ÖT

 

A festett angyal

Vértestvérek

Nyomkeresők

 

Hiába épült egy viharok tépázta parti hegyoromra, a sokat látott citadella romja mégis állta a természet rohamait, és biztos kapaszkodót nyújtott. Az építmény a Baal Secundus Qarda-hegységének radioaktív csúcsaira, egykori klánja szállásterületére emlékeztette Vitus Salicart.

A több ezer év alatt minden színétől megfosztott gránitkemény kövek számos fogódzót kínáltak, ám ezek közt ritkán akadt ujjnyinál szélesebb. Salicar nem először mászta már meg a tornyot, ám a nyugati homlokzattal most próbálkozott először. Az erózió szinte teljesen lecsiszolta a tenger felé néző homlokzatot, és a szél is mindent megtett, hogy a mélybe rántsa.

A mindössze egy zöld nadrágot viselő Salicar szobor-szerűen sápadt, transzhumán teste mintha a régi grékó templomok életre kelt Adoniját idézte volna. A hátára tetovált szárnyas vércsepp minden egyes mozdulattal megvonaglott a lapockái közt. Deltaizmait és bicepszeit is hasonló alakok díszítették, míg az alkarjain csöpögő kelyhek és vért könnyező koponyák váltották egymást.

Mézszőke haját feszes copfban vonta hátra nemes metszésű, szimmetrikus arca elől.

A tenger kavargó üstje hatszáz méterrel alatta ostromolta hullámaival a parti sziklákat. A felcsapó hullámok hófehér habokkal töltötték fel a hegy tövének mélyedéseit, és éles peremű sziklapengéket hagytak maguk után a visszavonulásukat követően. Egy esetleges zuhanás még egy hozzá hasonló, a Vérangyalok génkovácsainak köszönhetően szinte tökéletes harcos számára is a biztos halált jelentette volna.

Nem lenne tán igazságos, ha így történne?

Salicar kisöpörte a fejéből a zavaró gondolatot, majd a fejét hátrahajtva vizsgálni kezdte az útvonalat. Négy évszázaddal ezelőtt egy villámcsapás a közepe mentén szinte teljesen kettéhasította a tornyot. A tény, hogy még mindig állt, mindennél ékesebben példázta egykori építői tudását. Az éppen előtte magasodó útvonal bizonyosan járhatatlan volt, a laza köveket csak a tömegük tartotta össze. Ha arra menne, a torony teljes felső részét leomlasztaná.

Jelenleg bizonytalanul imbolygott egy boltíves ablak-párkány egyik sarkában, Vitus Salicar azonban sosem riadt meg egy kis kihívástól. Drazen az esetleges megrovásra fittyet hányva egyszerűen őrültnek nevezte, amiért a nyugati homlokzaton próbálkozik, míg Vastern kerek perec közölte, hogy az esetleges halála és génmagja elvesztése esetén a vérpapokat semmilyen felelősség nem terheli.

Felfelé tehát nem mehetett, de keresztbe…

A villám által ütött hasadék jó hat méter széles lehetett, az ugrás tehát szóba sem jöhetett, az ablak tetején azonban észrevett egy apró, vízszintes kőpillért, aminek a végén egykor talán egy Viharurat ábrázoló bálvány pihenhetett.

Két méter felfelé és három oldalra.

Nehéz, de nem lehetetlen.

Salicar, amennyire tudta, megvetette, majd maga alá húzta a lábait, és felfelé lökte magát, akár egy tűzskorpió. A hirtelen ránehezedő nyomástól éles roppanással repedt meg a lába alatt a párkány, majd kifordult a helyéről és zuhanni kezdett. Salicar egy rettenetes pillanatig szinte súlytalanul lógott a levegőben.

Lelki szemei előtt felvillant a Vastern által plasztikusan leírt, porrá zúzódott csontok és cseppfolyóssá passzírozott zsigerek látványa. Karjaival kaszálva nyúlt ki a kiszögellés felé. Amint egyik keze súrolta a követ, azonnal rámarkolt. Nyögve lengedezett, akár egy inga, miközben a vállában egymás után szakadtak el az inak.

A fájdalom jót jelentett. Azt, hogy még nem zuhant le.

Lehunyt szemmel fogott bele a hús és lélek mantrájába, hogy egész testében szétoszlassa a karjában lüktető kínt.

– A fájdalom érzékcsalódás – sziszegte összeszorított foggal. – A kétségbeesés az elme illúziója. Nem esem kétségbe, így nem érzek fájdalmat.

Athekantól tanulta el a mantrát, még a Fraxen Citadelláján. A prosperói rigmus egyszerű volt, de hatékony, és hamarosan éreztetni is kezdte a hatását. Amint enyhülni kezdett a fájdalom, Salicar azonnal felnyújtotta a másik kezét, és a keskeny pillér köré kulcsolta az ujjait.

Könnyed mozdulattal húzta fel magát, mintha csak nyújtógyakorlatot végezne. Átlendítette a lábát a vékony kőszálon, majd magabiztosan felegyenesedett. Nem messze tőle egy kiálló oromzat egyértelmű utat kínált számára, Salicar azonban semmilyen kihívást nem látott benne. El is hessegette a gondolatot, és inkább egy, a torony magasából aláhullott szikladarab felé fordult.

A tömb bizonytalanul, kilazult pikkelydarabként pihent a fal egy V alakú repedésében. Salicar úgy ítélte meg, hogy eléggé be van szorulva ahhoz, hogy megtartsa a súlyát. Ezután sietve, mielőtt utolérte volna a kétely, ellökte magát a kiszögellésről, és átugrott a tömbre.

Azonnal rájött, hogy tévedett, amikor azt gondolta, hogy megbírja majd. A többtonnás kődarab megbillent és kifordult a helyéről. Salicar rögvest ellökte magát róla, és teljes erejéből a fal egy hasadékába sújtott mindkét kezével. Felrepedt bőre alól azonnal spriccelni kezdett a vér, ahogy a teljes súlya ökölbe szorított kezére nehezedett.

A tömb törmelékeső és törött kődarabok kíséretében zuhant alá. Pörögve bucskázott le a fal mentén, majd hatalmas robajjal, ötven méter magas vízgejzírt lövellve csapódott a háborgó tengerbe.

Messze alant, a mólók irányából apró, rózsaszín foltoknak tűnő fejek fordultak felé. Salicar vértjük színei alapján azonosította az alvezéreit: Drazen cinóbervörösben és aranyban, Vastern fehérben és Agana feketében. A többi, légiós vöröst viselő harcosa kezében éles fénnyel csillantak meg a kardok.

Elfordult tőlük, hogy folytassa az útkeresést, de az oromzaton kívül nem látott más lehetséges irányt. Bármennyire is kihívást keresett ezen az oldalon, nem látott más ösvényt, ami nem az öngyilkossággal ért fel.

Salicar kihúzta az egyik véres öklét a kövek közül, és megragadta az oromzatot. Miután meggyőződött a biztos fogásról, a másik kezét is kirántotta, és felhúzódzkodott.

Innentől kezdve már számolatlanul álltak rendelkezésére a kapaszkodók, így minden különösebb erőfeszítés nélkül érte el a torony csúcsát. Amint felért, kihúzta magát, és a szél felé fordította idealizált emberalakot mintázó testét.

A feje fölé emelte a karjait, és lenézett az áttetsző víztükörre és a mélyben úszó halálos sziklaperemekre. Ha rosszul számol, a biztos halál várja a mélyben.

Talán még örülnék is neki.

Ezzel a gondolattal engedte maga mellé a kezeit, majd a mélybe vetette magát.

A Viharúr citadellája Damesek szigetének legészakibb csücskében, egy villámoktól sújtott, fekete, vulkáni sziklacsúcsra épült. A szinte teljesen lakatlan szigetet mindössze egy keskeny, fulguritból emelt sétány kötötte össze a kontinenssel és Avadon zarándokvárosával.

A citadellán és az árnyékában meghúzódó mólón kívül egyetlen ember alkotta építmény sem szennyezte be Damesek földjét. A móló épségben vészelte át a századokat, a magányos bazaltcsúcsra emelt erősség azonban már csak egy elmúlt kor romos mementójaként ágált az elemekkel szemben. Az építéséhez használt követ más régióból kellett behozni, ami emberfeletti teljesítményt feltételezett az ipari felvilágosodás előtt álló molechiek részéről.

A bolygó legősibb legendái egy bizonyos Viharúrról regéltek, kinek mennydörgés és villámok jártak a nyomában. Az egykor az egész bolygót behálózó, Fulguritösvénynek nevezett zarándokút utolsó szakasza éppen a bazaltcsúcshoz vezetett, ahonnan a legendák tanúsága szerint a Viharúr mennykövek hátán emelkedett fel a csillagbárkára, ami a Molechre hozta.

A Vérangyalok Könyvtárának feloszlatása előtt Drazen számos ilyen legendát tanulmányozott, hogy megtalálja a mélyükön az igazság magját. A Molech népének oroszlánrésze egyszerű, túlzásoktól hemzsegő meseként tekintett erre a mítoszra.

De nem mindenki.

Egy generációról generációra csökkenő létszámú kolduló rend eltökélt, maroknyi tagja a mai napig ott lakott a torony alsó szintjein, és a romokra kíváncsi lelkek adományaiból és alamizsnájából tartották fenn magukat.

Drazen Acorah közel két évvel ezelőtt pillantotta meg először a tornyot, azóta azonban már többször is gyakorlatozott itt Salicar kapitánnyal és a többi Vértestvérrel együtt. Minél több időt töltött itt, annál nagyobb tisztelettel tekintett a kietlen parton magasodó torony tövében tengődő alultáplált férfiakra és asszonyokra.

A Vértestvérekhez hasonlóan ők is makacsul ragaszkodtak látszólag értelmetlen céljaikhoz, és eszük ágában sem volt feladni.

Mivel a mai felvilágosult korban veszélyes lett volna magukat papoknak hívni, ezért eltekintettek tőle, noha a kifejezés mindenképpen illett rájuk.

Valóban remegett itt valami kézzelfogható a levegőben.

Acorah nem is olyan rég éteri jelenlétről beszélt volna, ám mostanra a Könyvtár azúrkékje mellett az efféle kifejezéseket is félretették. A citadella kövei elképesztő, soha addig nem érzett dolgokról regéltek. Drazen csak nagy nehézségek árán tudta megállni, hogy ne terjessze ki az érzékeit, és hallgassa ki elsuttogott titkaikat.

Agana Serkan, a fekete páncélos Védelmező rezzenéstelen tekintetének kereszttüzében a IX. Légió nyolcvanhárom választott harcosa gyakorlatozott. A légió krémjének krémjét maga Sanguinius válogatta össze, hogy helyetteseiként képviseljék ezen a világon. A Császár közvetlen parancsa értelmében, a Vérangyalok évszázadonként a Molechre küldték a Vértestvérek egy újabb csoportját. Csakhogy bármekkora megtiszteltetés az Emberiség Lírának közvetlen parancsát teljesíteni, a harcosok igencsak bánták, hogy nem küzdhetnek primarchájuk oldalán a Signus-csillagköd gyűlölt nephilimjei ellen.

Acorah osztozott a csalódottságukban, de nincs az az erő az univerzumban, ami rákényszeríthette volna, hogy megszegje a fogadalmát. Salicar személyesen Akeldama kapitánytól vette át a korábbi Vértestvér-egység harcosainak kevert vérével feltöltött serleget, majd egyesével, testvéreivel együtt belekortyoltak a nedűbe, ezzel feloldozva elődeiket a szolgálat terhe alól. Végül maguk is a kehelybe engedték a vérüket, hogy idővel ők adhassák majd át a stafétát a következő csoportnak.

Elhessegette magától érkezése emlékeit, és a móló szélére sétált. Korábban számtalan óceánjáró hajó dacolt a veszélyes vizekkel, hogy elhozza ide a zarándokok hadait, csakhogy mostanra évszázadok teltek el, mióta az utolsó hasonló jármű horgonyt vetett itt.

A folyton körülöttük sertepertélő koldusok utat engedtek neki. Még a legmagasabb tagjuk is mindössze a páncélos űrgárdista vállvasának pereméig ért. Áhítattal tekintettek rá, Acorah mégis örült neki, hogy a félelmük távol tartja őket.

A rettegésük keserű ízt hagyott a szájában.

Salicar gyakori mászógyakorlatai egyáltalán nem nyerték el a tetszésüket, a kapitányt ez azonban a legkevésbé sem érdekelte. Mivel blaszfémiára és szentségtörésre nem hivatkozhattak, ezért a torony ingatagságával érveltek.

Amint meghallotta, ahogy az egyik koldus ijedten felhördül, rögvest a szeme elé emelte a kezét, és a torony felé fordult.

Pontosan tudta, hogy mit fog látni.

Vitus Salicar karjait széttárva, a nap fényétől megvilágított főnixmadárként vetette le magát a torony csúcsáról.

Acorah egy pillanatig nem hitt a szemének. Salicar alakja előtt remegve körvonalazódott egy másik, egy vérvörös lángoktól övezett angyal, egy széthulló szárnyai hátán kétségbeesetten szárnyaló fiatalember, a tűzforró szekér hátán, az égen repülő gyermek képe.

A szájába toluló hamu és megsavanyodott hús ízét megérezve ismét erővel kellett megálljt parancsolnia egykor szabadon áramló pszichikus hatalmának. Miközben Salicar az alig egy szempillantással korábban a hullámok habjai közé vesző tűéles sziklák közé csapódott, Acorah kiköpte a szájába gyűlt epét.

Ahogy a víz visszahúzódott, a kapitány is feltűnt. Egy fekete szikla hátán térdelt két lándzsaszerű sztalagmit között. Ahogy felkapta lehajtott fejét, Acorah ugyanazt a sorsszerű arckifejezést látta az arcán, mint amióta visszatértek a Preceptor Vonalról.

Mielőtt a hullámok ismét elsodorták volna, Salicar a mólóhoz szökdécselt és felugrott. Acorah letérdelt, és a kezénél fogva felhúzta a parancsnokát.

A prédájuktól megfosztott hullámok haragos robajjal élték ki haragjukat a sziklákon, és nedves permetet köptek az űrgárdistákra.

– Elégedett vagy? – kérdezte, miközben Salicar kiköpte a szájába gyűlt tengervizet.

A kapitány bólintott.

– A legközelebbi alkalomig biztosan.

– Egy kevésbé megértő ember talán azt mondaná, hogy keresed a halált.

– Dehogy keresem – ellenkezett Salicar.

Acorah visszafordult a torony felé.

– Akkor miért vállalsz folyton efféle felesleges kockázatot?

– A kihívás kedvéért, Drazen – indult meg a harcoló Vértestvérek felé Salicar. – Eltunyulok, ha nem állítom kihívás elé magam. De ez mindannyiunkra igaz. Ezért megyek fel oda.

– Ez az egyetlen ok?

– Nem – felelte a kapitány, de nem részletezte.

Acorah érezte, hogy az ujjhegyei bizseregve kérlelik, hogy nyúljon újra a természetellenesnek ítélt hatalmához. Milyen egyszerű is lenne egy jóstrükkel kiolvasni a kapitány valódi indokait, a fogadalmai azonban meggátolták, hogy erre az útra lépjen.

Elérték a helyet, ahová a légió jobbágyai elhelyezték Salicar mesterien kidolgozott karmazsinvörös, fekete peremű, aranyszín szárnyakkal kiegészített páncélját. A kardjai egy barna övre erősítve pihentek, míg arannyal futtatott pisztolya mágneszár alatt pihent a combtokjában, jádezöld, halotti maszkot formázó sisakja üres kifejezéssel meredt rájuk.

– A kolduló rend tagjai szívesebben vennék, ha nem másznál fel a tornyuk tetejére – folytatta Acorah, miközben Salicar felkapott egy törülközőt, és szárítgatni kezdte magát.

– Tán félnek tőle, hogy megsebesítem magam?

– Szerintem inkább a torony miatt aggódnak.

Salicar megrázta a fejét.

– Az az épület mindannyiunkat túl fog élni.

– Akkor nem, ha egymás után lökdösőd le a darabjait – mutatott rá a néhai könyvtáros.

– Úgy lihegsz itt körülöttem, mint valami túlbuzgó jobbágy – vágott vissza a kapitány.

– Valakinek muszáj – mondta Acorah, míg parancsnoka a nyakába akasztott egy pár csillogó azonosító bilétát. A rajtuk éktelenkedő vérfoltok észleléséhez nem kellettek transzhumán érzékek.

– Biztosan bölcs dolog megtartanod ezeket? – kérdezte.

Salicar viselkedése azonnal ellenségessé vált.

– Nem bölcs, de szükséges. A vérük a mi kezünkön szárad.

– Fogalmunk sincs, mi történt aznap – recsegte Acorah, és próbálta elhessegetni magától a delíriumszerű állapotot lezáró ébredés és a körülöttük heverő tetemek emlékét. – Egyikünknek sem, de ha bűnösök vagyunk, akkor abban egyként osztozunk.

– Én vagyok a Vértestvérek kapitánya – nézett rá Salicar. – Ki más viselné rajtam kívül a bűn terhét?

Az elmúlt évben számos újabb szárnnyal, föld alatti kamrával és technikai eszközzel egészítették ki Yasu Nagasena hegyoldalba épített villáját. Az épületet eredetileg az elvonulás és az önreflexió helyének építették, az évek során azonban a Szigillita ügynökeinek-afféle nem hivatalos főhadiszállásává nőtte ki magát.

A béke szigete helyett gyakorta ez volt az utolsó hely a Terrán, amit látniuk adatott. Maga Nagasena ezúttal sem tartózkodott otthon, újból vadászatra indult, a helyét most Loken és az útkeresői vették át.

A villa szívében kialakított szoba falát a Palota legmélyebb és legbiztosabb kincstáraiból felhozott pauszpapírok borították. A több száz tervrajz, metszet és robbantott ábra a Scylla-sablonból valaha megalkotott egyik legerősebb járművét ábrázolta.

A Bosszúálló Szellem két évszázadon át szolgált a Holdfarkasok hadjáratainak szíveként. A Gloriana osztályú hadihajó már pusztán iszonytató rombolóerejével is egész rendszereket kényszerített engedelmességre. A tervek biztos vonalait elborították a sietve odafirkantott jegyzetekkel teli papírlapok. Kiemelték a legszűkebb átjárókat, és karikákkal jelölték a lehetséges behatolási pontokat, valamint a legerősebbnek és leggyengébbnek vélt területeket. Az előbbiekből messze több akadt, mint az utóbbiakból.

A teremben álló két transzhumán harcos körül gyűrűben álltak a hajótervezők asztalai, miközben heves vitát folytattak a járműről, amire be kéne hatolniuk.

Loken megkocogtatta a tollával a felső közlekedőfedélzetek egyikét.

– A Dicsőség és Gyász Promenádja – jelentette ki. – Ez vezet a strategiumba. Számos közlekedőfolyosó és galéria csatlakozik hozzá, és természetes útvonalat biztosít a hajó hosszában.

Abból, ahogyan megrázta kibernetikus beültetésekkel gazdagon díszített fejét, látszott, hogy Loken beszélgető-partnere láthatóan nem osztotta a kapitány véleményét. Szélesebb és magasabb is volt a Holdfarkasnál, ám görnyedten tartotta magát, az arca így egy szintbe került Lokenével.

Tubal Cayne-nek hívták, és egykor a Vasharcosok közt szolgált.

– Látszik, hogy milyen rég rohantál le utoljára egy hadihajót – bökött egyik ujjával a keresztfolyosók egyikére a harcos. – Ha itt hatolunk be, az harccal jár, márpedig egészen mostanáig abban a hitben éltem, hogy ezt szeretnéd elkerülni. Egyébként is, bármelyik, nem teljesen félkegyelmű katonai parancsnok bizonyosan gyorsreagálású csapatokat helyezne el itt, itt és itt. Vagy azt akarod mondani, hogy a Hadúr nemcsak megőrült, de az agya is megzápult?

Hiába az árulása, Lokent hirtelen elfogta a vágy, hogy védelmébe vegye a primarcháját. A Vasharcos kiválóan idegesített fel bárkit jéghideg logikájával és az empátia teljes hiányával. Lokennek egyszer már így is közbe kellett avatkoznia, nehogy Ares Voitek megfojtsa Cayne-t a szervokarjával, miután a Vasharcos odavetette neki, hogy Ferrus Manus halála akár még pozitív hatást is gyakorolhat a Tizedik Légióra.

Vett egy mély levegőt, hogy eloszlassa a dühét.

– A Bosszúálló Szellemet még egyetlen egyszer sem csáklyázták meg – felelte. – Sosem vettük a fáradságot, hogy modellezzük ezt a harci helyzetet. Ki lenne annyira őrült, hogy lerohanja a Hadúr zászlóshajóját?

– Mindig vannak olyan hibbantak, akik hajlandóak próbát tenni azzal az egy eshetőséggel, amire nem készültetek fel – felelte Cayne. – Nézz csak körbe.

– És te mit javasolnál? – csattant fel a Vasharcos folytonos vészmadárkodásába belefáradva Loken. Persze tudta, hogy a haragja leginkább önmaga ellen irányul, Cayne ugyanis biztos logikára és kínos körültekintésre alapozta az észrevételeit.

A Vasharcos ismét közelebb hajolt a papírhoz. Szemei ide-oda villantak, és az ujjával követte az építész leheletfinom tollvonásait. Végül a Bosszúálló Szellem hasának egyik muníciós alfedélzetét kiszolgáló bal oldali leszállóhangárra bökött.

– Más hajók esetén mindig az alfedélzet jelentette a gyenge pontot – simított végig magyarázatképpen a környező lakókörleteken és lőszertároló kamrákon az űrgárdista. – Sosem fordul a bolygó felé, ezért valószínűleg csak munkások, ágyúkezelők és a vízvonal alá lecsúszott egyéb szerencsétlenek lakják.

– Más hajók esetén?

– A Negyedik Légió hajóin kívül mindenkién. – Lokent kényelmetlen érzés kerítette hatalmába a Cayne szavai mögött csendülő büszkeség hallatán. – A Vas Úr tudta, hogy egy hajó fegyverek nélkül mit sem ér, ezért minden tőle telhetőt megtett, hogy óvja az ágyúkat.

Tubal Cayne, számos, más légióból származó testvérével egyetemben azért került a Terra helyőrségébe, hogy emlékeztessék az emberiséget az értük harcoló légiók sokaságára, ám utóbbi napjait Kangba Marwu börtönében töltötte, és onnan került a Kóbor Lovagok közé. A Szaturnusz jégerődjei ellen indított támadás során alkalmazott ostromtaktikái a mai napig példaértékű olvasmánynak számítottak az orbitális erősségek bevételének témájában. Malcador intézte el, hogy szabadon engedjék a Legio Custodes tömlöcéből, de csak miután Constantin Valdor számos, mindenre kiterjedő pszichikai vizsgálatok sokaságának segítségével meggyőződött róla, hogy nem rejteget-e áruló gondolatokat.

Nem Cayne érkezett egyedüliként a küldetésre a Kangba Marwu celláiból, Loken ez idáig azonban csak vele találkozott. A Vasharcos sztoikus gyakorlatiassággal fogadta Hórusz árulásának hírét. Látszott rajta, hogy bántja légiója döntése, de egyben megértette, hogy többé már nincs helye köztük.

– Igen – bólintott Cayne. – Itt kell behatolnunk.

Loken gondolatban végighaladt az útvonalon, amit be kell járniuk, hogy elérjék a hadihajó hasát.

– Ez azt jelenti, hogy át kell repülnünk az ágyúk tűzzónáján, az aknamezőkről és a megfigyelőernyőkről már nem is beszélve.

– Jó eséllyel így van, de egy elég kicsi hajó valószínűleg fel sem tűnik az ekkora ágyúk fenyegetésjelző auspexein. Ha meg eltalálnak, akkor úgyis végünk, szóval minek aggódni rajta?

Loken hosszú sóhajjal próbált megbarátkozni a gondolattal, hogy elszáguldanak egy sor halálos löveg és megfigyelőeszköz orra előtt. A terv rizikósnak tűnt, de Cayne igazat beszélt. Innen hatolhattak be a legkönnyebben a Bosszúálló Szellemre.

A további diskurzusnak az éles szisszenéssel feltáruló ajtó hangja vetett véget. A bejáraton át egy egyszerű, krémszínű ruhát viselő, csillogó fekete bőrű, elefántcsontfehér szemű fiatal lány lépett alázatosan összekulcsolt kezekkel a terembe. Loken Yasu Nagasena szolgálójának hitte, az oldalán, tokjában pihenő pisztoly azonban másról árulkodott. Fogalma sem volt róla, hogy milyen szerepet tölt be a háztartásban, de hogy egyértelműen ragaszkodott a villa urához, az nyilvánvalóan látszott.

– Amita úrnő küldött, hogy tájékoztassam önöket, hogy Rassuah közeledik.

Tubal Cayne felemelte a fejét.

– Az utolsó testvér?

Loken bólintott.

– Igen.

– Ez esetben lássuk, ki ereszkedik még velünk alá a pokolba.

Rubio és Varren olajos izzadságtól borított testtel jöttek fel a Nagasena villája alatti sziklákba vájt vívóteremből, és közben képzeletbeli vágásokkal és szúrásokkal vitáztak a rövidkard és a láncbalta előnyeiről. Noha mindkét harcos maga mögött hagyta a légióját, mégis magukkal hozták azok felbecsülhetetlen tudását.

A villa belső udvara a csend és az elmélyülés tere volt. A génmódosított növények és mesterséges bimbók közt egy apró tavacska csillogott, egy összetekeredett sárkányt ábrázoló szökőkúttal a közepén. A mézillatú levegőben tucatnyi csuhás adeptus gondozta a kertet.

– Itt vannak hát – jegyezte meg Varren, amikor észrevette Lokent.

A Világfalók egykori kapitánya félmeztelenül lépett a kertbe. A testét borító számtalan heg miatt úgy festett, mintha valakik egy szörnyűséges kísérlet részeként apró húscafatokból rakosgatták volna össze, hogy aztán életet leheljenek belé. A varratok és a vállai körül tetoválások sokasága kígyózott. Dicsőségjegyek és a leölt ellenségek mementói egyben.

Macer Varren a túlélők egy szedett-vedett flottája élén érkezett a Naprendszerbe, a Császár Gyermekeinek és a Fehér Hegeknek egy maroknyi egysége élén. Mivel a kirobbanó lázadás során számos alkalommal is bizonyította hűségét, Garro helyet kínált számára a Szigillita Kóbor Lovagjai közt.

Garro elsőként a társát, Tylos Rubiót sorozta be, közvetlenül azután, hogy kiragadta a Calth háború tépázta poklából, közvetlenül azután, hogy a XVII. Légió halálra ítélte a Veridian napját. A Könyvtár harcosaként Rubio hatalmára korábban béklyót vetett a Nikaeai Ediktum, most azonban ismét pszichikus fegyvereivel szállt szembe a Hadúr erőivel. Loken, bár más okból, de tökéletesen átérezte, mennyire fáj neki a kobaltkék szín elvesztése.

A vonásai éles ellentétben álltak Varrenével. Míg a Világfaló sebhelyes arcát mintha kovácskalapáccsal formálták volna, az ő makulátlan ábrázatát gránitból metszették. Loken veszteséget és megbánást látott a szemeiben, a Kóbor Lovagok tagjaként azonban kezdett újra feléledni benne a csoporthoz tartozás korábban szinte elfeledett érzése.

– És a többiek? – nyújtott kezet köszöntésképpen Rubio.

– Hát nem tudod? – reccsent rá Cayne. – Nem arról volt szó, hogy pszi vagy?

– A hatalmam nem szemfényvesztésre szolgál, Tubal – felelte Rubio, miközben Varrennel együtt felzárkóztak Loken és a Vasharcos mellé. – Csak szükség esetén fordulok hozzájuk.

– Voitek már a leszállópályán van – felelte Loken. – Azt mondta, hogy újra kell kalibrálni a pajzsokat.

– És a Motyogó? – kérdezte Varren.

– Iacton…

– Nincs a Terrán – fejezte be helyette Rubio.

Varren hirtelen torpant meg a villa hátsó részében frissen emelt platformok felé vezető alagút előtt.

– Nem azt mondtad az imént, hogy csak szükség esetén használod a képességeidet? – oldotta ki a nehéz kapuszárnyak zárját Cayne. A páncélozott ajtólapok hangosan húzódtak vissza a sziklába.

– Senkinek sincs szüksége pszichikus képességekre, hogy érzékelje, ha Iacton Qruze a közelében tartózkodik – jegyezte meg Rubio. – A jelenléte alaposan megcáfolja gyermeteg becenevét.

Vonakodva bár, de Qruze engedélyének birtokában Loken elmagyarázta lovagtársainak, hogy miért nevezték Motyogónak a testvérüket. Kiderült, hogy a harcos, akinek társai csak ritkán hallgattak a szavára, szinte egymagában őrizte a légió szívét és lelkét. Soha többé nem vették félvállról a mondandóját, a gúnynév mégis rajta ragadt.

– De akkor hol van? – értetlenkedett Varren.

– Egy súlyos teher máshová szólította – válaszolta Rubio. – Szégyelli, és szomorú szívvel teszi, de nem hajlandó másra bízni a feladatot.

– Éppen úgy, mint mi – mordult fel Varren.

Ezután szó nélkül léptek be az ipari olvasztárok által a sziklába égetett kanyargós alagútba. A mennyezet tükörsima felszínének egyhangúságát szabályos időközönként a szellőztetők által keltett huzatban lágyan lengedező, rácsokba zárt fénygömbök törték meg. A két kilométeres út végén egy száz méter széles és háromszor olyan magas, éles szögben emelkedő falú barlangterembe jutottak. A méretes tér közepén egy Viharmadár fogadására épp csak alkalmas méretű leszállóplatform árválkodott.

A platform aljánál, a nyitott panel mellett egy, az övékhez hasonló dísztelen vértet viselő harcos térdelt. Két többcsuklós kar az oldala mellett sorakozó szerszámokat és egy hosszú, olajos rongyra kipakolt kapcsokat rendezgette. A válla felett két további gépkar kábelkorbácsokat igazított el, és előkészítette az aljzatokat a dugók fogadására.

– Hogyhogy nem végeztél még? – szegezte neki a kérdést mindenféle bevezető nélkül Cayne. – Bőven elég időt kaptál a szükséges módosítások elvégzésére. Rassuah úrnő bármelyik pillanatban megérkezhet.

Ares Voitek megtanulta már, hogy ne üljön fel a Vasharcos csipkelődésének, ezért nem is méltatta válaszra. Folytatta a munkát, és már mind a négy karjával a panel zsigereiben matatott. A Voitek nyaktövébe süllyesztett agyi impulzusegység gépies precizitással mozgatta a surrogó gépkarokat.

– Kész – jelentette ki végül. – Most már Severian maga sem találná meg ezt a helyet.

Loken felnézett a felettük magasodó hasadékon át a csillámló védőmezőre. Semmilyen változást nem látott, de sejtette, hogy a Vaskéz számára érzékelhetetlen módon javított a működésén. A mező fénytörő rétegek és geomágneses jelszórók segítségével rejtette el a platformot a kíváncsi tekintetek elől.

Míg Voitek felállt, a mechadendritjei fémes csattogással csukták össze magukat a háta és a dereka mögött. A technogárdista megszállottsággal felérő alapossággal tartotta csillogóan tisztán könyéktől lefelé brutális mesterséges beültetésben végződő bal karját.

– Ha tényleg ennyire jól működik, akkor Rassuah vajon hogy talál meg minket? – tette fel az egyértelmű kérdést Varren.

– Úgy, hogy már megtalált. – A voxszórói által sugárzott folyamatos gépi zaj recsegővé tette Voitek hangját.

– Akkor fogadjuk illő módon – vetette oda nekik Loken.

A hat harcos épp akkor sorjázott fel a platformra vezető acéllépcsőn, amikor a fejük fölött húzódó pajzs hullámokat vetve utat engedett egy hajónak. A jeltelen Valkűr csapatszállító hajtóművei lángoszlopának hátán, a zárt térben fülsiketítő zajjal ereszkedett alá. A levegő felforrósodott és fémízűvé vált, miközben a gép kilencvenfokos fordulatot vett, hogy a hátulja és a leszállórámpa érjen talajt először.

– Megvannak mind? – érdeklődött Varren.

– Mind a négyen – erősítette meg Loken.

– Kaptunk már hírt arról, hogy hová tartunk? – kérdezte Rubio.

– A Szaturnusz hatodik holdjára – felelte a Holdfarkas. – Hogy felvegyük Iacton Qruze-t.

– És a Titán után? – szólalt meg ezúttal Ares Voitek.

– Egyenest a Hadúrhoz?

– Ez majd akkor derül ki, ha mind összegyűltünk – válaszolta Loken, miközben a gép robaja halkulni kezdett, és leereszkedett a rámpa.

A csapatszállító rekeszből négy, a Kóbor Lovagok szürke vértezetét viselő harcos masírozott elő. Loken jól ismerte már őket az adatlapjaik alapján, de az olvasmány nélkül is bármikor be tudta volna azonosítani őket.

A magas, karcsú, szögletes arcú, hóhajú, szökellve mozgó Bror Tyrfingr, az Űrfarkas.

Az árnyak közé húzódó, beesett arcú, kopasz és sötét szemű Rama Karayan csakis Corvus Corax gyermeke lehetett.

A tarra borotvált koponyájú harcos a villásra viaszozott szakállal csakis Altan Nohai, a Fehér Hegek patikáriusa.

És végül Callion Zaven. A nemes arcán ülő dölyfös kifejezést csak egy hajszál választotta el az arrogánstól, ítélkezve hordozta végig rajtuk a tekintetét. Így festett a Császár Gyermekeinek egy harcosa.

Loken hallotta az Ares Voitek voxszóróiból előrobbanó statikus zörejt, és nem kellett a Mechanicum adeptusának lennie, hogy kiérezze mögüle a technogárdistában a primarchája gyilkosai közül érkezett légiós láttán felhorgadó haragot.

A négy új érkező megállt a rámpa aljánál. Mindkét csoport némán méregette a másikat. Végül Loken előrelépett, a csendet mégis Tyrfingr törte meg.

– Te vagy Loken? – kérdezte.

– Úgy.

Tyrfingr válaszul kezet nyújtott, és a harcosok ódon módján megrázták egymás karját. Az utolsó pillanatban Tyrfingr szabad keze a lecsapó skorpiófarok sebességével ragadta meg és rántotta hátra Loken fejét a tarkójánál fogva, mintha a puszta fogaival akarná kiszaggatni a torkát.

– Bror Tyrfingr vagyok – mondta. – Magadhoz szólítottad az ezüst farkast, hogy segítsen megölni az áruló toportyánt. Ez volt életed legjobb döntése, de ha gyengeséget szagolok a szívedben, akkor magam foglak kibelezni.