27. RÉGI SÉRELMEKET MEGTORLÓ ÚJ FEGYVEREK

Reggel fél hét volt, amikor megszólalt az ébresztőóra egy városligeti lakásban.^[526] Katona Géza, az amerikai diplomata bekapcsolta a rádiót. Arra kérték a lakosságot, hogy ne menjenek ki az utcára kilenc óráig, amíg „az ellenforradalmi bandák fosztogatnak”. Katona Géza felöltözött és lement a földszintre, hogy várja Gleason őrnagyot, a katonai attasét. A szűnni nem akaró ködön keresztül a kevés alvástól vaksi szemmel beautóztak a város központjába.

Mihelyt a sötétség eloszlott, megláthatták az éjszakai pusztítás nyomait. A felkelők nyilván lőttek azokra az oroszokra, akiket Katona látott megérkezni. A Dunához közel még mindig sűrű volt a köd, de annyit azért meg tudtak állapítani, hogy a Parlament körül szovjet tankok parkolnak. Körbeautózták a teret. Az éj folyamán ide T-54-es tankokat, rohamágyúkat, páncélozott autókat és 57 milliméteres tankelhárító ágyúkat szállítottak. 36 tankot számoltak össze, de azt gyanították, hogy egy ezredhez sokkal több tank tartozik. Úgy tűnt, hogy Budapest központi részének legnagyobb része a felkelők kezén van. Az Oktogon téren egy felkelő csoport által igénybe vett Zilből fegyvert és lőszert osztanak. Rendszámából ítélve a legutóbbi éjjelig egy miniszter autója lehetett. A Wesselényi utcában férfiak, nők és gyermekek szaggatják fel az utcaköveket, hogy barikádokat építsenek.

De a rendszer szoros kordont vont legfontosabb hatalmi bázisai köré. A magyar tankokat, amelyek korábban a Honvédelmi Minisztériumot őrizték a Honvéd utcában és az ÁVH-központot a Jászai Mari téren, most szovjet tankok váltották fel. A Margit híd pesti hídfőjén három Sztálin-tank állt. A Nyugati pályaudvar homlokzatához közel egy kiégett villamos látható. A budai oldalon a Gellért-hegy alatti háborús óvóhelyet egy páncélosokból álló gyűrű vette körül. Ide helyezték a Rádiót a Bródy Sándor utcai ostromlott épületből. A Rádió rossz minőségű magnószalagról kamarazenét közvetített.

Amikor az amerikai diplomata reggel fél kilenckor a követség épületébe ért, csengtek a telefonok. Katona felvette a kagylót. Egy hang közölte: „Az ÁVH tüzet nyitott a Rádió épületéből. Szovjet csapatok megpróbálják kezükbe kaparintani az ellenőrzést, az utcák tele vannak holttestekkel.”

„Mennyi lehet a halottak száma?”

„Nem tudom megmondani, de elkeseredett harc folyik a szovjet csapatok ellen az Akadémia utcában és a Honvédelmi Minisztérium körül.”

A bunkerből jövő rádióhírek még azokat is sokkolják, akik Nagy Imrének még az előző éjjelen a legmegbízhatóbb támogatói voltak. 8 óra 13 perckor a rádió hírül adja az új Központi Bizottság megalakulását és Nagy Imre miniszterelnöki kinevezését. Reggel 8 óra 45 perckor bejelenti a Rádió, hogy Nagy Imre az egész ország területére érvényes statáriális rendeletet írt alá. Ez halállal büntet minden személyt, aki illegálisan fegyvert szerez, avagy megpróbálja megdönteni a Népköztársaságot. Reggel kilenc órakor hivatalosan bejelenti a Rádió, amit Budapest legtöbb polgára már a saját szemével is látott: a szovjet csapatok beavatkoztak. A Rádió biztosítja hallgatóit, hogy a szovjet csapatok „hívásra” jöttek. Délelőtt 9 óra 20 perckor délután két óráig kijárási tilalmat rendelnek el.

Az utcákon röplapok jelennek meg, amik hírül adják Nagy Imre kinevezését. De az ő neve most már eltörölhetetlenül összekapcsolódik a most kezdődő mészárlással. Tollas István hivatalnok alagsori ablaka repedésén át figyelve azt látja, hogy (szegényes ruhájukból ítélve zömével munkás) tüntetők tömege áll szemben a Kálvin tér közepén zötykölődő és zörgő öt szovjet tankkal.^[527] A munkások még akkor sem oszlanak szét, amikor a tankok elkezdenek tüzelni a fejük fölé, és téglatörmelék és maltereső hull fejük felett a falról. De a következő gépfegyversorozat lekaszál közülük sok embert, mint aratáskor a kombájn a búzát. Tollas eltakarja az arcát a kezével: képtelen végignézni ezt a kegyetlen és váratlan látványt. Vállára kapja zsákmányolt puskáját, és tehetetlen dühvel tüzelni kezd a tankokra. Az oroszok a feje fölött lövik az épületet. „Ez délelőtt kilenc és tíz óra között történt” – mondja Tollas.

A statáriális rendelet bejelentése miatt megdöbbenve különböző kommunista írók (közöttük Zelk és Benjámin) a szovjet tankok között evickélve újra elmennek az Akadémia utcába és megpróbálják lebeszélni a Pártot erről az ostobaságról.^[528] Ez alkalommal igen nyersen elutasítják őket. Sebeiket nyaldosva távoznak és elhatározzák, hogy nem mennek vissza többet. A Párt épületén belül Nagy Imre a legcsekélyebb lelkiismeret furdalást sem mutatja emiatt. Ezen a reggelen később az igazságügy-miniszterével és a legfőbb ügyésszel átnézte a statáriális rendelet egyes részletkérdéseit. Az igazságügy-miniszternek azt az utasítást adta, hogy akadályozzon meg minden visszaélést a statáriummal, de a statáriumot könyörtelenül alkalmazzák, ha szükséges. „Déltájban aláírtam a rendeletet” – tanúsítja a saját tárgyalásán.

Nagy Imre első miniszterelnöki akciói a Szabad Európa Rádió müncheni irányítóit ugyanígy nyugtalanítják. A Szabad Európa emigráns magyar munkatársaiban ösztönös ellenérzés alakult ki a marxista miniszterelnök ellen. Azonnali útmutatások érkeznek a Rádióhoz a reggel folyamán:

„A budapesti és a varsói új kommunista vezetők akciói pillanatnyilag nincsenek még kellőképpen kiértékelve. Tény, hogy Nagy Imrének a későbbi magatartásával kell majd elfelejtetnie, hogy idegen csapatokat hívott be a ’rend’ helyreállítására. Ezt a tettét csak úgy felejtetheti el, ha tartja magát ígéreteihez, és segíti megteremteni a szabadságnak és anyagi megelégedettségnek azt a légkörét, amely után a nép sóvárog… „

A Budapestről jövő hírek lassú árhullámként átvonultak az egész országon. Cegléd közelében Harmatzy-Simon Béla traktorvezető hosszú, egyenletes barázdákat szántott a termelőszövetkezet földjén túl.^[529] Egy idő után parasztok gyülekeztek a föld szélén álló egyik ház körül és kiabáltak neki: „Gyere ide és hallgasd meg!”

Ő rázta a fejét. Traktorával munkája után látott. Azok pedig ezt kiáltották: „Nagy Imre a miniszterelnök. Gyere ide és hallgasd meg!” De Harmatzy-Simon rázta a fejét, mozgatta az ekét és új barázdát kezdett.

Amikor végül megenyhült, csak ennyi kommentárt fűzött az egészhez: „Ez jó dolog. Ez azt jelenti, hogy vége a szövetkezetnek.”

A parasztok nevettek. Lelki szemeik előtt már megjelent a szövetkezet közöttük felosztott földje. Az egyik tisztségviselő így örvendezett: „Most már soha többé nem kell párttitkárnak lennem!”

De a szomszédos föld szélén már egy másik hír is elterjedt: Nagy Imre az, aki arra kérte a szovjet csapatokat, hogy avatkozzanak be és állítsák helyre a rendet. Ez haragos felkiáltásokra ingerelte a parasztokat: „Ezentúl semmi közünk hozzá!”

Maga Budapest arra ébredt, hogy megbénult a busz- és villamosforgalom és kattognak a gépfegyverek. „A főváros halott volt. Senki sem ment dolgozni” – mondotta egy egyetemista lány.^[530] Rodriguez filmrendező kószáló küldetésre küldte embereit kameráikkal – nem jelölve ki a feladat színhelyét.^[531] Újságok nem jelentek meg. Amikor Nagy Imre maga beszélt a Rádióban délben, szavai üres munkahelyek fölött szállnak el. Egyes olyan nagy gyárakban, mint a Láng Gépgyár és a Klement Goottwald Gyár, még délben is csak 40-50 munkás lézengett.

Az első szovjet tankok reggel hét órakor gördültek be Csepel macskakővel burkolt utjaira. Amikor a Rádió bejelentette, hogy „ellenforradalmárok fosztogató bandái” zavarják meg a békés nyugalmat, egy tizenhét éves iskolásfiú elvörösödött a haragtól.^[532] Felszaladt a saját maga által összeeszkábált puskájáért a padlásra, elrejtette a fegyvert a kabátja alatt és elindult a család szegényes lakásából. Apja, aki egy gyárban mint villanyszerelő dolgozott, látta, mit csinál a fia, és így kiáltott utána: „Fiam! Azt tedd, amit a legjobbnak látsz! Ha ilyen korú lennék, mint most Te, ugyanígy cselekednék!” Az anyja sírt, megpróbálta lebeszélni, hiszen egyetlen fiuk volt. A fiú maga mellé vette két barátját, egy papnövendéket és egy szerelő szakmunkástanulót és berohant velük együtt Csepel központjába. A helyi Pártközpont és DISZ-székház előtt nagy tömeg gyűlt össze. Az épületek védői és a tömeg között heves géppisztolypárbaj folyt. Csepelnek egy másik helyén fiatalok megrohanták a nyomdászokat és azt követelték, hogy nyomtassák ki a 14 pontot. Rendőrsortűz megölt hármat közülük. Ezt követően a tömeg könyörtelenül kezdte lelőni egyenként a rendőröket. A nyomdászok gépei működni kezdtek, és az ily módon vérben megszentelt röplapokat kiadták a tömegnek.

Budapest északi részén az Elektromos Művekben a nappali műszak reggel hét órakor kezdődött. A dolgozók többsége az előző napi műszak után már látta a nagy tüntetést. Amíg a bélyegzőóra előtt várakoztak, felfegyverzett fiatalokkal teli teherautó érkezett az épület elé, és kezdték leszedni az épület tetejéről a vörös csillagot. Az üzem őrsége a kapukat bezárta, de a munkások elegen voltak ahhoz, hogy betörjenek a MÖHOSZ (a gyárakat, illetve üzemeket védő szövetség) hivatali helyiségébe. Onnan puskákat szereztek. Egy funkcionárius asszony meg akarta állítani őket, de félrelökték.^[533] A munkások és munkásnők ily módon felfegyverkezett iszonyatos tömege megindult Budapest hatalmas északi proletár negyedén keresztül a város központja felé. Útközben más üzemek és gyárak dolgozói is csatlakoztak hozzájuk. A Rákóczi út sarkán egy egyetemista ezt a vezető nélküli tömeget kisebb csoportokba szervezte (ennek a felkelésnek egyik kétségbevonhatatlan sajátossága, hogy a munkások követték a fiatal értelmiségieket). A fiatal egyetemista megmondta nekik, hogy milyen politikai jelszavakat kiáltozzanak és megmutatta a főirányt az amerikai követség felé.

Az éj folyamán a Kilián laktanya helyzete rosszabbodott, mivel az épületet a szemközti házakból a felkelők tűz alá vették. Fegyverraktárát a felkelők megtámadták és átkutatták. Maléter Pál ezredes erről a laktanya parancsnokától, Csiba Lajos századostól szerzett tudomást. Ami még ennél is több: mintegy 200 katona csatlakozott a felkelőkhöz. Maléter a helyettesét, Horváth alezredest küldte a laktanyába, és az Üllői úton egy mérfölddel távolabb lévő Kossuth Katonai Akadémiához fordult, hogy küldjenek fegyvereseket és űzzék el a felkelőket, akik még mindig az épület helyiségeiben tartózkodnak.

A gyárakból, üzemekből, fegyverraktárakból elvitt, illetve a rendszer iránt nem lojális fegyveres erők által önként átadott fegyvereket minden gond nélkül eljuttatták az egész város különböző pontjaira. A buszsofőr Szabó Zoltán reggel kilenc óra körül érkezett vissza a Kilián laktanyához közeli bérelt lakásába, és azt tapasztalta, hogy fegyverrel teli teherautók érkeznek a mellékutcákba. Egy géppisztolyt és két kézigránátot adtak neki. Így emlékezett vissza: „A József körutat tartottuk tűz alatt, ahol időről-időre szovjet tankok tűntek fel. A reggel folyamán én egy orosz páncélautóra tüzeltem.”^[534]

A munkahelyen, ahová az embereknek sikerült eljutni, megoszlanak a vélemények. Egy huszonöt éves építészmérnök-hallgatót szemrehányó arccal fogadták a munkahelyén. Idősebb kollégái rosszallólag kérdezték tőle: „Ezt akartátok, amikor megkezdtétek a békés tüntetést?”^[535] Egy huszonegy éves újságíró gyakornok, aki Gereben Jánossal, a Monday News tudósítójával együtt megnézte a megcsonkított Sztálin-szobrot, megrémült azoktól az idegenszerű arcoktól, akik elsiettek mellette. Ezek nem azok a fiatal idealisták voltak, akik az előző délután a Margit hídon vonultak – ez a munkásosztály volt: meggyötört arcú, acélos izmú emberek, akik szemében sütött a rosszindulat.^[536] Ezek vadonatúj, olajtól még mindig csillogó fegyvereket gyűjtenek össze és minden igyekezettel azon vannak, hogy ezekkel régi sérelmeiket torolják meg. „Nem jöhet ki jó ebből” – jegyezte meg Szabó a barátainak.

Ezen a reggelen Gaál Ferenc, egy huszonhét éves katonatiszt és párttag feleségével és gyermekével Nyíregyházáról Budapestre autózott. Debrecentől kezdve az utat a szovjet határ felől érkező szovjet járműkaravánok és tankoszlopok lepték el.^[537] Pestszentlőrincen, Budapest egyik külvárosában az ellenségeskedő tömeg elzárta az utat. Amikor letekerte az autó ablakát, úgy tetszett neki, hogy elölről géppisztoly-kelepelést hall. Fiatalemberek zörgették meg a kocsit és ezt kiabálták: „Tépd le a vörös csillagot a sapkádról!”

Gaál a felszólításnak eleget tett, zavarban volt. Egy röplapot adtak át neki. „Csatlakozz hozzánk! Csatlakozz a forradalomhoz!” Gaál elolvasta a 14 követelést. Miért ne csatlakozna? Feleségét és gyermekét az egyik házban biztonságba helyezte, és autójával a helyi légelhárítós laktanyába ment további segítőtársakért. Azok nem álltak kötélnek. Majd visszatért és segített a tömegnek barikádot építeni egy vasúti híd alatt. Készséges kezek a vasúti töltésen álló tehervonat vagonjait az útra lökték. Más férfiak elmentek fegyvereket szerezni. Majd elrejtőztek és várták, hogy a következő szovjet tankok látótávolságukba kerüljenek.

A Rádió felszólította a lakosságot, hogy reggel kilenc óráig ne menjenek ki az utcára és ne engedjék be lakásaikba a felkelőket. A lakosság azonban a kijárási tilalmat nem vette figyelembe. Ottó János, a huszonhat éves vegyészmérnök dühösen bement a város központjába, éppen azért, hogy megtudja: miért nem szabad neki kimennie az utcára?^[538] A Moszkva téren üres palackokat gyűjtő gyerekekkel találkozott.

„Mire valók ezek a palackok?” – kérdezte.

Azok elmondták neki, hogy a szovjet partizánokról szóló háborús filmekben valamennyien látták, hogyan kell palackbombákat készíteni. (A filmek megtekintése általános iskolai tanulmányaik részét képezte.)

„Ne benzinnel vacakoljatok! Nitroglicerint használjatok!” – tanácsolta nekik.

A gyerekek a segítőkész idegent elvitték az iskolai kémiai szertárba, és a vegyészmérnök megmutatta nekik, hogyan kell hozzáfogni a szintetikus nitroglicerin készítéséhez. Annyi nitroglicerint állított elő, amellyel száz palackot meg lehetett tölteni, majd hazament.

Középiskolás fiúk egy csoportja kihozott egy üres villamost a kocsiszínből, és a megrongált síneken elindultak a Szent István kórház irányában a város központjába. Egyre többen állították meg a villamost, akcióra készen. A hangulat vidám volt. A legfiatalabbak úgy érezték, hogy nagy kaland előtt állnak. De csakhamar a tömeg annyira sűrű volt, hogy a villamos nem tudott továbbmenni. Leszálltak a villamosról és gyalog mentek tovább az Üllői útnak azon a szakaszán, amelyet a Kilián laktanya ural. Elviselhetetlen bűz csapta meg az orrukat, ami egy égő orosz teherautótól származott.

Hirtelen kiabálás hallatszott: „Jönnek az oroszok!”

A tömeg szétoszlott, amikor két szovjet tank a saroknál látótávolságukba került. A csendet egy kiáltás törte meg: „Tüzelj a gazfickókra!” Minden irányból tüzelni kezdtek a kézifegyverek. A legfiatalabbak megpróbáltak elrejtőzni a laktanyában, de a katonák visszazavarták őket éppen akkor, amikor egy iszonyatos robbanás rázkódtatta meg az épületet. Amikor a tank tüzelni kezdett, egy tizenéves fiú egyenesen a tankra dobott egy benzines palackot. Az egyik orosz katona kiugrott a tankból és azonnal leterítették a golyók. Lassan lezuhant a földre és rejtekhelyről előjött tömeg megrugdalta és leköpdöste.^[539]

A felkelők egymásután foglalták el a rendőrségeket és a kerületi pártközpontokat. Elhozták ezekből a fegyvereket és szétosztották az utcákon. Már terjedtek az első beszámolók arról, hogy a szovjet tankok a tömegbe lőttek: reggel kilenc órakor két szovjet tank, amely a Marx tér irányába tartott, tüzet nyitott és meggyilkolt két gyalogost. Egy Hajdú nevű helyi fényképész lefényképezte délelőtt fél tizenegy órakor a Sztálin úton menetelő tüntetőket, akik ütemesen kiáltozták a „ruszkik haza!”, és: „nem vagyunk mi fasiszták!” jelmondatokat. Tíz perccel később, amikor a Lenin körúthoz értek, a Nyugati pályaudvarral szemben álló szovjet tankok néhány száz yard távolságból tüzet nyitottak, meggyilkoltak egy fiatal katonát, és lelőtték azt a fiatalt, aki odafutott és megpróbált segíteni neki.^[540]

Rögtön azután, hogy Nagy Imre Fazekassal és Jánosival együtt elindult a Parlament előtti térre, leánya átjött a szomszédból az édes-anyjához.^[541] A két kisgyermeket, Ferencet és Katalint lefektették, és késő este leültek, hogy várják a városból jövő híreket. Azonban semmi hír sem érkezett. Végül mindketten nyugtalanul lefeküdtek aludni. Nyugtalanok voltak, mert semmit sem tudtak a férjükről. Reggel Nagyné telefonon át tudakolta, hogy mi történt. Megpróbálta felhívni Vásárhelyit és telefonálni Háy Gyulának is. „Nem tudja, hol van Imre? Nem jött haza egész éjjel.” Végül megtudta, hogy mindkét férfi még mindig a Központi Bizottság épületében tartózkodik, de ott nem voltak hajlandók telefonon összekapcsolni vele. Nagy leánya Münnich Ferencen keresztül próbálkozott, aki régi barátjuk volt: éveken át együtt voltak Moszkvában. Münnich el volt foglalva, valószínűleg a szeretőjével. Közben a barátaik megtelefonálták a Rádió körül folyó harcokat, és a szomszédból Heltai György hozta a hírt, hogy Nagy Imre újból miniszterelnök lett.

Az Akadémia utcában a régi ellentétek ismét felszínre törtek. Gerő elkészített Nagy számára egy rádióbeszédet és azt mondta: „Menj és olvasd fel ezt magnószalagra!” Nagy végigolvasta a szöveget és nem volt hajlandó magnószalagra mondani. Amikor több riasztó jelentés érkezett az utcán menetelő tömegekről, Gerő azt mondta Nagynak, hogy olyan változtatásokat hajtson végre a szövegen, amilyeneket jónak lát. A szöveg Nagy és Gerő között többször ment oda-vissza, míg Nagy már nem volt hajlandó több engedményre, és Gerő engedélyezte a szöveget, amely aztán ténylegesen elhangzott.^[542]

Mivel ennek az omladozó atomerőműnek a dinamói akadozva működtek, és az ideológiai világítótorony elsötétült, a vezető nélküli kommunisták a lelkiismeretükkel viaskodtak. Molnár Miklós, a harmincnyolc éves marxista újságíró először úgy látta, hogy minden jel arra mutat, hogy igen ostoba „ellenforradalomról” van szó. Addig hitte ezt, amíg egy öreg hölgy meg nem állította az utcán és egyszerűen meg nem kérdezte tőle: „A mi fiaink hogy tehetnek ilyet?”^[543]

Molnár bűntudatosan Kopácsi Rendőr-főkapitányságára sietett és a nap hátralévő részét ott töltötte, egyre több újságíró társaságában. De kilenc órakor még ezt a Deák téri modern épületet is tűz alá vették a különböző szemközti házakban lesből lövöldözők. Az utcára néző hivatali helyiségek használhatatlanná váltak, falaik géppisztolygolyóktól „himlőhelyesek”. Kopácsi nem tudta, vajon összetévesztette-e a tömeg ezt az épületet az ÁVH-s székházzal, avagy minden hatóság ellen irányuló, esztelen támadásról van-e szó. Lőszere kevés volt, és a Belügyminisztérium megtagadta a segítséget. „Minket is megtámadtak” – mondta az egyik belügyminisztériumi tisztviselő, amikor Kopácsi telefonált. „Ne is álmodozzék arról, hogy tankokat küldünk! Maga eltévedt, Kopácsi!”. A Belügyminisztériumban egy régi elvtárs, az egykori partizán Földes László hajlandó volt lőszert adni, ha tudnak találni módot arra, hogy elhozzák. Kopácsi rövid ujjú ingében izzadni kezdett, annak ellenére, hogy erős szél fújt a golyóktól szabdalt ablakokon át. Telefonált egy általa jól ismert vezérőrnagynak a Hadsereg Főparancsnokságára. A tábornok ezt válaszolta: „Megpróbálok küldeni néhány tankot. Tartson ki!”

A belügyminiszter magyarázatot követelt arra, hogy a reguláris rendőrség miért nem lépett fel a felkelők ellen. „Az Ön emberei még vissza is adták nekik a fegyvereiket!” – méltatlankodott Piros. Kopácsi ezt nem tagadta. Később azt állította, hogy mélységesen hatott rá Nagy felfogása (amelyet Fazekas György és a többi írók erőteljesen vázoltak előtte), amely szerint ez „tiszta és demokratikus forradalom”. Áthallás révén két alkalommal fültanúja volt Fazekas Nagy Imrével folytatott telefonbeszélgetésének. Nem jött-e el ide Aczél és a többi író, mindjárt azután, hogy beszéltek az Öregúrral a Parlamentben?^[544] Kopácsi elhatározta, hogy nem veszi figyelembe Piros tiltakozását.

A rádióközlemények a Nagy Imre-csoportot némileg elbizonytalanították. A Központi Bizottság megerősítette Gerőt a pártvezetői tisztségében, ami a közakarat nyílt semmibevevése volt. Donáth Ferenc a Rádióból hallotta, hogy őt magát, Kádár Jánost és Kállai Gyulát titkárnak nevezték ki. A Rádió hírül adta, hogy a Politikai Bizottság tagjai közé választották Kállait, Köböl Józsefet, a Budapesti Pártbizottság első titkárát, Nagyot, Szántót, Losonczyt. Losonczynak Erdei Sándor telefonálta meg az újságot: „A Központi Bizottság tagja vagy!”^[545] Donáth is telefonált Losonczynak, majd személyesen felkereste. Abban maradtak, hogy nem fogadják el a kinevezésüket. Dühösek voltak amiatt, hogy fegyveres erőszakot alkalmaztak a felkelőkkel szemben; az volt a véleményük, hogy Gerőnek távoznia kell, és az oroszok vonuljanak ki Magyarországról. Mindezt kétoldalas levélben megírták a Központi Bizottságnak.

Déltájban Losonczy áttelefonált az Írószövetségre és segítségüket kérte egy új Központi Bizottság és új kormánylista összeállításában. Márkus István írónak ezt mondta: „Széles bázisú nemzeti egységkormányra gondolok, Nagy Imre vezetésével.”^[546]

Az Akadémia utcai egészségtelen elzártságában Nagy Imre nem szerzett tudomást sem a barátai kritikájáról, sem a közvélemény nemtetszéséről. Mialatt az erősen Nagy-ellenes Központi Bizottság újabb gyűlése ült egybe, Nagy Imrének lehetetlen volt helyesen gondolkodnia. A jobb- és a balszárny között féltékenykedő harc dúlt: mindkét szárny maga mögé akarta állítani Nagy tekintélyét. Barátai: Lőcsei, Gimes és mások függetlenebb álláspontra akarták rábeszélni; ki akarták szabadítani ebből a bunker-légkörből.^[547] De ő nem tett egy lépést sem. Ez volt az ő otthona.

Tíz perccel déli tizenkettő után Nagy Imre elmondta rádióbeszédét. Beszéde idegességet tükrözött. Megismételte a felkelőkhöz intézett felhívását, hogy délután két óráig tegyék le a fegyvert. Amnesztiát ígért nekik, nyugalomra intette őket, megígérte, hogy feltámasztja az 1953. júniusi új kurzust – mintha a felkelők ezért az ízetlen nyilatkozatért harcoltak volna! A beszéd a „kommunisták vezető szerepére” is hivatkozott. „Ellenséges elemeket” tett felelőssé azért, hogy a közhangulat a Népköztársaság és a „népi hatalom” ellen fordult. „Rend, nyugalom, fegyelem – ezek a jelszavaink!” – hangoztatta. „Ezek minden másnál előbbre valók.” Ez igaz lehetett a Központi Bizottság épületén belül, de kint az utcán a jelszavak egészen mások voltak: a nép a szovjet csapatok távozását kívánta, valamint szabad választásokat.

Ezen a reggelen Kende Péter felhívta Vásárhelyi Miklóst, hogy megvitassák Nagy Imrének a statáriummal kapcsolatos nyilatkozatát. Vásárhelyi azt mondta: „Megpróbáltam megtalálni az Öregurat, nem akadtam a nyomára.” A délután folyamán Nagy Imre felesége újra telefonált Vásárhelyinek. „Legyen szíves, menjen át az Akadémia utcába!” – kérte. „Szegény Imre teljesen egyedül van, Önnek oda kell mennie és segítenie neki. Miért hagyják az Öregurat egyedül?” Vásárhelyi józanul fejtegette az asszonynak: „Ha Imre bácsi látni akar engem és barátaimat, küld egy autót értem. Én hívatlanul nem mehetek oda!”

Az igazság az volt, hogy Nagy Imre támogatói össze voltak zavarodva. Nyugtalanította őket a statáriumra vonatkozó rendelet és a szovjet beavatkozás. Az Öregúr teljesen átadta magát a keményvonalasok kezébe. Vásárhelyi, egyike az ország legtehetségesebb politikusainak, egész nap a lakásában maradt, mialatt Pestről a barátai telefonáltak az utcai harcokról.

A Rádió közleményeiből minden intelligens ember számára kétségtelené vált, hogy a lázadás súlyosbodott. A rendszer tanácstalansága nyilvánvaló volt a kijárási tilalomból és abból, hogy egyre jobban kitolták a határidőt, ameddig a fegyvert letevő felkelők amnesztiában részesülnek. A Rádió 12 óra 10 perckor, 1 óra 23 perckor és 1 óra 54 perckor közölte, hogy mindaz, aki két óráig leteszi a fegyvert, nem kerül statáriális bíróság elé. Mindazonáltal 2 óra 7 perckor a határidőt kiterjesztették este hat óráig. Ezalatt a Rádió állandóan beszámolt újabb és újabb felkelő csoportokról, akik eleget tettek a fegyverletételre felhívó felszólításnak. Három órával később az eljárás megismétlődött: a Rádióban 5 óra 45 perckor Nagy rádióközleménye bejelentette, hogy „már csak 15 perc van a halálbüntetés elkerülésére”. Aztán 6 óra 12 perckor új határidőt tűztek ki a megadásra, anélkül, hogy egyáltalán említették volna a korábbi határidőket. Ez az anarchiába torkolló méltatlan határidő-tologatás egész nap folytatódott. A felkelők tovább harcoltak, nem vették figyelembe a kijárási tilalmat, a felhívásokat, a T-54-eseket, a rendőrjárőröket és a kis, mésszel fedett rongytömegeket, amelyekben egyszerre voltak honfitársaik és ellenségeik.

Az egyre növekvő csatazaj fölött hallható Nagy Imre panaszos hangja és rádiónyilatkozata, amely megpróbálja megfékezni a felkelőket. Minden cinkostársat felhasználtak ebben a szenvedélyes kampányban. Nyilatkozatokat adtak ki a Petőfi Kör nevében, majd a szülőkre való hivatkozások és „sporttársak” felszólításai következtek. Rég elfelejtett neveket húztak elő a politikai lomtárból, hogy az idősebb korosztályokra hatást gyakoroljanak. Színre lép Tildy Zoltán kisgazda politikus, az ország 1946-1948 közötti, gyenge köztársasági elnöke, Szakasits Árpád, Tildy utóda, Grősz József kalocsai érsek, Horváth Richárd, a Katolikus Papok Béketanácsának elnöke, a Szakszervezetek Kongresszusa (a Párt által irányított tömegszervezet vezetősége), az Újságírók Szövetsége és a Hazafias Népfrontnak a felkeléssel kapcsolatos siralmai is hallhatók. A Kossuth Rádióban elhangzik a népszerű Háy Gyulának érzelgős felhívása, amelyben sértődötten biztosítja az ifjakat, hogy a „mi emberünk”, Nagy Imre hatalmon van, tehát minden további harc értelmetlen. „Ez az üzenete a titeket szerető öreg barátotoknak, Háy Gyulának, az írónak.” Amikor „különböző hallgatók” megkérdezik, hogy miért vannak szovjet csapatok Budapesten, a Rádió felszólítja őket: „Budapesti dolgozók! Fogadjátok szeretettel barátainkat és szövetségeseinket!”

Mit érzett mindezzel kapcsolatban Vásárhelyi? „Két érzésem volt. Az egyik a meglepetés. Sohasem ébredtünk a tudatára, hogy 24 óra alatt ilyen tömegmozgalom támadhat az általunk kezdeményezett szellemi erjedésből. A másik érzésem a csüggedtség volt. Szomorú voltam, amikor meghallottam, hogy Nagy Imre elfogadta a miniszterelnökséget. Ettől a pillanattól fogva tudtam, hogy minden elveszett. Évek hosszú sora alatt összegyűjtöttünk bizonyos mértékű erkölcsi és politikai tőkét, de most Nagy Imre elfogadta a miniszterelnökséget egy olyan kormányban, amely különben pontosan ugyanaz, mint két nappal korábban – éppen az a kormány, amely ellen harcoltunk! Olyan rendszernek lett a feje, amely statáriumot hirdetett, és akkor lett miniszterelnök, amikor a szovjet csapatok beavatkoztak. Elkeseredett vitákat folytattam Losonczyval ezen a napon, október 24-én. Reményvesztettek voltunk. Képtelenek voltunk megérteni, hogy az Öregúr hogyan fogadhatta el ezt a megoldást.”^[548]