TIZENKILENC

 

Veszteségek

Parancs

A Viharúr kilovagol

 

Az átjáróban bolterlövedékek cikáztak. Lepattantak a tartópillérekről, és szétrobbantották a falakat. A Lokennel szemközti oldalon Qruze fedezékbe húzódott, és kiengedte a fegyveréből a kiürült tárat. A bolter csöve izzott a forróságtól.

A Motyogó friss tárat lökött a kiürült helyére, és Lokenre förmedt.

– Harcolj már, a fenébe is!

Loken azonban csak megrázta a fejét. Ez így nincs rendjén.

A fegyvertárba vezető folyosón újabb kiáltások harsantak. Hórusz Fiainak biztonsági csapata egy kisebb egységnyi Mechanicum-adeptusszal együtt odabent keresett fedezéket, az értékes felszerelés és lőszerkészlet védelmére kialakított erősség mögött.

A közelben felrobbant egy gránát. Forró szilánkok vertek végig a páncélján. Néhány beékelődött a résekbe, de a húsába egy sem talált utat.

– A Cthonia szerelmére, Loken, lőj már! – üvöltötte Qruze.

Úgy érezte, mintha a boltere helyett a Konzervatórium egy elfeledett ereklyéjét, egy érdekes, de amúgy ismeretlen célból készült tárgyat tartana a kezében. Ugyanúgy nem tudta felemelni, mint ahogy nem értette a gyártásáért felelős gépek működését sem.

– Loken!

A nyomkeresők nem sokkal azután találkoztak össze Hórusz Fiaival, hogy megjelölték a fegyvertárat egy harmadlagos torpedósorozat számára. A falakra felkerültek a támadókat figyelmeztető futhark jelek és épp megálltak egy rövid időre, hogy Tubal Cayne kiszámítsa, hogyan juthatnak el a legkönnyebben egy közeli tűzvezérlő signumegységhez.

Severian és Karayan a környező lehetséges irányokat térképezték fel, amikor az árulók egyszerűen besétáltak a kör keresztmetszetű csomópontba.

Lokennek kellett volna figyelnie azt az irányt, de nem vette észre őket.

Nem hallotta és nem is érzékelte a közeledésüket.

Teljesen beleveszett Hórusz Szemének tanulmányozásába, amelyet az egyik közeli burkolatlemezre pingáltak, és közben próbált nem a hallásküszöbe peremén kaparászó hangra figyelni.

Akkor észlelte őket először, amikor az őrmesterük felszólította, hogy azonosítsa magát. Ostoba. Azonnal tüzelnie kellett volna.

A nyomkeresők életét az általános meglepettség mentette meg.

Egyik egység sem számított a másikra. A pillanatnyi döbbenetet kihasználva Loken figyelmeztette a társait.

Altan Nohai és Bror Tyrfingr azonnal tüzet nyitott az íves folyosón át a fegyvertár felé visszahúzódó árulókra.

– Ellenség! – jelentette Cayne.

Qruze ismét kihajolt, és leadott egy rövid sorozatot.

– Gyerünk már, Loken! – kiáltotta két lövés között. – Szükségem van rád, hogy előrenyomuljunk!

A folyosót betöltötte a bolterek éles csattanásainak és egy telepített gépágyú kerregésének a hangja. A gellert kapott golyók őrülten cikáztak a falakon. Egy lövedékszilánk behorpasztotta Loken feje mellett a burkolatot.

Olyan szorosan markolta a bolterét, hogy kis híján elrepesztette a fegyver agyát.

Ez így nincs rendjén.

Hórusz Fiai árulók, uruk a legfőbb áruló.

De ezek a harcosok a testvéreid. Elfogadtad testvéri hívásukat, és fogadalmat tettél rá, hogy viszonzod.

– Nem – szisszent fel, és a sisakjára sújtott a fegyverével. – Nem. Ezek árulók, és megérdemlik a halált.

Te is Hórusz gyermeke vagy. Iacton is. Severian is. Ha el akarod törölni Lupercal vérvonalát, akkor őket, sőt magadat is meg kell ölnöd.

Loken erejét megfeszítve küzdött a hanggal szemben.

A fülében megreccsent a vox.

– Gyertek, ha hallotok minket – suttogta Severian.

Az ember keresve sem találhatta volna magát több gyilkos szerszámmal szemben, mint egy fegyvertár elleni támadás során, de mi más választásuk lett volna?

– Tubal? Ugye csak két út vezet be vagy kifelé? – ordította Qruze.

Cayne bólintott és közben sietve váltogatott a fedélzetek sematikus rajzai között.

– A meglévő tervrajzok szerint igen.

– Mindkettőt fedezzük?

– Voitek és Rubio elzárták az ellenkező oldalt – válaszolta Varren, aki nem lőtt, de készenlétben tartotta a láncbaltáját.

– Tehát nem jutnak ki – bólintott Qruze. – De az biztos, hogy máris erősítésért voxolnak.

– Voitek egy voxzavaróval akadályozza a forgalmazásukat – magyarázta Cayne, miközben kinagyította a jelenlegi pozíciójukat.

– Mennyi időnk van, mire az adeptusok áttörik? – kérdezte a fegyvertár felé tüzelő Zaven. – Amúgy meg, a legkevésbé se zavar senkit, hogy épp befelé lövöldözünk egy fegyverraktárba?

– Tizennyolc másodperc, és áttörik – jelentette Cayne.

– Amíg nem találtok el semmi érzékenyt, addig nem lesz baj.

– Érzékenyt? – csattant fel Bror. – Hjolda! Ez egy átkozott fegyverraktár! Minden érzékeny odabent!

– Épp ellenkezőleg. Ha utánanéz… – kezdte Cayne, de Qruze a szavába vágott.

– Hallgass már! – sandított Lokenre a Motyogó. – Mindenki lőjön tovább és álljon készenlétben.

– Ugye azt mondtad, hogy a fegyvertárnak csak két kijárata van? – kérdezte Zaven.

– Igen – erősítette meg Cayne.

– Akkor Severian hogy akar bejutni?

– Készen állsz? – kérdezte Severian.

Karayan bólintott, mire a testvére két másodpercre állította az időzítőt.

Mindketten kigurultak a gyomorforgató energiaimpulzussal berobbanó gravitongránát útjából. A rendellenes gravitáció gömbje két méter átmérőjűre hízott, és a hatóterületén belül ezerszeresére növelte a megerősített mennyezet acélgerendáinak és légkeringetőinek tömegét.

Az ultrasűrű anyag gömbje egy neutroncsillag szíveként omlott önmagába és egy Imperátor osztályú titán léptének erejével zuhant be a fegyverraktárba.

Karayan ugrott le elsőként a nyíláson át, és életre kelt árnyként fogott talajt a helyiségben. Severian egy szempillantással később követte. A padlón ütött kráter szélénél landolt, és azonnal a vállához emelte a bolterét.

Az ellenség gyorsabban reagált a soraik közé érkező ellenségre, mint szerette volna. De nem is tudta, mi mást várt, hisz Hórusz Fiaival állt szemben. Golyót röpített az elsőbe, és félrelökte, majd megsorozta a másodikat. Az ellenség viszonozta a tüzet.

Karayan inkább a késében bízott. Fényelnyelő bevonattal kezelt pengéje utat talált egy őrmester sisakja és nyakvértje közé. Mélyebbre tolta és megforgatta a kést. Vér spriccelt a sebből, ő azonban már mozgásban volt, és a falakon és padlón megtámaszkodva gurult és pörgött. Egymás után szecskázta fel a Mechanicum adeptusait. Áramaik darabos, fekete folyadéka bemocskolta a falakat.

Severian eközben lerúgott egy térdkalácsot, és útjára engedett három további lövedéket. Két légiós azonnal a földre hanyatlott, a harmadiknak azonban sikerült energiával feltöltött ökölpajzsával blokkolnia a lövedéket. A mozdulat annyira meglepte Severiant, hogy kis híján otthagyta a fogát. A harcos túl darabosan mozgott és túl sok karja volt.

Kohómester, manipulátorhámmal.

Az áruló rávetette magát, és közben az egyik gépkarjában villogó fotonpengével Severian torka felé tapogatózott. A Kóbor Lovag a magasba kapta a bolterét, a kés azonban egyszerűen kettészelte, ám lelassította annyira, hogy ne tépje fel a páncélját. A kohómester második karja a sisakja, míg a harmadik a válla felé kapott. Severian előrevetette magát, és a könyökével szétzúzta ellenfele sisakrostélyát.

A páncélja színei az Ötödik Század harcosaként azonosították. Kis Hórusz emberei.

A Cthonia veremharcosaiként görögtek és birkóztak a földön. A könyöküket, a térdüket, a fejüket, mindent fegyverként használtak. Csakhogy a kohómester szinte mindegyikből többel és keményebbel rendelkezett. Karmai egész darabokat szaggattak ki Severian páncéljából. A plazmavágója a Kóbor Lovag fejétől alig egy ujjnyira tépett izzó barázdát a padlóba.

Severian lefejelte. Szemlencsék reccsentek. Nem az övé. A penge csattogva gurult végig a padlón. Forgatója érintése nélkül a penge semmivé foszlott.

Oldalra gördült. Egy csizma robbant az arcába. Újra földre vetette magát.

Lángvillanás. Elmosódott, kékes peremű fény.

Fájdalom és vér. A mellkasából kiszorult a levegő.

Severian átkarolta a kohómester hús és vér karját, majd csavarni kezdte. Iszonyatos fájdalom hasított a gerincébe, a végtag egy pillanattal később azonban hatalmasat reccsent.

Az áruló felhorkant a hirtelen fájdalomtól, és manipulátorkarja Severian arcába sújtott. A Kóbor Lovag kitépte a törött végtagról lógó kést, és lemetszette vele a hámra szerelt karmokat. Fekete színű, ecet és maláta ízét idéző olaj és kenőanyag spriccelt az arcába.

A kohómester reszelős bináris kiáltásai görcsbe rántották az izmait. A vállával zuhant az ellenfelének, majd a nyaka és a mellkasa közé döfött a sistergő pengével. Egymás után vágta át a kapcsolókábeleket és az agyi impulzusegység kapcsolatait. A szervokarok elernyedtek és holtsúlyként nehezedtek a viselőjükre. A vállvasa karimája alatt ekkor berobbant egy boltlövedék. Valaki a földről tüzelt. Severian megpördült és teljes erejéből a légiós arcába taposott.

A kohómester ismét lerohanta, cséphadaróként kalimpáló hámja nélkül azonban esélye sem volt. Fúl sok időt töltött a kohóban és túl keveset a gyakorlóketrecben. Lebukott az elnagyolt támadás útjából, majd megcsavarta az egyik béna gépkart, és miután ellenfele háta közepéhez szorította, lecsapott a plazmavágó tűzkioldójára. A kohómester sisakjának repedéseiből kékesfehér fény tört elő. Végig sikított, amíg a szuperforró levegő átégette a testét.

Severian épp időben engedte el a szétégett tetemet, hogy a mellével vegyen le egy lövedéket. Az energiapenge által tépett seben át ezernyi tüzes mikrorepesz hatolt a testébe. A becsapódás és a detonáció ereje egy bolterállványnak taszította. A frissen olajozott, makulátlan lőfegyverek csörömpölve zuhogtak a földre.

Megragadott egyet, de persze üres volt. Egyetlen strázsamester sem tárolná töltött állapotban a felügyeletére bízott fegyvereket. Megpróbált felállni, a boltlövedék azonban kipréselte belőle a szuszt. Az egyik áruló légiós célba vette a bolterével, és előhúzta a lánckardját.

Hatékony, gondolta Severian, amikor a harcos lenyomta az elsütőbillentyűt.

Már akkor tudta, hogy halottnak kellene lennie, amikor meglátta a torkolattüzet, most mégis farkasszemet nézett a fegyverrel. Ekkor vette észre a levegőben forgó golyót. Sápatag, fagyott pókhálószerű fényburok vette körül.

+ Mozogj! + szisszent egy hang a fejében. Rubio.

Severian oldalra vetette magát, a golyó pedig darabokra robbantotta az állványt a háta mögött. A gyilkosa döbbenten bámult maga elé, majd ismét célba vette, egy detonáció azonban leverte a lábáról. Mellkasából széles ívben robbant elő a vérpermet. A fegyverraktárban minden irányból golyók cikáztak. A dübörgésük betöltötte a levegőt. Dobhártyaszaggató üvöltéssel felhördült egy láncbalta is. Severian felkapott egy gazdátlan tárat, és a frissen zsákmányolt bolterébe lökte.

– Tiszta! – bődült el valaki. Tyrfingr.

– Tiszta! – Qruze.

– Most komolyan, Iacton? Gránátok? – Cayne.

Severian elvigyorodott, majd megmaradt tüdejébe és másodlagos szerveibe szívta a levegőt. Elfintorodott, amikor az oxigén mellett a fájdalom is utat talált a testébe.

– Jó soká tartott, mire ideértetek – jegyezte meg, és elfogadta Ares Voitek kinyújtott kezét. Hagyta, hogy a technogárdista talpra rántsa. A levegőt megülő füst hajtógázszaga elvegyült a padlón széttört tojásokként heverő tetemek olajos bűzével.

– Csak négy másodperc telt el a betörésetek óta – jegyezte meg Voitek.

– Csak? – karolta át hálásan az egykori Vaskéz vállát Severian. – Többnek tűnt.

– Ilyen a harc – nézett rá Voitek. – Kivéve, ha Vaskéz vagy beépített kronométerrel, ez esetben ugyanis pontosan tudod, mennyi idő telt el az első harcérintkezés óta.

– Ha te mondod.

– Nohai! – kiáltotta el magát Qruze. – Gyorsan, Zaven és Varren megsebesültek!

Lezárták a fegyverraktárat, és kivonszolták a csatamezőről a sebesülteket. A harc ¡eleit mindenki észlelni fogja, de legalább a testekre nem találnak rá még egy darabig. Cayne gyakorlottan vezette végig a csapatot az elfeledett járatok és folyosók labirintusán, hogy találjon egy rejtett és biztos helyet.

Próbáltak nem véres ösvényt hagyni maguk után.

A teremben, ahová Cayne vezette őket, halomban álltak az összetört asztalok és székek. A falakat vízkárt szenvedett domborművek és obszcén firkálmányok borították. Loken többet is mintha felismerni vélt volna közülük. A bútorok mérete és a helyiség el hagyatottsága alapján arra következtetett, hogy ezt a szobát egykor halandóknak tartották fenn, de hogy az emberek miért jöttek volna egy ilyen helyre egyáltalán, arra gondolni sem tudott.

Nohai rögvest kezelésbe vette Varrent, valamint Zavent, és készséggel elfogadta Rubio segítségét. Mindkét harcos súlyosan megsebesült, de Zaven sérülései válságosnak tűntek.

– Túlélik? – kérdezte Qruze.

– Egy patikáriumban igen, de itt? Nem tudom – felelte Nohai.

– Tégy meg mindent értük, Altan.

Loken leült, és egy hosszú bárpultnak vetette a hátát, majd játszadozni kezdett egy pakli penészes szélű, kelyheket, kardokat és érméket ábrázoló kártyával. Ismert egykor valakit, aki ilyen kártyákkal játszotta a frankok egy régi játékát, de nem tudott az arcára összpontosítani. Egy férfi? Igen, egy igazi vagabund volt, sziklaszilárd morális iránytűvel. Csakhogy transzhumán elméje hiába ruházta fel elvileg fotografikus memóriával, a nevére mégsem tudott visszaemlékezni.

Egyik testvére pillantását érezve felnézett.

Tubal Cayne az egyik, anatómiailag tökéletesen felskiccelt obszcén mű alatt állt. Az idő és a víz szerencsére eltüntették a leginkább sértő részleteket. Cayne egyik-kezét a gépezetén, a másikat a boltere markolatán tartva ült le a padlóra.

– Mi az? – kérdezte a korábbi Holdfarkas.

– Nehéz számodra itt lenni, Loken – válaszolta Cayne.

– Ez most kérdés vagy kijelentés?

– Még nem döntöttem el. Tekintsd egyelőre kérdésnek.

– Valóban furcsa – ismerte el Loken, és az öve egyik tartójába csúsztatta a kártyákat. – De a hajóból, ami az otthonom volt, szinte semmi sem maradt. A nevük ugyanaz, de ez a hajó nem a Bosszúálló Szellem. Legalábbis nem az, amit én ismertem. Csak egy torz tükörképe annak a büszke hadibárkának. Kellemetlen érzés, de nem is számítottam másra.

– Valóban? Arra a következtetésre jutottam, hogy jelentős pszichológiai nehézségekkel küzdöttél. Mi másért nem vettél volna részt a harcban?

Loken elméje azonnal védekező üzemmódba kapcsolt, de lenyelte az azonnali tagadó válaszát. Felpattant, és lesöpörte a páncéljára csöpögött vizet.

– Ez a hajó volt az otthonom – indult el lassan Cayne irányába. – Hórusz Fiai pedig a testvéreim voltak. Szégyellem magam, amiért árulókká váltak.

– Osztozunk a szégyenedben – jegyezte meg a helyiség túloldalán a bolterét tisztogató Qruze.

– Csak a magad nevében beszélj – vetette oda nekik a bárpult tetejéről Severian, aki frissen zsákmányolt fotonpengével karcolta bele a vállvasa peremébe a legyőzött ellenségek jeleit.

– Nem – rázta meg a fejét Cayne. – Nem erről van szó. Ha így lenne, akkor Iacton Qruze és… várjunk csak, mi a teljes neved, Severian?

– Már az is sok, hogy a Severiant ismered.

– Egyetlen egyszer sem húztad meg a ravaszt, Loken – jelentette ki Cayne. – Miért nem?

Lokenben mostanra felhorgadt a harag. Egy lépéssel Cayne előtt termett.

– Mit akarsz ezzel mondani? Hogy nem nőttem fel a feladathoz? Hogy nem számíthattok rám?

– Igen, egészen pontosan ezt állítom – válaszolta Cayne. – Jelentős poszttraumatikus károsodás jegyeit mutatod. Azóta figyellek, hogy behatoltunk a Bosszúálló Szellemre. Megtört ember vagy, Loken. Javaslom, hogy sürgősen térj vissza a Tarnhelmre. A jelenléted nemcsak a küldetést, de mindannyiunk életét is veszélybe sodorja.

– Jobb lenne, ha visszafognád magad – pördítette a korábbi Vasharcos felé a fotonpenge csillogó hegyét Severian.

– Miért? Mindannyiunk közül neked kellene a legjobban tudnod, hogy Loken alkalmatlan a küldetés vezetésére.

Loken az összefirkált falhoz passzírozta Cayne-t.

A nyakára szorította az alkarját.

– Ha még egyszer ilyet mondasz, megöllek.

Cayne-t nem hatotta meg különösebben Loken durvasága.

– Ezzel is csak az én szavaimat támasztod alá – jegyezte meg.

Qruze jelent meg mellettük, és Loken vállára tette a kezét.

– Tedd el a fegyvert, fiú.

Loken elfintorodott.

– Miről beszélsz?

Lenézett, és csak ekkor vette észre a Cayne mellvértjéhez szorított boltpisztolyát. Nem emlékezett rá, hogy mikor húzta elő.

Bror Tyrfingr lassan lefejtette a karját Cayne nyakáról.

– Hjolda, Loken – dörmögte. – Bőven van odakint ellenség, aki meg akar ölni minket, ne végezd el helyettük a munkát.

– Megbántad, hogy elhagytad Hórusz Fiait? – kérdezte Cayne. – Erről van szó? Azért jöttél el erre a küldetésre, hogy visszatérj egykori urad oldalára?

– Hallgass már, Tubal! – villantotta ki az agyarait Bror.

– Nem értem, miért fordítotok szándékosan hátat a problémának – erősködött az egykori Vasharcos. – A Titánon nekiesett Cayne-nek, most pedig nem emelt kezet néhai testvérére, ami lehet, hogy két társunk életébe kerül. És végül fegyvert emel rám. A küldetésünk kritikus pontján járunk és Loken nem jöhet velünk tovább. Semmi olyat nem mondok, ami a ti fejetekben ne fordult volna meg.

Loken hátralépett, és a tokjába lökte a pisztolyát, majd végignézett a többieken.

– Igazat mond? – követelte. – Tényleg úgy gondoljátok, hogy alkalmatlan vagyok a küldetés vezetésére?

Qruzen és Severian egymásra sandítottak, a kérdést azonban az Altan Nohai mellől elősántikáló Varren válaszolta meg. A korábbi Világfaló vérmocskos mellkasán egymást érték a boltertalálatok nyomai. A belsőségeit csakis a hasára szorított bőrrátétek és a sebragasztó gél tartotta a helyükön. Genetikailag továbbfejlesztett teste lázasan küzdött a gyógyulásért, erre utalt, hogy a teste olajos izzadságban fürdött.

– Megvan a vezérünk – jelentette ki. – A véremet hullattam Nathaniel és Tylos oldalán, hogy visszahozzam Lokent az Isstvanról. Bárki, aki túlélte azt a mészárlást, megérdemli a tiszteletünket. A tiédet is, Tubal. Malcador és a Farkaskirály alkalmasnak vélték Lokent erre a küldetésre, és nem én leszek az, aki semmibe veszi a szavukat. Neked sem szabadna.

Cayne nem válaszolt, de kurtán bólintott.

– Ez a csapat akarata?

– Ez – jelentette ki Bror Tyrfingr. – Ha van valaki, aki megérdemli, hogy revansot vegyen a Hadúron, az Loken.

– Hibát követtek el – szögezte le Cayne. – Ez az utolsó szavam.

Varren mellett ekkor tűnt fel a konyákig véres Altan Nohai.

– Zaven? – kérdezte Qruze.

A patikárius megrázta a fejét.

A Lupercaliáért vívott csata ugyanúgy hajnali tüzérségi zárótűzzel vette kezdetét, mint a Régi Föld első összeomlásához vezető ipari méretű háborúk. Az ötvenhárom frissen kihajózott tüzérségi regiment közel ezerkétszáz Baziliszkusza, Griffje és Minótaurosza mennydörgő robajjal nyitotta meg a napot.

A nehezebb fegyverek, a Kolosszusok, Medúzák és Brünhildák a depóikban várták az általános előrenyomulás megindulását. A nagy hatótávolságú tüzelésre alkalmatlan fegyverek a gépesített gyalogság nyomában vonulnak majd fel, hogy a roham előtti utolsó pillanatokban puhítsák fel a birodalmi arcvonalat.

A Hadúrra felesküdött katonák széles oszlopokban, komótosan nyomultak előre a tűzfüggöny és a lepelbombák védelmében. Több ezer, Hórusz Szemével és természetellenes ikonokkal fellobogózott csapatszállító dübörgött az ellenség sorai felé. A tankok burkolatára erősített kampókról tetemek himbálóztak, és minden ötödik oldalágyújára egy avadoni foglyot kötöztek.

A Mechanicum ijesztő, sötét vasból épített, kattogó lábakon és tüskés kerekeken mozgó rovarszerű hadigépei együtt vonultak a tőlük tisztes távolságot tartó skitariik elvadult falkáival.

A páncélosok és az élőerő hulláma szökőárként mosott át a termékeny mezőkön. Lánctalpaik iszapos dagonyává gyalázták a láthatártól láthatárig húzódó méregzöld földeket, a kontinens éléskamráját. A teherautókon utazó totemhordozók testvériségük sötét csuhás tagjainak kíséretében emelték a magasba az imbolygó póznákra erősített kovácsoltvas ikonjaikat.

A természetellenes szelek a birodalmi vonalakig vitték a saját maguk kreálta vérszomjas nevekre hallgató csőcselék kántálását és dobjaik dübörgését.

A rettenetes sereget a Vulcanum, a Mortis és a Vulpa titán légiók nagyjából felére csappant erői követték. A Hadúrnak igen nagy árat kellett fizetnie a Legio Fortidusszal vívott csatározásért. A számok az ő légiói mellett szóltak, a birodalmiak számtalan lovagjuk mellett azonban egy Imperátor titánnal is rendelkeztek. A lovagok nem jelentettek komoly veszélyt egy titánra, egyesített erejükre azonban csak az ostobák legyintenének.

Tyana Kourion tizenöt kilométeres távolságból, egy lapos, félhold alakú gerincről figyelte a Hadúr közeledő seregét. Hátradőlt Viharpörölye parancsnoki kupolájában, és távcsövével a kezében jobbról balra végighordozta a tekintetét a láthatáron. Harctéri uniformisa helyett mélyzöld díszegyenruháját viselte. Bár kényelmetlen volt és meleg, mégis az egész regimentje követte a példáját, hogy megóvják az ellenséges orvlövészektől.

– Jó sokan vannak, asszonyom – jegyezte meg Naylor, a végrehajtó tisztje. A jármű hátuljában ült, a másodlagos toronyban, és a szárnyakon felállított megfigyelőállások adatait olvasta éppen.

– De nem elegen – dünnyögte a nő.

– Asszonyom? – kérdezett vissza a férfi. – Nekem épp elégnek látszanak.

– Persze, de hol vannak Hórusz Fiai?

– Hagyják, hogy a szerencsétlen, ostoba halandók haljanak meg helyettük.

– Talán – felelte Kourion bizonytalanul. – Szerintem inkább azt várják, hogy a hitvány csapatokra pazaroljuk el a lőszerünket. Felfordul a gyomrom a gondolattól, hogy erre a csőcselékre kell ellövetnem az értékes muníciót.

– Vagy ez, vagy hagyjuk, hogy átsöpörjenek rajtunk, asszonyom – mutatott rá Naylor.

Kourion bólintott.

– A légió erői hamarosan úgyis hallatnak magukról – jelentette ki. – És akkor megfizettetjük velük a hűtlenségük árát.

– Kiadja a parancsot, asszonyom?

– Kiadom – közölte a nő. – Minden egységnek, tűz.

Yade Durso alacsonyan, az Untar-magasföld hegyvonulatainak közelében tartotta a Viharmadarat. A Lupercalia hegymélyi hangárjaiból indított birodalmi vadászgépek üvöltve marakodtak a magasban a keselyűcsapatokkal, a piszkos munka azonban a légiósokra várt.

A Hórusz Fiainak ötvenfős egységét vezető Kis Hórusz ott ült mellette a pilótafülkében. Mind letették a fogadalmaikat, és izgatottan várták az összecsapást.

További tíz másik Viharmadár tartotta még velük együtt a szakadozott, lépcsős alakzatot. A fejük felett a Hetedik Század csapatszállítóinak fegyverei már keresték a célpontokat.

– Milyen lelkesek – jegyezte meg Aximand.

– Joggal – felelte Durso.

– Túlságosan azok – folytatta a kapitány. – Avadonnál alaposan megtépázták őket. Nincsenek annyian, hogy megengedhessék maguknak az értelmetlen hősködést.

A fenyegetésjelző auspex azonnal trillázni kezdett, amint kiszagolta az elsütött fegyverek összetéveszthetetlen jelét. Feldolgozhatatlanul sok rebegő ikon jelent meg a kijelzőn. A birodalmi sereg egyetlen vörös folttá olvadt össze, és teljesen elzárta a Lupercalia felé vezető utat.

– Mennyien vannak – lehelte Durso.

– Ha tesszük a dolgunkat, hamarosan kevesebben lesznek – jelentette ki Aximand. – Most pedig keress réseket a vonalukon.

Aximand rákapcsolódott a számos voxhálózatra, és diszkrét idegpályái segítségével válogatta ki a több száz forgalmazás közül az értékeseket.

Századszintű vox: célpontokat kijelölő tankparancsnokok, az ellenség támadási vektorait és a legnagyobb fenyegetéseket üvöltő célkeresők.

Parancsnoki vox: a sérült páncélosok elhagyására utasítást adó fájdalmas kiáltások, a túlélők felvételére vagy a lassabb járművek megelőzésére kiadott parancsok.

És minden mögött ott sikított a titkosított korcskód áthatolhatatlan fala. Az irdatlan hadigépek közt csikorogva kommunikáltak egymással a Sötét Mechanicum egységei. Aximand hiába szűrte ki a zajt, az újra és újra visszajött. Valahol a lelke legmélyén tudta, hogy a reszelős hang, amit hall, egyszerűen rossz.

– Egyetlen gépnek sem szabadna ilyen hangot kiadnia – mondta.

Elég sokáig figyelte a forgalmazást, hogy megtudja, amit akart: az egyes egységek pozícióit, a kommunikációs hálózat erősségét és a prioritások változásait. Az egészet összegyúrva egy szenzorszimulációnál is tisztább kép rajzolódott ki előtte. A Viharmadár épp áttört egy alacsony felhőtakarón, amikor a légió minden csatornáján felcsendült a Hadúr hangja.

– Kapitányaim, fiaim – kezdte. – Cselekedjetek belátásotok szerint, harcosaim. Támadjatok meg minden lehetséges célpontot, és csak a parancsomra vonuljatok vissza.

– Vigyél be minket, Yade – parancsolta Aximand.

– Vettem – felelte Durso, majd először a szája és végül a szeme elé emelte a nyakán láncra fűzve hordott aranyszín Hórusz Szemét. – Hóruszért és a Szemért.

– Ölj az élőkért és ölj a holtakért – recsegte mellette Aximand.

Durso zuhanórepülésbe vitte a Viharmadarat.

A félresikerült Felcsatlakozás Rítusának kínja körömpiszoknyi volt ahhoz képest, ami most kínozta. A heges gerincoszlopába szúrt idegi interfészkábelek hófehér izzással döftek az agyába. A csatlakozók azóta nem gyógyultak be teljesen, hogy a testébe ágyazták őket.

Vészkorbács küzdött ellene. Tudta, hogy behatolóval van dolga, és megvadult csődörként próbálta lerázni magáról. Korábbi pilótáinak szellemei is tudták, hogy egy megtört ember került közéjük, aki egyszer már sikertelenül próbált meg összekapcsolódni a lovagjával.

A halott lovasok nem akartak méltatlanokat a soraik közé fogadni.

Ám Albard is szembeszállt velük.

Évtizedes gyűlöletét állította szembe a megvetésükkel. Raevent is ott érezte Vészkorbács szívében, ez azonban csak még eltökéltebbé tette. A féltestvére mindent meggyalázott, ami valaha fontos volt a számára.

Eljött az ideje, hogy viszonozza a szívességet.

A lovag rendszerei ki-kihagytak és folyamatosan megpróbáltak újraindulni, hogy megtörjék a kapcsolatot. Egyedül a Sekrestyések által sebtében elvégzett módosításoknak köszönhette, hogy a gép nem lökte ki magából.

Üvöltve viszonozta a lovag szívből jövő sikolyait.

Negyvenhárom évvel ezelőtt Raevennel szemben ült egy ilyen gépben, és hagyta, hogy a rettegése legyűrje. De ezúttal nem. Amióta egy tomboló mallahagra kiskorában egyik szemére megvakította, a majomszerű szörnyetegek kitüntetett helyet foglaltak el Albard rémálmaiban. Teljesen eluralkodott rajta a félelem, amikor egy ilyen bestia épp a Felcsatlakozása, élete elvileg legbüszkébb napján tört ki a fogságából.

A lovagja megérezte a rettegését, és mert méltatlannak találta, visszautasította őt. Apja attól a naptól kezdve bűnösnek látta, és szabad kezet adott féltestvérének és a húgának, hogy addig kínozzák testileg és lelkileg, míg a szíve utolsót nem dobban.

Raeven végzett az apjával? Nem is baj, mindig is utálta azt a savanyú rohadékot. Albard egy vadászkéssel a kezében és a penge rosszabbik végén eltöltött évtizedek anatómiai tudásával vett bosszút az őt ért sérelmeken. Lelketlen féltestvérei már hullagáztól felpüffedt tetemekként hevertek valamelyik öntözőcsatornában, a férgek vacsorájaként.

Felszisszent, amikor Raeven makacs lenyomatának egy szilánkja az elméjébe döfött. Érezte az undorát, de ami még rosszabb, a szánalmát is.

– Még halálodban is csúfot űzöl belőlem, testvér – sziszegte, miközben átvezette a birodalmiak sorai között a Devine Ház huszonkét lovagját. Több százezer ember és a páncélosaik várták a mozgósítási parancsot. Tyana Kourion nem akarta elkövetni ugyanazokat a hibákat, amiket Edoraki Hakon.

Nem passzívan, hanem válaszcsapásokkal akarta várni az ellenséget. Ki akarta használni az előrenyomulás összes lehetőségét, miközben lezárta az összes rést a védvonalán. Ez utóbbi feladatot a gyakorlatilag tartalékos csapatokká lefokozott molechi lovagokra bízta. Ez a megalázó feladatkör örökre foltot hagy a Molech lovagi házainak becsületén.

A Tazkhar Ház lovagjai fegyvereiket tiszteletteljesen leeresztve masíroztak el mellette. Sokan csúfolták homoklakó barbároknak őket, ám például az előőrs pozíciójáért folyton viaskodó Mamaragon Ház paladinjaival ellentétben, ők tudták a helyüket. Mamaragonok… mintha valaha is a Molech első házává válhatnának! Albard úgy érezte, hogy a déli Indra Ház lovagjai is egy töredékkel magasabbra húzták arany és zöld lobogóikat, mint ő.

Nevetséges módszerekkel próbálták elködösíteni a Devine Ház dicsőségét.

Az efféle arcátlanság nem maradhat megtorlatlanul. Érezte, hogy erőszakos gondolataival összhangban Vészkorbács is felfűti a fegyvereit.

A sensoriumban frissen tanyát vert szellem fertőzés gyanánt gyúrta eggyé Albard haragját, bizonytalanságát és paranoiáját, hogy aztán elsöprő önimádattá torzítsa.

Vészkorbács szívében megtelepedett egy hüllőszerűen erotikus, undorító, ám egyben csábító valami. Albard tudni akarta, hogy mi az, és megérintette az elméjében.

A lovag korábbi pilótái válaszul egyesült erővel sújtottak le rá páni rettegésükben. Albard lihegve kapott levegő után, amikor a sensoriumot elmosta a statikus zörej és az abból kiemelkedő múlt háborúinak fantomképei. A megkésett rendszertörlés azonban nem járt eredménnyel. A sensoriumot megfertőző tudat átitatta Vészkorbács memóriáját, és sosemvolt sértések és a magasztosság eszményének emlékeivel torzította el.

Albard sziszegő kacajra lett figyelmes, miközben sérült elméje megpróbálta különválasztani az emléket a valóstól, a teljes interfészhez szükséges agyterületek azonban negyvenhárom évvel ezelőtt visszafordíthatatlan károkat szenvedtek. A saját emlékei is átsöpörtek a sensoriumon és elkeveredtek a régmúlt háborúinak és a képzeletben leölt ellenségek alakjaival. Albard magába szívta és értékes nedűként nyeldekelte a fertőzés áfiumát.

A körülötte húzódó csatamező szenzorképe elmosódott és eltorzult, majd lassan helyreálló pictadásként tért vissza. Az egyes felvételek először kifakultak, és csak azután került fókuszba a következő.

Ami az előbb még gépek gyártotta körletekkel, ellátmánydepókkal, lőszerraktárakkal, üzemanyagsilókkal és gyülekezőpontokkal pettyezett rendezett birodalmi tábor volt, most valami egészen mássá változott. Cserzett bőrpáncélt és acélból kovácsolt orrvédős sisakot viselő katonák masíroztak fel s alá. Néhányan fémből vert pikkelypáncélt hordtak. A katonák hosszú pengéjű vaskardokat és fejszéket tartottak a vállukra vetve. Barátságtalan arccal masíroztak el előtte. A bokájuknál kaffogó szelindekek százait korbácsaikat cserdítő ebmesterek űzték maguk előtt.

Az ezrével felsorakoztatott ágyúk mennydörgésszerű robajjal nyitottak tüzet a domboldalra. Roxcia és Kyrtro tüzérakadémiái a legkiválóbb kulverinjeiket és tarackjaikat vonultatták fel, hogy a szalmával kirakott gabionok és földhányások oltalmából golyóval és söréttel szórják meg az ellenséget. A lőporra éhes fegyverek felett kavargó hőség megtépkedte a magasban csattogó lobogók selymét.

A tüzérek lihegve, erőlködve állították újra tüzelési pozícióba vasból öntött behemótjaikat. Kitisztították a csöveket, és friss lőport adagoltak. A hordómellű tazkhari rabszolgák irdatlan kőgolyóbisokat emeltek a helyükre.

Az ágyúk lenyűgöző sokasága azonban a gyülekező lovagsereg kevélységének szügyéig sem érhetett.

A teljes testüket páncéllal óvó, lélegzetelállító harcosok tüzes telivérjeinek lópokrócain a Molechen generációk óta nem látott fantasztikus bestiák döbbenetesen élethű másai acsarogtak.

Albard körbefordult, hogy lássa a körülötte dübörgő lovagokat.

Kuzinok, unokaöccsök és távoli rokonok, Devine vér, egytől egyig. Széles szügyű csataméneken lovagoltak a csatába, saját telivérjéhez, a lángból font sörényű, csupa izom, arany csődörhöz azonban egyik sem érhetett fel. Király volt a mének között.

– Testvéreim! – bődült el Albard, és hagyta, hogy őket is átitassa a kígyó mérge. – Lássátok és érezzétek, amit én!

Néhányan küszködtek, néhányan majdnem ellenálltak, de végül mind megadták magukat. Tiltott vágyaik és ambícióik csak tovább korbácsolták a minden bujaságukat, bűntudatukat és keserűségüket valami sokkal rosszabbá torzító fertőzést.

Hátrafordult a nyeregben, hogy lássa a zászlóhordozója kezében tartott lobogóra varrt kettős villámot. A Viharúr ódon címere olyan erővel izzott a déli verőfényben, hogy több száz méteres körzetben bevilágította a csatateret.

A saját lobogója.

Ő volt a Viharúr, a lovagok pedig ugyanazok a vajrák, akik annyi évszázaddal ezelőtt végigjárták vele a Fulguritösvényt. Elöntötte saját fontosságának tudata, és lova oldalába mártotta a sarkantyúit. A Viharúr ekkor egy irdatlan, szörnyűséges gigászra lett figyelmes az ágyútűz füstjén túlról. Vészkorbács válaszul egyszerűen átgázolt a gyalogos regimentek tömbjein.

Egy gigászi bestia, egy felfoghatatlan méretű óriás tornyosult előtte.

A fekete-fehér pikkelyes lény, világok elemésztője, mennydörgő kürtszóval felelt neki.

Ezt az ellenséget kellett legyőznie.