TIZENHÉT

 

A Molech bestiái

Létfontosságú adat

Nincs tökéletesség tökéletlenség nélkül

 

A láthatár napok óta lángokban állt. Az erdőtüzek mindennaposnak számítottak, Balmorn Donar nagyúr azonban még sosem látott ehhez fogható tűzvihart. A legrosszabb mégis az volt, hogy a lángok alig egyetlen napnyira tomboltak tőlük.

– A Halálgárda az? – gyalogolt fel lovagja hátán a bástyafokra apja mellé Robard. A gép lábait kijavították ugyan, de a másodrendű inasok csak tessék-lássék munkát végeztek. Mivel az ellenség főereje északról támadott, az összes hozzáértő Mechanicum-papot és Sekrestyést átirányították a Preceptor Vonalról. Most mind a Vasököl-hegy mélyén szolgálták a Legio Crucius istengépeit.

– Nem lehet a Halálgárda – jelentette ki. – És senki más sem. Még a legerősebb lángszórókkal vagy vegyszerpermetezőkkel is hónapokba, ha nem évekbe telne egy járható út kialakítása, ha nem akarják közben a saját seregüket is elpusztítani.

– De akkor kik lehetnek?

Donar nagyúr gondolkozott egy sort. A szenzorrendszerei összefüggő kormos függönyként rajzolták ki előtte az égboltot, időről időre, egy töredékmásodpercre azonban statikus zörejjé foszlott, akár egy irdatlan rovarraj.

– Fogalmam sincs, fiú – mondta nagy sokára. – De az biztos, hogy nem tűz.

– A hőauspexem mást állít – jegyezte meg Robard. – Ahogy az ágyúké is.

– Igen, de azok a jelek először az egekig szöknek, majd szinte teljesen elenyésznek, mielőtt újrakezdenék a folyamatot – mutatott rá Donar nagyúr. – Nem vagyok egy tintanyalogató szakértő, de annyit még én is tudok, hogy a tűz nem viselkedik így. Ami azt illeti, semmit sem ismerek, ami így viselkedne.

– Akkor mit tegyünk?

– Amit mindig – fordult fia felé az apja. – Tartjuk a vonalat.

A szörnyek falkái egy órával később rohanták le a falat.

Először az azhdarchidok jöttek. A legnagyobb vadállatok leggyorsabbjaiként száguldva menekültek a dzsungelt magának követelő feketeség elől. Kétségbeesetten csattogtatták hosszú, pikkelyek és tollak borította nyakuk végéről meredező agyaras krokodilpofájukat.

Amint a Preceptor Vonal ezerméteres közelébe értek, a fal ágyúi tüzet nyitottak. Az iszonyatos zaj még a lovagok hangszigetelt pilótafülkéjébe is utat talált. Donar nagyúr kiszűrte a sikolyaikat, és a forgótáras ágyúk torkolattüzeinek villódzásán keresztül figyelte tovább a szörnyetegeket. A szökellve ugráló röpképtelen madarak a veszteségeikre ügyet sem vetve rohantak a mészárszékre.

Amikor elérték a hatszáz métert, a Donar Ház hét lovagja is tüzet nyitott. A főlövegek öt méter átmérőjű krátereket robbantottak a talajba, és pörögve szórták szét az állatok megcsonkított tetemeit. A gépágyúk véres sávokat szántottak a hordákba. A mögöttük rohanók véres masszává passzírozták az elesetteket. A csatamező hamarosan vértől iszamós, ormótlan húscafatoktól pettyezett sártengerré változott.

A madarakat a százával, falkákban rohamozó, vicsorgó xenosmilusok követték. Az ágyúk darabokra lőtték az irdatlan négylábúakat. A több ezer apró robbanás nem kímélt se húst, se csontot. A Kapikulu Vasbrigád Baziliszkuszai és Medúzái ágyúikat legmagasabb állásba emelve szórták meg a fal előtti területet.

A közeli detonációk lökéshullámai megrengették a falakat. A védmű homlokzata több helyen éles pendüléssel megrepedt, és a Preceptor Vonal több helyütt látványosan megroggyant.

A mészárlás szó nem fedi le teljesen a védők által okozott pusztítást, a tomboló falkák azonban hamarosan felfedezték a fal azon szakaszait, ahol az ágyúk már működésképtelenné váltak. A tüzérség számára túl közel ért állatok erre indultak.

– Utánam! – vetette magát az egyik rés felé Donar nagyúr.

Megforgatta a vállait, mire a lovagja azonnal felelt. Feltöltötte a fegyvereket, és betöltötte a szíjtárakat. Lövedékek csattantak az űrbe, a pilóták szemei előtt pedig felvillantak a szálkeresztek. Donar nem is tudta, melyiket válassza a számtalan célpont közül. Mindegy. Bárhová lő, úgyis talál. Érezte, mennyire felizgatja a halál közelsége a lovag és a korábbi pilóták szellemét.

Más nemesek előszeretettel adtak nevet a lovagjaiknak, a Donar Ház számára azonban a burkolat mélyén lapuló ember számított igazán. Hiába a gép dicsőséges múltja, egy hitvány harcoson a világ összes dicsősége sem segít.

Donar legalább kétszáz azhdarchidot és kétszer annyi xenosmilust számolt össze. Sosem látott még ennyi szörnyeteget egyszerre. A kaffogó, vonyító sereglet szó szerint megpróbálta átverekedni magát a falon. Vajon mi űzhette őket, hogy csak így eldobták maguktól az életüket?

A lombok vonala felől fekete miazma, kavargó füstfelhő szivárgott elő. A világ összes ízeltlábúja a harcot figyelte.

Nem volt ideje ezen gondolkozni. Várta a harc.

Az azhdarchidok csapdába estek a fal tövében, és sivítva zúzták szét a testüket a hullák halmaitól borított sziklákon. Velük ellentétben a xenosmilusok falkái ostromlókként hágtak fel a falakon. Acélkemény karmaik könnyedén találtak fogást az omladozó, rézsútos sziklákon, és egyre feljebb vonszolták irdatlan testüket.

Donar nagyúr kiválasztott egy, a fal tövében keringő csoportot, és kétszer elsütötte a főlövegét. A kettős detonációk nyomán gombafelhők emelkedtek a magasba. Felismerhetetlenségig összeégett tetemek repkedtek mindenfelé. Jobbról balra rántott gépágyújával lekaszálta a fal tetejét elért bestiákat. lezuhanó tetemeik tovább táplálták a dögök egyre növekvő halmait.

Az egyik jobb oldali tornyot ekkor robbantotta darabokra két hibás lövedék. Az elfeketedett, horpadt, ovális fémtömeg lángot köpve gurult a mélybe a fal oldalán.

Lőszerkészletük elfogytával egymás után hallgattak el a lövegek.

– Zárjátok a réseket! – parancsolta Donar nagyúr. – Robard! Ide!

A lovagja előrenyomult a megtört falszakaszhoz, ahol még mindig ott füstölgött a szétrepült löveg talapzata. Miután megtámasztotta gyengébbik lábát a falon, Robard előrehajolt, és hőlándzsájával árkot szántott a hordába. A sivító, magmaforró levegő az azhdarchidok közé robbant, és legalább kilencet elpárologtatott közülük. Gépágyújával eközben ő is megszórta a falat.

Csakhogy minden tucatnyi leölt állat helyét kétszer annyi vette át. A szörnyetegek végeláthatatlan sorokban özönlöttek elő az önmagába roskadó dzsungelból. Inkább haltak meg a birodalmiak ágyúinak tüzében, mint hogy szembenézzenek azzal, ami elűzte őket a fészkeikből. A fekete miazma egyszerűen sötét, rothadó salakká oldotta fel a vaskos, sűrűn növekvő fákat.

A xenosmilusok elérték a bástyát. A mászás gyakorlatilag leszaggatta a karmokat véres mancsaikról. Donar egyetlen lövéssel lenyakazta az egyiket.

– Túl közel vannak a főlövegnek! – üvöltötte Robard.

– De a hóhérpengéinknek nem! – felelte az apja, majd keresztülgyalogolt a bestiák legsűrűbb csoportján, egyenest a falra.

Hatméteres pengehosszúságú lánckardja üvöltve kelt életre. A falat beszennyező első állatokat egyetlen suhintással szelte ketté. A pörgő fogak húsz méterre hajították félre a megcsonkolt tetemeiket, és a visszakezes csapás elsöpörte a bástyakorona néhány darabját is. Donar nagyúr egész nap tudta volna ezt csinálni. Jöjjön csak a dzsungel összes bestiája! Mindegyikükkel végezni fog!

A lovagok végigportyázták a falat. Addig tüzeltek a gépágyúikkal, míg ki nem fogyott a lőszerkészletük, vagy túl nem hevítették a fegyvereket. Hóhérpengéik mindent levágtak, ami elérte a fal koronáját. Gépiesen harcoltak. A mészárszékek automatizált hóhéraiként kaszabolták le az állatokat.

Robard lánckardját eltömítették a csontok és az égett hús, ezért buzogányként kezdte használni a hőlándzsáját és a lovagja tömegét. Karmos lábával taposta szét az állatokat. Csakhogy egyedül maradt és csapdába esett.

A szörnyetegek azonban nem támadták meg a védtelen hátát, hanem leugrottak a fal belső oldalán és hanyatt-homlok menekültek tovább. A devsirme osztagok tüzet nyitottak rájuk, de alig egy maroknyival végeztek.

Donar épp időben pördült meg, hogy lássa a dzsungel megfeketedett, rothadó maradványait letaroló mallahagrákat. A majomszerű óriások testüket hosszú karjaikkal lökve vetették a fal felé magukat, és faltörő kosként engedték le bogárszerű fejüket.

– Luthias, Urbano, a kapuhoz! Most! – parancsolta Donar. – Robard, tiéd a fal! El ne veszítsd, kölyök!

A két megnevezett lovag felhagyott a bástyafok megtisztításával, és az uruk után indultak.

Két xenosmilusnak sikerült Urbano hátára ugrania, és annyi időre megakasztani a hóhérpengét, míg hat másik megmászta a falat, és a mélybe rántotta. A lovag folyamatosan tüzelve zuhant le. Donar nagyúr és Luthias a küzdelemre ügyet sem vetve siettek a kapu felé.

A Kapikuluk megmaradt néhány Maleadora a fal belső oldalától induló út mellett vett fel lőállást.

A Belgari Devsirmék osztagai elfoglalták a megemelt sziklaállásokat és homokzsákokkal megerősített bunkereket.

Kézifegyverekkel, lézerpuskákkal, rakétákkal és nehézbolterekkel vették tűz alá a falat, a lovagokhoz képest azonban jelentéktelen károkat okoztak.

Donar nagyúr és Luthias az első mallahagrával egy időben érték el a kaput. A fémpántok minden egyes csapástól egyre jobban eldeformálódtak. Az egymás után érkező mallahagrák együttes erővel estek a bejáratnak, annak ellenére, hogy bizonyára egytől egyig szilánkosra zúzták a vállukat. A Földrengetők hüvelyeinél is nagyobb zsanérok végül azonban megadták magukat, és a kapu tokostul zuhant a porba.

A nyíláson át dühödt, csupa izom és agyar forgószélként söpörtek át a szürke bundás gigászok. Donar nagyúr egy-egy gépágyúsorozattal lefejezte az első kettőt. A mögötte jövő hármat Luthias hőlándzsája párologtatta el. A Malcadorok lövegei darabokra szaggatták a szörnyetegeket, és összefüggő vérfelhővel borították be a kapu maradványait.

Donar nagyúr addig tüzelt, amíg a gépágyúja tartalék lőszerkészlete is kifogyott. Látta elsötétülni Tyrae ikonját. Senki sem tanúskodhatott a haláláról, és az újabb lovag elvesztésével a szörnyetegek is mind nagyobb teret nyertek.

A falat elveszítették. A tomboló bestiák átbucskáztak a bástyákon.

Luthiast és a lovagját két, hátsó lábára ágaskodó mallahagra szaggatta darabokra borotvaéles karmokkal. Donar nagyúr várta, hogy szembeforduljanak vele, a két gigász azonban egyszerűen folytatta az útját, minél távolabb a dzsungeltól.

Donar csak ekkor értette meg azt, amit már a támadás első pillanatában látnia kellett volna. Az igazi veszélyt nem a bestiák jelentették. Nem katonai célpontként támadták a Preceptor Vonalat, hanem egyszerűen azért, mert az útjukba került. Réges-rég ki kellett volna nyittatnia előttük azt az átkozott kaput.

– Minden erőnek, tüzet szüntess! – parancsolta. – Félre az útjukból! Donar Ház, hozzám! Minden idegszála berzenkedett az állatok szabadon bocsátása ellen, de ha tovább harcolnak, akkor csak az életüket dobják el feleslegesen. A dzsungel mélyéről valami még hatalmasabb iszonyat közeledett, ami ellen muszáj volt felvenniük a harcot. Az utolsó négy lovag a kevés fedezéket kihasználva tisztult el a szőrös hullámban menekülő állatok útjából.

A csorda állatai egyszerűen legázolták a kapikulukat és a devsirméket, Donar azonban vajmi keveset sem tehetett értük. Lovagjával szorosan a fal belső oldalához húzódott. Bár esélye sem volt megtartani, mégis szégyellte magát, amiért az ő parancsnoksága alatt törték át a Preceptor Vonalat. Az állatok jó eséllyel a hegyek barlangjaiban vagy a Tazkhar-sztyeppe határvidékén keresnek majd menedéket maguknak. Akik észak felé veszik az utat, azokat az Abdi Kheda vezetése alatt álló Kushita Keletvidék harcosai lövik majd halomra.

A dzsungellakók közel egy órán át áradtak elő az őserdőből. Az utolsóként érkező vén, beteg, lesoványodott példányokat a Devsirmék kegyelemből egyszerűen agyonlőtték.

A Preceptor Vonal romokban hevert. A kaput szinte teljesen elzárták a dögök, a közeli tüzérségi találatok pedig több szakaszon is leomlasztották a falat.

Donar nagyúr gyanakodva hágott fel az egyedüliként megmaradt állványozott rámpán át a falra, lói hallotta a fa és az elkínzott acél minden panaszos reccsenését és nyikordulását. A bástyafokon szürke halmokként hevertek a pártakorona leomlott darabjai. A lövegek vagy megsemmisültek, vagy teljesen kifogytak a lőszerből.

Donar nagyúr azonban egy pillanat alatt felmérte, hogy úgysem számít az egész.

A dzsungel eltűnt, egyszerűen megszűnt létezni.

A hatszázmillió négyzetkilométernyi dús növényzet helyén most halott fekete nyák hullámzott, ameddig a szem ellátott. A fal parancsnoka mindössze egyetlen fegyvert ismert, ami ilyen sebességgel és hatékonysággal képes az élet kipusztítására.

Az egykor végtelenül mély és termékeny őserdő határán kavargó fekete miazma lassan oszladozni kezdett. A pusztulás óceánjáról szárnyra kapó, több milliárd légynek látszó függöny ismét statikus zörejjé gyalázta a nagyúr sensoriumát.

Donar lenyomta a pilótafülke nyitógombját, és hagyta, hogy a páncéllemezek visszacsússzanak a lovag burkolatába. Az ürülék, a rothadó hús és a bemocskolt föld bűze valóságos ökölcsapásként érte.

Az oszladozó miazmán túl Donar nagyúr szeme láttára bontakozott ki a dzsungel maradványain keresztüllábaló inváziós sereg. Az Ophir prométheumcéheinek aranyszín címerét viselő irdatlan tankerek sora egészen a horizont határán dübörgő titánok lábáig nyújtózott.

A lánctalpaikkal fekete mocskot felverő harci járművek és tüzérségi ütegek seregét egy szép szóval is csak roncsnak nevezhető Rinó vezette. A gépek mellett több ezer, egykor elefántcsontszín, ám mostanra bemocskolódott, rothadó anyagokkal borított vértezetet viselő űrgárdista vonult komoran.

A haderő élén egy innen-onnan összeszedegetett lomokból és fémdarabokból szőtt köpenyt viselő óriás vonult. Vigyorgó koponyaarcát bronz légzőmaszk takarta, míg a kezében tartott hatalmas kasza láttán Donar készséggel elhitte volna, hogy saját kezűleg aratta le vele az egész őserdőt.

A nagyúr látta, hogyan töltik meg a tüzérek a számtalan irdatlan kulverint és széles csövű tüzérségi üteget. Sziklává kérgeseden szívvel fordult sarkon és vonult le a falról.

– Atyám? – kérdezte tőle Robard, amikor megérkezett az övéi közé.

– Donar Ház – kezdte a nagyúr – utánam!

Balmorn Donar sietve a nyomába szegődő lovagjai élén vonult át a tetemektől kis híján teljesen elzárt kapun.

A lovagok felsorakoztak a Halálgárda végtelenül hatalmas seregével szemben. Dohogó szupernehéz tankok vették célba őket titánpusztító fegyvereikkel, vulkánágyúkkal, plazmarombolókkal és gyorsítólövegekkel. A töredéke is elég lett volna. Donar auspexén számolatlanul villantak fel a szálkeresztek.

Több tucat lovagi ház írmagjának kipusztítására elegendő fegyverrel néztek szembe. Egész életüket ennek a falnak a védelmére tették fel, Donar fegyverei most mégis csontszárazon, hasznavehetetlenül néztek az ellenségre. A lánckardja azonban még működött, hát próbára teszi majd azzal a kurvapecérrel szemben, ott, a Halálgárda seregének élén.

– Add ki a parancsot, atyám – dünnyögte Robard.

– Roham! – dörögte Donar nagyúr.

Az alsó ágyúfedélzet megjelölését követően a nyomkeresők a Bosszúálló Szellem mélye felé vették az irányt. A lőszerszállító aknában maradtak és rögvest a falak árnyékába húzódtak, ha felbukkant egy-egy ugatva kommunikáló szervitorbrigád. Csak akkor mozogtak, ha a hajó távoli zörejei elnyomták a lépteik zaját.

Cayne iránymutatását követve maguk mögött hagyták az ágyúfedélzetet, és rosszul megvilágított közlekedőfolyosókon át folytatták az útjukat. Olyan szerkezeti csomópontokat kerestek, ahol egy torpedó- vagy makroágyú-találat a lehető legnagyobb kárt okozhatta, továbbá olyan helyeket, ahonnan egy sikeres átszállást követően a támadók csapatösszevonásra alkalmas széles helyiségeket érhetnek el. Bror Tyrfingr futharkkal jelölte meg a legígéretesebb pontokat, míg Ares Voitek a torpedókat és ágyúnaszádokat célra vezető titkosított, birodalmi jeleket kibocsátó lokátorjeladókat helyezett el.

A csapatot névleg Loken vezette, ő azonban szinte csak ténfergett, annyira letaglózta a lehetetlen tény, hogy ismét a Bosszúálló Szellem fedélzetén lehet. Az alsó szintek ismeretlenek és mégis furcsán hívogatóak voltak a számára. Gyakorta hallott suttogásszerű hangokat a válla mögül, amik Cayne vagy a szerkezete segítsége híján is a megfelelő irányba vezették.

Egyre többször találta szembe magát a falakra festett Hórusz Szemével. A jelek mindannyiszor nedvesnek tűntek, mintha nem sokkal a csapat élén fürkésző Severian előtt mázolták volna fel. A galériák festményeihez hasonlóan a Szemek mintha követték volna a tekintetükkel, mintha maga a hajó figyelte volna a testében mozgó idegen organizmusokat.

Látlak téged. Ismerlek téged…

Elgondolkozott rajta, hogy vajon mások is figyelik-e őket.

Qruze furcsa pillantásokkal méregette, mintha tudná, hogy valami nincs rendjén. Loken valódi, és nem egy sisakrostélyon átszűrt lélegzésre lett figyelmes. Egy régi barát sóhajára. Rubio elvben védte őket az egész hajót átjáró pszichikus szivárgástól, de akkor vajon mi adta ki ezt a hangot?

Talán az Isstvan traumái által életre hívott délibábok voltak? Vagy egy régi barátja próbálta így egyengetni az útját? A lappangó pszichózis első jele, vagy csupán a reményeit vetítette ki ilyen formában?

Garvi…

Ekkor egy lebegő alakot vett észre az előttük ásító kereszteződésben.

A Mechanicum egy fekete csuhás, gépcsuklyás adeptusa. A gerincéből kábelek sokasága sarjadt, míg áttetsző feje körül számos szervokoponya lebegett. A kíséretét alkotó görnyedt, törpe szervitorok bináris csipogással és recsegéssel kommunikáltak egymás között. Azonnal a betolakodók felé kapták a fejüket. Gépszemeik cseresznyevörösen izzottak fel.

Rama Karayan azonnal fekvő helyzetbe dobta magát, és a vállához emelte a bolterét. A távcsöve közvetlen összeköttetésben állt a sisakjával. A három golyóból álló sorozat bolterhez képest természetellenesen halkan hagyta el a csövet. A magányos technopap némán csuklott össze. Úgy omlott önmagába, akár egy irányított robbantással megsemmisített épület.

A sorozat a két kísérőjével is végzett.

Mire a szervitorok reagáltak, Severian megérkezett közéjük.

A kezében megvillant egy penge. Egyszer, kétszer, háromszor.

A tetemek felett lebegő szervokoponyák csapdába estek a gazdáikhoz csatolt kábelek végén. A szemükben megrebbent a fény. Severian átmetélt valamit a technopap csuklyája alatt. A sebből olajos folyadék spriccelt elő, mire az összes koponya a földre zuhant.

Egy intéssel maga elé rendelte a nyomkeresőket.

– Tisztítsátok meg a kereszteződést! – parancsolta.

Elvonszolták a tetemeket, majd a folyosó egy későbbi, sötét szakaszán megszabadultak tőlük. Voitek szervokardja segítségével rájuk borított egy panelt meg némi limlomot a fejük felett ásító mennyezeti rekeszből.

– Tüzérfelügyelő – húzta hátra az adeptus csuklyáját Varren.

Loken nem értette, honnan tudhatta. A tetem koponyája alig volt több egy gépszilánkokból és szétrobbantott agyszövetből kevert péppel teli kehelynél. Az ernyedt alsó állkapocsról egy voxjeladó lengedezett szabadon, és ahogy Varren elengedte az adeptus fejét, a fogai is kihullottak a szájából.

– Még sosem láttam hozzá hasonlót – jegyezte meg Severian.

– Nálunk voltak ilyenek a Hódítón – felelte Varren, és megbökött egy hitvány, elektródákkal teletűzdelt beültetést, ami még mindig csatlakozott a koponya egy darabkájához. Az egységből számos kábel kígyózott az agyszövet maradványai közé.

– Közvetlenül az agyra csatlakoztatott motivációs ösztöke. Az ágyúk nem töltenek újra olyan gyorsan, mint kéne? Az agy fájdalomközpontja elektromos impulzust kap. Az egyik üteg elvéti a célpontot? Kettős áramütés. Még egy hiba, és az agyad egyszerűen elpárolog. Az ilyesmi elég jól motiválja a tüzérlegénységet.

– A Holdfarkasoknak nem volt szüksége ilyesmire – köpte undorodva Qruze.

– Ez már nem a Holdfarkasok hajója.

– Vajon a szervokoponyáknak sikerült riadójelet küldeniük? – kérdezte Rubio.

– Ez attól függ, hogy Karayan lövésének sikerült-e még azelőtt megszakítania a nooszférikus kapcsolatot, hogy feltölthette volna a figyelmeztetést – válaszolta Voitek.

– Van bármi mód, hogy biztosan tudjuk? – nézett farkasszemet egy újabb festett Hórusz Szemmel Loken.

Voitek megkocogtatta a technopap szétlőtt koponyáját.

– Már nem.

– Idővel fel fognak figyelni a hiányára – szólt közbe Tubal Cayne. – Függetlenül attól, hogy ő vagy a koponyái továbbították-e az üzenetet.

Qruze ingatni kezdte a fejét.

– Mire észlelik, mi már rég távol leszünk.

– Akkor ne vesztegessük az időnket – mondta Loken.

Minél mélyebbre nyomultak a Bosszúálló Szellem belsejében, Loken egyre inkább úgy érezte, hogy láthatatlan szemek figyelik. Gyakran torpant meg, hogy egy kereszteződés vagy a nyomaik ellenőrzésének álcája mögül körülnézzen, hátha kiszúrja az őket követő fantomot. Annak ellenére sem érezte fenyegetőnek a jelenlétet, hogy tudta, komoly problémát jelez az elméjével kapcsolatban.

A sötét szervizlépcsőkön át fém közlekedőfolyosókra és jó esetben zászlókkal, rosszabb esetben valami mással díszített, boltíves csarnokokba jutottak. Loken megpróbált nem ránézni az itt-ott felbukkanó Hórusz Szemekre.

Ahol lehetett, ott kerülték az érintkezést, és csak muszájból öltek. A munka oroszlánrészéért Severian pengéje és Karayan hangtompítós boltere felelt, de Callion Zaven hasítókarom-pengéje is ízlelt vért, és Voitek szervokarjai is több óvatlan fedélzeti szolga torkát zúzták össze. Szinte csak kétkezi munkásokat öltek, embereket és kiborgokat vegyesen. A légió harcosai ritkán ereszkedtek alá az alsóbb fedélzetekre, a nyomkeresők pedig kérdés nélkül aknázták ki ezt az aprócska előnyt.

A hadihajókon a nappal és az éjszaka illúzióját keltő ciklus híján, az idő ólomlábakon vánszorgott. A Bosszúálló Szellem zsigerei közt lassan napokká nyúltak az órák. A behatolók a látszólag forrás nélkül zengő láthatatlan kórusok dalai és a csövek, valamint a légkeringetők kattogása alapján mérték az eltelt időt. Loken úgy érezte, mintha a hajó egyes részei üzeneteket vagy rettenetes titkokat sugdosnának egymásnak. A környezetüket csak az elszórt fénycsíkok, a kohók vörhenyes izzása és a félreeső helyiségekben felállított elektrofáklyák fénye világította meg. Az alfedélzetek csontsovány lakói utóbbiak fénykörében gyülekeztek. A Mechanicum fekete csuhás adeptusai a folyamatos harangzúgás és a kürtök állandó rivallása mellett korbácsokkal és elektromos ösztökékkel próbálták keményebb munkára fogni az alárendeltjeiket.

– Ideje, hogy behatoljunk a felsőbb szintekre – jegyezte meg Bror Tyrfingr, miután Tubal Cayne ismét megállította a csapatot, hogy felvigye a gépére a friss méréseit. – Épp eleget portyáztunk már a vízvonal alatt.

– Minél feljebb megyünk, annál nagyobb az észlelés veszélye – jegyezte meg Qruze.

– És annál valószínűbb, hogy légiós erőkbe botlunk – tette hozzá Karayan.

– Jöjjenek csak – mordult fel Varren. – Épp ideje már, hogy a fejszém áruló vért kóstoljon.

– A baltádat még a strategiumban is hallani fogják – nézett rá Altan Nohai. – A küldetésünknek abban a pillanatban vége, hogy Hórusz Fiai tudomást szereznek az ittlétünkről.

– Nem azért vagyunk itt, hogy harcoljunk – emlékeztette Varrent Loken. – Hanem hogy kijelöljük a Hatodik Légió támadásának fő csapásirányát.

– Akkor ideje, hogy megjelöljük a küldetés szempontjából valóban kritikus fontosságú pontokat – erősködött Bror. – A főlövegeket, a légió fegyvertárait, a reaktortereket, a parancsnoki és irányítóközpontokat. Amint végeztünk egy helyen, azonnal továbbállunk. A Farkaskirály sem megy a szomszédba egy kis finomságért és félrevezetésért, de nem az árnyak közül, hanem szemtől szembe, agyarait villogtatva fogja a Hadúrra vetni magát.

Azok után, hogy a hnefatafltábla túloldaláról szembeszállt vele, Loken is hajlott rá, hogy egyetértsen a Farkaskirály gyermekével, mégsem várta, hogy behatoljon a hajó ismerősebb régióiba.

– Igazad van, Bror – mondta végül. – Ideje, hogy megmutassuk, miért minket választottak erre a feladatra. Meg kell jelölnünk a hajó torkát, hogy a Farkaskirály aztán kitéphesse. Feljebb indulunk.

Újabb voxüzenet próbált utat találni Vészkorbács sensoriumába, a korábbi pilóták visszhangjai azonban még azelőtt útját állták, hogy eljuthatott volna a füléig. Hozzá hasonlóan őket sem érdekelték Tyana Kourion követelései, hogy térjen vissza a csatarendbe.

A Molech Nagyhadsereg Lupercaliától északra, az Untar-magasföldtől a keleti Vasököl-hegyig nyújtózó dombságban gyülekezett. A tábornok nagyasszony a parancsnoksága alatt álló több ezer páncélos, több százezer gyalogos, számtalan tüzérségi egység és két titán légió mellett biztosan kibírja egy lovag nélkül.

Napok óta kutatott már a gerinceket borító erdőségben. Csipkézett szélű szurdokokba és zöldellő völgyekbe ereszkedett alá, hogy meglelje a Fehér Nágát. Az első pillanatok izgalma, hogy valami csodálatosat élhet át, rögtön foszladozni kezdett, amint elhagyta a tábort. A Kígyókultusz isteni avatárja eddig nem mutatkozott meg előtte, és kezdett fogyni a türelme.

Céltudatosan járt ki a táborból egy véletlenszerűen kiválasztott irányba. A Hadúr által okozott sebek fájdalma örökre vele marad, és könnyen felvette a fájdalmat a fiai elvesztésének kínjával. A gerinckapcsolat Vészkorbács felé tompává és távolivá tette a veszteséget, mintha nem is vele, hanem valaki mással történt volna.

Tragikus, persze, de végső soron elviselhető.

Csakhogy mindez rögvest véget ér, amint lecsatlakozik. Még azzal az őrült gondolattal is eljátszadozott, hogy sosem hagyja el többé Vészkorbácsot. Nevetséges, persze. A huzamosabb ideig fennálló kapcsolat a lovag gépszellemével idegen emlékekkel, összefüggéstelen adatszeméttel és hamis káprázatokkal töltötte el a pilóták elméjét.

Aki túl soká maradt a lovagjában, az az őrületet kockáztatta.

Ám miután befészkelte magát az elméjébe, Raeven csak nem tudott szabadulni a hibbant gondolattól.

A szája teljesen kiszáradt és a gyomra is korgott. Nem evett, mielőtt elhagyta a tábort, és mostanra a bor is megsavanyodott a hasában. A végtermékeit átszűrő visszaforgató rendszerek lehetővé tették, hogy kibírja étel és ital nélkül, de már most érezte a testében felépülő fizikai és mentális méreganyagokat.

Ha a Fehér Nága nem mutatkozik meg előtte hamarosan, akkor nem éri meg, hogy isteni segedelemmel térjen vissza. A lehetőség, hogy egyedül haljon meg az erdő mélyén, egy pillanatra felvillanyozta. Milyen nevetséges vég lenne ez a Molech egy lovagjának! Évtízezredeken át állhatna itt, kiszáradt tetemként egy acélszobor mélyén. Lelki szemei elé képzelte a jövő szánandó vadembereit, amint rátalálnak, majd leborulnak Vészkorbács előtt, mintha csak valamiféle pogány oltár lenne.

A tekintete előtt megfolyó sensoriumadatok pislogásra kényszerítették. Az idegpályáira gyakorolt irányított stimulációk vizuális jelekké alakították az auspex által közvetített adatokat, így nem gépek által előállított felvételként, hanem mentális projekcióként látta maga körül a tájat.

Ekkor vette észre, hogy nem a sensorium hibásodott meg, hanem a táj fordult ki önmagából.

Annak érdekében, hogy a csata sűrűjében minél könnyebben követhető legyen, a kijelző monokróm szürkében jelenítette meg a környezetet, ami most azonban vibráló színkavalkáddá robbant. Az élettől valósággal kicsattanó fák robbanásszerű növekedésnek indultak. A léptei nyomán megrészegítő és szinte elviselhetetlenül édes illatú virágok sarjadtak. Néven nevezhetetlen színek és sosem hallott hangok ostromolták az érzékeit. Keringési rendszereket látott a fűszálakban, szemeket a leveleken és a világ történelmét minden egyes sziklában.

Minden szín, minden felszín elviselhetetlenül élessé, döbbenetesen életszerűvé vált, és majd szétfeszítette őket a lehetőség. Raeven alig bírta, az érzéktúltelítődés kis híján kiégette az elméje leheletfinom kapcsolatait. Lihegve küzdött görcsbe ránduló gyomrával. Ha nem lett volna teljesen üres, biztosan összehányja magát.

Vészkorbács válaszul megszédült és támolyogni kezdett, akár egy túlméretezett részeges. Irdatlan tömege kígyózó liánokat és hullámzó sziklákat söpört félre. Kivágódó korbácsa nyomán sikítva hullottak a porba az évszázados fák. A gép lába nem talált támasztékot az esőtől iszamós földön, mintha maga a talaj is azt akarta volna, hogy elzuhanjon. Raevennek minden tudását latba kellett vetnie, hogy egyenesben tartsa a lovagot.

Ha elzuhan, abba belehal, de furcsa módon már ez sem érdekelte. Tovább birkózott a kezelőszervekkel, míg a világ hipervalóságosságának vadsága megnyitotta a lelkét, és egészen a csontjáig feltárta a bensőjét.

– Túl sok! – üvöltötte. – Túl sok!

– Nincs olyan, hogy túl sok!

A hang ereje százméteres körzetben leszaggatta a fákról a leveleket, és lángba borította Raeven agyát. A pilótafülke páncélüvege berepedt, ő pedig sikított, ahogy a jobb szemében sorra pattantak el az erek.

Végül csak sikerült egyenesbe hoznia a lovagját.

És akkor meglátta az isteni jelenést.

– A Fehér Nága – lehelte.

– Ez is csak egy a számtalan nevem közül. Én vagyok a Fények Hozója, a kezdet és a vég, a tökéletesség lételméleti definíciója.

Vészkorbács önkéntelenül térdet hajtott az isteni jelenés előtt. A Fehér Nága előtt. A Fehér Nága egy testet öltött nap fényével és olyan forrósággal izzott, mely egy szem-pillantás alatt elsöpörhetné az intenzitásával.

– Itt vagy – zokogta Raeven. – A Trónra, hát eljöttél…

A jelenés testét illataromák alaktalan felhője vette körül, míg mozdulatait a létezése tökéletességének visszaadására méltatlan, törött tükörszilánkok ropogása kísérte. Vonagló, szárnyas kígyók tablóját idéző manifesztációja épp olyan csodálatos volt, mint amennyire megfoghatatlan.

– A véráldozatodnak köszönhetően jöttem el a Molechre, Raeven Devine.

Számtalan karja hívogatóan intett, hogy jöjjön közelebb. Raeven semmi mást nem akart, mint a lábai elé omlani a lovagjával és elveszni az ölelésében. Hisz nem megadás átadni magunkat a szépségnek.

Az emberi ösztön utolsó foszlánya azonban üvöltve sikította az elméjébe, hogy ha átadja magát a Fehér Nágának, azzal örökre rabigába hajtja a fejét.

Annyira rossz volna tán…?

A lény pillanatról pillanatra hamvadt el és született újjá, mintha folyton a tökéletesség újabb regisztereit kutatná. Végtelen élvezetek sorával kecsegtető tekintetét jégfehér hajkorona fogta gyűrűbe.

Raeven meg akart szólalni, de mi olyat mondhatna egy ilyen tökéletes jelenésnek, ami nem hangzana közönségesen?

– Beszélj és tégy, ahogy jónak látod, Raeven Devine. Így szól a törvény betűje. Szabadon ledobhatod magadról az olyanok béklyóját, akik láncot vetnének az akaratodra és a vágyaidra. A féktelen kicsapongás minden élő jussa kellene, hogy legyen. Facsard ki az élvezetet minden pillanatból, és lépésről lépésre közelebb jutsz a tökéletességhez.

Raeven alig bírta követni a pörölycsapásként a koponyájára zúduló szavakat.

– Az emberiség egykor szabad volt, Raeven. Nemes lelkű és becsületes. Ez a szabadság önkéntelenül is nemes cselekedeteket vont maga után, az Impérium azonban gúzsba kötötte a fajtátokat. Nemes természetetek azonban szembeszáll a korlátokkal, hogy levetkőzze a szolgaság kötelékeit, mert az ember mindig az után sóvárog, ami számára tilos.

Az üzenet annyira egyszerű volt, tiszta és világos, hogy fel nem foghatta, miért nem ébredt rá eddig magától. A gyomrában ismét megmozdult a Felcsatlakozás Rítusa előtt érzett harag és kínzó undor, és könnyeket csalt a szemébe az erejével.

És mintha szűrőlencsék ereszkedtek volna a szemei elé, könnyei függönyén túl meglátta, mi rejtőzik a Fehér Nága álcája mögött.

A felpüffedt, hüllőszerű lény nem isten volt, hanem az ódon bestiáriumok egyik testet öltött iszonyata. Egy visszataszító kígyó irizáló pikkelyekkel, sárkányszárnyakkal, karmos kezekkel és egyszerre visszataszító és gyönyörű arccal.

– Mi vagy te? – sikította Raeven.

A lény hallotta a hangjában csendülő rettenetet, ezért megkettőzött erővel nyúlt az elméjébe a káprázatával. Raeven tudta, hogy egy bestiális valami áll vele szemben, mégsem tudta eltüntetni lelki szemei elől az isteni avatár képét.

– Én vagyok a te istened, a megváltód. Én foglak dicsőségre vezetni!

– Nem – jelentette ki Raeven, noha érezte, hogy a Fehér Nága hatalma boaként próbálja megfojtani az akaratát. A lény felsikoltott, amikor testetlen jelenlétébe beletépett Raeven utolsó mentsvára, a lelke mélyén szunnyadó gyűlölet.

– Amit te ajánlasz, az nem a szabadság. – Úgy kellett kipréselnie magából a szavakat, hogy utat találjanak a lény körül kavargó kábító bódulaton. – Hanem rabszolgaság. Az egész hazugság, utolsó mocskos hazugság!

A miazma bénító erővel tört Raeven felé, aki szinte fizikai valóságként érezte a lény dühét. Puszta erejével próbálta engedelmességre szorítani. Bármi volt is valójában a Fehér Nága, most felágaskodott kígyótestén, hogy a saját szemével nézzen szembe vele a pilótafülke üvegén át.

– Mi lehetne nagyobb ostobaság, mint eldobni magadtól egy mindenható hatalom tökéletességét? Nincs olyan krédó, vezető vagy hit, ami oly harmonikus, tökéletes és hibátlan lenne, mint én. Miféle őrület visz rá, hogy megtagadj engem?

Raeven érezte összeomlani elméjének falait, ezért minden erejével az önértékelése maradványaiba kapaszkodott. A szörnyeteg alakja lassan összefolyt az istenség gyönyörűségével. Kétségbeesett túlélési ösztöne az elméjébe idézte a fiatalkorában ráerőltetett esztétikakurzusokon tanultakat.

– Nincs a világon olyan, hogy tökéletesség! – sikította, miközben mind mélyebbre ásott fiatalkora tanulmányai közé. – Ami tökéletes, annak nem kellene fejlődnie, ennélfogva sosem érhetné el a tökéletes állapotot, mely a fejlődés eredménye. Nincs tökéletesség tökéletlenség nélkül!

A lelke egy pillanatra kicsúszott a Fehér Nága szorításából. Egy pillanatra csupán, Raevennek azonban ennyi is elég volt, hogy farkasszemet nézzen a lény tekintetében csillogó őrület és égő feketeségével, és lássa, hogy ezt a szörnyeteget nem érdekli semmi és senki, csak az, hogy térden állva imádják.

Ökölbe szorította a kezét, mire Vészkorbács megcserdítette az ostorát.

Az energiától recsegő fotonszál felülről tépett a Fehér Nága izmos vállaiba. A sebből tejfehér fény spriccelt elő, mintha a lény testét végtelenül sűrű folyadék alkotta volna.

Az egyik szárnya összegyűrődve repedt szét, míg karjainak egyike törött gallyként szakadt le a testéről. A korbács ezután végigszántott a felsőtestén is, miközben a Nága úgy bömbölt, mint az isten, akit legodaadóbb híve is cserbenhagyott.

A Fehér Nága, vagy bármi legyen is ez az átkozott szörnyeteg, visszahőkölt Vészkorbács elől. A döbbenet ocsmánnyá torzította gyönyörű vonásait. Nem egyszerűen csúnya lett, hanem maga a megtestesült ocsmányság. Rútsága csak tovább tüzelte Raeven megcsalatottságát.

Megrántotta a másik karját, és érezte a hőlándzsába áradó forróságot. Csak ritkán használta ezt a fegyvert, mert nem kedvelte, hogy annyira gyorsan és biztosan pusztította el a prédát. Most viszont épp erre volt szüksége. A Fehér Nága a mellkasában lüktető csillagok galaxisából szivárgó fényre ügyet sem vetve, dühödten lendült a lovag felé. Az egyik szárnya ernyedten lógott az oldaláról, míg villámívektől övezett jobb oldala alig volt több olvadt húsnál és hasznavehetetlen végtagoknál.

Raeven izzó lyukat robbantott a mellébe a hőlándzsával.

Majd futásnak eredt.