faragott gombba egy kompánia számát vésték.

– Ez a fegyver Proximo Tarchoné volt – jelentette ki az isten. – Az Ultragárdista Astartes Légió, Második Harccsoport, Kilencedik Divízió centuriójáé.

Semper tudta, hogy az áruló arcába kellene köpnie, vagy legalább felemelnie a fegyverét. A legénysége megérdemelte, hogy a kapitányuk vezetésével induljanak utoljára csatába. Ennek ellenére felfoghatatlannak tartotta, hogy fegyvert fogjon egy ennyire tökéletes, ennyire földöntúli jelenésre.

Tudta, hogy nem egy, ha nem az ellenséggel áll szemben, a Hadúr vegytiszta magasztossága azonban teljességgel megbabonázta.

A Hadúr tett egy lépést a hídra, Sempernek pedig minden lélekjelenlétét mozgósítania kellett, hogy ne boruljon térdre előtte.

– Proximo Tarchont a fivérem képezte a Macragge-en, márpedig a hozzá hasonlóak kitűnően értik a halál mesterségét, ezért félelem nélkül szálltak szembe velem. Csakhogy Proximo Tarchon ennek ellenére sem tudott megállítani.

Semper válaszolni akart, ám rá kellett ébrednie, hogy alig bír az ellenség szemébe nézni, és a nyelvét is ólomtömbnek érezte a szájában.

– Miért mondja el ezt nekem? – nyögte ki végül.

– Mert maguk becsülettel harcoltak – felelte a Hadúr.

– És megérdemlik, hogy tudják, mennyire értelmetlen dacból fegyvert fogniuk ellenem.

A főadmirális áhítatát végül épp a Hadúr végtelenül arrogáns kijelentése törte meg. Azt kívánta, bárcsak visszatérhetne a Cypra Mundira, hogy lássa felnőni a fiát. Bárcsak ne lennének leeresztve a zsaluk, hogy még egyszer utoljára kinézhessen a csillagokra.

Leginkább mégis azt kívánta, bárcsak ő ölhetné meg ezt az istent.

Semper az ajkához emelte a szablyáját, megcsókolta a pengét, majd egy ujjmozdulattal átbillentette a Boyer aktivációs kapcsolóját.

– Az Impériumért! – dörögte, és megrohamozta a Hadurat.

Hórusz mozdulatlanul állt az öldöklés közepén. Több mint száz ember halt meg, kevesebb, mint egy perc leforgása alatt. A lába előtt egy karmai által vízszintesen darabokra szaggatott tetem hevert.

– Ez meg ki? – kérdezte a Mechanicum által összetákolt ideiglenes, lebegő projektor felett imbolygó Mortarion holografikus alakja. A háttérben kísértetekként sejlettek fel a Halálurat kísérő Halotti Lepel terminátorai. A lemez folyamatosan háromméteres távolságot tartott a Hadúrtól. Hiába csak egy hologramról volt szó, ez a legkevésbé sem tetszett Falkus Kibrének, a primarcha fivéreit azonban különleges elbánás illette meg.

– Brython Semper főadmirális – válaszolta Hórusz.

– Egy főadmirális – tűnődött a Halálúr. – Úgy fest, igazad volt. Atyánk valóban sokra tartja ezt a világot.

Hórusz bólintott, majd eltűnődve a holttest mellé térdelt.

– Milyen értelmetlen halál – ingatta a fejét.

– Megpróbált végezni veled – mutatott rá a jobbján álló Falkus Kibre.

– Pedig nem kellett volna.

– Dehogynem – válaszolta Kibre. – Ezt te is tudod. Egészen az utolsó mondatod elhangzásáig talán még meg is adta volna magát.

Hórusz teljes magasságában kihúzta magát.

– Azt hiszed, hogy azt akartam, hogy rám támadjon? – természetesen. – Kibre látszólag már a kérdést sem értette.

– Ki vele hát, mégis miért bőszítettem fel a főadmirálist?

Kibre figyelmét nem kerülte el ura szája sarkának alig láthatóan felfelé kunkorodó íve. Ez egy próba hát. Aximand korábban már figyelmeztette rá, hogy a Hadúr kedveli az efféle kis játékokat. Adott magának egy pillanatot, hogy rendezze a gondolatait. A gyors riposztokat Noctuának és Aximandnak tartogatta.

– Azért, mert ha az admirális feladja a hajóját, akkor a neve örökre a közgyűlölet tárgyává válik – felelte végül.

– Keményen harcolt, és megtett mindent, amit a becsület megkövetelt, de ha feladja a hajóját, akkor örök időkre elátkozza a saját nevét.

Mortarion elvigyorodott.

– Mit hallok? Magvas gondolatok az Özvegycsinálótól?

Kibre vállat vont a lekezelő él hallatán.

– Egyszerű harcos vagyok, uram – válaszolta nem ostoba.

– Épp ezért örültem neki, amikor Ezekiel téged ajánlott a Mournivalba – mutatott rá Hórusz. – Még én sem gondoltam volna, hogy ennyire bonyolulttá válik minden, Falkus. Ráadásul ilyen gyorsan. Efféle időkben áldás egy egyszerű embert az oldaladon tudni, nemde, testvérem?

– Ha te mondod… – Kibre elmosolyodott Mortarion mordulása hallatán. A gesztus annyira idegen volt a számára, hogy először nem is tudta hová tenni, hogy mit művelnek az izmai.

A Hadúr a vállára tette páncélkesztyűs kezét, és az Aquinas Őrzőjének parancsnoki trónusához kísérte. Az újjáélesztett hololit komor képet festett a Molech jövőjére nézve.

– Mondd el nekem, hogy mit lát ezen egy egyszerű harcos, Falkus – kérte Hórusz. – Akár egyszerű vagy, akár nem, a Mournival tagjaként többnek kell lenned egy köznapi rohamosztagosnál.

Kibre tanulmányozni kezdte a Molech csillogó gömbjét. Sokáig gondolkodott, bár komoly erőfeszítésébe került, hogy ne kezdje el ecsetelni egy azonnali, teljes körű le-szállókapszulás deszantos támadás előnyeit. Mikor kellett utoljára az egyszerű bástyatörő taktikákon kívül bármi máshoz fordulnia?

– Az űr a miénk – jelentette ki. – Az ágyúplatformokat elfoglaltuk és vagy megtörtük, vagy elfoglaltuk az ellenséges flotta hajóit is.

– Beszélj az orbitális állomásokról – kérte Hórusz.

– Új pozíciót vesznek fel, de nem számíthatunk rájuk.

– Miért nem?

– Mert a Molech adeptusai biztosan átkalibrálják a szárazföldi ütegeket, hogy kilőjék őket. Néhányat biztosan sikerülne kiiktatnunk, de az orbitális platformokat nem a felszíni támadások elhárítására tervezték. Legjobb esetben is csak néhány sorozatra lesz időnk, mielőtt harcképtelenné teszik őket.

– Akkor nem is érte meg elfoglalni őket – mutatott rá Mortarion.

– Az a néhány sorozat akár több hadosztálynyi légiós túlélését is jelentheti – szállt vitába vele Kibre. – Ahogy azt a Tizenhetedik Légió a Calthon is megtapasztalta.

– Igazat beszél, testvér – jegyezte meg Hórusz, s közben a bolygó egészéről a szárazulatokra fókuszálta a hololitot. A négy kontinensből csak kettőt laktak, és csak ezeket védték. Az első ipari, míg a második mezőgazdasági központnak látszott.

Hórusz Fiai és a Halálgárda ez utóbbit fogják támadás alá venni. Molech parancsnoki központja, a Hórusz nevét viselő Lupercalia egy hegyek közti völgyben feküdt.

A Hadúr Lupercaliára bökött, majd végighúzta az ujjait a kontinens városain, mezőségein, völgyein és végül egy, a partvonalba kapaszkodó, viharok tépázta félszigetre épült torony romjánál állt meg.

– A Fulguritösvény – jelentette ki. – Ezt az utat kell bejárnom, és ennél a citadellánál kezdjük.

– És a Molech többi része? – kérdezte Mortarion.

– Engedd szabadjára az Életek Falóját – parancsolta Hórusz. – Pusztíts el mindent!

Loken Bor Tyrfingrrel a balján és Ares Voitekkel a jobbján, ütemes léptekkel vonult végig a folyosón. A hajtóműrekeszhez közeledve egy pillanatra sem vette le a tekintetét a sörétes puska idegen célgömbjéről. Utoljára a Felderítő Auxilia tagjaként használt ilyen fegyvert, de egy, a Tarnhelmhez hasonlóan gyengén páncélozott járművön nem volt szokás boltfegyverrel lövöldözni.

A lopakodót nem építették túl nagyra, így amikor Banu Rassuah jelentette, hogy a Mandeville-áttörés utolsó számításai közben egy ismeretlen szerves életforma jelére bukkant, az űrgárdisták egyszerű kizárással gyorsan meghatározták azokat a helyeket, ahol egy potyautas meghúzhatja magát.

Míg a nyomkeresők többi tagja a hajó orrát biztosította, Loken, Tyrfingr és Voitek a hajtóművek felé vették az irányt.

– Lehet, hogy valaki abból a Titán körül keringő komor erődből? – kérdezte Voitek. Az egyik szervokarja pofájában karperecek csörögtek. – Lehet, hogy az az Oliton nevű nő?

Loken megrázta a fejét.

– Nem. Nem ő az.

– Akkor talán egy immatériumlény? – vetette fel Tyrfingr. – Valami, amit a Hadúr maleficarumjai vajúdnak ki magukból.

A néhai Űrfarkas inkább egy kést és egy csavart markolatú ököltőrt vett magához a sörétes puska helyett. Az ökölkarom éjfekete pengéi ütemes ritmust vertek a combvasán.

Egyikük sem válaszolta meg a kérdését. Épp eleget tudtak ahhoz, hogy egy legyintéssel félresöpörjenek egy ilyen feltételezést. A hajtóműrekesz volt az egyetlen olyan megmaradt hely, ahol valaki ténylegesen elrejtőzhet, ez idáig azonban még senkit sem találtak.

A helyiség lépcsőzetes padlója és függőfödémje között két irdatlan, alig-alig féken tartott hatalomtól zúgó gondola pihent. A két hajtómű szűkebb pontjai körül tekergőző kábelek közt csillogó szemű, beágyazott calculus-szervitorok dúdolgatták nyugtató, bináris litániáikat.

A főhajó egy kapcsolóoltárban végződött, előtte a hajtómű működéséért felelős, névtelen Mechanicum-adeptusszal.

Az oltár előtt egy tarra borotvált koponyájú szakállas harcos ült, a Kóbor Lovagok egyenszürke páncéljában. Éppen az előtte heverő szétszerelt bolter darabjait illesztette össze.

Loken azonnal leeresztette a sörétes puskát, amikor a harcos rájuk emelte a tekintetét, és csalódottan ingatni kezdte a fejét.

– Mégis mit művelsz te itt? – követelte Loken.

– Meguntam várni, hogy magatoktól találjatok rám – felelte Severian.