TIZENHÁROM

 

Jeladó

Sarokba szorított farkas

Én készítettem

 

Mélyet szívott a forró, fémízű levegőből. Minden lélegzetvétel iszonyatos kínnal járt, ám ha nem teszi, meghal. A feje lüktetett és úgy érezte, mintha valaki egy tűvel döfködné a bal szemgolyóját, és valami jóval nagyobb eszközzel a kíntól átjárt mellkasát.

– Kelj fel – szólította meg egy hang.

Grael Noctua bólintott, bár a mozdulattól újult erővel rohanta meg a fájdalom.

– Kelj fel – ismételte Ezekiel Abaddon.

Noctua kinyitotta a szemét. Megerősített birodalmi állás. Kiégett belső tér. Ez az én művem. Ledobtak minket, én meg felkoncoltam pár thallaxit. A fekete páncélos terminátorokra azonban nem emlékezett.

Sötét páncéljuk körül lidérclángok táncoltak, Noctua szájában pedig szétáradt a teleportációt kísérő energia-ingadozás íze.

– Működött hát a jeladó? – kérdezte.

– Igen. Talán az egyetlen dolog, amit sikerült normálisan csinálnod – vetette oda neki két, cthoniai argóval, hallásküszöb alatt továbbított parancs között Abaddon.

– A Justaerinek érkezésével a birodalmiak máris menekülőre fogták.

Bár már a puszta lélegzésbe is beleizzadt, Noctua nagy nehezen az oldalára gördült. Komoly erőfeszítésébe került, hogy ne hányja el magát, miközben talpra kecmergett. Bizonytalanul imbolyogva állt meg, amikor rájött a probléma nyitjára. Az egyik szíve megsemmisült.

A haldokló asszony. A főtiszt. A pisztolya mégsem csak egy egyszerű lézerpisztoly volt, hanem valami sokkal komolyabb. Lenézett, és rögtön észrevette a mellvértjén és a húsán éktelenkedő, szépen beégett, kör alakú lyukat. Tudta, hogy ha felemelné a combjából kitépett vonóvasat, könnyedén áttolhatná a lyukon.

– Az a rohadt lotyó meglőtt – sziszegte.

– Az alapján, amit hallottam, te engedted neki – ingatta a fejét az első kapitány. – Hülye barom. Már most lemaradásban vagyok, Kibre előbb fogja felőrölni a saját szárnyát.

Noctua megkereste a haldokló asszonyt, aki időközben azonban életét vesztette. A testét darabokra szaggató tömegreaktív lövedékek nyomán csak a vállai és a természetellenes szögben álló feje maradt meg belőle.

– Könnyen megúsztad – dünnyögte.

Abaddon megragadta a vállát, és maga felé pördítette. Terminátorpáncéljában az első kapitány majd egy fejjel magasodott fölé. Noctua felnézett azokba a prédáját épp elveszítő farkasokét idéző szemekbe.

– Szedd össze az embereidet, és csatlakozzatok a harchoz – sziszegte Abaddon. – Vagy befejezem, amit ez a nő elkezdett.

– Igenis, első kapitány – válaszolta Noctua.

Raeven még sosem érezte magát ennyire biztosnak a győzelmében és abban, hogy helyesen cselekszik, mint most, amikor lovagjai élén megrohamozta a Hadurat. Karjaiban zsibbasztó hővel lángolt a tüzelésre kész gépágyú és a hatalomtól szűkölő energiakorbács.

Vészkorbács előző pilótáinak harcias sikolyai valósággal elözönlötték az érzékeit. Hallotta artikulálatlan üvöltésüket. Egyikük sem ölt még ilyen hatalmas vadat, ezért most mind osztozni akartak Raeven dicsőségében.

A bolygó ura saját magába csatornázta az erejüket és a tudásukat, majd a maga javára fordította őket. Vészkorbács a Hadúr szívének szegezett lándzsa élén rohamozott. Egelic és Banan leszegett fejjel, a szívük elé húzott ionpajzzsal, szorosan, oldalról követték.

És csapásra húzták Kaszás osztályú láncpengéiket.

Raeven szilajul felkacagott. Birodalmi parancsnokként őt illette az első vér joga, és micsoda prédáét onthatja!

A Hórusz körül gyülekező harcosok páncélzata mintha lángolt volna, ám hiába a furcsa látvány, Raeven egy pillanatig sem habozott. A szenzorjai tanúsága szerint a harcosok meg akarták menteni az urukat, de már nem érhettek oda időben.

Ökölbe szorította a kezét, mire a vállából rubinvörös sugárzápor zúdult az árulókra. A fekete harcosok közül négyen egyszerűen szénné égtek, de a sorozat a Land Rablót is kettészelte.

Hórusz talpra állt. Raeven a sisakja ellenére is maga elé tudta képzelni a szemeiben honoló rettegést. Egyetlen cserdítés az ostorral és a Hadúr máris a széttépett páncélos roncsai közt landolt. Lila villámívek tapogatóztak a mellvértje és a vállvasai közt, miközben megpróbált talpra kecmeregni.

A Raeven szemei előtt lebegő szálkeresztek egy pillanat alatt a mellkasa közepét díszítő borostyánszín szemre úsztak.

– Megvagy – lehelte a Molech ura, majd elsütötte az erre a pillanatra tartogatott fegyverét, a hőlándzsát.

Napforró sugarak táncolták körbe Lupercalt, ám mire Aximand kipislogta a szeméből a káprázatot, már csak sötétséget látott ura és parancsolója körül. A Lupercik mennyekbe emelkedő istenükbe kapaszkodó hívekként ölelték körbe a Hadurat.

A vonyításuk elszívta a környezetük hőjét.

Az idő lelassult, de nem úgy, mint időnként a csata hevében. Sőt, nem is lelassult, hanem egyszerűen megállt.

A világ kiszakadt a másodpercek közül, mintha az időnek nem lenne, nem lehetne hatalma felette. Egész galaxisok születhettek és pusztulhattak el, míg itt mindössze egyetlen szívdobbanásnyi idő telt el. Ha egy rovar megrebbentené a szárnyát, sosem érne a mozdulat végére.

A jelenséget a Hadúrba kapaszkodó fekete harcosok izzadták magukból, mintha egy belső tartalékból merítenének. De az is lehet, hogy egy rettenetes külső hatalom nyúlt keresztül rajtuk, hogy átpasszírozza ebbe a világba iszonytató ereje néhány cseppjét.

A lovagok pusztító sugárnyalábjai a Lupercik testébe téptek… és elenyésztek. Az ikerlángok a létezés egy másik síkjára nyíló ablakokként nyelték az energiát.

Aztán amilyen gyorsan kezdődött, az egész véget is ért. Aximand kis híján orra esett, amikor a világ egy pillanat alatt ismét visszazökkent az eredeti kerékvágásba. A pajzsába kapaszkodva egyenesedett fel, miközben a szíve legszívesebben kiugrott volna a melléből.

– Mi…

Csak ennyit bírt kinyögni, mielőtt a Lupercik elengedték a Hadurat. A páncélján végiggördülő fekete tűzcseppek ellenére érintetlennek látszott.

A lovag döbbenten torpant meg, amikor észlelte, hogy prédája nem halt meg. Azonnal tüzelésre emelte a fegyvereit, hogy kiköszörülje a csorbát, a pillanatnyi habozással azonban elodázta az előnyét.

Hórusznak pedig bőven elegendő volt egy pillanat.

Halottnak kellene lennem.

Minden idegszála lángolt. Sosem érzett még ilyen fájdalmat.

Még az Újjászületés Csarnokának merényletkísérlete sem járt ilyen kínnal. A fizikai traumával és az égési sérülésekkel könnyedén megbirkózott, a lovag korbácsa azonban hibbant kínzómesterként játszadozott az idegvégződéseivel.

Halottnak kellene lennem.

Nem volt ideje merengeni csodás megmenekülése körülményein. Foglalkozz a fájdalommal. Gyűrd le. Majd később kitalálod.

Mal és Targost Lupercijeinek köszönhette az életét, a miérteken azonban most nem tépelődhetett. A visszavonulás szóba sem jöhetett. Megsebezték, és ez bosszút követelt. Aximand már úton volt ide az Ötödik Századdal. Még azelőtt bevégzi, hogy ideérnének.

Hórusz a rohamozó lovagokra emelte a tekintetét.

Még élek, ti viszont elszalasztottatok az egyetlen esélyeteket.

A Lupercik fészkükről felszálló ragadozókként vetették előre magukat. Gyorsabban mozogtak, mint bármilyen élőlény. Érintésük helyét égett foltok jelölték a vértezetén. Fagymarások. Hórusz utánuk vetette magát, és közben megpördítette a feje felett Világtörőt.

Hórusz felkacagott, amikor meglátta, hogy az élen haladó lovag tesz egy lépést hátrafelé.

– Csak nem félsz? – ordította.

Elunta a voxból áradó folyamatos, sivító forgalmazást, ezért letépte a fejéről a sisakját, és elhajította.

A Lupercik megrohanták a lovag lábát, és felmásztak vagy felugrottak rá. Menet közben puszta karjaikkal tépték, szaggatták a kapcsolókábeleket, szervókat és dugattyúkarokat. Ger Gerradon a leggyorsabbként a pilótafülkébe öklözött karmos kezével. A lovag válaszul csépelni kezdte saját magát a korbácsával, hogy megszabaduljon tőle. Újabb és újabb lovagok vonultak fel a vezérük mellé.

Közel kell jutnom hozzájuk, a fegyvereik hatótávolságán belülre.

A csattogó ágyúkból, lángoló torkolattüzek kíséretében elővágódó lövedékek finom porrá őrölték a talajt. Hórusz úgy mozdult, hogy az első lovag és a támadói közé essen, hogy megszabaduljon az őt üldöző golyóktól. A gépágyúlövedékek végigvertek a lépegető vértlemezein és a hőlándzsán. A fegyver darabokra robbant.

Az egyik lovag a vezérgépnek csapódott, és összezúzott két vonyító Lupercit, majd a páncéljának feszítette az ionpajzsát, és lesöpörte a többit. A vezérgép oldaláról könnyekként hullott a talajra az üveg és a kenőanyag.

A pilótafülke szétszaggatott burkolata mögül egy ijesztően jóképű férfi nézett le a Hadúrra, kegyetlen mosollyal a szája sarkában.

Hórusz felkacagott. Hát még mindig azt hiszed, hogy megölhetsz?

Félrevetette magát a lovag lezúduló lába elől. Talpra gördült, és karmos kesztyűje egyetlen suhintásával szétszaggatta a lépegető pneumatikus bokaízületeit. A gép giroszkóp-szervói sikításától kísérve, imbolyogva próbált talpon maradni.

Eközben azonban befutott egy harmadik és egy negyedik lovag is, és azonnal lőállást vettek fel, a hátuk mögött pedig már gyülekezett a többi.

Maradj mozgásban, ne engedd, hogy beszorítsanak!

Hórusz magányos farkasként cikázott a nyájban támadói lábai között. Csakhogy elég egyetlen rossz mozdulat, és ez a préda szétzúzza, szénné égeti, vagy épp kizsigereli a testét. Lezúduló lábaik összetömörítették a talajt, míg a Gerely osztályú siklóbiciklinél is szélesebb, üvöltő lánckardokkal döfködtek utána. A vezérgép ismét megcserdítette az ostorát, és egy háromméteres sávban üveggé olvasztotta a homokot.

Hórusz felugrott az egyik lovag kitárt, karmos lábfejére, megragadott egy kábelkorbácsot, maga alá húzta a lábait, és minden erejét latba vetve a levegőbe lökte magát. Világtörő megvillant a kezében, és szilánkokká zúzott egy térdízületet. A lovag tett egy részeges lépést előre, ám egyetlen stabilizátora sem menthette meg az összeomlástól.

A lovag összecsuklott. A páncélzata széthasadt a saját tömegétől. Fegyverei berobbanó energiacellájának lángjai hamarosan elemésztették az egész testét. Hórusz látta a pilótafülkében sikítva szénné égő pilótát.

A második lovag alig néhány pillanattal később, vörös tűzgolyóvá robbanó torzóval zuhant az első mellé. A Hórusz testén végigvágó forróságnak azonban nem volt köze a halálához. Egy három gépből álló Gléfe-osztag dübörgött végig a fekete partvonal homokján. Nevetségesen erős volkita karronádjaik torkolata körül vörös fénnyel remegett a levegő.

A Vészpengékből átalakított páncélosok előállítása elképesztően megterhelte az erőforrásokat, és jelentős hozzáértés igényelt. A Mars csak vonakodva engedélyezte a légiók számára az ilyen fegyverekkel felszerelt tankok bevetését. A Holdfarkasok, a Császár kegyének újabb jeleként, először kaptak a Gléfékből.

Az első hármas mögött újabb szupernehéz harckocsik bukkantak fel. Kétosztagnyi Árnypenge, és a Gléfék ősei, maguk a Vészpengék. A vulkánágyúk izzó sugárnyalábokat köptek magukból, míg a gyorsítólövegekbe töltött páncéltörő lövedékek visszarúgása megrázta a toronylövegeket. A sziklafalak fülsiketítő visszhangokkal verték vissza a csatazajt.

Három lovagból csak olvadt lábak és a földre hulló fegyverkarok maradtak. A negyediknek az utolsó pillanatban sikerült felhúznia az ionpajzsát, a mezőbe csapódó robbanótöltet azonban így is a vállával együtt tépte le az egyik karját.

A lovagok tudták, hogy iszonyatos túlerővel kerültek szembe. A vezérgép megbőgette vadászkürtjét, és azonnal visszavonulót fújt. A megtört és megalázott lépegetők erejük felét hátrahagyva menekültek.

Hórusz mélyet szívott a ficelénszagú levegőből, és hagyta, hogy az oxigén kilúgozza a testéből a harc feszültségét és a fáradtságát. Az arcán végiggördülő olajos izzadságcseppek megültek a mellvértje véres hasítékaiban. A teste lázban úszott, hogy összezárja a húsán éktelenkedő sebesüléseket. Az efféle, hosszan tartó igénybevétel még egy primarchát is kimerített.

Hallotta a gyermekei páncéljának csattogását, ahogy pajzsaikat a homokba döfve védőgyűrűt vonnak köré. Tudta, hogy szükségtelenül óvatoskodnak.

Győztek.

A nyakvértjén himbálózó voxgyöngy is megerősítette a sejtéseit. Noctua meglepetésszerű támadása átütötte az ellenséges arcvonal szívét, és jó eséllyel végzett a rangidős parancsnokkal. A teleporttal érkező Justaerinek és a Katulánus Orzók Ezekiel és Kibre vezetésével már a lövészárkok közt tomboltak.

A védvonal összeomlásával, ezrével sorakoztak fel a parton a páncélosok. Land Rablók, Vészpengék, Rinók, Sicaránok, és végül Lithonan segédcsapatainak Kimérái. Őket mindenféle rendű Ragadozók követték a mentesítőtraktorok, felderítőpáncélosok és Trójai utánpótlásszállító járművek mellett.

Patikáriusok egész seregei özönlöttek elő, hogy a széllel szálló füstfüggöny alatt kezelésbe vegyék a sebesülteket. A part mentén sorakozó roncsok közömbösen lángoltak tovább.

– Uram! – bukkant fel a primarcha mellett Aximand.

– Megsebesültél, uram?

Hórusz először megrázta a fejét, aztán rájött, hogy mégis megsérült, méghozzá súlyosan. Kinyúlt, hogy megtámaszkodjon Aximandon. Legutóbb igen rossz vége lett, amikor a harcosai gyűrűjében elzuhant.

– Jól vagyok, Kis Hórusz.

Mindketten tudták, hogy hazudik, mégsem erőltették a dolgot.

– Komolyan szembeszálltál tíz lovaggal? – sandított fel rá Aximand. – Ez még tőled is erős, uram.

– Megöltem egyet, a többi meg fülét-farkát behúzva kereket oldott a látványtól.

– Szerintem erről inkább a Gléfék és a Vészpengék tehetnek.

– Vigyázz – szorította meg egy hangyányival erősebben Aximand vállát Hórusz. – Ha nem lennék nagyvonalú hangulatomban, még azt hinném, hogy le akarod kicsinyelni a diadalomat.

Aximand egy bólintással jelezte, hogy érti a figyelmeztetést.

– Biztos, hogy jól érzed magad?

– Hát persze – felelte Hórusz. – Hiszen győztem.

Avadon tengerpartjának fekete palahomokja az Isstvan V-re emlékeztette Grael Noctuát, az onnan kivezető út mellett felállított szemlepódium azonban már egyértelműen az Ullanort idézte. Hiába szállt le az éjszaka, az égen továbbra is foszforfehér fénnyel izzottak a légkörbe zuhanó űrhajók roncsai.

A fejük felett parancsra váró ragadozókként köröztek a Viharsasok és a Tűzmadarak.

A szűk félsziget végére épült Avadon éles körvonalait egyedül az óceánról visszatükröződő holdfény világította meg. A lakhelyeik mélyére húzódó lakosok a város összes lakótornyának, légiós emlékművének és piacának fényét lekapcsolták, hátha az ellenség megkegyelmez nekik.

A hódítók egész hadsereget hajóztak ki Damesekre, ami most Avadon körül gyülekezett, készen rá, hogy a mezőgazdasági területeken át a délre fekvő Lupercalia felé vonuljon.

A jó előre kiküldött felderítő- és cserkészcsapatoknak hála, a légió parancsnokságába máris elkezdtek visszaszivárogni a Molech százezres védőseregének elhelyezkedésére vonatkozó információk.

A Hadúr a Mournival tagjainak élén vonult végig a légió felsorakozott kompániái előtt. A sietős javításoknak köszönhetően vértezete ismét teljes pompájában, ha nem is harcképes állapotban tündökölt. Bár jól leplezte, Noctua számító tekintete elől nem rejthette el, hogy enyhén sántít.

Az előttük magasodó szemlepódiumot a lerontott birodalmi védvonal erősségeinek maradványaiból emelték. Hat Halálhozó Hadúr titán magasodott mögötte. Négyen a Legio Vulcanum grafitszürke-aranyában és ketten a Vulpa rozsdavörös és csontszínében. Nehéz páncéllemezeiken megcsillant a hold fénye. A fegyverkarjaik forró állati leheletként eregették magukból a kipufogógázokat.

A Titanicus huszonhat gépét hajózta ki a Damesekre.

Tizenegyet a Legio Vulcanumból, hatot az Interfectorból, négyet a Vulpából és ötöt a Mortisból. Noctua az Isstvan III óta most látott először egy helyen ennyi istengépet. A tíz Fosztogató irdatlan szoborként magasodott Avadon külső manufaktórumkerületeiben, míg a hat Szelindek ideges kutyaként portyázott a gyülekezőtér határánál.

– A látvány a Diadalra emlékeztet – jegyezte meg helyeslően Ezekiel.

– Ez volt a cél – felelte Lupercal.

– Nem a hadjáratok után szoktak díszszemlét tartani? – kérdezte Noctua, amivel nyert magának egy megsemmisítő pillantást az első kapitánytól. A halandó nő okozta sebesülés miatti késedelmet nem fogja egyhamar elfelejteni.

– Feltéve, hogy nem a Főnix csőcselékéhez tartozol – jegyezte meg epésen Kibre.

– Ez egy szimbolikus gesztus, Grael – kezdett bele a magyarázatába Hórusz. – Az Ullanort még a Császár szolgáiként hagytuk magunk mögött, ám a Molechről már a magunk uraként távozunk.

A hangsúlya alapján Noctua feltételezte, hogy ez nem a teljes igazság, Aximand figyelmeztető pillantása láttán azonban letett róla, hogy tovább erőltesse a témát. Bólintott, majd rögvest grimaszba rándult az arca. Már ettől az apró mozdulattól is úgy érezte, mintha valaki jeges tőrt döfött volna a bordái közé.

– Grael? – torpant meg egy pillanatra és sandított rá Hórusz.

– Semmiség, uram – válaszolta az űrgárdista. – Az én hibám.

– Ebben egyetértünk – mordult fel Ezekiel.

Hórusz egy bólintással folytatta az útját.

A csata után a légió egyik patikáriusa kezelésbe vette Noctuát, és a nyílt követelést leszámítva mindent bevetett, hogy rávegye a Mournival tagját az azonnali szívátültetésre, Noctua azonban a legalapvetőbb kezeléseket leszámítva mindent elutasított.

Hiába érezte egyre mélyebbre döfni a mellkasában a jéghideg pengét, kényszerítette magát, hogy felvegye a testvérei tempóját. Amikor megérezte, hogy figyelik, elszakította a tekintetét a Hadúrról, és az útjukban álló harcosokra nézett.

Ger Gerradon vigyora láttán legszívesebben az arcába öklözött volna. Noctuát jóval több sisakos Luperci vette körül, szürke statikus zörejjel a szemlencséikben, mint ahányan elkezdték Var Crixia ostromát.

Vajon milyen messzire ment Maloghurst és Targost, amikor önkéntes gazdatesteket kerestek ezeknek az immatérium szülte húsevő gyilkosoknak?

Gerradon visszanézett rá, és felvonta a szemöldökét.

Hamarosan te is egy leszel közülünk, üzente a pillantásával.

Sosemszületett.

Leláncolatlan…

– Tudtad, hogy te és ez a város ugyanazon a néven osztoztok, Ezekiel? – kérdezte a Hadúr nem sokkal azelőtt, hogy elérték a szemlepódiumot. Noctua elszakította a tekintetét Gerradonról, és próbálta elhessegetni magától a gondolatot, hogy épp most nyert bepillantást a jövőjébe.

– Igen? – kérdezett vissza értetlenül az első kapitány.

– Az Abaddon névre gondolok. Ezekiel állítólag az óidők egy prófétája volt, de lehetett az Öreg Földön élő emberek első kapcsolatfelvételének tanúja is egy xenó fajjal. Viszont az Abaddon névre több utalást is találtam. Nevezték Apollyonnak vagy Avadonnak is, attól függően, hogy a Septuagintot vagy a Hexaplát olvasod. Vagy a Vulgatét? Annyi verzió létezik, de a név hangzásában nem tudtak dűlőre jutni.

– És ki volt ez az Abaddon? – érdeklődött Kibre. – Vagy ne akarjuk tudni?

– Egy angyal, Falkus – felelte Hórusz. – De ne tévesszen meg benneteket ez a kifejezés. Akkoriban az angyalok térdig gázoltak a vérben. Egy bosszúszomjas isten küldte vissza őket az emberek világába, hogy öljenek és pusztítsanak a nevében.

– Pont olyanok lehettek, mint te – jegyezte meg Aximand, mire mind felkacagtak.

Hórusz felhágott a lépcsőn, a Mournival tagjai azonban nem követték. Az ő helyük az árnyak között volt, míg a Hadúr a gyermekei odaadásának fényében fürdőzött. Noctua végighordozta a tekintetét az összegyűlt légiósokon.

A Hadúr gyermekeinek kompániái a látóhatárig nyújtóztak. Legalább hatvanezren gyűlhettek ide. A nagy számok törvénye alapján nevetséges őrültség lenne ennyi emberrel nekifogni egy világ meghódításának.

A XVI. Légió, Hórusz Fiai számára azonban ennyi is elegendő. Sőt, még sok is.

A Hadúr Világtörőt és a karmait a magasba emelve vonult ki a pódium közepére. A Halálhozó Hadúr titánok kürtjei felrivalltak, a légiósok pedig a levegőbe lökték az ökleiket.

– Farkasokká gyúrtam a sötétség világából megidézett daemonokat és halálkufárokat!

Hórusz meglendítette a buzogányát, mire az Avadon körül felsorakozott Fosztogató titánok minden egyes fegyverükkel tüzet nyitottak, és nappallá robbantották az éjszakát. Folyamatos lézer-, rakéta- és plazmatüzet zúdítottak a városra, míg a tüzes holokauszt el nem emésztette annak minden lakóját.

Noctua csontjai beleremegtek Hórusz szavaiba, amit a voxhálózatnak hála, az összes titán a kürtjein keresztül közvetített.

– Így pusztul el mindenki, aki az utamba áll.

– Iacton – állt meg a Tarnhelm legénységi körletének ajtajában Loken. Amióta áttörtek az immatériumba, a Kóbor Lovagok a hosszú asztal körül töltötték az idő oroszlánrészét, hogy megosszák egymással az élményeiket és a tudásukat. Ares Voitek éppen egy xenókból és emberekből álló nomád vándorflotta ellen indított támadásukat részletezte. Az egyes hajók mozgását a szervokarjaival modellezte.

Loken megjelenése azonban véget vetett a történetnek.

– Garviel – felelte Qruze. – Ha azért jöttél, hogy befejezd, amit elkezdtél, akkor nem állok az utadba.

– Majd talán én – mordult fel Bror Tyrfingr.

– Sajnálom, hogy ki kellett hagynom az első menetet – kuncogott fel Severian.

Loken ingatni kezdte a fejét.

– Nem azért jöttem, hogy harcoljak veled.

– Akkor mit akarsz?

– Meg akarok felelni a Callion Zavennek mondott szavaimnak.

A néhai Császár Gyermeke azonnal felkapta a fejét a neve hallatán, és egy pillanatra felhagyott a pengéje fényesítésével.

– Miért, mit mondtál neki? – érdeklődött a Motyogó.

– Hogy épp elég ellenség vár ránk odakint ahhoz, hogy a saját soraink közt keressük őket.

– Akkor miért ölted meg kis híján Iactont? – tette fel a kérdést Cayne.

– Fogd már be, Tubal – szisszent fel Varren, miközben kicserélt a fejszéjén két, amúgy is tökéletes állapotnak örvendő fogat.

– Miért? – nézett rá a néhai Vasharcos. – A kérdésem helytálló.

– Nem ez a lényeg – mutatott rá Ares Voitek.

Qruze bólintott, majd oldalra lendítette a lábait az asztal alól, hogy szembenézhessen Lokennel. Idefent a hajón egyikük sem viselt páncélt, Loken így jól látta a ruha alatt megvonaglani testvére kemény, viharvert tölgyeket idézően szíjas combizmait. Az idős űrgárdista ujjatlan gyakorlófelsőt viselt barna nadrággal, melynek szárát a bakancsába tűrte.

Az arcán mindössze a jobb szeme alatti elszíneződés utalt Loken korábbi tombolására.

– Bölcs szavak – bólintott Qruze. – De kissé nehéz felnőni hozzájuk ilyen bizalmatlanság mellett, nem?

– Nem tudom, hogy jelent-e valamit, de sajnálom a történteket – dünnyögte Loken, miközben helyet foglalt az asztal mellett.

Qruze egy legyintéssel hessegette el magától a bocsánatkérését, majd töltött magának és Lokennek is egy pohár vizet, amit az készséggel elfogadott.

– Már azóta vártam ezeket az ökölcsapásokat, hogy megtudtam, hogy életben vagy, kölyök.

– Már csak egy dolog van, amit nem értek – válaszolta Loken.

– Csak egy? – mordult fel Qruze. – Akkor jobban érted ezt a világot, mint én. Miről akarsz tudni?

– Ha Dorn nagyúr parancsba adta neked, hogy tartsd titokban Mersadie megmenekülését, akkor miért hívtad fel rá a figyelmem mégis a börtönállomáson? – kérdezte a küldetés kijelölt vezetője. – Elég lett volna felszállnod a Tarnhelmre, és senki sem tudja meg, kit börtönöztek be ott.

– A titkoknak megvan az a szokásuk, hogy idővel kitudódnak – szúrta közbe Altan Nohai. – Iacton jól tette, hogy ott és akkor osztotta meg veled.

Qruze bólintott.

– Azért mentem arra az állomásra Dorn nagyúrral, hogy megöljek egy embert.

– Kit?

– Solomon Vosst. Emlékszel rá?

Loken bólintott.

– Sosem találkoztam vele, de többször is hallottam a nevét a Bosszúálló Szellemen.

– Jó ember volt. Talán túl jó is. Azt hiszem, hogy a Hadúr épp ezért tartotta oly sokáig maga mellett, mielőtt visszaküldte hozzánk. Semmi rosszat nem tett, mégsem hagyhattuk életben. Hórusz is tudta ezt, ahogy azt is, hogy bárki döfi is a szívébe a pengét, az örökre viselni fogja a gyilkosság terhét. És ahogy Altan is mondta, a titkok idővel kitudódnak. És minél súlyosabbak, annál valószínűbb, hogy a lehető legrosszabbkor derül fény rájuk.

– De mi köze Solomon Vossnak Mersadie-hoz?

Qruze az asztalra könyökölt és előrehajolt.

– A lehető legvilágosabban fogok fogalmazni, hogy még véletlenül se lehessen félreértés – kezdte. – Azért dolgozunk, hogy szembenézhessünk a Hadúrral. Hogy túléljük a küldetést, vagy nem, az gyakorlatilag mindegy. Úgy éreztem, hogy megérdemled, hogy megtudd, még életben van, mielőtt elindulunk.

Loken sziklakemény arccal dőlt hátra.

– Dorn nagyúr vele is végezni fog?

– Úgy vélem, hogy elgondolkozott rajta.

– És mi fogta vissza a kezét? – kérdezett közbe Rubio.

– Te vagy a maleficarum – bökött rá Tyrfingr –, te mondd meg.

Rubio bosszús tekintetet villantott Bror felé, ultramari neveltetése azonban visszafogta attól, hogy szópárbajba keveredjen a fenrisivel.

– A könyörület – tette le a kardját Zaven. – Nem pont az Öklök urától vártam volna ilyesmit, de talán mégsem annyira kőből pattintott a szíve, mint ahogy azt mi gondoljuk.

– Sokkal jobban fájt neki kivégezni Solomon Vosst, mint hiszitek – dünnyögte Qruze. – Egy újabb tétel Lupercal bűnlajstromán. Még több vér, ami az ő kezéhez tapad.

Ezután egészen addig csendben ültek egymás mellett, amíg Loken elő nem vette a Mersadie-tól kapott dobozkát, amit a korábbi verekedésük után ismét magához vett. Az asztalra tette, majd Qruze elé lökte.

A Motyogó azonnal felismerte, és gyanakodva bámulta.

– Mi ez?

– Fogalmam sincs. Mersadie azt mondta, hogy adjam oda neked.

– A Trón szerelmére, nyisd már ki! – szisszent fel Varren, látva, hogy Qruze nem nyúl érte. – Ne csigázz már minket!

A Motyogó felpattintotta a fedelet, és meglepetten bámulta a dobozka tartalmát. Végül a rajta lógó megsárgult papírszalaggal együtt kiemelt belőle egy megkeményedett, vörös viaszérmét.

– Egy esküpecsét – ismerte fel Tubal.

– Az enyém – válaszolta Qruze.

– Persze hogy a tiéd – csattant fel Bror. – Loken az imént nyomta a kezedbe.

– Nem, úgy értem, hogy tényleg az enyém – nézett rá a Motyogó. – Én készítettem, még annak idején. Felismerem a saját kezem munkáját.

– És mire esküdtél fel? – kérdezte Tubal Cayne.

Qruze megrázta a fejét.

– Semmire. Teljesen üres. Még az Isstvan hadjárata előtt készítettem, de arra a harcra végül soha nem eskettek fel.

– Te adtad oda Mersadie-nek? – kérdezte Loken.

– Nem, a fegyverkamrámban hagytam – forgatta meg meggörbült ujjai közt a pecsétet Iacton. – Mondott valamit Oliton úrnő, hogy miért kell odaadnod ezt nekem?

– Azt akarta, hogy tudassam veled, nem vagy többé Motyogó, és hogy a hangod a légió bármely harcosánál erősebben fog majd csengeni.

– És ez mit jelent? – kérdezte Ares Voitek.

– Fogalmam sincs – vont vállat Iacton. – Mondott még bármi mást, Garviel?

Loken nem felelt, hanem a sarokban álló csuklyás alakot bámulta, akiről tudta, hogy csak ő láthatja. A fantom lassan megrázta a fejét.

– Nem – válaszolta. – Nem mondott semmi mást.