TIZENÖT

 

Hypnos barlangja

Fehér Nága

Tüzes angyal

 

A papok hamarjában kerítettek a Hadúr számára egy új Land Rablót, majd ismét kijelentették, hogy a fáklyapajzsokkal, lökéselnyelő iondiszruptorokkal ellátott, rétegelt és hegesztett keramitlemezekkel borított, lepel- és repeszgránátvetőkkel felszerelt páncélos egy istengépet leszámítva bármilyen fegyverrel szemben tökéletes védelmet jelent.

Hórusz beleegyezésével Ezekiel tizenhatot koncolt fel közülük, hogy emlékeztesse rá őket, mi történt, amikor legutóbb ennyire biztosak voltak magukban.

A páncélos egy Untar-magasföldnek nevezett lánchegység lábánál állt, alapjáraton dohogó motorral. Több ezer másik, aprócska erőddé összekapcsolt harckocsi vette körül. A Hadurat óvó védművek láttán még a Vas Úr is elismeréssel szólt volna.

Az ellátóegységek, tartálykocsik, lőszerszállítók és a Mechanicum teherjárművei összefüggő sorban kígyóztak vissza egészen a partvonalig. A gépek között Szelindekek portyáztak éber juhászokként, míg Hóruszt a Legio Vulcanum két Hadura védelmezte.

Lupercal a Mournival tagjainak gyűrűjében hágott fel a hegyekbe vezető dombok oldalán. Az inkább mozgó tankoknak, semmint páncélos harcosoknak látszó lustaerinek valamivel lemaradva lábaltak utánuk.

Ger Gerradon és a Lupercik is odakint voltak, és láthatatlanul követték őket. Hórusz a szájpadlásának viszketéséből érezte a közelségüket. Nem látta őket, a jelenlétükhöz azonban nem férhetett kétség.

A fejük felett zavaros üledékszínben játszott az égbolt, míg a hegycsúcsok közé csapódott űrhajók és orbitális platformok roncsai közül fekete füstoszlopok kanyarogtak a felhők közé.

A horizonton szétfutó paplanvillámok nappali világosságba vonták a tarajos gerincű hegyeket. A kitartóan zuhogó eső egymás után szülte a sziklák közé az újabb és újabb vízeséseket. Hórusz ismert ezeknél tekintélyesebb hegyeket is, innen nézve mégis ezek látszottak a legmagasabbnak, amiket valaha látott. Úgy nyújtóztak felfelé, mintha meg akarnák karcolni a holdat.

A szürkében játszó felhők alatt Tűzmadarak és Mennykősólymok cikáztak. Távoli hangjuk elkeveredett valamiféle dübörgéssel, ami leginkább távoli tüzérségi zárótűzre hasonlított. Az alacsony orbitális pályán tomboló tűzváltások teljesen összezavarták a bolygó légkörét. Bolygószerte egymást érték az erősebbnél erősebb viharok. Hórusz tudta, hogy egyre csak erősödni fognak, míg végül egy végső, apokaliptikus erejű vihart követően kitisztul az ég.

– Őrület csak úgy megállni itt – jegyezte meg az esővíztől és a holdfénytől csillogó páncéljában Abaddon. – Túl nyílt a terep. Először azok az ágyúnaszádok a Fészken, aztán meg ezek a lovagok. Mintha szándékosan akarnád kitenni magad a veszélynek. A mi dolgunk, hogy magunkra vállaljuk ezt a kockázatot.

– Elég régóta ismersz ahhoz, hogy tudd, nem ilyen fából faragtak, Ezekiel – válaszolta Hórusz. – Harcos vagyok. Nem tudom folyton hátradőlve várni, hogy mások ontsanak vért helyettem.

– Túl értékes vagy – erősködött az első kapitány.

– Lerágott csont már ez a téma, gyermekem – jelentette ki olyan hangsúllyal Hórusz, hogy mind a négyen tudják, a továbbiakban nem hajlandó vitát nyitni a kérdésről.

Abaddon annyiban hagyta a dolgot, de tudta, hogy jó vadászkopóként csak idő kérdése, hogy mikor veszi fel ismét a vita fonalát.

– Legyen. De minél többet késlekedünk, azok a mocskok annál jobban beássák magukat – morogta az első kapitány.

– Te még mindig azt hiszed, hogy ez a világ számít bármit is? – kérdezte a halandókhoz hasonlóan kifulladva Noctua. Hórusz megtorpant, és hallgatni kezdte az eső dobolásán át Grael szívverését. A másodlagos szerv még mindig nem nőtt fel maradéktalanul a feladathoz, a keringési rendszere pedig talán sosem nő majd fel a továbbfejlesztett szervezetének elvárásaihoz.

– Hogy érted azt, hogy számít? – kérdezett vissza Abaddon.

– Úgy értem, mint katonai célpont, amit meg kell hódítani és meg kell tartani.

– Hogyne számítana – jelentette ki Abaddon. – A Molech egy lépcsővilág. Ha a sarkunk alá hajtjuk, miénk az Elliptikus Ösvény feletti ellenőrzés, ahonnan könnyedén elérhetőek a Solar Segmentumba vezető immatériumösvények és a Külső Rendszerek erődvilágai. Ez a bolygó a Terra ellen indított támadás fontos eleme.

– Tévedsz, Ezekiel – szögezte le Aximand. – Ez az invázió sosem a területszerzésről szólt. Amint megnyerjük ezt a harcot, azonnal feladjuk a Molechet. Nem igaz, uram?

– De igen, Kis Hórusz – értett egyet a Hadúr. – Valószínűleg így lesz. Ha igazam van azzal kapcsolatban, hogy mit talált itt a Császár, akkor többé nem számít, mely világok állnak az irányításunk alatt, csakis az, hogy mi történik, amikor szembenézek atyámmal. Mindig is ez állt ennek a támadásnak a középpontjában.

– Akkor miért harcolunk úgy, mintha érdekelne minket ez a koszfészek? – kérdezte Kibre. – Mi végre ez az egész felszíni támadás?

– Mert amit itt magunkhoz veszünk, többet fog érni, mint száz hasonló koszfészek – magyarázta Hórusz. – Bíznotok kell bennem, hogy így lesz. Ugye bízol bennem, Falkus?

– Hogyne, uram.

– Remek. Akkor elég a kérdésekből – bólintott Lupercal.

– Hamarosan elérjük a barlangot.

– Milyen barlangot? – értetlenkedett Aximand.

– Ahol a Császár elfeledtette velünk a Molechet.

Az asszony durva nadrágja dokkmunkást vagy tengerészt sejtetett, bár a rengeteg vér alatt ezt nem volt könnyű megállapítani. A mellkasa ütemtelenül, rángatózva emelkedett és süllyedt. Minden lélegzetvétel felért egy kisebb győzelemmel. Egy zokogó férfi két kisgyerekkel a nyomában hozta Noama Calver elé. Könyörgött, hogy mentse meg, a nő pedig elhatározta, hogy minden tőle telhetőt meg fog tenni érte.

– Mi történt vele? – kérdezte a százados, miközben egy ollóval levágta a pácienséről a véres ruhadarabokat.

A férfi először nem felelt. Egész testében rázta a zokogás. Könnyei eláztatták nyílt, őszinte arcát. A két kislány sokkal jobban tartotta magát, mint ő.

– Többet tehetek érte, ha tudom, hogy mi történt – magyarázta Noama. – Magát hogy hívják? Azt meg tudja mondani, ugye?

A férfi bólintott, majd a ruhája ujjával törölte le az arcáról a takonnyal kevert könnycseppeket, akár egy gyerek.

– Jeph vagyok – mondta végül. – Jeph Parsons.

– És honnan jöttek, Jeph? – érdeklődött Noama.

A nő felnyögött, amikor elkezdte letisztogatni a bőrét, és felcsatolta az életfolyamatokat megfigyelő berendezéseket. A nő a sérüléseihez képest meglepő erővel küzdött ellene.

– Nyugalom – csitítgatta Kjell, és leszorította a karját.

– Jeph? – kérdezett rá újra Noama. – Rám figyeljen.

A férfi azonban nem tudta elszakítani a tekintetét felesége szétszabdalt testéről és a hordágyról csöpögő vérről. A nő felemelte a kezét, és megragadta a férfi karját, véres nyomokat hagyva a csuklóján. Noama látta rajta, hogy erős teremtés, és még ilyen állapotban is képes vigaszt nyújtani a körülötte állóknak.

Jeph vett egy mély levegőt.

– Aliviának hívják, de utálja ezt a nevet. Túl hivatalosnak tartja, ezért mind Livnek szólítjuk, és amúgy Larsából jöttünk.

Hórusz Fiai jelentős erőket dobtak harsára, és egyetlen éjszakányi, késhegyre menően brutális csatában elsöpörték a várost védő katonai erőket. A kikötő az ellenség kezére került, ami csakis rosszat jelenthetett.

– De sikerült kijuttatni onnan a családját – bólintott Noama. – Szép munka. Többet ért el, mint a legtöbben.

– Nem – rázta meg a fejét Jeph. – Ez mind Liv érdeme. Ő az erősebb kettőnk közül.

A doktornő már korábban levonta ezt a következtetést. Alivia karcsú, szikár megjelenése a katonákét idézte, de egyértelműen nem a Hadsereg kötelékébe tartozott. Fakó tetoválást viselt a jobb karján, egy körbe zárt háromszöggel és egy szemmel a közepén. A kifröccsent vér eltakarta a kör mentén sorakozó betűket, amiket Noama akkor sem ismert volna fel, ha tisztán látja őket.

Repeszt kapott az oldalába, és néhány üvegszilánkot az arcába. Egyik sem tűnt életveszélyesnek, mégis rengeteg vért veszített egy bordakosara alatti sebből. A megfigyelőegység kijelzőjén szereplő adatok nem festettek túl rózsás képet a jövőjéről.

– Az Ambrosius Körgyűrűn csatlakoztunk egy menekültkaravánhoz. – A szavak most már szabadon áradtak Jeph szájából, mintha átszakadt volna benne egy gát.

– Liv azt hitte, hogy sikerült elég gyorsan kijuttatnia minket Larsából, az árulók azonban utolértek minket. Tankokkal, ha jól láttam, de fogalmam sincs, milyenekkel. Azonnal tüzet nyitottak ránk. De miért? Egyszerű emberek vagyunk, nem katonák. Gyerekek is voltak velünk. Miért lőttek ránk?

Értetlenkedve rázta meg a fejét. Fel nem foghatta, hogyan nyithat tüzet valaki fegyvertelen civilekre. Noama pontosan tudta, mit érez.

– Majdnem megcsinálta – temette a tenyerébe az arcát a férfi. – Kis híján sikerült elmenekülnünk, de aztán felrobbant mellettünk valami, levitte az ajtót, és… a Trónra, látja, mit művelt vele.

Noama bólintott, majd beletúrt a nő bordakosara alatt éktelenkedő sebbe. Az ujjai beleakadtak egy recés tárgyba, nem sokkal a szíve alatt.

Srapneltöredék. Jó nagy. A sebből ömlő vér mennyisége alapján átmetszhette a bal oldali szívkamrát. Egy megfelelő medikai egységben gyerekjáték lett volna megmenteni Alivia életét, a Galenust azonban nem készítették fel ilyen bonyolult beavatkozásokra. Felnézett Kjellre. A férfi is látta a kijelzőt, és tudta, amit ő. Felvonta a szemöldökét.

– Meg kell próbálnom – felelte a ki nem mondott kérdésre a doktornő.

Jeph nem fogta fel a szavak súlyát, csak beszélt tovább.

– Mindenkit megöltek, de Liv úgy vezette az öttengelyest, mintha vadászgép lett volna. Csak úgy röpködtünk a kabinban a sok éles kanyartól, fékezéstől meg a többitől.

– Kivezette magukat egy páncélosroham útjából? – kérdezett vissza elismerő arccal Kjell, miközben kiválogatta az Alivia testének feltárásához szükséges eszközöket. – Micsoda asszony lehet!

– Majdnem szétégette a motort – helyeselt Jeph. – De azt hiszem, pont ezért akart öttengelyest. Nem a legjobbak a szakmában, de a blokkban van kakaó.

Noama páciense arcára szíjazott egy altatómaszkot, és maximumra tekerte az átfolyást. A vérzés üteméből ítélve gyorsan kellett cselekedniük.

– Kijuttattad a gyermekeidet – súgta oda a nőnek. – Megmentetted őket.

Alivia szemei felpattantak. A százados kétségbeesést olvasott ki a tekintetéből.

– Kérem… a könyv… azt mondja… el kell juttatnia… Lupercaliába – lihegte a maszkba. – Ígérje meg… hogy… elvisz minket odáig…

A nő megragadta a százados kezét, és erősen megszorította. Bátorság és meggyőződés áradt az érintéséből. Noama számára a következő pillanattól kezdve semmi más nem számított, csak az, hogy beteljesítse Alivia utolsó kívánságát. A nő csak akkor engedte el, amikor az altató elkezdte kifejteni a hatását.

– Elviszem oda magukat – Ígérte, és tudta, hogy olyan komolyan gondolta, mint eddig még soha semmit az életében. – Mindannyiukat.

Alivia azonban már nem hallotta az ígéretét.

A Molech behódoltatása óta eltelt évtizedekben egy hatalmas ragadozó fészkelhette be magát a barlangba. A Szelindekek számára is elég magas bejárat körül szétszórt csontok hevertek, és még az eső sem tudta elnyomni a félig szétrágott tetemek bűzét. A barlang szája körüli süppedős, saras ingoványban még látszottak a csatagigászok karmos talpának méreteit megszégyenítő lábnyomok.

– Miféle lény hagyhatta ezeket? – térdelt le a mocsokba Aximand.

Hórusz nem tudott felelni a kérdésre. Nem emlékezett a nyomokhoz köthető lényekre, ez azonban a bolygóra vonatkozó töredékes emlékeiből kiindulva nem lepte meg különösebben.

De közben mégis.

A Császár nem törölte ki az emlékeit, csupán módosított rajtuk. Egyeseket kiszürkített, másokat elhomályosított. A Hadúr ismerte a Molech őshonos bestiáit. A szemükbe nézett a lovagi házak erősségeinek falain, és látta felboncolt tetemeiket az illusztrált bestiáriumok lapjain.

De akkor miért nem ismerte fel ezeket a nyomokat?

– Uram? – nézett fel rá Aximand. – Mi vár ránk odabent?

– Nézzük meg – söpörte félre a kételyeit, és indult meg a barlang belseje felé Hórusz. A Justaerinek páncéljába épített lámpák szétoszlatták a nyílás sötétségét, míg Hórusz energiakarmának fénye halovány, kékes derengéssel világította meg a falakat, ahogy utánuk lépett. Az árnyékok vad táncot jártak az éles peremű sziklákon. A Hadurat Abaddon követte, aztán Kibre, Aximand és végül Noctua.

A visszhangos, a fényt furcsán torzító járat nagyjából száz méteren át kanyargott a hegy belsejében. A hegy mikroszkopikus méretű repedésein át beszivárgó esővíz megcsillant a hadihajók fő közlekedőfolyosóit idézően magas járat falain, a lecsöppenő cseppek és a zseblámpák fénye nyomán derengő szivárványok futottak szét.

Azonnal megtorpantak, amikor mély, torokhangú morgásra lettek figyelmesek a barlang mélye felől. Bármi élt is itt, észlelte a területére tévedő behatolókat.

– Bármi is az, jobb lenne békén hagyni – jegyezte meg Kibre.

– Most az egyszer egyet kell értenem Falkusszal – tette hozzá Noctua.

– Nem – jelentette ki Hórusz. – Továbbmegyünk.

– Sejtettem, hogy ezt fogod mondani – dörmögte Abaddon.

– És ha beleszaladunk a hang forrásába? – kérdezte Aximand.

– Akkor megöljük.

A Mournival tagjai lőfegyverekkel és pengéikkel a kezükben húzódtak közelebb egymáshoz. A pára áttetsző cseppekben ült ki a páncéljaik peremére és sziszegve forrt el az energiafegyvereiken.

– Tudod, mivel állunk szemben, igaz? – kérdezte urát Aximand.

– Nem – rázta meg a fejét Hórusz. – Fogalmam sincs.

Ismét megütötte a fülüket a nyáltól csöpögő fogak mögül feltörő reszelős lehelet hangja. Annak ellenére vonzotta a primarchát, hogy agya egy apró szegletében tudta, hogy bármi rejtőzzön is a hegymélyi járatok árnyai közt, azt még ő sem tudja legyőzni.

A gondolat puszta idegensége megállásra kényszerítette.

Csak ez a természetével szöges ellentétben álló gondolat ébresztette rá a pszichéje gátjait áttörő, leheletfinom érintésre. Nem támadásnak, behatolásnak érződött, hanem a barlang immanens tulajdonságának.

Vagy annak, ami egykor itt történt.

Ismét útnak indult, és hamarosan egy nedvességtől csöpögő sztalaktitokkal és pengeszerű sztalagmitokkal pettyezett, széles barlangteremben találta magát. Néhány közülük furcsa szögben álló, nedves csontokat vagy torz inakat formázó oszlopokká olvadt össze.

A terem közepét egy állott vízzel teli, sima tükrű tó foglalta el. A partját rohadt növények, bűzlő ürülék és embernél magasabb csonthalmok borították. Hórusz Fiainak légzőnyílásaiból fehér fodrokban bodorodott a levegő a hirtelen beálló hidegben.

A Hadúr keze libabőrös lett, amikor felfigyelt valami egyszerre bántóan ismerősre és teljesen idegenre. Utoljára a villám sújtotta torony tövében érzett hasonlót, ez azonban más volt. Erősebb, intenzívebb. Mintha az atyja folyton a látótere határán egyensúlyozna, és az árnyak közül figyelné. A Justaerinek pásztázó lámpáinak fényében megnyúltak és táncra perdültek az árnyak.

– Jártam már itt – jegyezte meg Hórusz, majd levette és az övére csatolta a sisakját.

– Emlékszel erre a barlangra? – érdeklődött Aximand, és csatlakozott a szétszéledő Mournival-harcosokhoz és a terminátorokhoz.

– Nem, de minden idegszálam azt sugallja, hogy nem először vagyok itt – indult el Hórusz is.

Az áttetsző oszlopokon és a kristályalakzatokon átszűrődő fény epezöld, burjánzó lila és zúzódássárga színekkel festette meg a falakat. Szó szerint úgy festett, mintha a hegy zsigerei közt állnának. Egy emésztő-kamrában. Az egyik harcos lámpájának fénye Hórusz szemében ugyanúgy csillant meg, mint egy hatalmasra nőtt hold fénye.

De nem a Moleché, hanem a Terráé. A tó hirtelen egyenletes vízfelszín helyett az időre nyíló ablakká változott. Újra a Tuz Gülü partján találta magát, az apja oldalán, ahogy lapos köveket hajigái a Hold tükörképe felé. Még a víz erőteljes sóillatát is érezte.

A fénypászma azonban továbbállt, és ezzel szertefoszlott az illúzió is. A víz ismét víz lett.

Hórusz egyre növekvő céltudatossággal indult a tavacska felé. A falakon természetellenes árnyak úsztak, míg a víz mélyéről mintha ezernyi ember suttogása szállt volna fel. Hátrasandított a Mournival tagjaira. Vajon ők is látták az árnyakat, hallották a hangokat? Kételkedett benne.

Ez a barlang nem csak ebben a világban létezett, és bármi horgonyozta is ide, az már erősen meggyengült. Már azzal is az elfoszlott szálakat rángatja, hogy egyáltalán idejött. Lelki szemei előtt ismét szerves szellemképek, csontok, inak, az elme belső felépítése sejlett fel.

– Szóval ezen dolgoztál itt – fordult körbe egy helyben állva. – Átvágtad a valóságot, majd átformáltál minket, hogy elfelejtsük, amit láttunk.

– Uram?

Hórusz magában bólintott.

– Csakhogy heget hagytál magad után, atyám. Az ilyen hatalom nyommal jár, én pedig megtaláltam a hazugságaid után maradt zúzódást.

A szétfoszlott határvonal tovább gyengült. A heg visszafeslett.

Hórusz jelenléte addig kapirgálta a tér és az idő mezsgyéjén ütött sebet, míg szellemalakok jelentek meg a barlangban. Elmosódottnak látszottak, mintha üvegtéglákon át nézné őket, és halovány derengés áradt belőlük. A vonásaik láthatatlanok maradtak, Hórusz mégis felismerte őket.

Mosolyogva lépett közéjük, mintha a testvérei valóban itt lettek volna mellette.

– Itt állt a Kán – jegyezte meg az első megtorpanó, majd térdet hajtó alak láttán. A jobbján egy második figura is lemásolta a mozdulatot. – Az Oroszlán pedig itt.

Hórusz érezte, ahogy a hideg fény körbeöleli és bábba fonja. A lábai önkéntelenül vitték ugyanoda, ahová egy évszázaddal ezelőtt.

Hátralépett és ezzel elszakadt saját, fényből gyúrt fantomképétől. A csillogó emlékmás lidérctestvéreihez hasonlóan térdet hajtott a tó felszínén át érkező alak előtt. Aranytűz és béklyóba vert mennydörgés. A Császár. Fedetlen fővel.

– Ez meg mi? – követelte Abaddon, és a vállához emelte a bolterét. Számukra csak most váltak láthatóvá a szellemalakok.

Hórusz leintette őket.

– A múlt lenyomata – válaszolta. – Egy emlékkép, amit a közös tudatunk hívott életre pszichikus úton.

Az apja átvonult a tó felszínén, és közben ajkával némán formálta az elméjük idegpályáit átformáló pszichokognitív mételyt.

– Itt felejtettem el mindent a Molechről – lehelte a Hadúr. – Talán itt is nyerem vissza az emlékeimet.

Aximand ismét felemelte a bolterét, és célba vette a tó felszínén közeledő izzó alakot.

– Ugye azt mondtad, hogy az ott csak egy visszhang? Egy pszichikus lenyomat.

– Igen – bólintott Hórusz.

– Akkor miért forralja el a tavat?

A kirurgus remegő fémujjakkal helyezte fel Raeven jobb karjára a következő tenyésztett bőrszövetlapot. A testét a mellizmától egészen a csuklójáig az újszülöttekét idéző vöröseslila, szőrtelen, nyers bőr borította. A folyamat éles fájdalommal járt, Raeven azonban tudta, hogy ezzel fog a legkönnyebben megbirkózni.

Edoraki Hakon halálával immár ő felelt az Avadonból elmenekült több ezer katona életéért. A Legio Fortidus áldozatával elegendő időt nyert a birodalmi erők számára, hogy a mezőgazdasági övön túl nyújtózó erdős völgyek biztonságában valamelyest rendezzék a soraikat. Kis szerencsével és jó széllel két napon belül Lupercalia fala alatt csatlakozhatnak a Tyana Kourion vezette Molech Nagyhadsereghez.

A katonai visszavonulás megszervezése már önmagában sem bizonyult könnyű falatnak, Raevennek azonban a civilek egyre növekvő tömegével is számolnia kellett. Északkeletről, Larsából, Hvithiából, Leostából, Luthréből és a mezőgazdasági kollektívákból, páragazdaságokból, valamint állatneveldékből folyamatosan áradtak a menekültek.

Raeven szedett-vedett serege valósággal vonzotta magához az autókkal, teherszállítókkal és mindenféle egyéb rendű és rangú járművekkel menekülő rettegő emberek tízezreit.

A kormányzó örömmel temetkezett a kötelesség súlya alá, mert így legalább nem kellett a mindent elsöprő gyászával foglalkoznia. Ám a gondolatai rögvest befelé fordultak, amint sikerült elhárítania a fejük fölül az azonnali pusztulás fenyegetését.

Rendszeresen zokogott, és gyásztól fűtött tombolásában legalább tucatnyi szárnysegédjét verte félhalottá. Csak lassan jött rá, hogy a lelkében megnyílt, feketén ásító űrt eddig a fiai töltötték be.

Sosem érezte magát olyan boldognak, mint Egelic születésekor, de Osgar érkezése sem volt kevésbé csodálatos. Még Cyprian, az apja is elmosolyodott, hogy sikerült végre egyszer jól csinálnia valamit.

Banan csak nehezen jött a világra. Az anyjával együtt kis híján mindketten belehaltak a szülésbe, és bár túlélte, jelenlétével a komorság is beköltözött a lakomacsarnokokba. Nehezen jött ki az emberekkel, ráadásul folyton lázadozott, amit Raeven azonban idővel megtanult tisztelni. Amikor Bananra nézett, mintha magát látta volna.

Mostanra egyedül Osgar maradt, aki semmi érdeklődést nem mutatott a lovagi életmód iránt. Jobb meggyőződése ellenére hagyta, hogy kövesse anyját a Kígyókultuszba.

A kirurgus munkája végeztével Raeven lepillantott a karját borító, oxigénbőségtől vérvörös bőrére. Az orvos megkönnyebbülten hátrált ki ura ezüst pavilonjából a biccentése láttán. Más kirurgusok nem úszták meg ilyen könnyedén.

A kormányzó felállt az összecsukható tábori székéből, és töltött magának egy kupa caebani vöröset. Friss bőre és a nem olyan régen helyükre illesztett bordái miatt mereven mozgott. A teste alaposan megsínylette a súlyosan sérült Vészkorbács fájdalmát.

Egyetlen húzással döntötte le az italt, hogy elnyomja az oldalában lüktető kínt, majd újra töltött. Az oldala már nem sajgott annyira, de ahhoz, hogy a szíve fájdalmát elcsitíthassa, sokkal többre lesz szüksége.

– Bölcs dolog ennyit vedelni? – kérdezte a sátorba vonuló Lyx. Aznap reggel futott be Lupercaliából egy ragyogó réz- és igazgyöngy berakásos vörös ruhában.

– A fiaim halottak – csattant fel Raeven. – Úgyhogy inni fogok. Sokat.

– A katonák a birodalmi parancsnoktól várják, hogy vezesse őket – felelte a nő. – Hogy festene, ha részegen támolyogva szemléznéd végig a táborukat?

– Szemlézni?

– Ezeknek a férfiaknak és asszonyoknak látniuk kell téged – lépett közelebb Lyx, és a kezéből újra az asztalra tette a boroskancsót. – Meg kell mutatnod nekik, hogy a Devine Ház mellettük áll, hogy a legfontosabb pillanatban ők is mellettünk álljanak majd.

– A Devine Ház? – horkant fel Raeven. – A Devine Ház gyakorlatilag megszűnt létezni. Hát nem hallottad, amikor azt mondtam, hogy az a rohadék lemészárolta Egelicet és Banant?

– De hallottam – felelte szárazon Lyx.

– Biztosan? Ne ismételjem meg? – csattant fel Raeven, majd sarkon pördült, és a sátorlap oldalához vágta a kupáját. – Mert, ahogy a reakcióidból látom, ennyi erővel egy különösen izgalmas szarásomról is mesélhetnék neked!

– Hórusz maga ölte meg őket?

– Ki ne mondd ezt a nevet! – üvöltötte Raeven, és testvér-felesége nyakára kulcsolta az ujjait. – Nem akarom hallani!

Lyx kétségbeesetten küzdött a szorításában, a gyászából fakadó düh azonban iszonyatos erőt kölcsönzött a férfinak. Az asszony arca először vörössé, majd lilává színeződött, ahogy kipasszírozta belőle a szuszt. Raeven a teste fiatalos szépsége ellenére mindig is ocsmánynak látta a nőt. Egész testében elfogta az undor, amikor belegondolt, mennyire törött legbelül. Épp ugyanúgy, mint ő maga.

Talán mindketten megérdemelték a halált.

De akkor is a céda megy először.

– A fiaim tettek volna halhatatlanná! – Kis híján köpte a szavakat, és közben a sátor falához csapta Lyxet. – A Devine Ház dicső vérvonalának továbbvitele lehetett volna az örökségem, az a mocsadék Hadúr azonban megfosztott az álmomtól! A fiaim vértje Avadon partján rozsdásodik, míg hátrahagyott, rothadó tetemeikből dögevők lakmároznak!

Éles szúrást érzett az ágyékánál, és amikor lenézett, egy tűhegyes nágafoggal találta szembe magát.

– Levágom a heréidet – tolta a combja belső oldalához az agyart Lyx. – És a térdedig vágom fel a combartériádat. Fél perc alatt kivérzel.

Raeven elvigyorodott, és kuncogva lökte el magát a nőtől. A nő arcába szinte azonnal visszatért a szín, és biztos volt benne, hogy a saját szemében is ugyanaz az izgatottság csillan, mint az övében.

– Ha levágod a heréimet, akkor a Devine Háznak tényleg vége – jegyezte meg.

– Azt csak úgy mondtam – krákogta Lyx, miközben ellilult torkát masszírozta.

– A méhed mostanra amúgy is pont olyan sivár lehet, mint a Tazkhar-sztyeppe – vetette oda neki Raeven, miközben Lyx mindkettejüknek kitöltött egy-egy kupa italt.

A férfi elvette a felé nyújtott bort, és lassan ingatni kezdte a fejét.

– Szép kis páros vagyunk, nemde, drága húgocskám?

– Azok vagyunk, amivé az anyánk tett minket.

A férfi bólintott.

– Ennyit a jóslatról, hogy majd én fordítom meg a háború kimenetelét.

– Semmi sem változott – cirógatta meg bátyja nyakán a vöröslő bőrt Lyx. – Még itt van nekünk Osgar, aki pontosan tudja, milyen sokat számít a Devine Ház nevének továbbvitele.

– Inkább Shargali-Shi az ő apja, mint én – morogta Raeven, aki csak most értette meg, mekkora hibát követett el, amikor a Kígyókultusz közelébe engedte a fiát. – Ráadásul, ahogy hallom, nem csak egy konzortát tart maga mellett, és a legkevésbé sem érdekli az apaság. Nem ő fogja életben tartani a Devine nevet.

– Kit érdekel, hogy milyen apa, amíg gyereket rak egy megfelelően választott nő hasába? – kérdezett vissza Lyx. – De erről majd akkor beszélünk, ha véget ért ez a háború.

Raeven bólintott, és elfogadta a következő kupa italt. Az érzékei kezdtek kellemesen eltompulni. A bor és a fájdalomcsillapítók kezdtek a fejébe szállni. Már nem is emlékezett igazán, hogy szerelmes civódásuk előtt miről beszélgettek.

– Tényleg hiszel benne, hogy az én tetteim fordítják majd meg ennek a háborúnak a kimenetelét?

– Egyre biztosabb vagyok benne – bólintott Lyx.

– Újabb álmot láttál?

– Igen.

– Ki vele.

– A Molechért vívott csata sűrűjében láttam Vészkorbácsot. A Vasököl-hegy lábánál. A háború isteneinek lépteibe az egész világ beleremeg. Molech lovagjai körül lángok izzanak. Vészkorbács hullámtörőként áll a halál és a vér özönében, te pedig úgy küzdesz, mint maga a Viharúr.

Lyx elködösülő szemének fehérjén lila, pszichikus erezet futott szét.

– Minden csaták csatája dühöng a lovagod körül, de sem penge, sem golyó, sem ellenség nem árthat neked. És amikor üt az óra, a háború legnagyobb istene holtan hever majd a csatamezőn. Halála hívó szó mindenkinek, hogy áhítattal üvöltsék a Devine nevet.

A húga szeme kitisztult és széles mosoly terült szét az arcán, mintha épp most világosodott volna meg.

– Itt van – lehelte izgatottan.

– Micsoda? – kérdezte a hirtelen beálló hidegben a bátyja.

– A Fehér Nága.

– Itt? Most?

Lyx bólintott, majd sarkon fordult, mintha csak arra várna, hogy a Kígyókultusz patrónusa betegye a lábát a pavilonba.

– Az avadoni véráldozat az emberek világába idézte isteni hatalmát – fogta meg testvér-férje kezét. – A fiaim halálával elnyerted a jogot, hogy szót válts vele.

– Hol?

– Az erdőben.

Raeven felhorkant a ködös válasz hallatán.

– Egy kicsivel pontosabban nem lehetne? Hogy fogom megtalálni?

Lyx megrázta a fejét.

– Lovagolj ki Vészkorbácson, és majd ő megtalál téged.

Gyorsabban mozgott, mint bármi, amivel Hórusz eddig szembenézett.

Fürgébben, mint az eldák pengeművész nagyurai, fürgébben a Vérontás megarachnidáinál, fürgébben magánál a gondolatnál. A testét ködből, fényből, hangokból és nyers haragból gyúrták.

Az egyik Justaerin halt meg először. A teste függőlegesen kettényílt, mintha egy körfűrészbe szaladt volna. A vére és a belső szervei egyetlen pillanat alatt távoztak a testéből.

Hórusz a többiek előtt mozdult és a csillogó fény felé kaszált a kesztyűjével. A karmok azonban csak az üres levegőt kaszálták, a következő pillanatban pedig egy aranyszín kesztyű robbant a gyomorszájába. Kétrét görnyedve látta, ahogy Aximand tüzet nyit, és az Özvegycsináló is célpontot keres.

Noctua fél térden imbolyogva markolászta a mellkasát. Abaddon hosszú pengéjű kardját leeresztve rohant oda mellé. A dadogó torkolattüzek villódzó fénybe borították a barlangot. A páncélokra szerelt lámpák fénydárdái őrülten ugráltak a falakon. A tömegreaktív lövedékek szilánkokká zúzták a kristálykinövéseket, és ökölnyi darabokat robbantottak le a mészkőképződményekről. A Justaerinek sietve próbáltak Hórusz és a támadója közé kerülni.

Noctua továbbra is fél térden állva nyitott tüzet. Kibre célzás nélkül, a kombi bolterével csatlakozott a zárótűzhöz.

Semmit sem találtak el.

Ekkor szembántó ragyogás ömlött szét a teremben. Egy lángoló angyal jelent meg előttük, két magasba emelt, villámokból szőtt karddal a kezében. Hórusz azonnal felismerte az arctalan, érzelemmentes fantomot. Egy őrszem, a Császár utolsó pszichikus csapdája, hogy elpusztítsa azokat, akik feloldanák múltja titkait.

Alig tudta a szörnyetegre emelni a tekintetét.

Vakítóan, szembántó forrósággal izzott. A kardjaiból kicsapó villámok a falig repítették Aximandot. Füstölgő teste a szétrepedt páncél sikolyától kísérve omlott a földre. Hórusz tudta, hogy a becsapódás ereje a gerincét is elroppanthatta.

A kék energiaívektől övezett pengék korbácsként csaptak előre. Abaddon épp időben ugrott félre, a mennykő így csak a vállvasát tépte le. Napvilágra került bőre vérben fürdött. A Justaerin egyik tagja azonnal a kapitánya felé lépett, ám még időben visszaemlékezett rá, hol a helye.

A lény a terminátorra emelte a tekintetét. A harcos lábai megbicsaklottak, elhajította a kombi bolterét, és kétségbeesetten próbálta letépni a sisakját. Kíntól eltorzult hangon üvöltött a voxba. A páncélja illesztékeiből hófehéren izzó fény buggyant elő.

Hórusz megrántotta karmos kezét, és lövedékeket küldött a beépített bolterbe. Sokszor beszélt a cthoniai gyilkos-haruspexről, aki egy rég halott hadúr fegyvertermében porosodó fegyverhez vezette. Igazából máshogyan történt, az igazságot azonban csak ő ismerhette. A barokkosan túldíszített kesztyűt mesteri kezek alkották, s bár Hórusz alig volt több nyalka tizenévesnél, amikor alvadt vértől kérges kezére húzta, mégis úgy érezte, mintha rá szabták volna.

A fegyverből két méter hosszú torkolattűz robbant elő. Iszonyatosat rúgott, Urtzi Malevolus azonban gondos kézzel építette meg a páncélját, és a lökéselnyelő repulzoroknak hála, sikerült a célon tartani a fegyvert. Az angyal testéről olvadt fémcseppekként zuhogott a fény. A testéről leszaggatott esszencia aztán elhalványult és alig néhány röpke másodperc alatt párává foszlott.

Sikolyának fizikai ereje meggyűrte a levegőt Hórusz és közte. Az utolsó Justaerin úgy szakadt szét, mint egy döbbenetesen komplex gépezet robbantott ábrája. A belső szervei és a csontváza egyetlen szívdobbanás alatt atomjaikra égtek.

Hórusz úgy repült hátra, mintha egy hurrikán kapta volna a hátára, majd a tóban landolt. A jéghideg víz egy ökölcsapás erejével tolta ki a tüdejéből a szuszt. A száját elöntötte a fekete víz. Torkának izmai azonnal működésbe léptek, és elzárták a tüdejét, és a másodlagos légzőszervekhez irányították át a levegő útját.

Literszám öklendezte a vizet, és közben épp időben állt talpra, hogy lássa, hogyan szegezi a földhöz Abaddont a jelenés egy villámokból szőtt szigonnyal. Az első kapitány elnyílt szájából fény áradt a barlangba. Kibre golyózápora foszforfehér pernyeköpenybe vonta az angyal alakját. Ennyi tömegreaktív lövedék egy groxbikát is leterített volna, ragyogó ellenfelén azonban egy karcolás sem esett.

Hórusz lángot okádó kesztyűkkel gyalogolt elő a vízből, míg Noctua az angyal hátába mártotta a kardját. A penge egy pillanat alatt elpárolgott, az űrgárdista pedig üvöltve rántotta vissza karja égett maradványait. Aximand megrepedt gerinccel, hasznavehetetlenné vált lábakkal vonszolta magát a fény felé.

Hórusz nem tüzelt tovább az angyalra, és egy gondolattal a kesztyű energiaellátását is megszüntette. Isteni esszenciája ellen a halandók fegyverei mit sem értek, így az egyetlen megmaradt esélyéhez nyúlt.

Az angyal sarkon pördült, és eleresztette Abaddont. Az első kapitány az isteni tűztől félholtan zuhant az arcára.

A jelenés tűzből sarjasztott szárnyakat magának, és a magasból csapott le Hóruszra. A villámkard és a szigony hosszú karmokká változott. A testéből a kohók forrósága áradt.

Hórusz közelebb lépett, hogy szembeszálljon vele.

A régi korok kalapácsvetőiként csapott felfelé Világtörővel. A Császártól kapott ajándékot egy isten keze kovácsolta. A bordázott fej mélyen az angyal testébe tépett.

Egyetlen erő végezhetett ezzel a jelenéssel: az, ami a világra hozta.

Az angyal cafatokra robbant. Testéből lángoló prométheumívek gyanánt robbant elő a tűz. Felsikoltott, ahogy összeroppantak a testét ehhez a világhoz béklyózó erők. Mire a Hadúr buzogánya az útja végére ért, az angyal nem volt többé.

A sikolya azonban sokáig visszhangzott még a hegyek közt, szerte a Molechen és a téridő megszámlálhatatlan sokaságú sarkában. Napforró testének zsarátnokai haldokló szentjánosbogarakként hullottak a barlang padlójára.

A halálával Hórusz molechi emlékei is visszatértek.

Ahogy minden más is.