21. A NAGY FELVONULÁS

Ugyanezen a délután, 1956. október 22-én Budapesttől 800 mérföldre volt egy találkozó, aminek Magyarországhoz semmi köze sem volt, és mégis volt valami köze.

Egy angol katonai repülőgép landolt Villacoublayben, a sűrű ködben egy francia katonai repülőtéren, és az angol külügyminiszter, Mr. Selwyn Lloyd egy nem feltűnő autóban a Párizs közelében lévő Sévres-be hajtatott. Egy zömök, négyszög alakú, toronnyal elzárt villában titkos megbeszélések kezdődtek a francia kormánnyal. Egy izraeli küldöttség, amelynek David Ben Gurion és Mosé Dajan is tagja volt, közölte, hogy Izrael meg fogja támadni Egyiptomot, de francia vadászrepülőgépeket és angol bombázógépeket kérnek támogatásul. Az egyiptomi légierőt harcképtelenné kell tenni, mielőtt az izraeli csapatok behatolnának Egyiptom területére.

Éjfél volt, amikor Selwyn Lloyd visszautazott Londonba. Nem kötelezte el Angliát semmi mellett sem – akkor még. De a Földközi-tenger keleti részén az angol és francia erők azért voltak összevonva, hogy Egyiptomra támadjanak, és nem tudtak várni nagyon sokáig. Hogyan tudhatta volna ez a három, lopakodva konspiráló szövetséges, hogy nemsokára fontosabb kérdés lép előtérbe, mint a Szuezi-csatorna sorsa?

Blücher József, a huszonhét éves, jegyben járó férfi a Budapesti Műszaki Egyetem százéves épületében adjunktus. Az épület a folyó budai oldalán áll.

Blücher ezen a délutánon, október 22-én zavarban van, amikor belép az egyetem nagy előcsarnokába.^[338] A Műszaki Egyetem tízezer hallgatójának legalább a fele ott van az előcsarnokban, noha ezt az összejövetelt hivatalosan a Párt népszerűtlen ifjúsági szervezete, a DISZ hirdette meg, és az egyetemi hallgatókat általában kényszeríteni kellett a hivatalos összejövetelen való részvételre.^[339] De most egyáltalán nem ez a helyzet. Az egyetemi hallgatók fesztelenül viselkedtek, nem volt a korábbi ötvenes évek ritmikus „Sztálin, Sztálin” kiáltozása, hanem helyette a helyeslés és harag teli torokból való kifejezése hangzott. Délután három óra óta igazi vita folyt.

Éjjel egy órakor még mindig tart az összejövetel. És előtérbe került egy papírdarab, ami történelmet csinál.

Budapesten a Párt visszavonulóban van. Az összejövetelt a DISZ-funkcionáriusok hívták össze, abban az igyekezetben, hogy a szelet kifogják a vitorlából.

De a DISZ-titkárba az első szavak után belefojtják a szót. Orbán Lászlóné párttitkárt a füttykoncert eltávolítja a mikrofontól. A budapesti egyetemi hallgatók közfelkiáltással elfogadják a DISZ-ből való kilépésre vonatkozó szegedi határozatot, és helyette megszavazzák a MEFESZ újjáalakulását.^[340]

Mialatt egy öttagú küldöttség a DISZ vezetőségének jelenti ezeket a dolgokat, a gyűlés súlyosabb ügyekre tér át.^[341] Az eredeti egyetemi témákat már elfeledték, és formát ölt a súlyosabb panaszok listája. Az a két amerikai diplomata, akiket az egyetemi hallgatók telefonon keresztül hívtak meg megfigyelőnek, a légkört „viharosnak” jellemzik. Az egyik egyetemi hallgató ezt kiáltja: „Az igazság az, hogy az oroszok jobban kizsákmányolnak minket, mint egy gyarmatot.” Ritmikus kiabálás hallatszik: „Ruszkik, haza!” Ellenségesen utalnak Gerőre, aki „másod- és harmadrangú politikusokkal tárgyal Belgrádban”. Még nagyobb taps a reagálás.

Szó sincs revizionista agitációról. Egyetlen hang mondja, hogy ez az „új szegedi szellem” (ezzel a jelszóval meneteltek Horthy csapatai Kun Béla ellen). De lehurrogják.

„Ártatlan emberek vannak ennek az országnak a börtöneiben, és senki sem mer mellettük szót emelni” – kiáltja az egyik hallgató. Egy másik hozzáteszi: „Sokat beszélnek arról, hogy az életszínvonalunk állandón nő, de a nyilvánvaló igazság az, hogy életszínvonalunk alacsonyabb, mint 1948-ban volt.”

„Szomorú egy dolog” – kommentálja az egyik hallgató a mikrofonba –, „de az a helyzet, hogy mi itt, Magyarországon a valóságos híreket a külföldi rádióadásokból tudjuk meg! Csak ilyen módon tudhatjuk meg, hogy mi történik ugyanebben a pillanatban Lengyelországban!” Beszámol Gomulka szenzációs kinevezéséről, amelyet az éj folyamán adtak hírül Lengyelországból.

Egy hang a hallgatóságból megerősíti: „Ezek a külföldi rádióadók a híreket nagyon pontosan közlik.” Ez Szilágyi Józsefnek, a korábbi rendőrezredesnek a hangja, aki hamarosan Nagy Imre egyik tisztségviselőjévé válik.^[342] Később újra közbeszól: „Nekünk már van eszközünk arra, hogy elérjük célunkat: Nagy Imrét a hatalomba!”

Az ezt következő zsivajban elhangzik az a javaslat is, hogy tartsanak másnap egy tüntetést, esetleg azzal leplezve, hogy ez szimpátiatüntetés a lengyelek mellett. Az egyetemisták nem sokat törődnek a lengyelekkel, de szükség van ürügyre a tüntetés legalizálása végett, amint ezt egy harmadéves egyetemi hallgató később megjegyzi.^[343] Megszületik a határozat: a következő nap délután a Bem-szoborhoz mennek, és ott elhelyeznek egy koszorút. Bem József lengyel tábornok volt, aki az 1948-as szabadságharcban a magyarok oldalán harcolt.

Az egyik egyetemista kitép noteszából egy lapot, és arra feljegyez tíz rendkívüli követelést, köztük azt, hogy új kormány alakuljon Nagy Imre vezetésével, továbbá hozzanak bizonyos gazdasági, munkajogi és büntetőjogi reformokat.

Kiáltások hangzanak: „Nyomtassuk ki a követeléseinket”. És: „Ne, hanem mondják be azokat inkább a Rádióban!”

Pribeky István professzor felajánlja, hogy a küldöttséget átviszi a Rádió épületébe olasz Topolinóján. Az egyetemisták ebbe beleegyeznek. Mielőtt a Rádió épületéhez érnek, megkéri, hogy elolvashassa a követelések listáját. Némelyeket rosszalja egy kicsit, és csak azokat a pontokat hagyja meg, amik igazán fontosak.

Kint várakozik, amíg az egyetemisták újra ki nem jönnek az épületből. A hallgatók mérgesek. „Nem akarják mindet beolvasni a Rádióban. Nem akarják beolvasni, hogy maradjon az urán Magyarországon, és az oroszok menjenek haza!”

A Duna belvárosi oldalán fekvő egyetemen^[344] hasonló gyűlés kezdődött. Gömöri György, egy negyedéves filológia-szakos hallgató visszaemlékezése szerint ők hajlamosak voltak lenézni a Műszaki Egyetem hallgatóit. Szerinte ők vitték a vezető szerepet a demonstráció szervezésében, míg a Műszaki Egyetem hallgatói nem tettek egyebet, mint véget nem érő beszédeket mondtak. Úgy gondolja, hogy az egész dolgot egy álhír provokálta ki. „Valaki azt hallotta, hogy a BBC bemondta: orosz tankok vették körül Varsót, de ebben az időben Gomulka már megegyezett az oroszokkal, és ő volt a Lengyel Kommunista Párt főtitkára. Lengyel zászlók után néztünk, de nem tudtunk hozzájutni. A Lengyel Kulturális Központba nem tudtunk bejutni. Ezért szereztünk néhány cseh zászlót, a közepéről eltüntettük a kék színt, és így maradtak a piros és fehér, a lengyel nemzeti színek.”^[345]

Egy mérnökhallgató később az amerikai kutatók előtt elmondta, milyen rendezetlen módon mentek végbe a Műszaki Egyetemen az összejövetelek.^[346] „Az egyik összejövetelnek az egyetemisták ebédlő helyisége volt a színhelye. A terem zsúfolt volt és lármás. Elhatároztuk, hogy mindenkit meghallgatunk, aki beszélni óhajt, de mindenki csak öt percig beszélhet. [Például] négy-öt pontot át akartunk adni a miniszternek. Fel akartuk hívni a figyelmét, hogy egy utcaseprő 1200-1300 forintot keres, egy taxisofőr 1500-at, ugyanakkor egy diplomás mérnök kezdő fizetése mindössze 950 forint! Követeltük a magasabb fizetést. Az egyik társunk leírt nekem néhány követelést, egy másik pedig hozzátett másokat.”

A történelem-fakultáson nyugtalan a légkör.^[347] Egyesek ÁVH-s provokációra gyanakodnak. A tüntetés módját illetően nem mindenben értenek egyet: a műszaki egyetemisták csendes tüntetést akarnak, de a Képzőművészeti Főiskola hallgatói azt mondják, hogy ez lehetetlen. Salamoni ítélet születik: a budai oldalon csendes tüntetés lesz, a pesti oldalon pedig jelszavak fognak elhangzani.

A városszerte lappangó forradalmi hangulatról mit sem tudván, Nagy Imre barátai este hat óra körül találkoztak, hogy megfogalmazzanak egy programot arra az időszakra, amikor Nagy Imre már visszatér a hatalomba.^[348] Losonczy később így emlékezik vissza: „Elhatároztuk, hogy pénteken [26-án] a lakásomon találkozunk és meghívjuk Donáthot és Harasztit is.” A program egyes részleteit felosztották egymás között. Gimesé lett a külpolitika, Losonczyé a Hazafias Front, Donáthé pedig a mezőgazdasági program.

Ezután Losonczy elment Kardos László író lakására. Kardos aznap reggel telefonon egy vitát szervezett.^[349] Tánczos Gábor, a Petőfi Kör titkára azt mondta neki, hogy a következő nap a DISZ vezetősége a szükséghelyzetben rendkívüli összejövetelt tart, és azt tervezik, hogy a legtöbb írót beválasztják annak bizottságába.

A műszaki egyetemisták egész este törték a fejüket. „Mindenki irányított, és senki sem” – jellemezte később az egyik hallgató a helyzetet.^[350] „Az egész gyűlés tizennégy órán át tartott… Ezalatt a szülők aggódtak, mert a hallgatók nem mentek haza. Körbe telefonálták a kórházakat és a rendőrséget, hogy megtudják, mi történt.”

Késő este az egész város tudta, hogy valami forr a levegőben. Este 7.50-kor a Rádió igyekezett lelohasztani a spekulációt. „A gyűléseken építő jellegű programokat dolgoztak ki, élénk szellemben, provokáció és demagógia nélkül. Időnként néhány túlzó hang is hallatszik, de a nagy többségben nincs hajlandóság, hogy az ilyen hangok eszközévé váljanak.”

Később az est folyamán a Petőfi Kör vezetőségét is egybehívták táviratilag.^[351] Úgy határoztak, hogy a következő napi tüntetésen felolvassák a maguk „fertőtlenítő” követeléseit is. 10 pontot fogalmaztak meg, marxista zsargonban. (Farkas ügyét a „szocialista törvényességgel összhangban” kell tárgyalni.) Nem utaltak a szovjet csapatok jelenlétére vagy a szabad választásokra, hanem csupán arra kérték a DISZ vezetőségét, hogy „tegyen említést ezekről a követelésekről a másnapra tervezett összejövetelen”, október 23-án. A Petőfi Kör kijelentette: bízik abban, hogy a Központi Bizottság (amelyet a dokumentum hat alkalommal említett nagy tisztelettel) helyreállítja a „szocialista demokráciát” (ezt kétszer is hangsúlyozták), és „a szocialista törvényességet, valamint a teljes egyenlőség lenini elvét” (egyszer-egyszer említve).

Ekkor a műszaki egyetemisták a 10 pontjukat 14-re bővítették. A végleges lista Nagy Imre miniszterelnökségét, titkos szavazások útján szabad választásokat, gazdasági, mezőgazdasági és büntetőjogi reformokat követelt, követelte még a Farkas-ügy nyilvános tárgyalását, a szovjet csapatok kivonását és azt, hogy Moszkva nyíltan ismerje el a magyar függetlenséget.

Mialatt az egyetemisták összejövetele tartott, a professzorok is összeültek, és éjjel tizenegy órakor úgy határoztak, hogy támogatják a másnapi tüntetést.^[352] A vitához csatlakozott Nagy Imre képviselője, Losonczy Géza, dr. Orbán László, a művelődésügyi miniszter helyettese (akinek a feleségébe belefojtották a szót), valamint Márián István alezredes, a Műszaki Egyetemen a katonai szekció feje.

Óvatosságra intett: „Honnan tudjuk, hogy a Lengyelországgal kapcsolatos hírek igazak-e?”

Losonczy biztosította, hogy a hírek igazak. Az ÁVH-s provokációk és a szélsőséges megnyilvánulások megelőzésére, és a nem-kívánatos elemek csatlakozásának megakadályozására úgy határoztak, hogy csak az egyetemisták társaságához tartozó embereket engedik részt venni a demonstráción. Továbbá tíz egyetemista fog egymás mellett vonulni, mint minden marxista demonstráción, és kart karba öltve, hogy ne férkőzhessék közéjük senki sem valamilyen provokatív felirattal vagy jelszóval.

Amikor egyetemi hallgatókat megragad egy eszme, hegyeket képesek megmozgatni. Ezek az egyetemi hallgatók most ilyen megszállottak voltak. Egész éjjel dolgoztak a tizennégy pont és a másnapi tüntetés tervezetén. Egyetlen bökkenő az volt, hogy a Párt engedélye nélkül semmit sem lehetett kinyomtatni, illetve sokszorosítani. A Műszaki Egyetem rektora megijedt a radikális követelések miatt, és megtagadta az engedélyt. Ezért az egyetemisták körbetelefonáltak elérhető írógépekért a követelések sokszorosítása végett. A másolatok százai készültek el. A fogalmazás nyers, de hatásos. Ezáltal a forradalom pezsegni kezdett, bár ez a szó még nem hangzott el.

Mihelyt a délután estére fordult, az egyetemisták elkezdték kiragasztani fákra, illetve a házak falára a követeléseiket. A járókelők kíváncsi csoportokba verődtek. Az egyik diákvezér jóvoltából az írógépek száma megkétszereződött, és így a röplapok ezrei készültek el. Mindegyik olyan halálos, mint egy ezüst golyó, amelyre Gerő neve van vésve. Mire eljött a hajnal, ezek a gyújtó hatású röplapok Budapestről vidékre is eljutottak autóval, buszon, taxival és tejszállító teherautókon. A röplapkötegek eljutottak a gyárakba, és az éjszakai műszakban dolgozó munkásokat meghívták, hogy megbízottjaikkal képviseltessék magukat a Műszaki Egyetem előcsarnokában másnap délután két órakor kezdődő tömeggyűlésre. Aztán fog megindulni a néma menet. Munkások ezrei jönnek el másnap délután, mihelyt a gyárak kapui kinyílnak.

1956. október 23. hajnal – a kora ősz egyik legszebb napja. A nap úgy tűzött, mint a glória fénye.

Amikor felkelt a nap az utcák és a körutak felett, Budapest polgárai még a Tervhivatal jelentéktelen statisztikai adatai voltak. Siettek a munkahelyre a túlzsúfolt villamosokon, és minden bajért csendesen szidták a Pártot. Szidták a szétrobbant vízvezetékcsövekért, és azért a rossz minőségű rumért, amit az éjjeli bárokban felszolgálnak. Kevés embernek volt ideje vagy kedve arra, hogy kezébe vegye aznap reggel a Párt hivatalos lapját. Azok, akiknek az aznapi Szabad Nép a kezébe került, olvashatták a címlapján olvasható szerkesztőségi cikket, amely bátran, de hitetlenkedve fordult a kitörni készülő vihar elé: „Pártunk és lapja az ifjúság mellett áll!”^[353] „Helyeseljük ezeket az összejöveteleket és sok sikert kívánunk az ifjúság bölcs, alkotó konferenciáinak… Üdvözöljük a diákság nagy demokratikus felvonulását!”

A fő esemény Hegedűs miniszterelnök és Gerő elvtárs Belgrádból való visszatérése. A pályaudvaron már elő vannak készítve a mikrofonok és a funkcionáriusok csapatai, akik itt gyülekeznek és felkészültek, hogy a kötelező bájmosollyal fogadják az elvtársakat.

Münchenben szintén készen állnak a mikrofonok. Titkos üzenetek érkeznek a Szabad Európa Rádióhoz: „A kialakuló magyar helyzet – úgy tűnik – továbbra is alkalmat ad arra, hogy párhuzamba állítsuk a lengyel helyzettel, és potenciálisan a földkerekség hasonló fejleményeivel”^[354]

Egyik divatos kommunista szólam: „A Párt a mi eszünk, irányítónk és fegyverünk!” De ezen az október 23-i reggelen az igazi ész még nem érkezett vissza Belgrádból, és a kisebb funkcionáriusok ügyetlenek voltak. A labda mozgásban volt, s ők nem tudták, hogyan állíthatnák le azt. Amikor a diákdelegációk a röplapkötegekkel a gyárakhoz értek, a megdöbbent pártfunkcionáriusok beengedték őket, végül is a röplapokon ott állt a DISZ bélyegzője. Egy huszonöt éves műszaki egyetemi hallgató reggel kilenc órakor egy ilyen delegációval visszatért a Műszaki Egyetemre, és arról számolt be, hogy az izgatott munkások szinte „falták” a 14 pontot. Csak a „vörös” Csepel óvatos gyári őrsége állta el az utat.^[355]

A magasabb körökben nyilván elszánták magukat, hogy engedményeket tesznek, mivel az éj folyamán a Petőfi Kör és az Írószövetség már megtette a maga „fájdalomcsillapító” javaslatát Nagy Imre újbóli miniszterelnökségével kapcsolatban. Ez már széles körben elterjedt, mert a Rádió a kora reggeli hírekben ismertette.^[356]

Reggel kilenc órakor a Petőfi Kör hivatali helyiségei egy csata előtti főhadiszálláshoz voltak hasonlók.^[357] A vezetőség hirtelen tudatára ébredt: mégis lehetséges, hogy „lekésik a buszt”. Tóbiás Áron rádióriporter szerint a diákküldöttségek végeláthatatlan sora jött röplapokért és szervezték a tüntetést. Tánczos Gábor titkárt hallották, amint Losonczy Gézával beszélt telefonon és egyetértett azzal, hogy a tüntetőket rá kell venni: érjék be a Petőfi Kör követeléseivel. Ezek a jelmondatok, amelyek arra biztatnak mindenkit, hogy bízzon a Központi Bizottságban, a Rádióból közismertek.

A város életre kelt. Az üzletek nyitva, a villamosok járnak, a hivatalnokok útjukra indulnak. De van valami idegesség a levegőben. A mellékutcák is tele vannak emberekkel, és az emberek nyíltan olvassák az írógéppel írt röplapokat. Amikor Gura János a Soroksári úti fegyvergyár előtt elsétál, látja, amint két egyetemista a gyár kapujában röplapokat osztogat. Nem akart hinni a szemének: a röplapok olyan témákkal foglalkoztak, amik mindig tabunak számítottak. Az egész József körút mentén ugyanezeket a röplapokat látta az üzletek kirakatában, a fákon, és az épületeken.^[358]

A Deák Ferenc téri Rendőr-főkapitányságon a zömök kis rendőrfőnök megmosta kezét a hivatali helyiségéhez legközelebb eső mosdóban, megkerülte a nagy konferenciaasztalt a szobájában, és kiválasztotta a piros K-vonalat az íróasztalán lévő másik hat telefon közül, Kopácsi Sándor ezredes a reguláris rendőri erők éles elméjű főnöke: huszonegy kerületnek és 1200 agyonhajszolt, kék egyenruhában szolgálatot teljesítő rendőrnek a parancsnoka.^[359] Egykori kemény partizán Magyarország északkeleti ipari vidékéről. Kopácsinak első emeleti szobája a térre néz. A bútorzatot szőnyegek, régi, olcsó lámpák és kristálycsillárok alkotják. Ő is diszkréten vonzódott Nagy Imre nemzeti kommunizmust valló köréhez. A későbbi perén felhozták vádként Kopácsi ellen, hogy irodája falán Lenin, Rákosi és Dzserzsinszkij képe helyett újabban az ország forradalmi hőseinek, Kossuth Lajosnak és Petőfi Sándornak a képe függött.

Kopácsit telefonon keresték a Szabad Nép szerkesztőségéből. Piros telefonján visszahívja a számot: kettő-öt-hét. Horváth Márton van a vonal túlsó végén. Azt mondja, hogy lovas rendőrök vannak az utcán. Szeretné tudni, mi a csudát akar Kopácsi azzal, hogy ilyesmivel provokálja az embereket. Kopácsi vigyorog, teli szájjal, megmutatva ezzel még meglévő fogait: „Ez a mi rendőrségünk lovagló iskolája, Horváth elvtárs” – mondja. „A szokásos kedd reggeli gyakorlatukat végzik.”

Kopácsi a nemtörődömség látszatát kelti. Amikor Végh Tivadar alezredes, a VIII. kerületi rendőrség feje telefonál, hogy a nép röplapokat osztogat, azt mondja: „a rendőrség nem avatkozhat közbe.”

Gerő és a kormánydelegáció visszaérkezett Belgrádból a pályaudvarra. Gerő néhány szót mond a mikrofonba, majd limuzinjához lép. Amíg el nem jut a Központi Bizottság Akadémia utcai székházába, fogalma sincs, mi van készülőben. Hegedűs így emlékszik vissza: „Reggel 8 óra 30 perckor érkeztünk vissza. Véget érni nem akaró értekezletek kezdődtek és egész nap tartottak.” Gerő beszámol Belgrádról, majd Marosán György veti fel a tervezett diáktüntetés kérdését. Marosánnak remeg az orrlyuka és kijelenti: „Az ellenforradalom fuvallata a levegőben!” Két ajánlata: a Politikai Bizottság tiltsa be a felvonulást, és ha a tilalom ellenére mégis felvonulnak, tüzeljenek.^[360]

Ebben az ajánlatban nincsen semmi rendkívüli. A modern történelem folyamán a marxista rendszerek újra meg újra gépfegyvert fordítottak a munkások ellen. Ezt a bűncselekményt még a nácik sem követték el. A tekintélyes marxista filozófust, Lukács Györgyöt nyugtalanította Marosán tanácsa, és megkérdezte: „Feltételezve, hogy az Ön javaslatát elfogadják, és a rendőrség tüzet nyit, mennyire becsülné a halottak és a sebesültek számát?”

Marosán becslése: „Száz halott és ezer sebesült.”

A Politikai Bizottság félig fogadja el a javaslatot: betiltják a tüntetést, de elutasítják a tűzparancs kiadását. Amikor Piros László belügyminiszter, a korábbi hentessegéd ezt a parancsot adja ki, Marosán a fejét rázza.

Ezen a reggelen névtelen kezek megindítják a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatokat, ahhoz hasonlóan, ahogy ez három nappal korábban Lengyelországban történt. A 92. Szovjet Páncélos Hadosztály Kecskeméten és Szolnokon állomásozó T-54-esei megindulnak lassan északnyugati irányban Budapest felé. Egy tankcsoport hátra marad Szolnokon a Tisza-híd őrzésére. A 2. Gépesített Hadosztály egyes elemei Székesfehérvárról és Győrből szintén megindulnak keletre, a főváros irányában.

12.53-kor a Rádió megszakította a cigányzenét és hírül adta a demonstráció betiltását. A Politikai Bizottság szintén bejelentette, hogy a 120 tagú Központi Bizottság nem ül össze október 31-ig. De a labda már mozgásban van. A Műszaki Egyetem előcsarnokában 15 000 egyetemi hallgató szorong. Felállítottak egy szónoki emelvényt és felszerelték a hangosbeszélőket. Amikor Piros tilalmát bemondta a Rádió, ezt a diákok gúnyos felkiáltással fogadták. A környező épületek ablakai tele voltak nézőkkel. Mindenki tudja, hogy nagy összecsapás van készülőben. Azt híresztelték, hogy távoli egységektől motorbiciklis katonák érkeznek, hogy a diákok 14 pontjáról másolatokat szerezzenek.

A nagy ifjúsági felvonulás kezdetének időpontja már nincs messze. A Műszaki Egyetem katonai szekciójának feje, Marián István alezredes a tömegen átfurakodik és az emelvényre lép. Marián harmincegy éves, 1941 óta kommunista, de 1955-ben tanulmányutat tett a Szovjetunióban, és ez más gondolatokat ébresztett benne.^[361] Ő is oroszos egyenruhát visel, de arca hamisítatlan izgatottságot árul el, amikor a kollégái támogatást ígérő üzenetét olvassa. A tömeg tapssal üdvözli.

Marián ezredes megkérdezi a diákokat: „Elfogadják Piros tilalmát, igen vagy nem?”

A hallgatók ezt kiáltják: „Ki az utcára!”

Küldöttséget menesztenek az Akadémia utcába és a Parlamentbe, hogy közöljék: a diákok demokratikusan úgy döntöttek, hogy a tilalom ellenére kivonulnak. Az összecsapás most már elkerülhetetlennek tűnik.

Ebben a pillanatban Nagy Imre csak félig van a képben.^[362] Akaratlanul elfogja a remegés. Csak az elmúlt este érkezett vissza a Balatonról, hogy tanácskozzon barátaival és bizalmasával, Mező Imrével, a pártbizottság helyettes vezetőjével.^[363] Most Losonczy Géza meghívja Nagy Imrét és a csoport többi tagját telefonon a Herman Ottó utcai lakására. Vásárhelyi, Haraszti és Gimes a diáktüntetés pártján állnak, de hozzáteszik: „A tüntetés kicsúszik a kezünkből, ha Ön semmit sem csinál.” Gimes Miklós valójában arra akarja rávenni Nagy Imrét, hogy álljon a felvonulás élére. Nagy Imre és Újhelyi azonban ellenzik a tüntetést. „Ez sztálinista provokáció is lehet” – mondja Nagy Imre az egyik ponttal kapcsolatban. „Vérfürdőt is eredményezhet.”

Losonczy később tanúsítja: „Abban mindnyájan egyetértettünk, hogy megérett az idő a változásokra.”^[364] A sztálinistáknak távozniuk kell, új Politikai Bizottságot választottak, amelynek tagjai Nagy, Haraszti, Donáth, Szabó, Szántó Zoltán és Losonczy. Az új Központi Bizottságot ki kell szélesíteni: tagjai lesznek ezek az emberek, és rajtuk kívül Szilágyi József (az egykori rendőrezredes, aki sokszor hallatta hangját a Műszaki Egyetem összejövetelein), Schurecz József, Vásárhelyi, Kardos, Tánczos, Széll Jenő, Lukács, Novobáczky, Fekete Sándor, Gimes és Kónya Lajos. Nagyon élénk a vita.^[365] Felmerül még Háy Gyula, Erdei Sándor, Jánosi és Rajk özvegyének a neve is. Magával Naggyal kapcsolatban is kialakul egy kis vita: mi szeretne lenni; miniszterelnök vagy a Párt első titkára? Losonczy úgy véli, hogy a pártvezetői szerep a döntő, de Nagy ellene mond. „Az emberek miniszterelnökként ismernek” – mondja, és ezt elfogadják a többiek is.

Nemsokára értesülnek arról, hogy délután kettőkor a Tudomány egyetem is tüntetést szervez. Erre gyűlésüket félbeszakítják. Nagy Imre visszamegy a villájába, míg Vásárhelyi, Losonczy és a többiek elmennek a Petőfi-szoborhoz, megnézni, hogy ott mi történik. Feltétlenül ott akarnak lenni, mint nézők, mivel az események lendületbe jöttek.

Az Akadémia utcai épületben a Szabad Nép megrettent delegációja Gerőre vár. A Szabad Nép székházában ezen a reggelen a pártfunkcionáriusok értekezletet tartottak, hogy megvitassák az egyetemisták követeléseit. Horváth Márton főszerkesztő azt mondja Gerőnek, hogy a legfelsőbb szinten változásokat kell eszközölni, mielőtt kitörne a vihar. Gerő az újságírókat Marosán és Kádár társaságában fogadja. Elutasítja javaslatukat. „Önök nem urai az idegeiknek. Alábecsülik a proletariátus erejét. Minden eszközzel rendelkezünk ahhoz, hogy azt a kisszámú lázadót rendbe tegyük.”

Valaki megkérdi: „Tételezzük fel, hogy az egyetemisták nem engedelmeskednek a tilalomnak?”

A korábbi kulturális miniszter, Révai József kiáltja a választ. Mint Rákosi régi zsidó vezetőségének egyik tagja, ő is a Politikai Bizottság régi emberei közé tartozott. Egy sérülés következtében jobb karja használhatatlanná vált, de még mindig harcias. „Tüzet nyitunk! Tüzet nyitunk! Tüzet nyitunk!” – kiáltotta.^[366]

Az új MEFESZ egyetemista szervezet vezetői megérkeznek, és azt követelik, hogy Gerő vonja vissza a tilalmat.^[367] Nem járnak sikerrel. Gerő most is fenyegetőzik. „Ha kivonulnak tüntetni, tüzet nyitunk!”

Révait átküldték a Szabad Nép szerkesztőségébe, hogy tartsa szemét a következő számon.^[368] Ezekkel a szavakkal rontott a szerkesztőségbe: „Nos, aki a vezércikket fogja írni, leplezze le az ellenforradalmat!” Intett egy gyorsíróért. Révai megjelenése, sztálinista múltjuknak ez a kísértete az ideges újságírók traumáját növeli. Sokan közülük még mindig az ő bűvöletében éltek. De ez nem volt a legalkalmasabb pillanat, hogy „ellenforradalomról” cikket nyomtassanak ki. Ezért politikus módon úgy tettek, mintha nem vették volna észre gyorsíróért intő ujjait.

A Belügyminisztérium Dunára néző, erődítményszerű épületében Piros László a szükséghelyzetből adódóan rendkívüli konferenciát hívott egybe. Öt miniszterhelyettese az új szovjet tanácsadója kíséretében lépett be a terembe. Szokásos tanácsadóját egy karcsú, kék szemű orosz helyettesítette, aki nem mutatkozott be. Néhány hónappal később Kopácsi Sándornak elárulta, hogy ő nem más, mint Iván Szerov tábornok, a szovjet titkosrendőrség legfőbb főnöke. (Kopácsi egyébként késve érkezett a konferenciára.)^[369]

Piros megkérte Kopácsit, hogy fejtse ki: hogyan fog az ő rendőrsége érvényt szerezni a nyilvános gyülekezési tilalomnak. A rendőrezredes vállat vont: ez az ő szokásos reagálása. Majd felhívja a figyelmet, hogy az embereinek nincsenek kardjaik, hanem csupán gépfegyverrel és karabéllyal rendelkeznek.

„A karabélyokon van puskatus, nemde?” – vetette oda Piros.

Kopácsi nem tekinti ezt a megjegyzést nagyon használható tanácsnak. Ehelyett a következő nyers leegyszerűsítéssel válaszol: „Alapvető tévedés a politikai problémát rendőri problémává változtatni.”

Szerov mereven bámul, de az öt jelenlevő miniszterhelyettes rábólint. Nincs gyakorlatilag alkalmazható alternatíva. A tüntetést megtiltó rendelkezést fel kell oldani.

Piros telefonál Gerőnek. A társalgás néhány percig tart, majd Piros leteszi a piros készülék kagylóját.

„Igen, Gerő elvtárs! A rendelkezéseit végrehajtom!”