4. SZALÁMITAKTIKA

A hatalomba beépülő Rákosi 1948-ig cselszövéseivel teljesen aláásta az uralmon lévő koalíciót. Az emigrációban éveket szánt ennek kitervelésére. „A magyar párt tervezetét nagy vonásokban már a második világháború alatt kidolgoztam”^[12] – dicsekedett később, és 1944 októberében a kommunisták ügyes csellel a szociáldemokratákkal együtt a Népfrontba tömörültek.

Óvatosan, de céltudatosan haladt. Kezdetben a debreceni kormánynak csak három kommunista minisztere volt, de az a körülmény, hogy a földművelésügyi miniszter a kommunista Nagy Imre, lehetőséget biztosított a kommunistáknak, hogy kierőszakolják az 1945-ös földreform-törvényt, amelynek az volt a rendeltetése, hogy a parasztságot lekenyerezze és így biztosítsa támogatását. Ebben az időben még 875 000 hold föld volt a katolikus egyház tulajdonában, míg 350 000 holdon 303 arisztokrata földtulajdonos osztozott. Ezzel szemben 1 600 000 parasztnak együttesen 7.7 millió hold jutott, és mintegy 500 000 földmunkásnak egyáltalán nem volt földje. Ezért a földreform hathatós eszköz volt a paraszti szavazatok megnyerésére.

Rákosira még így is négy év manőverezési és tervezési idő várt. Az 1945-ös választások során a kisgazdák a 409 parlamenti hely közül 245-öt kaptak. Legyőzhetetlennek látszottak. Reménytelennek tűnt, hogy Magyarországon a kommunizmust választások útján vezessék be. Reménytelen volt, hogy a választásokon a kommunistákat támogassák azok, akik még emlékeznek Kun Béla rendszerére. Volt azonban a kommunistáknak egy nagy előnyük: őket támogatta a szovjet hadsereg. „A szovjet hadsereg volt az, amely a magyar reakció erői számára eleve lehetetlenné tette az olyan fegyveres próbálkozásokat, amelyekkel Gyenyikin, Kolcsak és más fehérgárdista tábornokok akarták megdönteni a szovjet hatalmat az orosz forradalom alatt.” – lelkendezett később Rákosi.^[13]

Révai József, Rákosi fő teoretikusa, 1949 tavaszán egy cikkben nyíltan beismerte, hogy azért tudtak befurakodni a hatalomba, mert „ellenőrzésre tettek szert a rendőrségi erők felett” és „a Párt, valamint a munkásosztály erejét megsokszorozta az a tény, hogy a Szovjetunió és a szovjet hadsereg mindig kéznél van, hogy segítségükre siessen.”[14] Rákosi későbbi dicsekvéseiben még Révai beismerésén is túltett. Könnyedén tudta idézni Lenin műveit és könyv nélkül tudta Sztálin „A leninizmus problémái” című könyvét. Követvén azokat a tanácsokat, amiket Moszkvában Sztálin adott a második világháború alatt, Rákosi tudta, hogyan kell cselekedni, és pontosan úgy is tett.

Számos elvtársa képtelen volt felfogni, mit akar pillanatnyilag. Az 1945-ös választások által kezdetben létrejött széles színárnyalatú koalíció egyáltalán nem az volt, amit ők akartak. „Most, amikor a Vörös Hadsereg szabadított fel minket” – mondták, „miért nem ragadjuk meg az alkalmat: miért nem újítjuk fel a proletariátus diktatúráját?”

De Rákosi túlságosan ravasz volt ahhoz, hogy ilyet tegyen. A munkásosztályt még a maga oldalára kellett állítania a Kommunista Pártnak. Egy cinikus ideológiai beszédében, amit 1952. február 29-én a Párt vezető testülete előtt tartott (egyébként ez volt hosszú pályafutásának egyik legfontosabb és legtöbbet mondó beszéde), így hetvenkedett: „A földreform idején ahhoz a taktikához folyamodtunk, hogy ellenségeinket megosztottuk, illetve semlegesítettük, ahol tudtuk. Ezért rögzítettük 140 holdban a határt, ami igen magas volt, és a „kulák” földek nagy többségét érintetlenül hagyta. Ez nagy segítséget biztosított számunkra a földreform sima és gyors végrehajtásában.”

A Párt összes követelései kezdetben igen mérsékeltek, és alattomosan fokozódtak. „Például először csak a bankok kormányzati ellenőrzését követeltük, és csak később a három legnagyobb bank azonnali államosítását” – kérkedett Rákosi. Ugyanezzel a suba alatti taktikával élt a bányák, gépgyárak és öntödék államosítása során is.

„Elkeseredett harcot kellett folytatnunk, hogy ellenőrzésünk alá kerüljenek a fegyveres erők: a hadsereg, a reguláris rendőri erők és az állambiztonsági rendőrség” – ismerte el titkos beszédében. (A rendőrség állambiztonsági részlege a később hírhedtté vált Államvédelmi Osztály, vagyis az ÁVO volt.) A befolyással rendelkező egyházak hatalmát is ki kellett küszöbölni.

Így 1946. február 15-én tizenegy óra tizenöt perckor megszólal a telefon Péterfalvy János, harmincöt éves budapesti görögkeleti ortodox püspök hivatalában.^[15] Egy asszony hívja, hogy jöjjön és szolgáltassa ki az utolsó kenet szentségét a haldokló édesanyjának. „Bátyám autóval jön Önért” – mondja a hívó.

Lent a kapuban a püspök egy nagy fekete, orosz konstrukciójú autót talál. Az beviszi az Andrássy út 60.-ba, az állambiztonsági rendőrség központjába. Az autóban ülők udvariasan azt tanácsolják, hogy ne próbáljon megszökni. „Parancsot kaptunk, hogy szökési kísérlet esetén lőjünk.”

A kérdések, amik következnek, már nem ilyen hangnemben történnek. Gumibottal addig verik, amíg bal alsó állkapcsán ki nem ütik a fogait. Három nappal később azzal vádolják, hogy amerikai kém, majd belökik egy zárkába, amely 30 cm magasságig jeges vízzel teli. Több napot tölt itt annál, hogy arra pontosan vissza tudna emlékezni.

Három héttel később a püspököt tizenhárom másik magyar fogollyal együtt átviszik az NKVD-re, a szovjet titkosrendőrségre. A társaságában levő foglyok közül felismeri Szabolcs Ferencet, a Magyar Távirati Iroda volt fejét és egy vidéki tisztviselőt. A püspök újra elutasítja, hogy aláírja azt a vallomást, hogy amerikai kém lenne. A lábujjkörmeit leszaggatják, és pszichológiai nyomást alkalmaznak. „Az apád öreg és beteg. Neki is kellemetlenséget akarsz?” – suttogja az NKVD őrnagy.

A következő nap tájékoztatják, hogy behozták mindkét idős szülejét. Erre aláírja a vallomást. Húszévi kényszermunkára ítélik.

Az utolsó adat, amit a következő mintegy tíz évre vonatkozólag tudunk Péterfalvy püspökről, az, hogy egy lepecsételt tehervagon padlóján fekszik, amely egyike a Szovjetunióba foglyokat szállító 30 vagonnak. Az állomások vég nélkül következnek egymás után. Egyszer csak azt hallják, hogy egy kerekeket kopogató munkás megy a sínek mellett és magyarul halkan ezt énekli: „Van-e itt magyar? Ha igen, köhögéssel adja tudtomra!” De mindenki csendben marad, és a vonat újra megindul.

Lvovban állnak meg, a korábbi zsidó gettónál, de ez csak átmeneti vizsgálati hely. Itt azokat a foglyokat, akik még életben vannak, levetkőztetve megvizsgálja egy orvos, megtapogatja izmaikat, masszírozza farukat, hogy megbecsülje húsuk vastagságát, ráír egy kódszámot mindegyik ember hátára, és úgy szállíthatják őket, mint egy darab poggyászt az Uralba, Szibéria nyugati vagy középső részébe, avagy a mongol határra.

Rákosi Mátyás így darabolta fel és küszöbölte ki az ellenzéket.

Az elkedvetlenedett Kommunista Párt egy képviselővel többet küldött a Parlamentbe, mint a rivális Szociáldemokrata Párt, és névlegesen az ország második legnagyobb pártja lett. A kommunisták adták a miniszterelnök-helyettest, Rákosi Mátyást, és a belügyminisztert Nagy Imre személyében. Ez a „farkas-bárány koalíció” 1945. november 15-én lépett hivatalba.

A kisgazdák ellenőrizték a többi minisztérium felét és határozott támadást indítottak a Moszkva-diktálta földreform-törvény ellen. A kommunisták zajos ellentámadást indítottak: követelték a legtehetségesebb kisgazda vezetők elbocsátását. Arra hivatkoztak, hogy reakciósok, Horthyval együttműködtek, sőt jelenleg brit és amerikai kémek. Az ilyen taktikai húzásokkal szembesülő és a szovjet megszálló erőktől megfélemlített kisgazdák visszavonultak és beleegyeztek, hogy huszonegy képviselőjüket kizárják pártjukból.

Rákosi így idézte vissza az eseményeket: „1946 után a Kisgazda Párton belüli reakciós elemek leleplezése, kiküszöbölése és elszigetelése töretlenül folytatódott. A kisgazdák újra és újra kizárni kényszerültek az így kompromittálódott csoportokat, illetve személyeket. Ezekkel a precíziós módszerekkel, „szalámitaktikákkal” kifüstöltük a Kisgazda Pártban bujkáló reakciós elemeket.”^[16]

Rákosi tudta, hogy a kisgazdák csak a békeszerződésre várnak (amit ténylegesen 1947 februárjában írtak alá), amikor feloszlathatják a parlamentet és tiszta lapot nyithatnak: szovjet beavatkozás nélküli szabad választásokat rendezhetnek. Noha a békeszerződés kilencven napon belüli szovjet visszavonulást írt elő, mégis jelentős szovjet erők maradhattak Magyarországon – látszólag az akkor Ausztriát megszálló szovjet hadsereg utánpótlási vonalainak őrzésére. Ezt nem tudatosítván, a kisgazdák az időre játszottak: belementek a kommunistákkal való kompromisszumba, sőt néhányan aktív előkészületi lépéseket tettek az oroszok kivonulása utáni időszakra.

Ez volt a vesztük. Kovács Béla, a legkiemelkedőbb kisgazda vezető 1945-ben erőteljesen harcolt azért, hogy a belügyminiszter életbe vágóan fontos posztját a kisgazdák kapják meg. Az oroszok ezért első számú ellenségüknek tekintették. Taktikai hibája az volt, hogy kapcsolatba került egy földalatti titkos szervezettel, amely titkos biztonsági erőket szervezett az oroszok kivonulása utáni időszakra. Ez a szervezkedés a Magyar Közösségből^[17] indult ki. Ez eredetileg egy második világháború alatti ellenállási szervezet volt. Dálnoki-Veress Lajos, egy erdélyi születésű monarchista és antikommunista tábornok élesztette újjá, aki orosz fogságból 1946 áprilisában szabadult.

Rákosi később azt mondta: „Az összesküvés felszámolásakor nyilvánvalóvá vált, hogy fonalai az egyik miniszterhez vezetnek, aki ráadásul még főtitkára is a Kisgazda Pártnak: Kovács Bélához.” Az eredmény Kelet-Európa háború utáni első kirakatpere volt. Minden egyes érintett személy fegyveres összeesküvés vádjával állt a bíróság elé, egyiküket felakasztották. A tábornokot nem végezték ki, miután minden vallomást aláírt, amit megköveteltek tőle. Ezek után szabaddá vált az út Rákosi előtt, hogy magának Kovács Bélának a nyakára tegye a kést.

Az akkor még szuverén testületként működő Parlament megtagadta Kovács Béla mentelmi jogának felfüggesztését. Maga Kovács bátor és jellemes lépésre szánta el magát. Bement az Andrássy út 60-ba, miután öt képviselőtársának megmondta, hogy várjanak rá kint az utcán és értesítsék a Parlamentet, ha nem tér vissza két órán belül. Nem sok ember csinált így. Egy órával később már kint volt újra az utcán. Ez sem sikerült volna sok embernek. Azt mondta, hogy az állambiztonsági rendőrséggel való beszélgetés csupán formalitás volt.^[18]

Sejtette, hogy szabadsága valószínűleg nem lesz tartós. Rendszeresen bent aludt magában a Parlament épületében, és arról tárgyalt barátaival, hogy bemeneküljön-e valamelyik külföldi követségre. Az amerikaiak ellenezték ezt az ötletet. Végül belenyugodott, hogy letartóztatják, és hazament feleségéhez. A szovjet NKVD azonnal elhurcolta, azt állítván, hogy részt vett olyan tevékenységben, ami veszélyezteti a szovjet katonai biztonságot.

Kovács Béla, a magyarországi kommunista hatalomátvétel legkeményebb kötésű ellenfele a következő kilenc évre eltűnt a Szovjetunióban. Az amerikaiak csupán tiltakoztak. Ez önmagában bizonyította, hogy a nyugati hatalmak ezt az országot kiszolgáltatták a Szovjet szeszélyeinek.

Kovács Béla elhallgattatása volt az első eredmény, amit Rákosi új belügyminisztere, Rajk László elkönyvelhetett. Rajk László magas, baljóslatúan jóképű fiatalember volt, Abraham Lincoln jellegzetességeivel – nagy arccsonttal és domború homlokkal. A spanyol polgárháborúban a „Rákosi zászlóaljban” harcolt és a második világháború alatt Magyarországon a földalatti kommunista mozgalmat szervezte.^[19]

Mint az állambiztonsági rendőrség atyjának nem lehetett ironikusabb vagy inkább megfelelőbb sorsa, mint amiben Rákosi jóvoltából rövidesen része volt. Rendelkezésére a Kisgazdapárt számos tagját tartóztatták le és kínozták meg, mint „összeesküvőt”. „Vallomásaikból nyilvánvalóvá vált, hogy céljuk a régi kapitalista-feudális rendszer visszaállítása, a föld visszaadása korábbi tulajdonosainak, valamint a munkások és parasztok megfosztása szerzett jogaiktól. Terveiket fegyveres erővel, véres terrorral és a külföldi imperialisták segítségével kívánták megvalósítani.” – mondta Rákosi.

Úgy írta át fokozatosan a történelmet, hogy a Kommunista Párt számára megfelelő legyen. A dolgok 1947 májusában tetőztek, amikor a nyugati hatalmaknak sikerült kiszorítaniuk a hatalomból a kommunistákat Franciaországban, Olaszországban és Finnországban. „Annak érdekében, hogy ugyanezt a módszert Magyarországon is alkalmazhassák, a kisgazdapárti miniszterelnököt, Nagy Ferencet Svájcba hívták. Amíg ott tartózkodott, bizonyítékok kerültek elő Magyarországon, amik feltárták, hogy Nagy Ferenc az összesküvés tényleges vezetője” – mondta Rákosi. Az ő változata szerint Nagy Ferencet felszólították, hogy térjen vissza és nézzen szembe a vádakkal, de ő úgy döntött: lemond miniszterelnökségéről és Svájcban marad. (Az igazság természetesen az, hogy Rákosi nagy összeggel megvesztegette Nagyot: sohase térjen vissza, ahogy ezt Szolnoki történész később megtudta a „gépteremben” talált magnetofonszalagon rögzített telefonbeszélgetésből.) Mellesleg, most már azt is tudjuk, hogy Rákosi azt is megígérte: a volt miniszterelnök fia biztonságban csatlakozhat apjához Svájcban, és Nagy Ferenc az autót is megtarthatja, amit Sztálintól kapott ajándékba.

Rákosi – helyesen – azzal számolt, hogy a gyáva alsóbb szintű vezetők soraiban széthúzás keletkezik, amint látják, hogy miniszterelnökük cserbenhagyta őket. Ráadásul 1947 tavaszán Rákosi így kérkedhetett: „Az a tény, hogy [Nagy Ferenc] nem tért vissza, világossá tette mindenki számára, hogy az ellene emelt vádak igazak.”

Három nappal később, 1947. június 3-án Varga Béla, a Parlament kisgazdapárti elnöke követte Nagy Ferenc példáját és Nyugatra távozott. Rákosi gyorsan kiaknázta a megdöbbenést, amit ezek a disszidálások okoztak az ellenfél soraiban. „Nem hagytunk időt az ellenségnek, hogy újjászerveződjék, és újra csoportosuljon” – kérkedett Rákosi. „Azokban a hetekben, amikor legnagyobb volt a zűrzavar, a tanácstalanság és az ellentétek az új reakciós ellenzéki pártok soraiban, új választásokat követeltünk.” A kommunisták valószínűleg manipulálták az eredményeket. Győrben a helyi rendőrfőnök „patkányt szimatolt” és érvénytelenítette az összes hiányzó kék szavazó cédulákat.^[20] Az eredményből azt a következtetést vonta le, hogy a kommunisták valószínűleg ezekkel a kék szavazó cédulákkal csaltak szerte az országban. Amikor a szavazatokat országos szinten összeszámlálták, Rákosi megnyalta a szája szélét: az ő pártja nyilvánvalóan megelőzte mind a szociáldemokratákat, mind a kisgazdákat.

A demoralizált kisgazdák egy új vezető, a gerinctelen, iszákos, 55 éves Dobi István alatt szerveződtek újjá, és mivel ő és a hasonszőrűek 1945 óta mindig összejátszottak a kommunistákkal, a kisgazdák nem fenyegették többé Rákosi hatalmát.

De a szociáldemokraták még mindig a színen voltak. Mihelyt az új kormány 1947 szeptemberében megalakult, Rákosi szellemi képességeit arra összpontosította, hogy kiküszöbölje az „áruló szociáldemokrata vezetőket”.

A szociáldemokraták 1945-ben alapvetően négy csoportra oszlottak. Egy jobboldali csoportot, amely az Angol Munkáspárthoz hasonló irányzatot követett, Valentini Ágoston és Peyer Károly vezetett. A balszélen álló csoportnak Marosán György és Justus Pál volt a feje. Ezek kommunista szimpatizánsok voltak. A centrumhoz közelebb állt a Kéthly Anna, Bán Antal, Szeder Ferenc és Takács József vezette csoport (az utóbbi kettő börtönben halt meg), amely megkísérelte modernizálni a marxizmust, és egy csoport Szakasits Árpád vezetése alatt, amely megpróbálta kijátszani a jobboldali és baloldali csoportot a centrum ellen és egyensúlyozni igyekezett Rákosi pártja és a többi baloldali csoport között.

Rákosi megosztotta, feldarabolta és ismétlődő támadásokkal nyugtalanította ezeket a szerencsétlen frakciókat, amíg csak semmivé nem váltak, ahogy a vaj elolvad a pirítós kenyéren. Először azt követelte, hogy a szociáldemokraták tagadják meg az olyan jobboldalinak mondható vezetőket, mint Kéthly Anna. 1947 végén a kommunisták azzal vádoltak különböző szociáldemokrata vezetőket, hogy együttműködtek „fasiszta, illetve imperialista kémekkel”. Rákosi későbbi változata szerint a méltatlankodó tagok erecskéje az ő pártjához csatlakozók zuhatagát eredményezte: 1948 februárjában egy hét alatt 40 000 új tag jelentkezett a Kommunista Pártnál tagfelvételi kérelemmel. A balos szociáldemokraták el akarták kerülni a további veszteségeiket, ezért 1948. február 18-án nyílt értekezletet hívtak egybe és azon a „kompromittáltabb” vezetőket kizárták a Szociáldemokrata Pártból. A Párt Végrehajtó Bizottságában csak Marosán György maradt, egy nyers, mocskos szájú, korábban pékmesterséget űző vezető; továbbá a Párt főtitkára, Szakasits, a hatvanéves egykori kőfaragó.

Ezek nyilvánvalóan kitervelték, hogy pártjukat kiszolgáltatják Rákosinak. Amikor Szakasits 1948 februárjában az új pártszékház megnyitására Győrbe látogatott, még így beszélt: „Együttműködés mindig, egyesülés soha!” Mindazonáltal 1948 júniusában megtörtént a „puskával kikényszerített esküvő”, és megszületett az egyesült párt „Magyar Dolgozók Pártja” néven. A gyűlölt Rajk László által létrehozott állambiztonsági rendőrség hathatós közreműködésével a kommunisták „megtisztították” a szociáldemokrata tagságot. A győri polgármester és más szociáldemokrata tisztségviselők lemondásra kényszerültek, és a régebbi szociáldemokraták százai tapasztalhatták az állambiztonsági rendőrség „figyelmességét”: a kínzást, a börtöncellát és az akasztófát.

De ez Rákosi szemében jelentéktelen volt. A lényeg az, hogy 1948 júniusában létrejött a munkásegység az ő „jóindulatú vezetése alatt” Magyarországon.