NÉGY

 

Újjákovácsolva

Filum Secundo

A Hét Sosemszületett

 

Ha a Hadúr le akarta nyűgözni a hozzá fordulókat, vagy egyszerűen csak basáskodni akart felettük, akkor Lupercal Udvarának boltíves, suttogó árnyakkal teli, kazettás mennyezetű csarnokában fogadta őket a bazalttrónján ülve, fekete hadilobogók és csillogó rózsaablakok közt. Ám ha egyszerűen csak társaságra vágyott, akkor a hívás a dolgozószobájába szólt.

Aximand több alkalommal is járt már itt az elmúlt években, de rendszerint Mournival-testvérei társaságában. Saját dolgozószobájában a Hadúr legalább néhány percre levethette magáról titulusa súlyát, és egyszerűen csak Hórusz lehetett.

Az elmúlt esztendők során a Bosszúálló Szellem oly sok más teréhez hasonlóan ez a hely is rengeteget változott. Eltűntek a Nagy Hadjárat évei során gyűjtött emlékek, és a festményeket is szövettakaró borította. Az egyik falat teljes egészében elfoglaló hatalmas csillagtérkép, szívében a Császárral, szintén rég lekerült már. A helyüket sűrű betűkkel telerótt papirosok és kozmológiai együttállásokat, ómegapont-diagramokat, alkímiai szimbólumokat és hármas csomókat ábrázoló csicsás képek kerültek, az egész közepén egy egyik kezében aranyit) kardot, a másikban egy kelyhet tartó páncélos harcos portréjával.

A lapokat valószínűleg a földön szétszórt levelekként heverő asztrológiai kézikönyvből, a Hódítások Múzeumának archív anyagaiból, az Egyesítő Háborúk történelemkönyveiből és mitológiai szövegekből tépték ki.

Aximand félrebillentett fejjel olvasta le néhány kötet gerincét: A Mélység szemtanúja, Az új hármaskönyv, Monarchia Alighieri és Libri Carolini. Akadtak ott további ezoterikus és jóval hétköznapibb könyvek is. Aximand még néhány colchisi ékírással papírra vetett szöveget is talált, de mielőtt tovább vizsgálódhatott volna, egy dörgő hang a nevét kiáltotta.

– Aximand! – engedte ki a hangját Hórusz. – Mit állsz ott sóbálvánnyá dermedve, mint valami bábként mozgatott emisszárius, gyere csak be!

Aximand engedelmesen óvakodott át a feltornyozott könyvek és adattáblák közt a primarcha belső szentélye felé. Szívét ezúttal is majd szétvetette a büszkeség, amiért génatyja a figyelmében részeltette. Hórusz természetesen mindig egy legyintéssel söpörte csak félre az ilyen magasztos gondolatokat, de épp ez tette különösen értékessé ezeket a pillanatokat.

Hórusz még a páncélja híján is valóságos óriásként tornyosult fölé, a legendák hőseihez, Akilliuszhoz, Hektorhoz, Gylgameshhez vagy a Skarlátkezű Shalbatanához hasonlóan. A regenerált szövetek és bőrrátétek körül nyers rózsaszín pírral égett a bőre, különösen a jobb szeme körül, ahol a golyók csontig leszaggatták a húsát. A haja egyenlőtlen sörtékben meredezett ott, ahol még nem nőtt vissza teljesen, az Újjászületés Csarnokában elszenvedett merényletkísérlet ezeken túl azonban látszólag nem okozott maradandó sebeket. Legalábbis Aximand számára láthatóakat nem.

A támadást követően mindhárom primarcha visszavonult a saját zászlóshajójára a sebeiket nyalogatni. Hórusz Fiai hirtelen támadt bosszúvágyukban a földdel tették egyenlővé Tyjun városát, lemészárolva a teljes lakosságot, és az utolsó kőig lerombolva minden építményt.

A Hadúr flottái öt nappal később hagyták maguk mögött a fészek hamusivataggá lőtt bolygóját.

Hórusz egy könyvekből, összehajtogatott térképekből és csillagképekből, valamint alkímiai formulákkal telerótt kőtáblákból emelt fal mögött, az íróasztalánál dolgozott.

A Hadúr figyelmét e pillanatban a gerince vastagsága és az oldalain sorakozó táblázatok alapján a Nagy Hadjárat egy archivált jelentése kötötte le. Aximand még fejjel lefelé is felismerte az egyik oldal felső sarkában díszelgő lila kampányjelvényt.

– A Vérontás? – kérdezte. – Furcsa egy hely volt.

Hórusz becsukta kötetet, és furcsán bosszús tekintettel nézett fel a kapitányára, mintha épp valami olyat olvasott volna, ami nem nyerte el a tetszését. A szája szélén megrezdült egy heg, amikor megszólalt.

– Rég volt, de a történteknek máig megvan a jelentősége – mondta. – Néha a vesztes csatákból is legalább annyit tanulhatsz, mint azokból, amik diadallal zárultak, ha nem többet.

– De hiszen azt a csatát megnyertük – jegyezte meg Aximand.

– Igen, de igazából még harcolnunk sem kellett volna – jegyezte meg Hórusz, Aximand pedig ismerte annyira atyját, hogy ne erőltesse tovább a témát.

Inkább a jelentésére szorítkozott.

– Értesülni óhajtottál róla, ha a flotta átlép a valós űrből.

Hórusz bólintott.

– Bármi meglepetés, amiről tudnom kéne?

– Semmi. Hórusz Fiai, a Halálgárda és a Titanicus összes hajója visszajelzett, és naplóztuk is a jelentésüket – magyarázta Aximand.

– Az utazási idő várt hossza?

– Comnenus mester becslései szerint hat hét múlva érhetjük el a Molechet.

Hórusz felvont szemöldökkel fogadta a hírt.

– Ez az eredeti számításnál is kedvezőbb. Mire fel a jó hír?

– Most, hogy a Romlásvihar hátulról hajt minket, a tiszteletre méltó kapitány úgy véli, hogy idézem: „az ösvény úgy várja a hajóinkat, mint kikötői bordély a friss zsoldjukat számolgató katonákat”. Idézet vége.

Hórusz korábbi bosszúsága szélbe szórt pelyvaként szívódott fel.

– Ez pont úgy hangzik, mint Boas. Lorgar tombolása az Ötszáz Világban talán a vártnál is nagyobb előnyökkel jár.

– Lorgar tombolása?

– Igaz, ami igaz, a tombolás oroszlánrészéért valószínűleg inkább Angron a felelős – nevette el magát a Hadúr. – Mi hír a Harmadik Légióról?

Aximand hozzászokott már primarchája hirtelen témaváltásaihoz, ezért előre felkészült a válasszal.

– Üzenik, hogy a parancsnak megfelelően útnak indultak a Halikarnaxes Csillagok felé.

– Miért érzem úgy, hogy hiányzik a mondatból egy „de”? – mordult fel Hórusz.

– Az üzenet nem Fulgrim primarchától érkezett.

– Persze hogy nem – bólintott Hórusz, majd intett az egyik, ököltőrökkel és cestuskesztyűkkel teleaggatott falhoz tolt kanapé felé.

– Ülj csak le, és tölts magadnak egy pohár bort. Joviai.

Aximand felemelte az ametisztből metszett kancsót, és kitöltött két pohár italt. Az egyiket az urának nyújtotta, majd óvatosan helyet foglalt a kanapé egyik végén, amit nem borítottak el teljesen a primarcha olvasmányai.

– Mondd csak, kicsi gyermek, hogy vannak a testvéreid a Mournivalból? – kérdezte Hórusz, mielőtt belekortyolt az italába. – Minket Fulgrim hatalma megóvott az ágyúnaszádok haragjának oroszlánrészétől, de ti…

Aximand vállat vont, és ő is beleivott a borba, ami már az első korttyal elnyerte a tetszését.

– Nagyrészt égési sérüléseket és zúzódásokat szenvedtünk. Rendbe fogunk jönni. Kibre úgy tesz, mintha mi sem történt volna, míg Grael azóta azon morfondírozik, hogy vajon hogyan tudták a Tizedik harcosai ennyi ideig elrejteni előlünk a három Tűzmadarat.

– Ha jól sejtem, valamiféle sötét korból származó technológia segítségével, amit a Medusáról ástak elő – felelte Hórusz. – És Ezekiel?

– Legszívesebben a kardjába dőlne – felelte Aximand.

– Magát okolja azért, hogy kis híján meghaltál odafent.

– Ha visszaemlékszel, én küldtem el a Justaerineket – mutatott rá Hórusz. – Mondd csak meg Ezekielnek, hogy ha van is kit hibáztatni a történtekért, az én vagyok és nem ő.

– Sokat segítene, ha ezt te magad közölnéd vele.

Aximand egy legyintéssel elvetette az ötletet.

– Ezekiel nagyfiú, meg fogja érteni. És ha nem, hát tudom, hogy Falkus úgyis vágyik a posztjára.

– Első kapitánnyá tennéd az Özvegycsinálót?

– Dehogyis – felelte a Hadúr, majd csendbe burkolózott. Aximand tudta, hogy most nem szabad megszólalnia, ezért inkább újra a pohara felé fordult.

– Tudhattam volna, hogy Meduson készült vésztervvel a Hegek bukása esetére – szólalt meg nagy sokára Hórusz.

– Mit gondolsz, Shadrak Meduson is ott lehetett valamelyik ágyúnaszádon?

– Talán, de igazából kétlem – mondta Hórusz, majd lehúzta a borát, és az asztalra tette a kupáját. – A légió bosszúhadjárata azonban nagyon nem nyerte el a tetszésemet. Felesleges volt lerombolni Tyjunt és a Mauzolitikát. Annyi mindent fedezhettünk volna még fel ott.

– Minden tiszteletem a tiéd, uram, de ezt meg kellett tennünk – jelentette ki Aximand. – Amit te megtudtál, azt mások is megtudhatják. És be kell vallanom, hogy nem sajnálom a város pusztulását.

– Miért nem?

– Jobb, ha a halottak, halottak maradnak – felelte Aximand, és közben próbált nem a vasból és fából készült, mesterien megmunkált lakkozott dobozra figyelni Hórusz válla felett.

Atyja vigyora láttán elgondolkozott rajta, hogy vajon tudott-e a rémálmokról, amik az arca visszaültetése előtt kínozták. Halhatatlan újjászületése és hűségesküi megerősítése óta már nyugodtan aludt.

– Sosem tekintettem igazi holtakként a Fészek lakóira – fordult hátra a doboz felé a Hadúr. – De amúgy sem szabadna félned a holtaktól, kicsi gyermek. Nincs hatalmuk felettünk.

– Valóban – ismerte el Aximand, míg a felkelő Hóruszt figyelte.

– És nem is beszélnek vissza – próbált sikertelenül elrejteni egy fájdalmas grimaszt a Hadúr, mielőtt intett volna Aximandnak, hogy kövesse. Merev léptekkel a szomszédos szoba felé indult. – Kövess, kérlek, van itt valamim a számodra.

A Hadúr egy ájtatos félhomályba burkolózó fegyverterembe vezette Aximandot, ahol egyedül a primarcha páncélja fölé süllyesztett fénygömb biztosított némi lágy világosságot. Egy maroknyi pókkarú, fekete csuhás adeptus jelenleg is dolgozott a Tűzmadarak által okozott sérülések kijavításán. Aximand orrát megcsapta a ragasztószerek, az olvadt keramit és a lakk bűze.

Világtörő megerősített kampókon függött a bal kesztyű mellett. A mellvértbe süllyesztett, farkasokkal körülvett borostyánszín szem mintha követte volna Aximandot a tekintetével. Mintha azzal vádolta volna, hogy akár el is veszíthették volna Hóruszt, Aximand azonban lerázta magáról a vádló pillantást, amikor a következő ajtón túl egy magas boltozatú olvasztó- és fémmegmunkáló kohó tűnt fel előtte. A levegő valósággal vibrált a forróságról.

Aximand csak akkor jött rá, hogy tévedett, amikor ura nyomában belépett a helyiségbe. A kohót nem egy izzó katlan, hanem valami egyszerre világos és sötét fénye világította be, ami negatív lenyomatot hagyott a retinája hátulján. Holt leheletet érzett a tarkóján, és amikor meglátta a fedélzet padlója felett fél méterrel lebegő lángoló alakot, a száját elöntötte az égett emberi hamvak keserű íze.

A lény egykor egy Vérangyal volt, de most… mi is? Egy daemon? Egy szörnyeteg? Mindkettő. A páncélja több helyütt szétrepedt, ott, ahol a testében lakozó lény örök lángjai előtörtek a belsőjéből.

Bárki lakott is egykor a vértezet mélyén, mostanra anyagtalanná vált. Nem maradt belőle más, csak a Patikárium csavart hélixe. Cruor Angelusnak nevezte magát, Hórusz Fiai azonban a Vörös Angyalként ismerték.

Száját és végtagjait egykor ezüstszín, ám mostanra feketére szenesedett láncok béklyózták le. Bár nem viselt sisakot, az arcvonásait millió elátkozott lélekként, hófehéren izzó tányérszemein kívül nem lehetett kivenni a pokoli lángok mögött.

– Ez meg mit keres itt? – kérdezte Aximand. Vonakodott kimondani a teremtmény nevét.

– Hallgass – intette le Hórusz, és egy inkább orvosi, mint fémmegmunkáló szerszámoknak látszó tárgyakkal telepakolt, fából ácsolt munkaasztalhoz vezette Aximandot.

– Az Arctalan félbehagyott angyalának szerepe lesz még mostani vállalkozásunkban.

– Az egy köpönyegforgató fattyú. Egy szavát sem szabadna elhinnünk – köpte Aximand. – Túl könnyen megúszta a száműzetéssel. Hagynod kellett volna, hogy megöljem.

– Ha nem tanul a történtekből, akkor lehet, hogy megengedem – felelte Hórusz, és közben felemelt valamit a munkaasztalról. – De hagyjuk más napra ezt a gyilkosságot.

Aximand csak vonakodva tudta elszakítani a tekintetét a Vörös Angyalról. Az ösztönei berzenkedtek ellene, hogy hátat fordítson egy potenciális ellenségnek.

– Parancsolj – nyújtotta oda neki a hosszúkás, szövetbe csomagolt tárgyat Hórusz. – Ez a tiéd.

Amint elvette, rögtön megérezte a kitűnő acél súlyát.

Sejtette, hogy mi vár majd rá, ezért áhítatos óvatossággal fejtette le a csomagolást.

Gyászhuszár csúnyán kicsorbult a Hibou kánnal vívott csata közben. A Fehér Heg kölcsönkapott medusai pengéje legalább olyan erősnek bizonyult, mint a cthoniai kékacél.

– Erős, mint a szikla, és forró, akár a szív pokla – döngette meg a mellét Hórusz. – Cthoniához méltó fegyver.

Aximand megragadta a kétélű kard markolatát, és maga elé tartotta. Úgy érezte, mintha visszakapta volna a teste egy darabját, aminek az elvesztéséről eddig nem is tudott. A daemoni lény lángjainak táncoló fénye megcsillant a vércsatornába karcolt friss véseteken. Aximand érezte a pengében lapuló, az energiamezőtől független gyilkos hatalmat.

– Szükségem van rád és a kardodra is, Kis Hórusz Aximand – jelentette ki a Hadúr. – A Molechért vívott csata mindannyiunkat kemény próbatétel elé fog állítani, és te nem vagy igazán önmagad a fegyvered nélkül.

– Szégyellem magam, amiért nem én javítottam ki a pengét.

– Nem – ingatta a fejét Hórusz. – Enyém a megtiszteltetés, hogy megjavíthattam neked, fiam.

Arcadon Kyro rengeteget tanult azóta, hogy az Ultragárdisták technogárdistái közé lépett, a legnagyobb igazságnak mégis azt tartotta, hogy nincs két egyforma temperamentumú és viselkedésű jármű. Épp olyan egyéniségek voltak, mint a harcosok, akiket csatába vittek, és dicsőséges múltjuk miatt sem kellett szégyenkezniük.

A Sába Királynője nem is példázhatta volna ékesebben ezt a tényt. Az utolsó napokban, mielőtt a XIII. Légió a XVI. és a XVII. Légió oldalán útnak indult volna, hogy visszafoglalja a selenita kultuszoktól a Hold enklávéit, ez a terrai gyártású Viharmadár vezette az anatóliai légiparádé gépeit. Kyro akkor még nem élt, mégis érezte Sába Királynőjének büszkeségét, amiért részt vehetett a Nagy Hadjárat első igazi ütközetében.

Önérzetes, már-már nyakas gép volt, Kyro mégis szívesebben vezetett egy büszke paripát, mint egy hitvány bánásmódba belefásult igáslovat. Bedöntötte a Viharmadarat, hogy elkerülje az Untar-magasföld legkeletibb vonulatait, majd ahogy feltárult előtte a nyílt síkság, éles zuhanórepülésbe kezdett a talaj felé. Az Aenatep-félsziget véderejének készültségét felmérő szemle hosszúra nyúlt, a gép pedig igencsak megérdemelte már, hogy kiterjeszthesse a szárnyait.

A Molech a maga távoli Vasököl-hegyig nyújtózó barna dombjaival, arany mezőivel, a tájat pettyező mezőgazdasági közösségeivel, ide-oda cikázó maglevvasútjaival és csillogó öntözőcsatornáival, nagyban hasonlított az Ötszáz Világ más bolygóira. Vérontás nélkül hódolt be a Birodalom erőinek, a helyőrsége Kyro számára érthetetlen módon mégis milliósra rúgott. Az Ultragárdisták frissen, a Molech és az Ultramar közti légiós rotáció részeként érkeztek erre a világra. Vared, a 11. Káptalan harcosa dicsősége teljében tért vissza a Macragge-re, miután átadta Castor Alcadénak, a 25. Káptalan II. Harccsoportja legátusának az Aquila Ultimát.

Tekintve, hogy a pletykák szerint a Hadúr erői messze az északi végeken portyáztak, nem sok dicsőség várhatott rájuk ezen a bolygón, márpedig Castor Alcadénál kevesen szomjazták jobban az elismerést.

Alcade karrierje eddig nagyrészt eseménytelenül telt. A legátusi pálcát eddigi, inkább gondosságról és megfelelő tapasztalatról, semmint kiemelkedő képességekről árulkodó szolgálati eredményei jutalmaként nyerte el.

Az irányítása alatt a II. Harccsoport érdemtelenül a balszerencséjéről híresült el. Azt, hogy mostanra mindenki kész tényként kezelte ezt a folyosói pletykát, nagyrészt az elmúlt harminc év során megesett két eseménynek köszönhették.

Varn Világán a Kilencedik és a 235. Század oldalán harcoltak a Ghennai-csillagfürt ork seregeivel szemben. Alcade egy hosszúra nyúló átkaroló hadjáratot koordinált a fennsíkok közt, csak azért, hogy végül egy órával azután érkezzen meg, hogy Klord Empion a Summae-delta csatájában tönkreverte a vad orkok hordáját.

A Ghorstel barlangvárosaiért vívott utolsó ostrom során Alcade erői a mélyben húzódó manufaktórumokon át nyomultak be az ellenséges városba, ám néhány hibásan működő auspexbójának hála, végül réges-rég elhagyatott lakóövezetekben kötöttek ki. A labirintusszerű folyosókon reménytelenül eltévedt II. Harccsoport kompániái híján Eikos Lamiadnak és a harcosainak támogatás nélkül kellett szembenéznie a kibermekattánok biomechanikus seregeivel. Eamiad hősies győzelme még inkább bebiztosította eleve jelentékeny hírnevét, az ölébe pottyantotta Konor tetrarchájának címét, s ezzel – önhibáján kívül – a középszerűség skatulyájába zárta Álcádét.

Úgy beszélték, hogy még maga a Bosszúálló Sarj is megszólalt az ügyben.

– Nem lehet minden parancsnokból büszke sas, ahhoz, hogy mások messzebbre szállhassanak, néhányaknak a fészek körül kell maradniuk.

Kyro kételkedett a megjegyzés hitelességében, az ő véleménye azonban vajmi keveset számított. Alcade reputációjának ismerői aggatták rá a Második Ideg, a Filum Secundo gúnynevet is, ám megfeledkeztek róla, hogy a csereidegnek is épp olyan erősnek és megbízhatónak kell lennie, mint az elsőnek.

Alighogy az egyik hegytetőre telepített Hidra üteg befogta a Sába Királynőjét, Kyro fülében felcsiripelt a fenyegetésjelző. Rövid üzenetimpulzussal jelezte a tüzéreknek, hogy barátságos egység közeledik, és a következő pillanatban már el is tűnt a fenyegetésjelző.

– Az Untar-magasföld ütegei? – érdeklődött a csapat-szállító rekeszt a pilótafülkével összekötő folyosón megjelenő Alcade legátus.

– Igen, uram – felelte Kyro. – Kicsit lassan fogtak be minket, de igaz, ami igaz, alaposan megizzasztottam őket.

– Inkább izzadjunk ma, mint hogy majd a vérünket hullassuk, amikor Hórusz seregei elérik a Molechet.

– Valóban úgy véled, hogy az árulók eljönnek erre a bolygóra, uram?

– A bolygó helyzetéből kiindulva előbb-utóbb muszáj lesz nekik. – Kyro kihallotta a szavai mögül a várakozás összetéveszthetetlen felhangjait. Alcade kiszagolta a dicsőség lehetőségét, és kívánta, hogy a háború elérje a Molechet.

Kyro jól ismerte a dicsőséget, hisz magának is kijutott már belőle. Sziréndala a Patikáriusok bármely bódítószerénél erősebben hívta. Még a hozzá hasonló transzhumánok sem voltak immunisak az efféle halandó gyengeségekre, ezért joggal tartottak az erejétől.

Alcade végigmérte az avionikai panelt. A vértje bizonyosan tájékoztatta már a Viharmadár hozzávetőleges helyzetéről, egy Ultragárdista azonban sosem elégedett meg becslésekkel.

– Mi a véleményed az Aenatep-félszigetről?

Kyro lassan biccentett.

– Elégséges.

– Ennyi?

– Halandók és xenók ellen ki fog tartani, a légiók erejéhez mérve azonban kevés.

– Hogyan erősítenéd meg? – kérdezte Alcade. – Halljam az elméletit.

A technogárdista ezúttal egy fejrázással kezdte.

– A kohóban jobban kedveljük a feltételezéseket és az empirikus eredményeket. A lehetőségeket és a használható tényeket. A legjobb gyakorlatiból is csak akkor lehet empirikus tény, ha harctéri körülmények között többször is bizonyítja, hogy megállja a helyét.

– A kettő között hajszálvékony a különbség – jegyezte meg Alcade. – Sokan jó eséllyel észre sem veszik, ha ropogni kezdenek a fegyverek.

– Épp ezért olyan értékesek a technogárdisták – felelte Kyro, miközben a közelmúlt eseményei fényében hamarosan biztos névváltoztatás elé néző Lupercalia völgye felé fordította a gépet. – Kiszámítjuk, hogy kell történnie a dolgoknak, hogy a parancsnokoknak ne kelljen ezzel vesződniük.

Újabb távolságmérők és Hidrák fogták be őket, Kyro azonban fennhéjázó közömbösséggel engedte, hogy a Sába Királynője félresöpörje a követeléseiket.

– Mégis hol lennénk mi egyszerű parancsnokok a kohó bölcs testvéreinek iránymutatása nélkül? – kérdezte a legátus.

– Jó látni, hogy értékelsz minket, uram – válaszolta Kyro.

– Tán kételkedtél benne? – vigyorodott el Alcade. – Viszont még mindig nem válaszoltál a kérdésemre.

Kyro vetett egy oldalpillantást a parancsnokára. Mint a XIII. Légió minden heroikus harcosánál, a transzhumán génmódosítás az ő esetében sem tudta eltörölni nemes metszésű arcvonásait, sem magas járomcsontját. Viharvert nyírfákat idézően textúráit arca mélyén akvamarinkék szemek ültek, míg állát a Kán fiainak módjára, villássá viaszozott szakáll díszítette. Talán úgy érezte, hogy ez ijesztőbb külsőt kölcsönöz a megjelenésének, tonzúrás, ezüstszín hajával együtt azonban inkább látszott szerzetesnek, mint harcosnak.

– Behoznék még egy káptalannyit a Tizenharmadik harcosai közül, hogy gerincet adjak a katonáknak – kezdte Tyro. – És szükségünk lenne még legalább három tüzérbrigádra is. Lehet, hogy Modwen Thallax kiborgjainak néhány kohorsza sem jönne rosszul. És persze pár titán. Azokkal sosem lőhetünk mellé.

– Precíz, mint mindig – kacagott fel Alcade. – Ha megkérdezném tőled, mennyi az idő, elkezdenéd magyarázni, hogyan építsek órát magamnak.

– Ezért mentem a Marsra – jegyezte meg a technogárdista.

A Viharmadár előtt ekkor feltárult az okkersárga sziklájú, teraszos völgyfalba vájt Lupercalia városa. A bejáratánál hat kilométer széles völgy egyre keskenyedett, mire elérte a Torger-hegyet és az arra épített Hajnal Palotáját, ahonnan Cyprian Devine elismerésre méltóan kemény kézzel kormányozta a világát. Noha a város figyelemre méltó falazata valósággal vonzotta a tekinteteket, az ódon védművek egy valódi katonai ütőerővel rendelkező ellenféllel szemben vajmi keveset értek.

A korábbi Ultragárdista-parancsnokok minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a primarcha által papírra vetett Katonai kodifikációs jegyzetek betűje szerint megerősítsék, a megalkuvást nem ismerő lakosság azonban ebben a kérdésben is makacsul ellenállt.

– Van egy olyan érzésem, hogy nem mondtál el mindent – törte meg a beállt csendet Alcade.

– Lehetek őszinte, uram?

– Hogyne.

– A Molech problémája nem a védelmi eszközeiben, de nem is a katonai erejében, hanem az őshonos kultúrában gyökerezik.

– Halljam hát az elméletit, illetve bocsánat, a feltételezésedet.

– Jól van. Meglátásom szerint a Molech lakói a lovagjaik hátán csatába vonuló hősök meséin nőttek fel, akik becsületes párviadalokban tettek pontot ellentéteik végére – magyarázta Tyro. – Az otthonuk évszázadok óta nem élt meg rendes háborúságot. Elszaladt mellettük a világ, fogalmuk sincs, hogy már a lőfegyverekkel felszerelt közemberek jelentik az új valóságot. A számok, a logisztika és a gondos tervezés határozzák meg, ki arat diadalt, és hogy mennyien halnak meg.

– Komor világkép – mordult fel Alcade. – Különösen a légió egy harcosától.

– A tapasztalat beszél belőlem – kopogtatta meg a mellkasát díszítő koponyás Ultimát a technogárdista. – Ah, de ne is figyelj rám, uram, világéletemben a lehető legrosszabb forgatókönyveket képzeltem magam elé. Viszont, ha igazad lesz, és az árulók valóban aláereszkednek majd a Molechre, akkor nem a Hadsereg katonáival kezdik az öldöklést.

– Igaz. Hanem velünk és a Vértestvérekkel.

– És nekünk mindössze három kompániánk és csak a Császár tudja, hány Vérangyalunk van a Molechen.

– Azt mondanám, hogy tán feleannyian lehetnek, mint mi – rázta meg a fejét a legátus. – Varén elmondása alapján Vitus Salicar alig-alig hajlik az együttműködésre.

– Hétszáz légiós tehát – összegezte Kyro. – Ha félretesszük a költői túlzásokat, ez akkor is vajmi kevés egy bolygó megvédelmezéséhez. Ebből fakadóan a Molech védelmének feladata szükségszerűen a Hadsereg regimentjeire kell, hogy háruljon.

– Lehet, hogy csak halandók, de közel ötvenmillió férfi és asszony védelmezi ezt a bolygót. Ha a Molechen valóban kezdetét veszi az öldöklés, akkor az, hosszú lesz, és minden képzeletet felülmúlóan véres.

– Csakhogy minden végső gyakorlati megközelítés azt mutatja, hogy a halandók képtelenek feltartóztatni a légiósok egyesített támadását.

– Nem hiszed, hogy közel száz regiment képes lenne megtartani a Császár egy világát?

– Őszintén, mégis milyen gyakorlati esélyt adnál egy halandó seregnek a légiók erőivel szemben? Tudod, hogy nevezik azt az állapotot, amibe a halandók kerülnek, ha velünk találják szembe magukat?

– Transzhumán rettenet?

– Igen, az – bólintott a technogárdista. – Mindketten láttuk már. Emlékszel a parsabadi áttörésre? Mintha megfagyott volna a vér az ereikben. Szinte sajnáltam leölni a szerencsétlen nyomorultakat.

Alcade bólintott.

– Mintha búzát arattunk volna.

– Mióta aratják Macragge nemesi családjai maguk a búzájukat? – kérdezett vissza Kyro.

– Soha – ismerte el a legátus. – De festményen már láttam milyen.

A Kyro előtti kijelzőkön ekkor leszállási vektorok villantak fel. Alcade elcsendesedve figyelte, ahogy a Sába Királynője a völgy szívének kellős közepébe vájt citadella alatti barlanghangár felé fordul.

Kyro egy mozdulattal, a lassulás dörejétől kísérve hozta egyenesbe a gépet, és kapcsolta le a folyamatosan sivító fenyegetésjelzőket. A leszállókarmantyúk éles rándulással martak bele a sziklatalajba.

Alcade kicsatolta magát, és visszatért a szállítórekeszbe, ahol ötven Ultragárdista várt rá takaros sorokban ülve a gép közepe és a burkolata mentén. Kyro eközben leállította a hajtóművet, és megvárta, míg a gép magától egyensúlyba kerül, csak utána engedte le a leszállórámpákat.

Míg a földi személyzet sietve körbevette a gépet, Kyro is kicsatolta magát, és úgy fejezte be a leszállás utáni ellenőrzéseket. Végül először a konzolon díszelgő aquilára tette a tenyerét, majd a fogaskerék jelét mutatta, hogy mind a Terrának, mind a Marsnak köszönetét mondjon.

– Hálás köszönetem – mondta, mielőtt maga is visszabújt volna a szállítórekeszbe. Az ötven, takaros rendben ülő, leszállásra kész, kobaltkék és arany páncélos harcos látványa büszkeséggel töltötte el – a szívét. A leengedett leszállórámpán túlról égett vas, a forró hajtóművek és a ficelén szagát hozta feléjük a huzat. Az illatok egy pillanatra visszarepítették Kyrót a kohójába, a fémmegmunkálás jóval egyszerűbb napjaiba.

Kyro magához vette a többek közt a szervohámját is tartalmazó ládáját, majd a harcosok nyomában ő is lesétált a rámpán a gép következő felszállásához készülődő munkások közé.

Didacus Theron már a leszállópályán várt rájuk. Gondterhelt arckifejezéséből ítélve komor hírekkel készült. Egyszerű calthi napszámosként azzal tett szert erre a felelősségteljes beosztásra, hogy hatvan évvel ezelőtt, a Terioth-hasadékért vívott csatában megmentette Tauro Nicodemus életét.

– Rossz hírek – közölte az érkező legátussal.

– Beszélj – parancsolta Alcade.

– Cyprian Devine életét vesztette – kezdte a harcos.

– És ez messze nem a legrosszabb hír.

– Van rosszabb a bolygó birodalmi kormányzójának halálhírénél? – hitetlenkedett Kyro.

– Sajnos igen – biccentett felé Theron. – Az Ötszáz Világ támadás alatt áll, Hórusz, az áruló cenk pedig a Molechre tart.

A jeges szél vonyítva, szellemekként örvénylett a Valkűr egyre hűlő hajtóműgondolái körül. Az összekapcsolt hátsó vezérsíkokkal és a szárnyakról párolgó gőzökkel úgy festett, mintha még mindig a levegőben lenne. Loken parancsa értelmében Rassuah folyamatosan fűtötte a hajtóműveket, hogy ne jegesedjenek le. Noha a páncélja távol tartotta a hideget, a kihalt csúcs mégis megborzongatta az űrgárdistát.

Az Ural hegység közel kétezer-ötszáz kilométeren át nyújtózott Kara Oceanicától a néhai Kijevi Kánság területéig. A távoli Narodnaya-hegy kohója a földalatti munkálatok melléktermékeként az ég felé nyújtózó gőzök mennykövektől pettyezett felhőjébe veszett.

Sokan fosztogatták már korábban a hegylánc erőforrásait, a Terrawatt klán mohóságával azonban senki sem versenghetett. A Mechanicummal egy tőről fakadó teologitékák hatalmas templomokat vájtak a hegy gyomrába a technológia mitikus sötét középkorában, és ott, magányosan vészelték át az Öreg Éjt, míg végül már a puszta létezésük is a legendák homályába veszett.

Mikor a Terrawatt klán végül előmerészkedett a Kholat Syakh alatti fészkéből, egy hadurak és zsarnokok közötti háborúk által megtépázott világon találták magukat. Ahogy a létezésük híre újra elterjedt, bolygószerte elkezdték egymásnak adni a kilincset az üzleti ajánlatokkal, szövetségekkel és fenyegetésekkel házalók.

Ám csak egyvalaki akadt köztük, aki ugyanannyit ajánlott, mint amennyit kért.

Az Aghas klán egészen addig gúnyolta a magát Császárnak nevező egyént, amíg ki nem derült, hogy milyen sokat tud az elfeledett technológiákról. Azzal, hogy kész volt megosztani ezt a tudását, sikerült a zászlaja alá gyűjtenie a klánt, és rátennie a kezét azokra a fegyverekre, melyek egy része végül kulcsszerepet játszott a Régi Föld újraegyesítésében. A legvénebb aghasok memóriamagjainak tanúsága szerint nem a Mechanicum, hanem az ő technológiájuk tette lehetővé az első protoastartesek megalkotását. Előbbiek persze azóta is tagadják ezt a nézetet.

Loken a technológia csodái helyett azonban csak egy fagyos ködbe és a Dyatlov Kohókomplexum körüli hamuba burkolózó, kietlen és élettelen sziklahátat látott maga előtt. Az éles sziklák közt nyoma sem volt életnek. Loken körbefordult, de a magányos leszállópályán és a Valkűrön kívül nem látott semmi mást.

Lenézett a kezében tartott, a peremein máris poros adattáblára.

– Biztos, hogy jó helyen vagyunk? – kérdezte.

– A szemeim, akár a sasé, a Szigillita szolgálatában ráadásul keresztül-kasul bejártam már a Terrát – jegyezte meg pattogó, hatékonysághoz szokott hangján Rassuah. – És a Hét Erős Emberen sem most landolok először. Igen Garviel Loken, ez az a hely.

– De akkor hol lehet?

– Miért tőlem kérdezi? – érdeklődött a pilóta. – A maga embere, nem? Nem kéne tudnia?

– Még sosem találkoztam vele – ismerte el Loken.

– Én se, szóval miből gondolja, hogy én majd tudni fogom?

Loken nem vesződött a válasszal. Rassuah halandó volt, noha Loken biztosan tudta, hogy több, mint aminek látszik. Egyértelmű génmódosítással és gyilkos gyakorlatokkal tökéletesített testét finoman szőtték át a beültetései. Csak úgy sugárzott belőle, hogy minden, csak nem hétköznapi. Rassuah egyszerű haditengerészeti pilótának vallotta magát, de mindezt mosolyogva tette, mintha csak arra biztatná Lokent, hogy cáfolja meg a szavait.

Kifürkészhetetlensége, a bőrszíne, a szeme formája és csillogó fekete haja csendes-óceáni származásról árulkodott, ám semmit sem árult el magáról, és Loken sem kérdezte.

Rassuah a Régi Himaláziából hozta ide, az Urál északi csücskébe, hogy összeszedjék Loken felderítőcsapatának első tagját, ami a jelek szerint azonban a vártnál nehezebb feladat lesz.

Loken Hórusz Fiainak egyik tagját akarta megtalálni, aki…

De nem. A keresettje egy Holdfarkas.

Már nem tartozott a légió kötelékébe, amikor egykori testvéreik megtették első, végzetes lépésüket az árulás útján. Bár nem volt igaz gyermek, Loken mégsem tudta, mit érezzen, tudván, hogy ettől függetlenül egy géntestvéréről volt szó.

Igen, Iacton Qruze is a Kóbor Lovagok sorait erősítette, a Motyogóval azonban már korábban is együtt szolgált a Bosszúálló Szellem fedélzetén, amikor minden kisiklott. Mindketten a saját szemükkel látták, mit tettek elveszett testvéreik, amiről ez a harcos mit sem tudott.

Loken kihasználta a pillanatokra elhaló szél nyújtotta lehetőséget, és a szemét meresztgetve a kavargó porrészecskék közé nézett. A csúcs közelében mintha fagyott óriások alakját vélte volna kivenni. A leginkább lekerekített templompillérek alakját idéző sziluettek túl magasak voltak ahhoz, hogy élőlények legyenek.

Hosszú léptekkel indult meg feléjük a széltől felvert hamuban. A vártnál is nagyobb, törzsi totemeknek látszó kőalakzatok hirtelen bontakoztak ki előtte a porfelhők mögül.

Az egyenként legalább harminc méter magas oszlopok közül hatan sűrűn egymás közelében álltak, míg a hetedik valamivel távolabb, afféle kitaszítottként magasodott.

Néhány közülük karcsún emelkedett ki a földből, hogy aztán kiszélesedjen, akár egy lándzsahegy, mielőtt a csúcsánál elvékonyodott. A szél sikoltva vonyított köztük. Loken hátán felállt a szőr a hangtól.

A hegy mélyében szakadatlanul dohogó ipari termelés létrehozta töltött részecskék statikus zörejjel töltötték el a sisakvoxát. Loken sípolást, kattogást, a torzítás pattanásait és mintha végtelenül halk lélegzetvételeket hallott volna.

Garvi…

Loken ismerte a hangot, és azonnal megpördült, hátha szembetalálja magát Tarik Torgaddonnal, elesett testvérével. Csakhogy teljesen magára maradt, a köd még a Valkűr körvonalait is elnyelte.

Már nem volt biztos benne, hogy valóban hallotta-e, vagy csak elképzelte a hangot. Nem is olyan rég meggyilkolt barátja szellemképe volt az, ami meggyőzte arról, hogy hagyja maga mögött a Hold biodómját. Az emlék egyre halványult, akár egy tünékeny álomkép.

Tényleg megtörtént az eset, vagy csupán elkínzott elméje vetítette így ki a szégyenét és a bűntudatát?

Lokent bomlott elméjű, rémálmok kínozta héjként ásták elő az Isstvan III romjai közül. Garro, aki a nyomára bukkant, személyesen hozta vissza a Terrára, és új célt adott számára, de vajon felépülhet-e bárki hegek nélkül, aki ilyen mélységeket járt meg?

Mintha távolról befogott, hallásküszöb közeli voxadásra lett volna figyelmes, ezért rendezte a gondolatait. Az ismerős hang hallatán egy pillanatra torkán akadt a levegő.

Hallott már ilyet.

A Hatvanhárom-tizenkilencen.

A Suttogó-hegyen.

Lelki szemei előtt felvillant Jubal rettenetes átváltozása. A keze önkéntelenül a pisztolya agyára csúszott. Egy pattintással kioldotta a tok zárját. Nem akarta előhúzni, de a texturált markolat érintésétől rögvest jobban érezte magát.

A folyamatos statikus zörej egy ütemre vonyított a szélben kavargó hamu ritmusával, miközben Loken átvágott a sziklaalakzatok között. Vajon a kövek erősítették fel a zavarást, vagy ez is csak a talpa alatt dohogó kohókomplexumok mellékhatása?

A recsegés úgy ért véget, mintha elvágták volna.

– Tudod, hogy hol vagy? – kérdezte palatális élekkel és durva magánhangzókkal terhes akcentussal egy mély torokhang.

– Tarik? – kérdezte Loken.

– Nem. Felelj a kérdésre.

– Az Ural hegységben – válaszolta az űrgárdista.

– Én ezt a bizonyos hegyet kérdeztem.

– Fogalmam sem volt róla, hogy külön neve van.

– Manpupunernek nevezik – folytatta a hang. – Tudomásom szerint egy rég kihalt nyelven az istenek aprócska hegyét jelenti. A klánok szerint ezek itt a Hét Sosemszületett megkövült tetemei.

– Tán meg akarsz félemlíteni engem ezekkel az ódon legendákkal?

– Dehogy. Eszedbe jutott már, hogy itt születtünk? – vette vissza a szót az idegen hang. – Nem szó szerint persze, az első transzhumánok viszont ennek a hegynek a gyomrában jöttek létre.

– Ezt nem tudtam – rázta meg a fejét Loken. – Hol vagy?

– Közelebb, mint gondolnád, de ha szemtől szemben akarsz beszélni velem, akkor meg kell találnod – válaszolta a hang.

– Ha még erre sem vagy képes, akkor nincs miért szót váltanunk egymással.

A hang ezután visszaolvadt az ismét felharsanó statikus zörejbe. Loken a legközelebbi kőoszlophoz préselte magát. Az irdatlan tömegű, szélnek kitett oldalán lekerekített, mindenhol máshol az ipari szennyezéstől kimart felszínű kőszál egy titán lábaként tornyosult felette.

Sisakja egyes spektrumai közt váltogatva dugta ki a fejét az egyik perem mögül, a ködöt azonban egyik szűrő sem tudta áttörni. Loken szándékosságot sejtett a dolog mögött.

Nem sokkal messze előtte egy alak mozdult a miazmában. A magabiztosan mozgó bizonytalan árnykép mintha egy csuklyás harcos alakját viselte volna. Loken ellökte magát a sziklától, és a nyomába eredt. A talajt borító törmelék ellehetetlenítette a lopakodást, ez azonban az ellenséget is nehéz helyzetbe hozta. Elérte azt a pontot, ahol először felfedezte a csuklyás alakot, a prédának azonban nyoma veszett.

A Hét Sosemszületett alakja mintha hol megindult, hogy visszavonulót fújt volna a folyamatosan kavargó ködben. A voxzavaráson át suttogó hangok, az elesettek nevei és számai találtak utat Loken fülébe. Egy pusztító háború és a közöny által elsöpört múlt visszhangjai.

Egyetlen nevet sem tudott tisztán kivenni, egy pillanatra mégis megérintette a szívét a gyász. Megdermedt, és próbálta kiszűrni a hangok közül a sziklán csikorduló páncél, a sóderben csusszanó léptek hangját. Figyelembe véve, hogy kit keresett, nem fűzött túl nagy reményeket a dologhoz.

– Elfelejtettél mindent, amit a Cthonián tanultál – incselkedett vele a hang.

Loken tudta, hogy felesleges a sisakjában felbugyborgó hang forrása után kutatnia.

– Te pedig talán egy kissé túlzottan jól emlékszel rá – vágott vissza.

– Csak arra emlékszem, hogy vagy öltél, vagy téged öltek meg.

– Erről van hát szó? – mozdult a lehető leglassabban és legcsendesebben Loken.

– Én nem akarok végezni veled – válaszolta az idegen. – Te viszont épp erre készülsz, nem igaz?

Egy villanás jobbról. Loken nem reagált, csak egészen enyhén abba az irányba fordult.

– Azért vagyok itt, mert szükségem van rád – szólalt meg Loken, aki ekkor értette meg, hogy mi ez a hely. – Itt képeztél szürke szellemeket a Kóbor Lovagokból, ugye?

– Mind tanultak tőlem – magyarázta a hang. – Kivéve téged. Hogy lehet ez?

Loken megrázta a fejét.

– Nem tudom.

– Mert te az a harcos vagy, aki a fényben áll. – Loken nem tudta eldönteni, hogy sértést vagy dicséretet hall-e.

– Nincs mit tanítanom neked.

A csuklyás harcos körvonala önnön láthatatlansága biztos tudatában állt az egyik kőpillér tövében. Loken a látótere szélén tartotta, és úgy mozgott, mint akinek fogalma sincs, hol a másik. Ötvenlépésnyire csökkentette a távolságot. Ennél nem lesz jobb esélye.

A gúnyos hang forrása felé vetette magát.

A csuklyás alak szélbe szórt hamuként omlott össze.

Ott, Garvi…

Loken épp időben pördült hátra, hogy még elkapjon egy szellem képet, amint két kőoszlop közt a hegy csúcsa felé indul. Mintha bőrt és egy tetoválást látott volna. Nem a csuklyás alak volt az.

De akkor kinek a hangját hallotta? Vajon szellemképeket kergetett?

A Sosemszületettekről szóló legendák alig voltak többek az Ursh krónikáiban papírra vetettekhez hasonló, nevetséges túlzásoktól hemzsegő rémtörténeteknél. Fantomseregekről, füstből született lidércekről és emberek szétfeszített koponyáiból előbújó kísértetekről regéltek, Loken azonban tudta, hogy nem egy ilyennel áll szemben.

Hanem a saját hézagos emlékeivel és egy néma vadásszal.

– Vissza akarsz menni, igaz? Vissza Lupercal fészkébe.

Ahelyett, hogy azzal vesződjön, hogy megtudakolja, hogy derülhetett fény máris a küldetésére, inkább ellenfele hiúságát használta ki.

– Jól beszélsz – bólintott. – És a bejutáshoz szükségem lesz a segítségedre.

– Bejutni könnyű. A probléma a kijutással lesz.

– Veled a sorainkban sokkal könnyebb dolgunk lenne.

– Nem szokásom öngyilkos küldetésekre indulni.

– Nekem sem.

Mivel nem kapott választ, Loken számba vette a lehetőségeit.

A saját olvasatában két eshetőség közül választhatott: vagy tovább botorkál ostoba és nevetséges módon a ködbe burkolózó csúcson, vagy üres kézzel távozik.

Próbára tették, egy próbatétel azonban csak akkor működik, ha az összes fél ugyanazért a célért dolgozik. Loken a mai napon részt vett már egy játékban, aminek nem ismerte a szabályait. A Farkaskirály azért győzte le, hogy megismerje a személyiségét, jelen esetben azonban úgy érezte, hogy ellenfele élvezi, hogy megalázhatja.

Ha nem tud más szabályai szerint játszani, hát játszik majd a sajátjai mentén. A Valkűr felé fordult. A ködben nyomát sem látta a gépnek, a transzponderjele azonban lágy borostyán fénnyel világlott a sisakkijelzőjén. Látványosan feladta a csúcs átkutatását, és magabiztos léptekkel a csapatszállító felé vette az irányt.

– Malcador és az ügynökei a lehető leggondosabban válogatták össze a Kóbor Lovagokat – szólalt meg. – Nincs hiány harcosokból, akiket a rendelkezésre álló időn belül magam mellé gyűjthetek.

Az orkánerejű szél ellenére halk léptek hangja ütötte meg a fülét, ám nem dőlt be az egyértelmű csalinak. Amint meglátta a ködből kibontakozó Valkűrt, Loken Rassuah frekvenciájára váltott.

– Pörgesd fel a hajtóműveket – parancsolta. – Indulunk.

– Megtalálta, akit keres?

– Nem, de itt az ideje, hogy rám vesd azokat a sasszemeidet.

– Értettem.

A léptek ezúttal a háta mögött koppantak.

Loken hátrapördült, és ugyanazzal a mozdulattal előrántotta a pisztolyát.

– Ne mozdulj! – mondta a lágyan kavargó semminek.

Mielőtt bármit reagálhatott volna, egy pisztoly csöve nyomódott a sisakja hátuljának. Loken jól hallotta az ütőszeg olajozott kattanását.

– Többet vártam tőled – szólalt meg a fegyvert tartó hangja.

– Dehogy vártál – engedte le a saját fegyverét Loken.

– Azt reméltem, hogy egy kicsit tovább próbálkozol, mielőtt feladod.

– Megtaláltalak volna valaha is?

– Nem.

– Akkor mi értelme lett volna? – érdeklődött Loken. – Nem veszek részt egyoldalú küzdelmekben.

– Előfordul, hogy nem te választod meg, milyen csatában veszel részt.

– Azt viszont megválaszthatom, hogyan vívom meg őket – vágott vissza a Kóbor Lovag. – Mi a helyzet a sasszemeddel, Rassuah?

– Befogtam – felelte a nő. – Csak egy szavába kerül, és átlövöm a lábát egy turbólövedékkel. Vagy a fejét, ha úgy tetszik.

Loken lassan szembefordult a férfival, aki miatt idejött. A jeltelen, kráterektől és vágásoktól pettyezett fémszürke vértet viselő, poros szakállú harcos sisak nélkül érkezett. A jobb szeme körül kavargó sárkánytetoválás alapján egykor a Feketevérűekhez, Cthonia gyilkos bandáinak legveszettebbjéhez tartozott.

Erőteljes koponyacsontozata a sajátját idézte.

– Severian – tárta szét a karjait Loken. – Hát megtaláltalak.

– Azzal, hogy feladtad – emlékeztette a másik. – És azzal, hogy megváltoztattad a vadászat szabályait.

– Neked aztán mindenkinél jobban kellene tudnod, hogy harcolnak a Holdfarkasok – emlékeztette Loken.

– Ismerd ki az ellenséget, és tégy meg mindent, hogy térdre kényszerítsd.

A harcos megvillantotta homoktól szürke fogsorát.

– Azt hiszed, hogy az orgyilkos barátod képes lenne eltalálni? Nagyon tévedsz.

– Ha ő nem, hát majd én – emelte fel a pisztolyát Loken.

Severian megrázta a fejét, és valami ezüstösen fénylőt pöccintett Loken felé.

– Nesze – vetette oda neki Severian. – Ezekre szükséged lesz.

Loken ösztönösen kinyúlt, míg a másik ellépett előle.

– Pedig olyan nagy reményeket fűztem hozzád, Garviel Loken.

A köd palástként zárult össze körülötte.

Loken nem vette üldözőbe, hisz mi értelme lett volna?

Inkább kinyitotta az ujjait, hogy lássa, mit kapott.

Az ujjai közt két csillogó ezüstlemezke hevert. Először kitüntetéseknek nézte őket, ám amikor megfordította, rájött, hogy mindkét oldaluk üres és tükörfényes. Ekkor értette meg, hogy miket tart a kezében.

Cthoniai tükörérméket.

Amelyekkel a halottak szemét zárják le.