HUSZONKETTŐ

 

Nem az Ullanor

Ez a félelem

Pokolkapu

 

Alivia Surekával ellentétben a Hadúr szinte üresen találta Lupercaliát. Elsőként a Legiones Astartes farkasfejes lobogói és a Barbarus törzsi jelképei alatt masírozó harcosok menetoszlopai vonultak be a városba, alkonyattájt.

Aximand kompániája a legyőzött XIII. Légió trófeáival dekorálta ki magát, míg Ezekiel és a Justaerinek a Legio Crucius égett lobogóit vonszolták maguk után, hogy bárki végigtaposhasson rajtuk.

Tyana Kourion testét egy Megvető csatagigász szarkofágjára szegezték.

A gyalogságot füstöt okádó páncélosok és a Vulpa, az Interfector, a Vulcanum és a Mortis kürtjeiket diadalmasan bőgető istengépei követték.

Azok, akik nem menekültek el már korábban vidékre, vagy próbáltak szerencsét az űrkikötőben, most rettegve húzódtak otthonaik mélyére. Valamivel a hódítók előtt, épp akkor emelkedtek a magasba az utolsó siklók.

A parapetfalak és zsalugáterek mögül gyanakvó tekintetek kísérték a bevonuló sereget. A kíváncsiság és az önsanyargató vágy hajtotta őket, hogy lássák a hódítóikat.

Hórusz érezte a rettegésüket.

– Legutóbb, mikor itt jártam, diadalmasan vonultam fel Jaghatai és az Oroszlán mellett – jegyezte meg Hórusz. – Apám oldalán mindenki ujjongva üdvözölt.

Mortarionnak sikerült egyszerre komoran, mégis jókedvűen felmordulnia.

– Tényleg nem egészen olyan, mint az Ullanor, igaz? – Hórusz a Mournival három tagjához fordult. A háború szele által megperzselt és megsebzett harcosok szánalmasan festettek ugyan, de győztesként lépdeltek mögötte. Ezekiel különösen leharcoltnak látszott, lesütött szemmel, látványosan szenvedő arckifejezéssel követte az urát.

– Mit gondoltok, fiaim? – kérdezte, amikor átvonultak a belső fal hatalmas boltíve alatt.

– Miről? – kérdezte Aximand.

– Hogy ezek az emberek miért nem éljenzik az érkezésünket?

– Mármint azon túl, hogy lemészároltuk a hadseregüket? – kérdezett vissza Kibre.

Hórusz egy legyintéssel söpörte félre a légiós triviális ellenvetését.

– Félnek – válaszolta Aximand.

– Mitől? Hogy felkoncolom őket?

– Talán. De szerintem inkább a változást félik. E pillanatban mind azon gondolkoznak, hogy az érkezésünk vajon mit jelent számukra. Vajon rabszolgasorba vetjük őket, vagy szabadok maradhatnak? Gazdagabbak vagy szegényebbek lesznek, mint korábban? Mint minden gigászi gép apró fogaskerekei, ők is nagyon jól tudják, hogy nem az számít, hogy ki áll a kar mögött, hanem az, hogy a masina tovább forogjon.

– Adjunk időt nekik – mondta Hórusz. – Éljenezni fogják a nevem, ha egyszer elhozom nekik a Terra koronáját.

– Hát már koronáról beszélsz? – vetette közbe Mortarion.

– A Hadúr nem volt elég, most már királynak akarod nevezni magad?

– Máris elfelejtetted volna? – kérdezte Hórusz, amikor meglátta a citadella magasba törő tornyait és arannyal futtatott kupoláit.

– Micsodát?

– Hogy nem király, de még csak nem is Császár leszek – válaszolta Hórusz –, hanem isten.

Targost, vagyis a lény, aki egykor Targost volt, Qruze felé kapott. Az arca maradványa úgy bugyborgott, akár egy gázos mocsár. Iszonyatos bűz vette körül. Qruze háton, négykézláb menekült az útjából, és közben a pisztolyát kereste.

Bror Tyrfingr megrohamozta a Samus-lényt, de ennyi erővel egy Hadúr titánt is megpróbálhatott volna felöklelni. Samus idegesítő rovarként söpörte félre. Bror egy olajoshordón landolt, és fellökte a parazsat hányó hengert.

A lény eltátotta a száját, és hullámzó, fekete ichort okádott a koponyája maradványaiból. A nyaka csonkjából recés fogak türemkedtek elő, több csattogó, hosszú, villás nyelv társaságában. Fantom koponyája lüktető, zselés masszájában világító szemek sokasága nyílt.

A teste megnyúlt, a lábaiból sarjadó beteges gyökerek pedig olajos liánokként futottak szét a padlón.

– Samus vagyok… – hörögte nyáktól gurgulázó hangon. A név egy rettenetes húrt pendített meg Loken szívében. A levegő statikus, fémes ízzel töltötte el a száját. A falakon a tűzre fittyet hányó árnyak perdültek táncra.

Samus. Egy sok évvel ezelőtt, egy másik életben engedelmességre szorított világon hallotta ezt a nevet. Ott sistergett a voxban és a szél hátán a Hatvanhárom-tizenkilencen. Xaver Jubal is ezt a nevet ismételgette, mielőtt tüzet nyitott a testvéreire.

A Suttogó-hegy.

Loken egy pillanatra ismét a jégbarlangokban találta magát, harcban a testvérével, miközben a világ, amit addig ismert, darabokra hullott körülötte.

Ott volt a kezében a kard, mégsem tudta felemelni.

Ez a félelem.

Ez az, amivel a halandóknak nap, mint nap együtt kell élniük. Félelem az idegenektől, félelem a háborútól, a fájdalomtól, a betegségtől.

Hogy lehet így élni?

Mozdulni sem bírt, a karjai ólomkoloncokként lógtak a teste mellett.

Varren rohamra lendült, és mélyen a Samus-lény gyomrába vágta a baltáját. A fogak mélyen a húsba téptek. A teremtmény kétrét görnyedt, és körkörösen ülő fogait a korábbi Világfaló vállába mélyesztve felemelte az astartest a földről. Vér lövellt elő a sebből, Varren rángatózó ujjai pedig elengedték a balta nyelét.

Voitek karjai az oldalát csépelték, míg Severian a Targost folyton változó húsából csapkodó nyálkás liánokat vagdosta a késével. Egy fentről érkező lövés átszaggatta a lény lidérckoponyáját.

Karayan.

Qruze-nak végre sikerült előhalásznia a pisztolyát, és most egymás után küldte a lény mellébe a golyókat, a teremtmény azonban egyszerűen elnyelte a tömegreaktív lövedékeket.

A Samus-lény kacagva hajította félre Varrent. Negyvenméteres repülése végén a davini kőből faragott oltár mellett ért földet. Bror Tyrfingr feltápászkodott a földről, és odaüvöltött valamit Qruze-nak és Severiannak. Loken hallotta Altan Nohai meglepett válaszát.

A páncélja hirtelen hőmérsékletzuhanásra figyelmeztette.

És ekkor megérkezett Rubio.

A könyvtáros lángoktól övezett kékacél pengéjét a magasba emelve rontott a Samus-lénynek. Varren alig ért el valamiféle hatást a baltájával, Rubio kardja azonban mélyen a húsába vájt. A pengét nyaldosó lángok átterjedtek Samusra, és üvöltve lobbantották lángra Targost csuháját.

A teremtmény felsikoltott. Végre sikerült megsebezniük.

Loken érezte, hogy valami megragadja a csizmáját, és amikor lenézett, látta, hogy Cayne remegő ujjai azok.

A másik kezével a saját nyakát markolászta. A vér pulzálva tört elő az ujjai közül a torkán tátongó iszonyatos sebből. Letépte a sisakját, és Lokenébe fúrta kőkemény tekintetét. Harag, a saját szavainak beigazolódása, és valami Loken számára azonosíthatatlan csillant a szemében. A kitágult pupilláin Rubio hófehér lángjainak fénye verődött vissza. A haldokló harcos beszélni próbált, de erejéből csak nedves gurgulázásra futotta.

Loken látta megüvegesedő tekintetét, és tudta, hogy meghalt.

És magával vitte a bénító rettegést is.

Korábban harcolt már Samusszal.

Vipus és én egyszer már megöltük.

Felemelte a karját, és megrohamozta a teremtményt.

Rama Karayan a boltere távcsövén át követte az odalent tomboló küzdelmet. A szerkezet azonban valamitől meghibásodott. Hiába fogta be, a lény nem jelent meg a szeme előtt. Látta Brort, Macert és a többieket, a teremtményt azonban nem.

Csakhogy a prédát nemcsak a nyomai, hanem azok hiánya alapján is lehet követni.

Vadászösztöneit és éles tekintetét a Lycaeus bányáinak sötétjében fejlesztette tökélyre. A Hollótorony urai felismerték és kiteljesítették a tehetségét. Nem mozgott elég láthatatlanul, hogy az Árnyurak közé kerüljön, a Fürkészek között azonban joggal kapott helyet.

Az autoérzékei közvetlen kapcsolatban álltak testreszabott boltere távcsövével, így fejben meghatározta a pontot, amit a testvérei támadtak. A perifériás látása észlelte Rubio kardjának hófehér fényét.

Lenyúlt a bensőjébe, és mély levegőt vett.

Aztán bent tartotta.

Meghúzta az elsütőbillentyűt. A töltényhüvely pattogva hullott le az állványzatról.

Csakhogy sokkal lassabban zuhant, mint az lehetséges. A felszínén jeges pókhálóként futott szét a fagy.

Furcsa, lehetetlen árnyak mozdultak a falon. Teljesen körbezárták, akár a téli erdők farkasai vagy a Feloldozás hamusivatagainak porördögei.

Karayan először a hideg levegőt észlelte, és csak utána a torkára simuló borotvaéles pengét.

– Szép puska – lehelte egy érdes hang. – Azt hiszem, elveszem.

Karayan mozgásba lendült, de nem elég gyorsan.

A penge csontig vágta a húsát.

Loken kardja a Samus-lény feketére pörkölődött hasába mélyedt. A kavargó hamutól és zsíros húscafatoktól körülvett füstölgő koponya mélyéről gurgulázó kacaj szakadt fel. A sistergő sebek mélyéről kohóvörös izzás tört elő.

Targost tűzbe dobott hasábként pattogó karjai kinyúltak érte. Loken mellbe lőtte, aztán lesújtott a karjára. A csonk végén egy újabb hullámzó, ám kacskának és gyengének látszó végtag jelent meg a semmiből.

– Sebezhetővé vált! – kiáltotta Rubio. – A kapcsolata az immatériummal folyamatosan gyengül!

A nyomkeresők körbevették és folyamatosan vagdalták és lőtték a testét. Kétségbeesésük ellenére tűpontossággal céloztak, mind a lövedékeikkel, mind a vágásaikkal.

– Ismerlek téged, Garviel Loken – emelkedett az egykori Holdfarkas fölé a Samus-lény. – Eloroztam a testvéred lelkét abban a barlangban. A mai napig hallom az elkínzott sikolyait.

– Ne hallgass rá! – ordította Rubio, és blokkolta az egyik csillogó, fekete végtag csapását. Csuklyája ametisztlila fénnyel izzott.

– Hallgass, vajákos! – dörögte a Samus-lény, térdre kényszerítve Rubiót a szavai erejével. Lüktető, fogazott pofájából fekete tűzgejzírt köpött a könyvtáros felé, Rubio azonban egy mozdulattal csillogó energiafalat emelt maga elé, ami kioltotta a boszorkánylángokat.

Severian közelebb lépett, és lentről felfelé felmetszette a daemon hátát. Loken azt sem látta, honnan került elő. A sebből egykor talán ép, mostanra azonban fekete masszává rothadt belsőségek ömlöttek elő.

A bestia sarkon pördült, és emberfeletti sebességgel a földre sújtotta Severiant. Nyers erőtől remegő sikolyával elsöpörte az útjából Voiteket és Qruze-t, majd kígyóként vonagló végtagjaival a padlóra lökte Lokent is.

Loken ekkor vette észre a gladiust, amivel Targost meggyalázta az Ultragárdista testét. A lángok fénye megcsillant az elefántcsont Ultimán. A pengéje sötét volt, mégis a csillagok fénye táncolt rajta. Kinyúlt érte, de egy heges bütykű, összezúzott ujjú kéz felmarkolta előre.

– Ez az enyém – mondta Proximo Tarchon. Loken talpra ugrott, miközben a felmetszett testű Ultragárdista előrevetette magát. Átgurult a Samus-lény cséphadaró-ként kalimpáló karjai alatt, és a gyomrába mélyesztette a gladiust.

A hatás azonnali volt és végzetes.

Targost teste úgy hullott darabokra, mintha egyik pillanatról a másikra megszakadt volna a teste összes molekuláris kötése. Az egykori űrgárdista bűzhödt, cseppfolyós salakká omlott.

A nyomkeresők szétfutottak. Severian elrángatta Cayne testét az egyre terjedő bűzös pocsolya útjából. Loken mozdulatlanul állt, és remegve engedte ki a tüdejében tartott levegőt, amit mintha évtizedekkel ezelőtt szívott volna be.

Altan Nohai Cayne-hez rohant és letérdelt mellette.

– Már semmit sem tehetsz érte.

– Vedd el a holtaktól, mi a légiót illeti – citálta a patikárius, és a megfelelő helyre döfte reduktorkesztyűje tűjét.

Loken egy másodperccel azelőtt érzékelte a torkolattűz villanását, hogy Nohai sisakja darabokra robbant volna.

A patikárius füstölgő teteme Cayne hullájára omlott.

A terem felső karéjából páncélos alakok huppantak a fedélzetre. Hórusz Fiai. Legalább két tucat, éjfekete páncélt viselő harcos. Szemlencséik holt fénnyel izzottak, mintha hideg lángok táncoltak volna mögöttük.

A legtöbbjük boltert tartott a kezében, de látott egy plazmafegyvert és egy olvasztárpuskát is.

Loken legyűrte a késztetést, hogy a saját fegyvereiért nyúljon.

– Ha bárki felemeli a pengéjét, mind halottak vagytok – szólalt meg az egyik, sisak nélküli harcos, Loken nem tudta beazonosítani, de tudta, hogy régen az ilyen nyílt, egyszerű arcvonású testvéreket nevezték igaz fiaknak.

– Noctua? Grael Noctua a Boszorkányosoktól? – kérdezte Severian.

Loken feje a hang irányába lendült.

Severian vállat vont.

– Ő is a Huszonötödik Században szolgált, mint én.

– Severian? – kérdezett vissza döbbenten Noctua.

– Amikor a Hadúr két hitetlen kutyáról beszélt a tékozló fiú mellett, akkor fogalmam sem volt róla, hogy rád gondol. És te, Iacton Qruze? A neved szitokszóként kering, amióta a legnagyobb diadal óráján hátat fordítottál a légiónak.

Qruze összerezzent a szavak hallatán, de aztán kihúzta magát.

– Úgy érted, hogy akkor, amikor a légióm meghalt.

Loken Iacton Qruze iránt érzett tisztelete új magasságokba csapott.

A nyomkeresők vonakodva bár, de átadták a fegyvereiket a fekete páncélos Hórusz Fiainak. Most, hogy jobban szemügyre vette őket, Loken rájött, hogy az alakjuk igen enyhén bár, de torz, aszimmetrikusak és aránytalanok, mintha nem is légiósok, hanem természetellenes rémálmok lettek volna a lemezek alatt.

Vagy szép lassan azokká váltak.

– Te is dobd el, a Tizenharmadikból – köpte Noctua.

– Te különösen.

Proximo Tarchon lassan, kimérten engedte a földre a gladiusát. Loken olyan számító gyűlöletet látott csillanni a harcos tiszta kék szemében, amilyet korábban még sosem tapasztalt. A bőrébe karcolt sebek körül már kérgessé szilárdult a bőr, a beléjük dörzsölt hamu azonban örök életére láthatóvá teszi majd őket.

– Amikor újra a kezembe veszem, azért lesz, hogy a szívedbe döfjem – Ígérte az Ultragárdista.

Noctua elmosolyodott, de nem felelt.

– Grael Noctua, te szánalmas kis korcs – tette le a kését Severian. – Tudtad, hogy háromszor is ellened szavaztam, amikor szóba került az előléptetésed? Mindig is úgy éreztem, hogy túl lelkesen nyalod mások talpát. Az ilyesmi nem válik egy vezető javára.

– Úgy fest, hogy tévedtél – vágott vissza Noctua.

– Dehogy – ingatta a fejét Severian. – Épp ellenkezőleg.

– De. Mostanra már a Mournival tagja vagyok.

Loken szíve kihagyott egy ütemet a Mournival, a testvéri közösség neve hallatán, aminek egykor ő és Torgaddon is a tagjai voltak. Senki sem állt náluk közelebb a Hadúrhoz.

– Valaki azt mondta, Mournival?

A hang gazdája az állványzatról ugrott le közéjük, Loken pedig felnyögött a kezében tartott bolter láttán. Rama Karayan fegyvere. A csövéről és a závárzatról vér-cseppek hullottak a padlóra.

– Emlékszem a Mournivalra.

A többiekhez hasonlóan matt fekete vértezetet viselt, és Noctuához hasonlóan ő sem hordott sisakot. Magabiztos, mogorva tartásában azonban volt valami ijesztően ismerős.

Felemelte a földről Tarchon sötét pengéjű gladiusát, és megforgatta az ujjai között, mintha azt vizsgálná, mivel kezelték a pengét. Végül megrázta a fejét, és a vállán ásító üres hüvelybe lökte.

– Szegény Samus – fordult Loken felé vigyorogva. – Csak most érdemelte ki a visszatérését, miután egy hozzád hasonló, karót nyelt harcos elpusztította a gazdatestét a Calthon. Kezd rendszeressé válni a dolog.

– Ki vagy te?

– Hát senki sem emlékszik rám? – kérdezett vissza a harcos, majd ismét elvigyorodott, felfedve tökéletes, porcelánfehér fogait. – Ha nem lennék halott, biztosan megsértődnék.

– Te Ger Gerradon vagy – szólalt meg Qruze. – Kis Hórusz egyik kifutófiúja.

– A test az övé, el kell ismernem – bólintott Gerradon.

– De ő már rég meghalt, Iacton. Én az újjászületett Tarik vagyok, ő, kinek neve Tormageddon.

Alivia egymásba forduló lépcsősorokon át vezette egyre lejjebb a Menedék alá az ultragárdistákat és az öt katonát. A fekete, üvegesen csillanó falakat a galaxis legkülönlegesebb elméjének kolosszális ereje vájta a Torger-hegy testébe.

Fényt egyedül az Ultragárdisták sisaklámpái adtak. Úgy érezték, mintha soha senki nem járna erre, talán azért, mert valóban soha senki nem járt erre.

– Milyen mélyen van az a kapu, asszonyom? – kérdezte Castor Alcade. A páncélja még mindig árasztotta magából a plazmatűz bűzét, és a lehelete is az égett kő aromáját idézte.

– Nem messze – felelte a nő, noha pontosan tudta, hogy minél lejjebb ereszkednek, annál nyúlósabbá válik a távolság fogalma.

– És ön honnan tud erről a helyről?

Alivia nagyon erősen gondolkodott, hogy válaszolja meg a kérdést anélkül, hogy őrültnek tűnne.

– Egyszer, nagyon rég jártam már itt.

– Megpróbálja kikerülni a kérdést.

– Igen.

– Akkor miért kéne bíznom magában?

– Már meg is tette, legátus – fordult felé a legmeg-nyerőbb mosolyával Alivia. – Ha nem így lenne, most nem lenne itt.

Elmondta nekik, hogy a Menedék mélyén áll egy kapu, amit egykor, korokkal ezelőtt még a Császár pecsételt le, és amit Hórusz most fel akar törni. Szerencsére a ködös magyarázat, hogy a kapu elképesztően veszélyes erőket zár el a világtól, elegendő érv volt a számukra.

Nem rajongott az ötletért, hogy megbabonázza a XIII. Légió harcosait az empatikus képességeivel, de végül úgy alakult, hogy nem is kellett.

A válasz napnál világosabban ült az arcukon.

A nő lehetőséget kínált Alcade számára, hogy valami jelentőset vigyen véghez, és ő kapva kapott az alkalmon.

– Harminc harcos két légió egyesített hatalmával szemben. Jól fest majd a dicsőségtekercseken – felelte, miután Alivia elmagyarázta, hogy mit vár tőlük. – Csakhogy egész életünkben az ilyen végső dacos ellenálláshoz hasonló elméleti helyzetek elkerülésére neveltek minket.

– Ne legyenek kétségei afelől, hogy élve hagyjuk el ezt a helyet – figyelmeztette a nő.

– Jobb valamiért harcolni, mint a semmiért meghalni.

Annyira őszintén adta elő magát, hogy Aliviának nem volt szíve elmondani neki, az emberek épp az ilyen mondatok miatt öldösték halomra egymást ezredévek óta.

A citadellát elözönlötték a menekültek. A legtöbben rájuk sem hederítettek, sokan azonban védelemért könyörögtek hozzájuk, míg Didacus Theron egy figyelmeztető lövéssel szét nem zavarta őket.

A Menedék valóban érdekes, titkos szintjei, amikről se a Sekrestyések, se a Mechanicum nem tudott, az elhagyatott Felemelkedés Kriptája alatt húzódtak. Alivia úgy navigált végig a kereszteződések bonyolult labirintusán, és úgy talált meg minden titkos ajtót, mintha csak tegnap járt volna itt.

Legutóbb, amikor ide kellett jönnie, a lábai remegtek, akár a kocsonya, és az izzadság fagyott köpenyként borította a hátát. Neki segített visszatérni a világba. Míg Ő a vállára nehezedett, a nő a derekát átkarolva vonszolta ki innen. Próbálta elzárni a lelkét az Ő normális esetben áthatolhatatlan falak mögött rejlő gondolatai elől, de nem tudott gátat szabni a túlontúl erős, nyers, odaát átélt traumáktól sebzett elméjének.

Alivia azt kívánta, bárcsak ne látta volna azokat a dolgokat, amiket látnia kellett. Jövőket, amelyek azóta is kísértették a rémálmait, vagy felbukkantak előtte egy elfeledett mesekönyv lapjain. Az olyanok által a világunkba invitált förtelmes lényeket, akiknek fogalmuk sem volt róla, milyen végzetes hibát követnek el.

– Véget érnek valaha ezek az átkozott lépcsők? – szitkozódott Theron.

– Igen, bár úgy fog tűnni, mintha mégsem – felelte Alivia. – Ez is a világ téridején ütött seb közelségének mellékhatása. Vagy a kapu védelmi mechanizmusának része, már nem emlékszem. Elképesztő, hogy hányan hiszik azt, hogy a fokok sosem érnek véget, és adják fel idejekorán.

– Folyamatosan naplóztam az utunkat – jegyezte meg a Kyro nevű technogárdista. Fölényeskedő hangneme hallatán Alivia készséggel elfogadta, hogy azt hiszi magáról, hogy jobb bárminél, amit idelent talál.

– Dehogy naplózta – kocogtatta meg a halántékát a nő. – Higgyen nekem.

Kyro válaszul felemelte az egyik kezét, és az alkarját megkopogtatva életre hívott egy lassan forgó három-dimenziós térképet. Kyro azonnal elfintorodott, amikor a szemcsés modellen nem létező folyosók és összevissza kígyózó járatok villantak fel.

– Mondtam – mosolygott rá Alivia.

– De véget ér valaha ez az útvesztő? – kérdezte Alcade.

Alivia nem felelt, csak kilépett egy széles terembe, amiről az Ultragárdisták bizonyosan szentül hitték, hogy egy pillanattal ezelőtt még nem volt ott. A falakat itt is ugyanabból a sima vulkáni anyagból vájták ki, csakhogy ezúttal belső fény világította meg őket, akár a víz tükrén megcsillanó hold.

A hat légiós számára is elég széles, hosszú folyosó egy barnás téglákból kirakott durva kialakítású teremben ért véget. A Császár sosem mondta el neki, hogyan jött létre ez a helyiség, illetve, hogy Ő miként talált rá, csupán annyit, hogy már azelőtt is itt volt, hogy a geológiai erők fölé emelték volna a hegyet.

A téglákat ősi kezek alakíthatták, Alivia azonban sosem szerette túl közelről nézni őket, sem az enyhén zavaró elrendezésüket. A látványuk egyszerűen nyugtalanította, és eszébe juttatta, hogy valószínűleg a galaxis egyetlen jelenlegi lakója sem ismerte azokat a bizonyos kezeket.

Az izommemória és a beléjük ivódott gyakorlatiasság azonnal a védhető pozíciók felkutatására sarkallta a szétszéledő Ultragárdistákat. Alivia emberi szövetségesei, de különösen Valance, a közelében maradtak, mintha a testőrei lennének.

– Ez volna az? – Alcade legátus nem tudta elrejteni a hangjában csendülő csalódottságot. – Ez az a pokolkapu, amiről beszélt nekünk?

– Ez – felelte Alivia egy fintor kíséretében. – Mégis mit várt, az Örökkévaló Kaput?

Nem sokat mondott nekik arról, hogy mi rejtőzik az átjárón túl, de el kellett ismernie, hogy nem úgy festett, mint ami képes lenne bebörtönözni a galaxis legocsmányabb förtelmeit. A hegy alapjának vöröse előtt egy szabálytalan, fehérrel erezett kövekből rakott boltív emelkedett.

Az ív által bezárt teret egy tükörsima, fekete kőlap töltötte ki, amit mintha egy teljesen nyugodt lávateknőből vágtak volna ki. A felszíne semmit sem tükrözött vissza.

– Valami olyasmit vártunk, ami kibír egy robbanó-töltetnél vagy sziklafúrónál többet – jegyezte meg Kyro.

– Higgyen nekem, amikor azt mondom, hogy se maguknak, se a Mechanicumnak nincs semmije, amivel át tudnák törni – felelte Alivia.

– Akkor Hórusz hogyan akarja feltörni?

– A Hadúr a Császár vére – mutatott rá a nő. – Ez épp elég lesz, hacsak nem tudom még előtte lezárni a kaput.

– Korábban azt mondta, hogy a Császár már lezárta – mordult fel Theron.

– Nem. Azt mondtam, hogy bezárta – vágott vissza Alivia. – A kettő nem ugyanaz.

Alcade furcsa pillantást vetett rá, mintha most jött volna rá, hogy kicsoda valójában.

– Honnan tudja maga, hogyan kell lezárni? – kérdezte.

– Úgy, hogy megmutatta.

Kyro megkoppintotta a fekete követ az egyik szervo-karjával. Egy hang nem sok, annyi sem hallatszott. Legalábbis ebben a világban.

– Ha valóban olyan borzasztó az, ami odaát lakozik, akkor miért nem zárta le az átjárót maga a Császár?

– Mert nem tudta. Sem akkor, és talán még most sem – idézte fel a káprázatok mögött felsejlő szikkadt, elöregedett arcot Alivia. A nő számára alig egy pillanat telt el a távozása óta, a visszatérésekor látott arc mégis mintha évszázadokat öregedett volna.

– A Császár nem tudta lezárni, de maga igen? – kérdezte Kyro. – Ne haragudjon, hölgyem, de ezt igen nehezen hiszem.

– A legkevésbé sem érdekel, hogy mit hisz el és mit nem – csattant fel Alivia. – Vannak dolgok, amikre egy isten képes, és vannak olyanok, amikre nem. Ezért van időről időre szükségük a halandókra, hogy elvégezzék helyettük a piszkos munkát. A Császár hátrahagyott egy sereget, hogy felvegyék a harcot az egyértelmű fenyegetésekkel, de szüksége volt valakire, aki megóvja ezt a helyet a magányos elmeháborodottaktól, a sötét tudás keresőitől és azoktól, akik merő véletlenségből lelnek rá erre a helyre. Amióta a Molechre tettem a lábam, száztizenhárom embert öltem meg, akiket a kapu túloldaláról átszivárgó mérgező gondolatok csaltak ide. Ezek után ne merészelje kétségbe vonni a képességeimet!

Vett néhány mély lélegzetet, hogy lenyugtassa magát, majd levette a kabátját, és az övébe tuszkolta a megtöltött Fehrlachot. Ostobának érezte magát, amiért így kirohant az űrgárdista ellen, ez a hely azonban a sokszorosára erősítette az érzelmeket.

– Milyen idős ön, Sureka úrhölgy?

– Ennek meg mi köze bármihez is? – kérdezett vissza a nő, noha pontosan tudta, hogy mire megy ki a játék.

– A Császár legutóbb egy évszázaddal ezelőtt járt a Molechen – folytatta Alcade. – Maga akkor sem lehetett volna jelen akkor, ha azóta számos fiatalítókúrán átesett.

Alivia keserű, kétségbeesett hangon kacagott fel.

– Fogalma sincs róla, hogy milyen öreg vagyok, Castor Alcade, és e pillanatban azt kívánom, bárcsak én se tudnám.

Loken úgy érezte, mintha az utolsó csepp levegő is kiszorult volna a tüdejéből. Ki akart kelni az ellen, amit ez a Gerradon bőrét viselő lény mondott, de a hangja, a tartása… mindene az igazságot tükrözte.

Ha látsz, ölj meg.

Ismét eszébe jutott a suttogó hang, amit legutóbb a saját körlete árnyai közül hallott, még a Tarnhelm fedélzetén. De nem is az emlékei közül bukkant elő, valójában újra hallotta. Mintha a barátja egy szilánkja továbbra is beszélne hozzá.

Loken kardja és boltere közvetlenül előtte hevert, a földön. Könnyedén felkaphatná őket, de vajon sikerülne-e golyót röpítenie Gerradon koponyájába, mielőtt a többiek agyonlőnék? Számítana egyáltalán?

Leküzdötte a gyilkos késztetést.

– Tarik? – szűrte összeszorított fogakkal.

– Nem – sóhajtott fel lemondóan Gerradon. – Hát nem figyeltél? Tormageddon vagyok. Az immatériumban vártam a soromra, és amikor Kis Hórusz levágta Tarik fejét, azonnal eloroztam a lelkét, mielőtt az otthonom valamelyik szánalmas fattya tette volna meg helyettem. Ha tudni akarod, a mai napig kivert kutyaként vonyít idebent. Fulgrim is így üvöltött, pedig ő egy primarcha. Képzelheted, hogy Tarik mit élhet át.

– Ne hallgass rá, Loken – figyelmeztette Rubio. – Az immatérium korcsai a saját hazugságaik okozta fájdalomból lakmároznak.

Grael Noctua válaszul a könyvtáros térdhajlatába rúgott, s amikor Rubio a földre zuhant, tarkón vágta a boltere tusával. Bror Tyrfingr kivillantotta a fogait, Severian azonban egy fejrázással lecsitította.

Loken ismerte a veszteség fájdalmát. Nero Vipus és a csatában odalett testvérei halálát is meggyászolta. Tarik Isstvanon bekövetkezett halála kis híján megtörte és az őrület olyan mélységeibe taszította, amiből nem hitte, hogy valaha is kikecmereghet.

Egészen mostanáig.

Felemelte a fejét, és kiengedte ökölbe szorított kezeit.

– Nem – jelentette ki. – Tarik sosem könyörögne. Azt mondod, hogy vonyít? Hiszek neked. De nem a fájdalomtól, hanem azért, hogy öljelek meg végre.

– Én vagyok az első Luperci – húzta ki magát Gerradon. – Az első farkastestvér. Te nem ölhetsz meg engem.

Loken végigsimított az állán, és hátravetette a fejét. Végül mosolyogva nézett vissza Ger Gerradonra.

– Tudod, ha egyszerűen hagytad volna meghalni, most nem lennék itt – mondta Loken, aki most tudott először nyíltan beszélni a fantomképekről és hangokról, amik a Mare Tranquillitatis partján átélt látomás óta kínozták.

– Amióta csak útra keltünk, egyfolytában láttam és hallottam Tarik Torgaddont – folytatta. – Rég meghalt, mégis ő hozott vissza a Bosszúálló Szellemre, hogy megöljelek, és kiszabadítsam a lelkét.

Gerradon az egyik holt szemű légiósnak hajította Karayan puskáját, és tárt karokkal lépett közelebb Lokenhez.

– Akkor gyere és lőj – dünnyögte.

– Elég – csattant fel Grael Noctua. – Azt mondod, nem ölhet meg téged? Hát te sem ölheted meg őt. A Hadúr élve akarja megkapni.

Gerradon elvigyorodott és intett az általa Luperciknek nevezett fekete páncélos, torz harcosok sorai felé.

– Jól nézd meg őket, Garvi – mondta. – Pont olyan leszel, mint ők. Beléd fogok plántálni egy daemont.