TIZENKETTŐ

 

Kitörés

Lefejezés

Ikerlángok

 

Óceánzöld szökőár zúdult Avadonra, ezek a hullámok dolguk végeztével azonban nem vonultak vissza, hanem egyre nagyobb lendületet gyűjtve száguldottak tovább. A pusztító tűzerő és transzhumán kitartás páncélozott ökle szilaj sebességgel söpört végig a világon.

A lándzsa hegyét Hórusz Fiainak kétszáz Land Rablója alkotta.

Minden finomság nélkül, nyílegyenesen törtek előre, hogy összezúzzák az ellenség szívét.

Edoraki Hakon, az Északi Óceánkerület marsallja erődített bunkervonallal, mély árokrendszerekkel, a Hadsereg hat teljes regimentjével és egy századnyi, mélyen beásott szupernehéz páncélossal várta az árulók rohamát. A véderői körülzárták a part menti sziklákat és a szárazföldre vezető földnyelvet. Ha Hórusz el akarja érni a kontinenst, akkor ahhoz ki kell verekednie magát Damesekről.

A főparancsnok asszony nem is értette, hogy egy Hadúrhoz hasonló stratégiai zseni miért éppen egy, a szárazföldhöz mindössze egy keskeny folyosón kapcsolódó félszigeten alakítja ki a hídfőállását.

Semmi értelmét nem látta, Hórusz azonban mégis így döntött.

A vezérkara egyetlen tagja sem tudott kielégítő magyarázatot adni a Hadúr viselkedésére, ám ettől még nem akarta elszalasztani a lehetőséget, hogy alaposan megleckéztesse az árulókat a hibájukért.

Holst Lithonan tüzérsége egész éjszaka késhegyre menő csatát vívott Hakon ágyúival a sziget magaslatairól, melynek végén, hajnalhasadtakor a marsall kénytelen-kelletlen bár, de visszavonta a nehezebb ütegeit.

A tüzérségi zárótűz terhétől megszabadult árulók ezután sorozatról sorozatra indították útnak a birodalmi vonalak felé paplanrakétáikat. A pörögve zuhanó robbanófejekből szétköpött elektromágneses köd összezavarta a lőelemképzőket és a gondos alapossággal kiszámított távolságokat.

Míg a birodalmi tüzérek kétségbeesetten próbáltak áttörni a miazmán, Hórusz Fiainak Land Rablói teljes sebességgel, a Scorpius Forgószelek rakétáinak fedezékében törtek át a földnyelv utolsó harmadán. A kígyózva szálló rakéták pozdorjává robbantották a kihelyezett tankcsapdákat, és föld alatti detonációk viharával söpörték el a kifeszített szögesdrótmezőket.

Az első Land Rablók dühödten tüzelő nehézgépágyúkkal, élőerő kezelte ütegekkel és lézerágyú platformokkal találták szembe magukat. Hamarosan Hakon szupernehéz páncélosainak toronylövegei és rombolóágyúi is beszálltak a kakofóniába, hátrarúgva állásaikban az irdatlan páncélosokat. Az ostromtarackok, csatakígyók és gránátvetők köhögve köpték az ég felé gyilkos rakományukat.

A földnyelv vége pillanatokon belül földrengető robbanások özönébe veszett. Olyan sebességgel követték egymást, hogy a hangjuk idővel teljesen egymásba veszett. A sugárfegyverek nyalábjai sisteregve párologtatták el az óceán vizét, míg a gránátok üvegesen csillogó srapnelek viharával terítették be a partot.

A levegőt megülte a só, az olvadt fém, az égett hús és a vér bűze.

Húsz Land Rabló azonnal megsemmisült, mintha nem is lettek volna. Kibelezett nagyvadakként borultak az oldalukra. Az izzó kereszttűz szinte azonnal lekaszálta a füstöt okádó belsejükből előkecmergő Hórusz Fiait. Az oxigénes-foszforos robbanófejek pillanatok alatt elforralták a sikolyaikat tápláló levegőt. Páncél szakadt, vér fortyogott.

Hakon megmaradt tüzérségi ütegei, remélve, hogy elvághatják a páncélosok utánpótlását, és még most, a kezdetekkor megfojthatják a kitörési kísérletet, folyamatosan lőtték a földnyelvet a Land Rablók mögött. Az árulók Atlas mentesítő harckocsijai kegyelem nélkül a tengerbe lökték a kiégett roncsokat, míg az átalakított Trójaiak minden tőlük telhetőt megtettek, hogy a földnyelv járható maradjon. Semmi sem akadályozhatta meg, hogy a csapatszállítók elérjék a kontinenst.

A Land Rablók egymás után száguldottak be a förgetegbe. Fél tucat, aztán még ugyanannyi. Amint elérték a bombatölcsérekkel borított partvonalat, azonnal kiszélesítették az arcvonalat. Közömbösen gázolták péppé saját elesett testvéreik tetemeit, és a kráterek fala mögött kerestek fedezéket maguknak. Végül lassan, de biztosan viszonozták a magaslaton beásott birodalmiak tüzét.

A Scorpiusok elszáguldottak a lángoló Land Rablók roncsai mellett, majd jobbra és balra kanyarodtak a partvonal mentén. Forgótáras rakétavetőik egymás után köpték az erődített bunkerek vonala felé a rakétákat. A bunkerrobbantó lövedékek gyors egymásutánban három állást is égő romhalmazzá változtattak.

Viharsasok és Mennykősólymok húztak át üvöltve a harcoló páncélosok felett, majd a szárnyukra szerelt rakétákkal és az orrukba szerelt ütegekkel azonnal sanyargatni kezdték az ellenfelet. A birodalmi vonalak közt egymás után bomlottak ki a robbanások tűzvirágai, Edoraki Hakon regimentjei azonban gondosan és mélyen beásták magukat.

A védők Hidrái azonnal az ágyúnaszádok után fordultak. Az égboltot felszaggatták a gépágyúk lövedékei és az Égisas rakéták. Pillanatokon belül fél tucat gép zuhant besült ünnepi tűzijáték módjára a part menti sziklák közé.

Hórusz Fiainak bolterlövedékei spirális ösvényeket vágtak a kavargó ködbe. A rakétáik a magasból zuhantak a birodalmiak beásott nehézfegyvereire. Találataikat hófehér fénnyel izzó gombafelhők igazolták. A támadó alakzat szívében óriásokként nyomultak előre a csatagigászok fosztogató csapatai. A légiósok számára is túl nehéz rohamgépágyúik fülsiketítő recsegéssel üvöltöttek fel, míg rakétavetőikből gyors egymásutánban indultak útnak a lövedékek.

A több kilométer széles partvonalon gyilkos golyózápor, lángnyelvek és lézernyalábok sokasága cikázott ide-oda.

A Land Rablók csikorgó lánctalpai kegyelem nélkül zúzták a porba a halottakat és a haldoklókat. A nyomukban érkező Rinók darabos, vörös sárrá gyalázták a jeges palahomokot.

Egy jobbról érkező detonáció lökéshulláma megrázta lánctalpain a száguldó Land Rablót. Aximand sietve megragadott egy merevítőrudat, miközben a páncélos orral előre bebucskázott egy bombatölcsérbe, majd a hajtómű üvöltésétől kísérve a túloldalon kikecmergett belőle. A nehéz csapatszállító burkolata ugyan kiszűrte a csatazaj javát, a fülüket mégis egyre gyakrabban és nagyobb erővel ütötte meg a lökéshullámok basszusa.

– Közeledünk – jegyezte meg Yade Durso, az Ötödik Század kapitánya.

– Aggódsz? – kérdezett vissza Aximand.

– Dehogy – felelte Kis Hórusz számára hihető hangsúllyal Durso. Egy hozzá hasonló veterán térde nem fog megremegni néhány erődített bunkertől, a Hadsereg regimentjeitől és pár száz szupernehéz páncélostól.

Aximand alárendeltje eközben boszorkányos ügyességgel forgatott valamit az ujjai között.

– Az meg mi?

Durso úgy nézett le a kezére, mint akinek fel sem tűnt, hogy mit csinál.

– Semmi – vágta rá. – Személyes holmi.

– Mutasd!

A kapitány egy vállrándítás kíséretében szétnyitotta az ujjait. A tenyerén, egy aranylánc végén függő ikon pihent. Hórusz Szeme vörös fénnyel izzott a páncélos belsejének fényében.

– Babonás vagy, Yade?

– Az a nagy szerencse, Kis Hórusz, hogy most már nyugodtan lehetek az – válaszolta Durso.

Aximand egy bólintással jelezte, hogy egyetért. Nem is olyan régen az efféle viselkedés még büntetést vont volna maga után, most azonban szinte természetesnek tűnt. Aximand hátranézett az embereire. Hórusz tíz, nehéz pajzsokkal és multispektrális sisakrátétekkel felszerelt harcosára. Mindannyian cthoniai bandajeleket véstek a páncéljaikra. A boltereiket diadaljelzések díszítették, míg az övükről ijesztő, véres trófeák csüngtek alá.

A Csendes Rend újra bevezette az otthonvilág szokásait. Serghar Targost fertőtlenítő kendőkkel borított torka ellenére hangosan állt ki a régi cthoniai ikonográfia ismételt bevezetése mellett, amibe a Hadúr is beleegyezett.

– Azt hittem, hogy egyszer s mindenkorra leszámoltunk a vad totemekkel – jegyezte meg Aximand.

– Úgy lesz, mint a régi időkben – felelte Durso. – És ez így helyes.

– De nem a régi időket éljük – csattant fel válaszul Kis Hórusz.

Durso megrázta a fejét.

– Tényleg most akarsz ezen vitatkozni?

– Nem – felelte a Mournival tagja, akit furcsa mód kényelmetlenül érintett harcosai hirtelen törzsi pálfordulása. Ez idáig szilárdan hitt benne, hogy Erebus távozásával a XVI. Légió visszanyeri eredeti formáját, úgy tűnt, hogy valóban így történt, csak nem éppen azt a formát nyerték vissza, amit ő várt. Újból elkezdtek előtüremkedni az engedelmesség évei alatt lesimított élek.

Aximand a Land Rabló külső pictegységeire kapcsolta a sisakja kijelzőjét.

Odakint nem várta sok látnivaló.

A palahomokos part és a mögötte magasodó hegyek a paplanbombák elektromágneses torzításának hullámaiba vesztek. A ködből kilapított tankcsapdák és többhektárnyi szétszaggatott szögesdrót sejlett elő. Az ormokon felállított tüzérségi ütegek torkolattüzének villanása statikus szürkeséggé változtatta a kijelzője felvételeit. Néhány pillanattal később a Land Rablót újabb közeli detonációk ereje rázta meg. A gép eközben átevickélt egy roncson, ami előző életében talán egy Rinó lehetett.

Aximand némán biztatta a pilótájukat, hogy siessen.

A Fészekre indított hadjárat alaposan elkényeztette, ez a mostani, sietős, rázkódással kísért dühödt roham azonban eszébe juttatta a Nagy Hadjárat nyitányát, amikor a légiók még csak keresgélték a számukra testhezálló harcmodort.

A próbálkozás évei voltak azok, lehetőség, hogy újratanulják a két, egymással szemben álló technobarbár törzs véres, izzadságszagú közelharcából továbbfejlődött háborúság leckéit.

Új fegyverek, új technológiák, új transzhumán testek és új testvérek, akikkel együtt kellett küzdeniük. Egy dolog felépíteni egy légiót, és egészen más légióként harcolni.

– Tíz másodperc! – kiáltott hátra a pilótája.

Aximand bólintott, majd ellenőrizte a boltere tárját, és megmozgatta a válltokjában Gyászhuszárt. Egyikben sem talált hibát, csakúgy, mint legutóbb. Fészkelődni kezdett a helyén. Megforgatta a vállait, és az arca elé húzta a pavézéjét. Megfeszítette, majd elernyesztette az állkapcsát.

– Öt másodperc!

A pilóta a hajtóművet bőgetve próbált még néhány métert nyerni a harcosoknak. Egy detonáció elemelte a talajtól az egyik lánctalpat. A páncélos végül a szétroppanó kő morajától és a tiltakozó fém sikolyától kísérve hullott vissza a talajra.

– Kifelé! Gyerünk, gyerünk, gyerünk!

A Land Rabló csikorogva megtorpant. A lecsapódó rohamrámpán át utat talált hozzájuk az odakint tomboló ütközet kakofóniája, detonációk, fegyverropogás, sikolyok és a fémen csattogó fém hangja. Mintha valaki szándékosan torzításig tekerte volna fel a világ hangerejét.

Aximand ziháló lélegzetre figyelt fel a válla mögött, majd elbődült.

– Öljetek az élőkért, és öljetek a holtakért!

Az ősi csatakiáltás önkéntelenül tolult a nyelvére, miközben kivetette magát a káoszba.

A harcosai a szavait ismételve követték.

Lyxnek hála, Raeven kis híján térdig koptatta Vészkorbács lábait, hogy sietve Avadonba érjen, most mégis azt kívánta, bár ne hallgatott volna rá. Először azt hitte, hogy érzéki örömök várnak rá, amikor a nő az éjszaka közepén megjelent az ágya mellett, a húga ehelyett azonban csak véres zsigereket és egy jóslatot hozott.

– A Hatalmas Farkas Avadonba érkezik – ejtette az ölébe a még gőzölgő beleket. – Mikor a tűz ikerfarkasai rád vetik magukat, a torka szabadon marad. Nyisd meg, s a legendák Fehér Nágája megvilágosítja elmédet.

Raeven öklendezve pattant fel, hogy ellökje magától a testvérét, amikor a tekintete megakadt tejfehér, pupilla nélküli szemein. Amikor ő még gyerek volt, az anyja többször is csinált ilyet, és olyankor a látomásai mind igaznak bizonyultak. Így aztán ahelyett, hogy megverte volna, inkább kérdezgetni kezdte.

– Hórusz? Hórusz Avadonba jön?

A nő azonban ernyedten a földre hullott, és se serkentősókkal, se pofonokkal nem lehetett magához téríteni.

Raeven ezután Tyana Kourion és Castor Alcade rosszallásával mit sem törődve összekürtölte a háznépét, és tíz lovagjával az oldalán sietve az északi Avadon felé vette az irányt. Két fia, Egelic és Banan is elkísérte, Osgart, a középső fiát pedig Lupercaliában hagyta, hogy legyen, aki távollétében is képviseli.

Egész éjszakán át tartó erőltetett menetben vágtak át az Untar-magasföldön és a végeláthatatlan termőföldeken…

Hogy aztán ne várjon rájuk semmi.

Dicső gépeik útszéli bakákként várták Edoraki Hakon jelét, hogy mikor vonulhatnak végre csatába. Raeven most is valósággal remegett a dühtől, hogy az a sótlan satrafa nem volt hajlandó beilleszteni őt a csatatervébe.

Vészkorbács karmos lábával kaparni kezdte a talajt, így reagált a haragjára. A fenyegetésjelző auspexe vörös fénybe vonta a sensoriumot, míg fegyverei a szervók vinnyogásától kísérve töltődtek fel. A Hadsereg közelben gyülekező tartalékjai sietve hátráltak el a csatakürtjét megszólaltató lovag elől.

– Ott kéne lennünk a gerinc túloldalán, atyám – szólalt meg Egelic, a legidősebb fia. – Miért nem harcolunk?

– Mert a Molech immár a külvilágiaké – szisszent fel Banan, a család legifjabb férfitagja. – Az Impérium kiherélte a házunkat.

– Elég! – csattant fel Raeven. Banan a maga közel harminc évével megtanulhatott volna már viselkedni, az anyja azonban tejben-vajban fürösztötte. Bárdolatlan viselkedésével és arroganciájával csakis a felsőbbrendűségi tudata versenghetett.

Sok tekintetben fiatalkori önmagára emlékeztette Raevent, csakhogy hiányzott belőle az a karizma és bűverő, amivel könnyedén a magabiztosság álcája mögé rejthette volna az arroganciáját.

Ebben a kérdésben azonban igazat beszélt.

– Gyertek utánam – jelentette ki Raeven, majd a számukra kijelölt zónából a lövészárkok és lőállások közé vonult. A csata arcvonalának határához közeledve Edoraki Hakon parancsnoki bunkeréhez kapcsolta a gépe harctéri kogitátorait. Vészkorbács várakozásteljesen mordult fel, amikor az áttöltött adatok elöntötték a sensoriumot.

Érezte a vér szagát, és hallotta a fegyverek dübörgését. Végre háborúban, igazi háborúban tehette próbára magát, egy kósza mallahagránál vagy egy falkányi xenosmilusnál jóval izgalmasabb ellenféllel szemben. Raeven érezte a lovag korábbi pilótáinak visszhangját, és szinte hallotta, hogyan tüzelik fel csatára szomjazó hangjukkal a harci drogoknál is hatékonyabban a testét.

Biztos volt benne, hogy most már akkor sem tudná visszafordítani a gépét, ha akarná.

Átvonult a lőszerraktárak, Trójaiak, tüzérségi ütegek és a hátsó arcvonal katonáinak kaotikus összevisszaságán. A lovagjai engedelmesen követték, és közben hetvenkedve hencegték el egymásnak, hány ellenséggel fognak végezni.

A sensoriumon egymást érték a Hakon saját pecsétjével ellátott sürgető figyelmeztetések, ő azonban rájuk sem hederített és tovább gyalogolt a legközelebbi szikla pereméhez.

Az orom és a földnyelv vége között kifacsart, torz fémdarabok fél kilométer széles, lángoló temetője húzódott. A pokoli tájban egymást érték a tüzek nyaldosta bombatölcsérek, szétlőtt tankok és a százával kiterített, csonkolt tetemek.

A part mentén több ezer, pavézével felszerelt óriás rohamozott előre. A pajzsaik megfelelő védelmet jelentettek a kis és közepes űrméretű fegyverekkel szemben, a Hakon által rájuk fogott gyilkos szerszámokkal szemben azonban nem. A rohamozó egységek testek egész ösvényét hagyták maguk után. A végtagjaiktól megfosztott tetemekből fröcskölő vér lassan megtöltötte a bombatölcséreket.

Raeven sosem látott még ennyi űrgárdistát, el sem tudta képzelni, hogy létezhetnek egyáltalán ennyien. Vészkorbács egyre csak nógatta, hogy vonuljon ki ellenük végre, és dicsősége teljes pompájában zúzza péppé az egyik közeledő pajzsháromszöget.

– Gyerünk, atyám! – sürgette Banan. – Törjük meg őket! Verjük szét egyesével a pajzsaikat, míg végül az egész támadás kudarcba fullad!

Ki akarta adni a parancsot. Ó, de mennyire ki akarta adni a parancsot!

– Igen, egy, két vagy talán akár három pajzsfalat is feltörhetnénk, de ott véget érne a dal – jegyezte meg, és közben érezte gépe vonakodása feletti haragját. – Aztán a tüzérség elzár minket egymástól, hogy a gyalogság martalékává váljunk. Nemtelen halál lenne, nem lovaghoz méltó.

Kis híján felkiáltott a lovagja dacos idegi válaszimpulzusától. Amikor újra kinyitotta a szemét, a tekintete rögvest megakadt a hullámtörőket átszaggató, majd könyörtelenül a tankcsapdák közé zuhanó és azokat szétlapító, megerősített Land Rablón.

Mindkét lánctalpszoknya felett egy-egy farkasfejes lobogó csattogott. Egy lézerágyú nyalábja Raeven szeme láttára kapta telibe az oldalát ott, ahol más Rablókon az oldalágyú szokott lenni. A sugárnak lyukat kellett volna égetnie a páncélosba.

A lövés energiája ehelyett éles villanás kíséretében, ártalmatlan tűzköpenyként oszlott szét, ami csak a kettős lobogókat gyújtotta lángra.

– Fáklyapajzs – ismerte fel azonnal a Vészkorbácsot is oltalmazó mezőhöz hasonló technológiát.

Mikor a tűz ikerfarkasai rád vetik magukat, a torka szabadon marad.

– Lupercal – lehelte Raeven.

Grael Noctua csizmájának talpa alatt megremegett és több helyen is behorpadt a fedélzet, mintha nyílhegyek vertek volna végig rajta. A Mennykősólymok spártai egyszerűségű járművek voltak, könnyen és gyorsan legyártható igáslovak.

Ennélfogva feláldozhatóak.

Ami szemernyit sem nyugtatta meg a fedélzetén utazókat.

Grael Noctua egy füstölgő hátirakéta súlyával a vállán guggolt a rámpa tövében. Hallotta a torziós kábelek csattanását és a pilóta kétségbeesett kitérőmanőverei ellen tiltakozó szegecselt szárnyak nyikorgását.

A gép mozgását követni próbáló légvédelmi ütegek lövedékei körbenyaldosták körülöttük az égboltot. A felhők közt dobpergésként robbantak a repeszgránátok. Hat harcos is a földre rogyott, ahogy a burkolaton át utat találó páncéltörő lövedékek véres cafatokká szaggatták a testüket.

Az izzó lövedékek egyik ösvénye aztán összetalálkozott a jobb oldali szárnnyal. A legtöbb golyó a hajtóművet érte, néhány azonban egyszerűen letépte a csűrőlapot.

– Utánam! – bődült el Noctua.

Az ugrófény ugyan még nem váltott át borostyánsárgáról, de ha nem ugranak le most erről a halálra ítélt gépről, akkor ők is vele halnak. A darabokra robbanó jobb oldali hajtómű oldalra lendítette a Mennykősólymot.

Noctua ellökte magát, majd a combjaihoz szorította a karjait. Nem győződött meg róla, hogy a harcosai követik-e. Vagy igen, vagy nem. Földet éréskor úgyis megtudja.

Fentről érezte a Mennykősólyom detonációját. Remélte, hogy a lángoló roncs nem fogja elsodorni. Elvigyorodott, amikor belegondolt, hogy mit szólna hozzá Falkus és Ezekiel. Gyors egymásutánban három másik ágyúnaszád robbant darabokra, de lehetett akár több is, nem számított. Mindenki tudta, hogy a repülők feláldozhatóak. A levegőben hemzsegtek a rohamosztagos légiósok.

Ahelyett, hogy rájuk pazarolta volna a figyelmét, a gyorsan közeledő talajra koncentrált.

A tüzérségi és kézifegyverek egymást átfedő zárótüze megakasztotta a parton harcoló testvérei előrenyomulását. A homokos fekete tengerpartról eszébe jutott az Isstvan V mészárlása, ezúttal azonban Hórusz Fiai hullottak, mint a legyek.

Noctua a közvetlenül Hórusztól kapott célpont felé irányította sziklaként zuhanó testét. Minden lőállás, lövészárok és bunker ott volt, ahol a Hadúr megjósolta.

Halandók. Milyen kiszámíthatóak.

Az egyik durván erődített bunker felett folyamatosan ott villogott egy, a homlokát díszítő jelhez hasonló félhold alakú ikon. A külső védművekkel és kis hatótávolságú elhárítóütegekkel megerősített épületet és az arcvonal környező szeletét több száz katona őrizte.

Noctua a talaj felé lendítette csizmás lábait, és egy gondolati paranccsal aktiválta a sikítva kék lángot okádó hátirakétákat. Saját kezűleg alakította át a légbeömlőket és a kivezetőket, hogy ilyen hangot adjanak ki.

A zuhanás sebessége szinte azonnal megtört. A Mournival tagja a szétroppanó kő robajától kísérve ért földet. A hátirakéta tüze megpörkölte berogyasztott térde mögött a bunker tetejét. A harcosai pillanatokkal később zuhantak le köré. Mire leoldotta a mellvértjére erősített két olvasztártöltetet, huszonhat különböző becsapódást regisztrált.

Ennyi több mint elegendő lesz.

Lecsapta a tölteteket, és egy gázfröccsel ismét a levegőbe lökte magát. A harcosai követték a példáját. Az utolsó alig emelkedett a levegőbe, amikor az ötvennyolc olvasztártöltet egyszerre berobbant.

Noctua kiiktatta a hajtóműveit, és kardot, valamint boltert rántva zuhant át a bunker átszakadt tetőzetének füstölgő romjai közt. A robbanószerek teljesen megsemmisítették a felső szintet, és csak üvöltő, sikoltó húsdarabokat hagytak maguk után. Az űrgárdista súlyánál fogva szakította át a következő szint meggyengült födémjét, és egy projektorasztal maradványainak tetején landolt.

Minden irányból döbbenten, partra vetett halakként tátogó halandók vették körül. Noctua közéjük ugrott, s míg agyonlőtt kettőt, kardja egyetlen csapásával további hárommal végzett. A hullák még a földre sem rogytak, mikor már újra mozgásban volt. Az erőteljes becsapódások nyomán por és törmelék szitált az alig néhány másodperccel ezelőtt még parancsnoki főhadiszállásként működő terem padlójára.

A romok közül porlepte harcos istenek emelkedtek fel és mészároltak le mindenkit, aki a kezük ügyébe került. A bolterlövedékek felrázott amaseces üvegekként robbantották szét a repeszálló páncélt viselő katonákat.

Az artériás vér egymást keresztező ívekben fröccsent fel a falra. Az üvöltő lánckardok végtagokat metszettek le, és cafatokká tépték a húst.

Noctua észrevette a bejárati ajtók mellé süllyesztett alkóvokból előlépő, arctalan sisakot viselő thallaxikat. A villámszóróik sisteregve nyitottak tüzet, az űrgárdista azonban rakétája lángoszlopa hátán száguldott át a nyalábok felett. Épp a két thallaxi közt ért földet. Az egyiküket egyszerűen lefejezte, a másiknak pedig golyót röpített az arcába.

Hórusz Fiainak egy másik csoportja közben levágott még kettőt, míg egy újabb párt még azelőtt lekaszáltak, hogy elsüthették volna a fegyvereiket. Noctua megtámasztotta magát egy sor párhuzamos csővezeték és recsegő kogitátorkupola közt. Fellángoló hátirakétája szénné égette a gépharcosok tetemeit. Sprintelve ért földet, és lendületből a megmaradt utolsó thallaxi mellébe térdelt.

A becsapódás ereje üvegként zúzta szét a Lorica Thallax egységet. Az acélba ágyazott gerincoszlop és koponya ernyedten zuhant a törmelékkel felszórt padlóra. Az utolsó megmaradt harcosnak sikerült csípőből elsütnie a plazmavetőjét, és mély árkot szántott a vállvasába.

Noctua dühödten döfte át a vállát.

A penge a lapockájánál tört elő a kiborg testéből, aki gépi fájdalomkiáltással, bűzhödt létfenntartó folyadékokat eregetve omlott össze.

Az űrgárdista idegesen forgatta meg a vállait, hogy ennek a kiborg valaminek sikerült ennyire közel jutnia hozzá. Csak most érezte meg igazán saját égett húsa kínját. A fájdalomra gondolva nézett le, és vette észre a combjából kiálló vonóvasat és a mellkasából meredező thallaxi kést.

Az utóbbi nem ütötte át a vértet, az előbbi viszont teljesen átdöfte a combizmát. Furcsa, hogy nem érezte meg. Kitépte a sebből a vasdarabot, és a fájdalom édes ízét ízlelgetve figyelte a sebből szivárgó vért.

Félrehajította a vasrudat, és a szignálmesteréhez fordult.

– Állítsd fel a jeladót – parancsolta, és intett a romokban heverő hololitasztal felé. – Az a hely ott jónak tűnik.

Ekkor sipító lélegzetvételre lett figyelmes. Alig nézett le, máris észrevette, hogy az állomás parancsnoki személyzetének egyik tagja még életben van. Egy haldokló asszony egy aranymotívumokkal futtatott lézerpisztollyal a kezében. Archaikus, barokkosan túldíszített fegyver volt, de a birodalmiak úgyis imádták kicicomázni a holmijukat.

Noctua rangjelzéseket látott a sivatagi fosztogatóhoz hasonló szemkötőt és gyíkbőr burnuszt viselő nő gallérján. Aximanddal ellentétben nem vesződött vele, hogy tanulmányozza a Molechen szolgálatot teljesítő regimentek rangjelzéseit, az asszony azonban egyértelműen a tápláléklánc csúcsán állhatott. A burnuszt eláztatta a vér, míg az arcára csúszott szemkötő alól betegségtől elsorvadt, üres szemgödör tekintett a világra.

Noctua a fájdalom mámorától megrészegülve tárta szét a karjait.

– Gyerünk hát – jelentette ki. – Mutasd, hogy tudsz lőni.

– Örömmel – nyögte Edoraki Hakon, és volkita pisztolyával szíven lőtte Grael Noctuát.

A csatazaj egy Megvető csatagigász öklének erejével püfölte Aximandot. A testét lökéshullámok, míg a pajzsát lövedékek sokasága ostromolta. A folyamatos tüzérségi zárótűz minden lépésüket megnehezítette. A páncélosok lánctalpainak súlya vörös péppé passzírozta a bombatölcsérek mélyén lötyögő felfoghatatlan mennyiségű vért.

Gépágyúk és nehézbolterek tüze szaggatta fel a partvonalat. Hórusz Fiainak pajzsai a lövedékek oroszlánrészét eltérítették ugyan, de nem az összeset. Aximand az Isstvan óta nem látta elesni ennyi testvérét.

Lassítás nélkül gyalogoltak keresztül, és nyomták a palahomok lemezei közé halott légióstársaik égett páncélba bújtatott testét. A harcképtelenné vált testvéreket patikáriusok és jobbágyok vonszolták félre, merőben feleslegesen. A légiónak nem volt szüksége olyan testvérekre, akik a sebeik miatt nem tudták tartani a lépést.

Hagyni kéne meghalni őket, gondolta Aximand.

Az oldalukon elszáguldó Land Rablók felverték a fekete homokot és az állott vér tócsáit. Az önjáró lánctalpas lövegek egyszerre köpték magukból a golyókat és a füstölgő töltényhüvelyeket. Egy karját vesztett csatagigász körbe-körbe sétálgatott, mintha az elveszett végtagját keresné. A fejük felett rakéták cikáztak, míg a túlnyomás kitépte a tüdejükből a levegőt.

A levegőt megülte a túlmelegedett ütegek, az olvadt acél, az égett hús és a kiontott zsigerek bűze.

A birodalmiak vonala az ágyúk füstjének függönye mögé veszett. A miazma mélyén pictvakukként villództak a torkolattüzek. Az égen bimbózó detonációk közt fekete füstcsíkok jelezték a kilőtt ágyúnaszádok útját.

– Kemény csata – jegyezte meg Yade Durso. Egy pajzs felső pereméről lepattanó gépágyúlövedék kettéhasította a sisakját. A résből vérvörösen szivárgott elő a vére, de a szemlencsék épen maradtak.

– Ennél csak keményebb lesz – felelte Aximand.

Valami ekkor a partra zuhant, és saját darabjait és testeket szerteszét szórva végigbucskázott a homokon. Kis Hórusz Viharmadárnak vélte, de még azelőtt felrobbant, hogy jobban szemügyre vehette volna.

Ezután egy újabb ágyúnaszád, egy Mennykősólyom zuhant le nem messze tőlük, orral előre. A becsapódástól felvert palahomok éles szemcséi kilőtt puskagolyókként cikáztak. Egy tucatnyi légiós roskadt a földre, mintha mesterlövészek végeztek volna velük. Egy éles szilánk telibe találta Aximand sisakját, és megrepesztette a bal oldali szemlencséjét. A látása elködösült egy pillanatra.

Az elvesztett lendülettől megdőlő ágyúnaszád egyik szárnya megakadt a palában, amitől az egész gép a hátára borult. A másik szárny száraz gallyként tört össze, majd darabokra hullott, amikor becsapódott. A pörgő, lángoló roncs elsodort egy csapatnyit Hórusz Fiaiból, majd ahogy a hajtóművek túlforrósodtak, óriási tűzgolyóvá robbant. A turbinalapátok elhajított pengék módjára cikáztak a levegőben.

– Lupercal nevére – szitkozódott Aximand.

– Sose hittem, hogy egy nap örülni fogok neki, hogy egyszerű talpas vagyok – emelte meg a pajzsot tartó kezére tekert arany ikonját Durso.

Aximand megrázta a fejét.

– Nem róluk beszélek – mondta. – Oda nézz!

Az előttük álló három Land Rablót mintha egy titán rombolópörölye találta volna telibe. Az egyikből csupán kiégett torzó maradt, olvadt tetemekkel a lecsupaszított bordái közt. A másodikból egy maroknyi harcos kecmergett elő. A páncéljukat nem a tűz mocskolta feketére, eleve erre a színre festették őket.

– A Justaerinek nem az első kapitány mellett harcolnak? – ismerte fel a terminátorok nehézvértezetét Durso.

– Nem mindegyikük – válaszolta Aximand.

A harmadik Rablót díszítő két farkasfejes zászló lángokban állt. A páncélos burkolatát egy iszonyatos erejű becsapódás szaggatta fel.

Hórusz a tank oldalánál térdelt, és a harckocsira simította karmos kezét, mintha gyászolná. Sötét páncélját elborította a vér, az oldalából pedig lándzsaként meredezett elő egy acélrúd.

– Lupercal… – Hiába az ipari méretű mészárlás, a magányos harcos (de milyen harcos!) látványa mégis teljesen megbabonázta Dursót.

– Hórusz Fiai! – engedte ki a hangját Aximand, és futásnak eredt. – Hozzám!

A Land Rabló mélyéről füst kígyózott elő. A fekete miazma mélyéről torz, lángoló testű harcosok léptek a csatatérre. A sisaklencséik a katakombákban porosodó csontok fehérjével izzottak.

Nem lustaerinek voltak, hanem annál sokkal rosszabbak.

Hogy is hívta őket Maloghurst?

Lupercinek, vagyis Farkastestvéreknek.

Serghar Targost egészen más névvel illette őket, miután a narthecium-szervitorok végre eltávolították a torkát összetartó varratokat.

Ikerlángok.

Aximand most értette meg, hogy miért hívta így őket. A testüket teljesen fekete páncél borította. Csakhogy a lustaerinek vértjével ellentétben az ő lemezeiket nem a festék és nem is a korom, hanem a bensőjükben lángoló immatériumtűz mázolta sötétre.

Ger Gerradon lépett elő elsőként. Aximand lelki szemei előtt ismét felsejlettek a Mauzolitika padlóján kivérző testvére mellkasából kiálló ikerkardok. A vértezetét mardosó lángok látszólag a legkevésbé sem zavarták, ahogy a roncsból nyomába szegődő hét másik szörnyeteget sem.

Legalább száz légiós sorakozott fel Aximand mellett. A köd lehetetlenné tette, hogy pontosan számba vegye őket. Ugyanazt látták, amit ő. A Hadúr élete veszélyben forgott.

A Mechanicum biztosította őket, hogy a Land Rabló a titánok fegyverzetét kivéve bármi másnak ellenáll, márpedig a felderítőjelentések szerint a birodalmi légiók egyelőre egyetlen nagy tömegű gépe sem járt ki a csata-mezőre. De akkor mi tehette ezt?

Nem kellett soká várnia a válaszra.

Karmazsinvörösben és aranyban pompázó gigászokként bontakoztak ki a füstből. Lemezes vértezetükön büszke lobogók csattogtak. Karmos lábuk dübörgése és vadászkürtjeik rivallása megrengette a talajt.

A Molech lovagjai energiától szikrázó lándzsákkal és üvöltő kardokkal rohamozták meg a Hadurat.