13. IMRE BÁCSI

1953 tavaszán egy esemény a vasfüggöny mögötti országok számára sorsfordítónak tűnt: meghalt Sztálin. Ez éppen úgy előre megmondható volt, mint az idő múlása, ami mégis meglep minket gyors száguldásával.

Noha egész földrészek örvendtek, Budapesten Rákosi arca fájdalmasan megvonaglott. Andics Erzsébet, a Pártfőiskola igazgatónője tetőtől talpig gyászba öltözött, és Farkas Mihály karonfogva kísérte a gyászszertartásra, ahogy az özvegyet szokták kísérni férje temetésén. Rákosi hatalma Sztálin köpönyege alól bújt ki. Amikor az öreg grúz földi maradványait lassú léptekkel elvitték a Vörös téri mauzóleumba, Rákosi napja mintha kialudt volna. Méray Tibor, az újságíró később ezt írta: „Rákosi bandája elveszítette teljes biztonságérzetét, amellyel szabadon gyilkolhatott, csalhatott és öldökölhetett.”^[145]

Ez a bizonytalanság számos országra kiterjedt, és a proletariátus észrevette a szorítás lazulását. Júniusban a csehszlovákiai Pilsenben munkászavargások voltak. Június 17-én a kommunista Kelet-Berlinben építőmunkások robbantottak ki felkelést, amelyet szovjet tankok segítségével vertek le. A zavargások Lengyelországra is átcsaptak, ahol szintén szovjet tankokat küldtek ellenük.

Budapesten a Rákosi Mátyás Acélművek (korábban Weiss Manfréd Művek) húszezer munkása tiltakozott a nagyon alacsony bérek, igen magas normák és az élelmiszerhiány miatt. Két évvel később Nagy Imre egy titkos memorandumban megerősítette, hogy ezzel egyidejűleg nyugtalanság volt tapasztalható más ipari központokban (például Diósgyőrött és Ózdon) is. A Nagy-alföldön is tüntetés keretében fejezték ki a parasztok a tiltakozásukat.^[146] Az a lehetőség, hogy a munkásosztály fellázad a „saját” rendszere ellen, rövidesen riadalmat váltott ki a pártvezetők körében Budapesten. Nyikita Hruscsov maga mondta néhány nappal később, hogy ha nem tesznek azonnali lépéseket, Rákosit és bandáját „együttesen elűzték volna”.

Sztálin örökösei Rákosit hibáztatták azért, hogy a katasztrófa küszöbére vitte az országot. Bírálták a Sztálin-féle egyszemélyes diktatúrát. Magukhoz rendelték a Kremlbe a magyarországi kommunista vezetőket – Rákosit és Gerőt –, mint valami csínytevő iskolásfiúkat, és kötelezték őket, hogy jelenjenek meg a szovjet vezetőség előtt. Georgij M. Malenkov és új csatlósai, Hruscsov és Vjacseszláv M. Molotov kemény vádakat vágtak a fejükhöz. Rákosinak le kell mondania. Helyébe hozzá hasonló emberekből álló kollektív pártvezetésnek kell lépnie, élén Nagy Imre miniszterelnökkel.

A drámai összecsapás megmaradt Nagy Imre emlékezetében, és izzó szavakkal számolt be arról titkos emlékirataiban. Anasztasz Mikoján miniszterelnök-helyettes maró gúnnyal utalt Rákosi „kalandor szellemére”, az általa megteremteni akart nehéziparra, egy olyan országban, ahol nem termelnek sem elég vasat, sem elég kokszot. Malenkov rámutatott, hogy májusban megpróbálta rávenni Rákosit arra, hogy válassza szét a Párt és az állam legfelső vezetését. Rákosi minden előterjesztett névvel kapcsolatban ellenvetést tett. Malenkov megdöbbent és azt a következtetést vonta le, hogy Rákosi olyan miniszterelnököt óhajt, akinek nincs súlya a döntésekben.

1953 júniusában a moszkvai összecsapás során Hruscsov is aláhúzta ezt.

„Fontos, hogy a Párt és az állam vezetése ne legyen egy kézben összpontosítva; ez nem kívánatos” – mondta ki a szabályt.^[147]

Rákosit és kártékony kollégáit visszairányították Budapestre. Azt „tanácsolták” nekik, hogy hívják össze a Központi Bizottságot, vegyék revízió alá az országot pusztulással fenyegető mezőgazdasági és ipari politikájukat. Ami a részleteket illeti: Moszkva engedélyezte, hogy a TSZCS-ket feloszlassák, ha a tagok ezt kívánják.

Rákosi, Gerő és Farkas azt az utasítást kapták, hogy adják fel jelenlegi kormányzati posztjukat. (Gerő belügyminiszter lett.) A Sztálin utáni kor minden színre lépő antiszemitizmusa ez ellen a három ember ellen kelt ki. Lavrentyij Berija, Sztálin régi rendőrfőnöke szemébe vágta Rákosinak: „Idefigyeljen, Rákosi elvtárs! A magyaroknak voltak Habsburg-császáraik, tatár kánjaik, lengyel uralkodójuk, török szultánjaik, de még sohasem volt zsidó királyuk, és ön ez akar lenni!”^[148]

Rákosi utóda a miniszterelnöki székben régi riválisa, Nagy Imre lett. Maga Nagy bizonyos elégtétellel vette tudomásul, hogy a Kreml járt közbe kinevezése érdekében. „Az igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy nem Rákosi elvtárs ajánlotta ezt, hanem Malenkov, Molotov és Hruscsov elvtársak. Rákosi elvtárs és a magyar delegáció összes tagjai kifejezték beleegyezésüket”^[149] – emlékezik.

Az 1953. június 27.-én Budapesten összeült Központi Bizottságra csak az maradt, hogy ráüsse a pecsétet Moszkva döntéseire. A határozat félreérthetetlenül elítélte Rákosi vezetési hibáit.^[150] De Rákosi még mindig pártvezető, és a hatalma még mindig elégséges ahhoz, hogy megakadályozza a határozat nyilvánosságra hozatalát.

Így ült össze a Parlament a boltozatos, aranyozott márványteremben, 1953. július 4-én, hogy meghallgassa Nagy Imre új kormányprogramját. Életében ez nagy pillanat volt. A filmhíradó mutatja, hogy Nagy Imre majdnem úgy emelkedett szólásra, mint egy nagy földbirtokos. Zakója felső zsebében zsebkendő, féloldalasan csíptette tanáros szemüvegét orra nyergére. Fejét annyira lehajtotta, hogy álla a mellkasát érte. Majd elővarázsolt egy halom papírt és olvasni kezdte reformígéreteit.

Időnként erőteljesen biccentett a fejével. Rákosi nem bólogatott, hanem haragosan nézett rá a félkör alakú ülésterem első sorából. Gerő Ernő sem bólogatott, aki mindössze két lépéssel ült távolabb. Állát kezébe temette és szemében ironikus mosoly ült. A teremben a falfestmények a magyar történelem nagy pillanatait ábrázolják. Mindenki úgy érezte a beszéd végén, hogy most egy újabb nagy pillanatnak volt a tanúja.

Ki ez a Nagy Imre, ez a humor nélküli, pedáns ember, aki most rövid ideig Moszkva kegyeit élvezi? Láthatta-e előre, hogy azok az emberek, akikhez most beszél ebben a fennkölt teremben, egy szép napon börtönbe fogják vetni? Aligha. Úgy teljesítette az előírásokat, mint a legjobb kommunisták.

Valójában alig lehetett megkülönböztetni szívtelen elődjétől. 1954. december 21-én az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásának tízéves évfordulóján elmondott ünnepi beszédében cinikusan ki fogja jelenteni: „Új országot teremtettünk és szabad, boldog életet a népnek.” Abban az időben teszi ezt a kijelentését, amikor Mindszenty kardinálistól Marosán Györgyig a politikai foglyok ezrei vannak még börtönben, illetve fogolytáborban országszerte.

És kiérdemelte a köteles tapsot egy megállapításával, amelyben semmi nyoma sem volt a tudatos iróniának:

„Országunk történetében igen gyakran megismétlődik egy szomorú fejezet, ami azt mutatja, hogy az ország idegen elnyomás alatt sínylődik, és ez nemzedékekre, sőt időnként évszázadokra lehetetlenné teszi a gazdasági és kulturális fejlődést. Tíz évvel ezelőtt, a nagy múltú magyar történelem során első ízben más irányt vettek a dolgok, mivel a szovjet hadsereg nem úgy lépett országunk földjére mint hódító, hanem mint felszabadító!”^[151]

Maga Nagy Imre nem volt szemtanúja Magyarország „áldásos felszabadításának” a Vörös Hadsereg által: 1930 óta családjával együtt Moszkvában tartózkodott.

Amikor 1956-ban központi szerepben a színre lépett, nyugati rokonszenvezői közül kevesen emlékeztek vissza az ilyen megnyilatkozásokra, vagy az 1954. májusi Harmadik Pártkongresszuson tett kijelentéseire:^[152] „Egyrészt az emberiség békéjéért a Szovjetunió vezetésével folytatott világméretű küzdelem nagyszerű eredményei, másrészt az amerikai imperializmus háborúra irányuló erőfeszítései, valamint reakciós, ellenforradalmi erőket támogató politikája népünk számára világossá tették: nagy történelmi jelentősége van annak a ténynek, hogy hazánkat a Szovjetunió fegyveres erői szabadították fel… Ennek köszönhetjük országunk függetlenségét és szuverenitását…”^[153]

És ugyanaz a Nagy Imre, aki jól tudta, hogy a kommunisták milyen csalással, hamisítással, terrorral és hetvenkedéssel jutottak hatalomra, szelíden kérte a Párttól, hogy legyen elnéző a ködös szemléletű és kétbalkezes „helyi tanácsok” iránt, amelyeket 1951-ben azért hoztak létre, hogy erősítsék Rákosi politikáját. Nagy Imre úgy érvelt a helyi tanácsok mellett, hogy nem lehet hibátlan államigazgatási munkát elvárni olyan társadalmi osztálytól, amely évszázadokon át el volt nyomva. Valójában a nyilvánosság előtt az ÁVH-ra és ezekre a helyi tanácsokra, mint a „proletárdiktatúra helyi szerveire” hivatkozott, amelyeknek az a feladata, hogy megalkuvás nélküli harcot folytassanak az osztályellenség ellen. „Az osztályellenség: a Horthy-rendszer megalkuvó dzsentri-rétege, a régi népellenes rendszer lakájai, a kulákok és a kapitalisták még nincsenek megsemmisítve.”^[154]

Igen, Nagy Imre így beszélt. Ez az az ember, akire az egész Nyugat sajtója nemsokára áhítatos tisztelettel fog tekinteni. Most azonban, 1953 közepén ötvennyolc éves, és váratlanul bemutatják tízmillió magyarnak, mint új miniszterelnököt.

Kövér alkatával, nyakán elöl és hátul kidudorodó zsírpárnájával Nagy Imre egy egész nemzet számára „Imre bácsivá” vált, két lábon járó ígéretté, hogy enyhébb idők jönnek. Összecsukott ernyő egyik karján, lapos, kerek nemezkalap kopasz fején. Kerek, szabálytalan arca azt a furcsa benyomást kelti, mintha a vörhenyes vágásból Joszif Sztálin bajsza sarjadna ki, és a szemüvegen keresztül a szemei olyan vonásokat viselnek, amik távoli mongol ősökre emlékeztetnek. Az ódivatú, három gombos zakót, a szolid szilvakék nyakkendőt kedveli, és olyan minőségű ingeket, amik nem kifejezetten proletárokra jellemzők. Bozontos szemöldöke és egyszerűsége egy csikósra emlékeztet. Szereti megkóstolni a helyi borokat; szeret csárdást táncolni bármely lánnyal, akit táncra kér fel. Enyhe dunántúli akcentusa hamisítatlan paraszti eredetre utal.

Nagy Imre 1896-ban, a Somogy megyei búzaföldek közepén, hívő református paraszti családból született.^[155] A helyi református lelkész, Csertán Márton tiszteletes abban reménykedett, hogy Nagy Imréből egykor református lelkész lesz, de baloldali nézeteket valló tanára, Hudra László nagy hatással volt az ifjúra, ezért már kora ifjúságától a szocializmus elkötelezett híve lett. Géplakatos inasként egy mezőgazdasági gépgyárban dolgozott. Az első világháború alatt az Isonzó melletti harcok során megsebesült, néhány mérföldre onnan, ahol a fiatal Erwin Rommel hadnagy a kitüntetését kiérdemelte. Ezt követően az orosz fronton harcolt, fogságba esett és ott csatlakozott 1918-ban a bolsevikokhoz. A következő évben Budapesten Kun Béla rövid életű kommunista rendszerében kisebb pozíciót töltött be. 1919-ben – Rákosihoz hasonlóan – elmenekült, de két évvel később visszatért, hogy a Somogy megyei parasztokat az illegális Kommunista Pártba szervezze.

1930-ban újra elmenekült. A Szovjetunióban telepedett le: Moszkva lett a második otthona. Harmincnégy éves volt. Megkapta a szovjet állampolgárságot, megtanult oroszul és a Mezőgazdasági Intézetben dolgozott. Időnként megjelent a neve az Új Hang nevű moszkvai emigráns újságban; mezőgazdasági problémákat tárgyaló cikkek szerzőjeként.^[156] Az 1938-as Müncheni Egyezmény után a moszkvai magyar emigránsokhoz beszédet intézett. Ebben kikelt a jelentkező sovinizmus ellen, amelyért „később majd drága árat kell fizetni”. A második világháború alatt a Moszkvai Rádióban magyar nyelvű propagandabeszédeket mondott.

Egy kommunista regényíró, aki szintén moszkvai emigráns volt, így emlékezett vissza: „Rákosi – és telefonon keresztül Nagy Imre – irányítása alatt gyűjtöttük és rendeztük az anyagot. Nagy Imrével csak telefonon keresztül volt szabad érintkeznünk. Úgy kellett működnünk, mintha nem tudnánk, hogy ő kicsoda, jóllehet minden nap ugyanabban az időben fel kellett hívnunk egy különleges számon. Mindez meglehetősen komikus volt. Ez az egész dolog jellemző a kommunista pártkörökben szokásos titkolózásra – ami talán akkor sem volt indokolt.”^[157]

Mihelyt a Vörös Hadsereg 1944-ben elfoglalta Magyarországot, Nagy Imrét és a többi moszkvai kommunistát visszaküldték szülőhazájába. Lerakták őket az országban, ahogy a folyók lerakják üledéküket. A temperamentumos, zsarnokságra hajlamos Rákosi lett a Párt főtitkára, míg a flegmatikus, nem-törtető Nagy Imre földművelésügyi miniszter.^[158]

Felesége (Margit) és leánya (Erzsébet) hű segítőtársai voltak. Leánya folyékonyan csak oroszul tudott beszélni. Kaposvárott, 1927-ben született. Első emléke apjáról, hogy két és fél éves korában meglátogatták titkosan anyjával együtt, amikor Bécsben illegálisan bujkált. Erzsébet – apjához hasonlóan – nem volt hithű református. Olyan karcsú és vonzó alakú volt, mint egy fotómodell. A göndör hajú, testes, ovális, kommunistává lett egykori tábori lelkész dr. Jánosi Ferencnek lett a felesége, aki tizenegy évvel volt idősebb nála. Kisfiuknak, Ferencnek a fényképe mindig Nagy Imre íróasztalán volt. „Ő fog nyomdokomba lépni” – mondta az újságíróknak, nem sejtvén, hogy élete milyen tragikus véget ér majd.^[159]

Vorosilov marsall felügyelete alatt élvezettel kierőszakolta a földreform-törvényt. 1945. március 29-i beszédében, az ópusztaszeri Árpád szobornál, miután megnedvesítette ajkát és megpödörte dohányszínű harcsabajuszát, kijelentette: „Kezdjük el a földosztást, verjük le a karókat! Minden karó leverésével egy-egy szöget verünk a nagy földbirtokosok koporsójába!”^[160]

Életének legnagyobb részében ezért a földreformért dolgozott. Két évvel később így emlékezett vissza: „Ez volt életem legboldogabb időszaka. Álmom, célom, amelyért oly sokáig harcoltam, valóra vált. Mindig büszke leszek arra, hogy részem volt ebben.”^[161]

Később azonban nyíltan felizzott a közte és főnöke, Rákosi közti nagyfokú szakmai féltékenység. Rákosi úgy érezte, hogy hatalmát a Nagyhoz és Rajkhoz hasonló riválisok fenyegetik. Nagy Imre Rákosi elgondolásaival szemben Lenin tanaira hivatkozott, amelyek a NEP-ben fellelhetők: úgy érvelt, hogy ezek inkább alkalmazhatók Magyarország „felszabadulás” utáni közvetlen gazdasági problémáira, mint Rákosi hevenyészett iparosítási és kollektivizálási politikája.^[162] „A mezőgazdaság problémái” című könyvében a föld magántulajdona mellett foglalt állást, legalábbis a „középparasztok” vonatkozásában (azok számítottak középparasztnak, akiknek a földjük 2,5 – 6 acre közötti nagyságú volt). A Párt 1947-es és 1948-as titkos ülésein Nagy Imre Rákosi más módszereit is támadta. Természetesen mindig gondosan ügyelt arra, hogy szigorúan marxista-leninista vonalon érveljen, de itt az árnyalatok voltak fontosak; ezek által Nagy Imre félreérthetetlenül amellett foglalt állást, hogy az átmeneti „NEP-korszak” alatt a mezőgazdasági és fogyasztási javakat magánpiacon kell értékesíteni.

Rákosi mindazonáltal még mindig élvezte Sztálin teljes támogatását. 1949 áprilisában létrejött a NATO, és Sztálinnak egységbe rendezett csatlós-birodalomra volt szüksége, mintegy ütköző zónaként. 1949 szeptemberében, a Rajk-kirakatper hónapjában Rákosi irányítása alatt a Központi Bizottság megdorgálta Nagy Imrét „antimarxista” nézetei miatt, mivel ragaszkodott a „középparasztok” szabad gazdálkodási rendszeréhez. Amikor a Párt meghozta végső elmarasztaló ítéletét, Nagy Imre kötelességszerűen „önkritikát” gyakorolt: abban az időben ez volt az egyedüli útja annak, hogy elkerülje a még súlyosabb következményeket.

„Ahelyett, hogy a Párt számára rámutattam volna azokra a problémákra, amelyek a föld magántulajdonából adódhatnak, úgy érveltem, hogy a kisparasztok föld-magántulajdona összhangba hozható a szövetkezeti gazdálkodással. Az általam levont következtetések természetesen tévesek voltak, mert lényegében azt jelentették, hogy a paraszti magángazdálkodást, végső soron a mezőgazdasági kapitalizmust fenn lehet tartani”^[163] – ismerte el.

Nagy Imre gyanúsan könnyen bocsánatot nyert. A Politikai Bizottságból és a Központi Bizottságból való száműzetése csak rövid ideig tartott. 1950 májusában, Rákosi kormányában már beszolgáltatási miniszter. Valószínűleg az volt Rákosi célja, hogy Nagy Imrének a paraszti körökben egyre növekvő népszerűségét lejárassa, mivel az új beosztás őt tette felelőssé a beszolgáltatás erőszakos végrehajtásáért.^[164]

Ezért Nagy egyike volt Rákosi minisztereinek az 5 éves terv oly sok bajt okozó 1951-es módosítása idején is. A puszta opportunizmus volt-e a motívuma, ahogy később a marxista kritizálói állították? Vagy valóban rákosista lett, parasztellenes fanatikus? Avagy volt valakije Moszkvában, ahol az akkori támogatója, Lavrentyij Berija maga járt közbe rehabilitálása érdekében?

Bármi is a válasz, 1953-ig Nagy Imre „bűntelenül” viselkedett. Tipikus beszédeiben elítélte a Nyugat beavatkozását Koreában, dicsérte a Szovjetuniót és megjövendölte a kapitalizmus összeomlását. És „Imre bácsi” az, aki a Parlament előtt Sztálin halálakor elmondja a gyászbeszédet, amelyben Sztálint „az egész emberiség nagy vezérének” nevezte.

1953. július 4. Nagy Imre nagy parlamenti beszédének napja.

Budapesttől távol, egy kis vidéki úton, a forró nyári napon tűnődött magában Zsengellér professzor unokája: „Miért nem helyeztük el egy svájci bankban pénzünket, ahol soha senki sem találta volna meg?” Mindig ezen gondolkodott azóta, hogy 1951-ben édesanyjával együtt deportálták Budapestről. De ezen a délután az egyik sorstársa az útépítő brigádból odasompolygott hozzá, amikor éppen tüzet rakott a kátrányforraló üst alatt, és ezt suttogta: „Beszéltek rólatok a rádióban.”

Ezen az este a deportáltak az utcai hangosbeszélőből meghallgatták Nagy Imre beszédét, amelyben beismeri Rákosi szánalmas tetteit, az ÁVH rémtetteit, a titkos internáló táborok létezését. Ebben a beszédben ígéretet tesz, hogy szabadon engedik a deportáltakat. „A kormány óhaja, hogy ezek az emberek szabadon választhassák meg lakóhelyüket, a minden állampolgárra vonatkozó törvényes rendelkezéseknek megfelelően.”

Így tér vissza betegen Zsengellér Margit édesanyjával együtt Budapestre és ott zenei tanulmányokat folytat.

Amikor elérkezik a felkelés napja, ő is a felkelők közé áll, és nem szükségképpen Nagy Imréért. Hát miért? Így válaszol: „Azért, hogy ne kelljen még egyszer úgy megtörnünk kenyerünket, hogy abból az oroszoknak adjuk a legnagyobb részt, és ne zavarjanak meg a rendőrségi emberek még abban is, hogy békésen elfogyasszuk a maradék kenyérmorzsákat.”^[165]

Amikor Nagy Imre 1953. július 4-én a Parlamentben bejelentette az új kurzust, az volt a szándéka, hogy lecsillapítsa a parasztok haragját, leállítsa a magángazdálkodó parasztok üldözését és megszüntesse a „kuláklisták” rendszerét. Aki ilyen listán szerepelt, nem kapott hitelt, műtrágyát és más lényeges kellékeket.

Így realizálódott a Kreml által sugalmazott június végi párthatározat, amelyet a Központi Bizottság hozott. Nagy Imre még két évvel később is tisztán emlékezett erre: „A tény az, hogy amikor megtárgyaltuk a kollektivizálással kapcsolatos aggályainkat az 1953. júniusi moszkvai konferencián, Molotov elvtárs volt az (és nem Berija), aki megnyugtatott minket. Azt mondta: ’Nem kell kormányrendelettel feloszlatni a szövetkezeteket, de ha a parasztok szabadon úgy döntenek, hogy feloszlatják azokat, megakadályozni sem kell. Ebből semmi kár sem fog származni.’”

Ezért mondta ki most Nagy Imre a Parlamentben a sorsdöntő szavakat: „Kormányom lehetővé fogja tenni a parasztok számára, hogy az aratás után kilépjenek a szövetkezetekből, ha úgy kívánják.”^[166]

Nagy Imre azt is bejelentette, hogy engedélyt fognak adni kis üzletek megnyitására és nagyobb figyelmet fognak fordítani a diplomások problémáira.^[167]

Az új kurzus első következményei az üzletekben azonnal érezhetők voltak. Hat hónapig a vaj gyakorlatilag elérhetetlen volt, de négy nappal Nagy Imre beszéde után 1953. július 8-án hirtelen megjelent az üzletekben – korlátlan mennyiségben. Nagy mennyiségű disznóhúst szállítottak az üzletekbe, és ugyanazon a napon Bognár József kereskedelmi miniszter megígérte, hogy a liszt és a burgonya árát leszállítják. Augusztus 1-től ismét kapható lesz a népszerű fehér kenyér, amelyet 1952 decembere óta a rossz minőségű barna kenyér helyettesített, és a korábbi időszakban elérhetetlen hús- és kolbászínyencségek újra megvásárolhatók ősztől kezdve.

Rákosi foggal-körömmel harcolt ez ellen az eretnekség ellen. A Nagy beszéde utáni szombaton, a budapesti aktivista összejövetelen, július 11.-én ravasz módon sok mindent lerontott annak hatásából, noha látszólag elfogadta a korábbi hibákért mondott kritikát. „Megsértettük a szocializmus építésének alapvető törvényét, amely szerint a dolgozó tömegek, különösen az iparban dolgozó munkások életszínvonalának állandóan emelkednie kell.” Ám ugyanakkor a falusi traktorállomásokon a szűkebb körű párttagok előtt a termelőszövetkezetek védelmében beszélt: „Nem fogjuk tétlenül nézni, hogy az ellenség aláaknázza az eredményeket, amiket eddig elértünk.” A szövetkezetekből kilépő parasztokat „csalóknak” és „lustáknak” nevezte.

Egy író, aki jelen volt Rákosi beszédjén, mint az Írószövetség „agitprop” titkára, így emlékszik vissza: „Csak ültünk ott sápadtan és megdöbbenten, nem akartunk hinni a fülünknek.”^[168]

A beszéd két táborra szakította a magas szintű kollektív vezetést. Az egyik tábornak Nagy Imre volt a vezére a Parlamentben, a másiké pedig Rákosi a Központi Bizottság Akadémia utcai központjában.

Nagy Imrének a Párton belül sok támogatója volt, de a régi gárdához tartozó funkcionáriusok teljes zavarban voltak. Az egyik tisztségviselő mások előtt ezt a kijelentést tette: „A Horthy-rendszerben alkalmi munkás voltam, Rákosi alatt nagyszerűen éreztem magam, mert nem voltak kétségeim. De most az életem tele van bizonytalansággal, és én ezt nem szeretem.”^[169]

A következő évben a rejtett válságnak ez a légköre válik uralkodóvá. Közben a földeken a katasztrófa lesz az úr. A parasztok úgy értelmezik Nagy Imre szavait, hogy zavartalanul „kirúghatnak a hámból”: elkezdik felosztani maguk között a kollektivizált földet, felszerelést és állatokat, még az aratás befejeződése előtt. A kollektív rendszer megindul a szétesés felé.^[170] A szövetkezeti tagok száma az év végére 446 900-ról 263 070-re csökken.

Most a kardokból ekevasat készítenek. A fegyvergyárak átalakulnak olyan üzemekké, ahol traktorokat, trágyaszórókat, szénaelevátorokat, fűnyíró gépeket és répavágókat termelnek. Nagy igyekezett megnyerni a parasztokat. A mezőgazdasági termelés ösztönzésére törölte a priuszokat, elengedte a „beszolgáltatási kötelesség nem teljesítéséért” kiszabott összesen 445 millió forint büntetést, és a parasztok által fizetendő adókat összesen 500 millió forinttal csökkentette.

A Nagy Imre által később nyilvánosságra hozott statisztikákból világosan kitűnnek az új gazdasági tendenciák: a kormány pénzügyi beruházásai eltolódtak a nehéziparról a könnyűiparra, ez utóbbin belül az élelmiszeriparra és az olyan fogyasztási cikkek gyártására, mint flanel, ing, cipő, nyers hús, zsír, vaj és édességek. Nagy Imre támogatni kívánta a kisipart és a kisiparosokat. 1954-ben 20%-kal akarta emelni a fogyasztási cikkek termelését, javítani akarta minőségüket és az elosztási rendszert is.

1953. júliusi beszéde utáni „kirakatrendezésképpen” felszabadította a fogyasztási cikkek államilag tartalékolt készleteit és két nagyobb árcsökkentést rendelt el: az egyiket 1953 szeptemberében, amikor leszállították egyes élelmiszerek és kézműipari termékek árát, és a másikat 1954 márciusában, amikor mérsékelték a hús és a zsír árát. „A társadalom joggal számíthat civilizált kereskedelemre, közszolgáltatásra és arra, hogy jó minőségű árukat kapnak az emberek pénzükért.” – mondja 1954. január 23-i beszédében.^[171] Úgy tervezte, hogy e célból 1954-ben 1500 új üzletet nyitnak meg. A bérek különböző mértékben emelkedtek. A házfelújítási program végrehajtása (az 1952-ben előirányzottnál kétszer akkora méretekben) megkezdődött. Előirányozta, hogy 1954-ben 4000 új házat építenek.^[172]

A miniszterelnök a munkakörülményeket is javította. Nagyobb járadékot juttatott a terhes nők számára, korlátozta a túlórákat, eltörölte a gyári munkások bírságolását, helyette jogos ok esetén a gyárigazgatók megbüntetéséről intézkedett.

A tanítás vonalán igyekezett helyreállítani a népszerű hazafias szellemet. Újra ápolni kezdték a magyar nyelv épségét és tisztaságát, valamint a nemzeti hagyományokat. Tervbe vették tündérmesék nyomtatását, a színdarabok és filmek válogatásánál nagyobb súlyt helyeztek a nemzeti jellegre.

Mindez idegen volt a moszkovita Rákosi számára. Nyilvánosan igyekezett ugyan mindehhez jó képet vágni, de ez neki a legtöbbször nem volt könnyű. Magánemberként titokban Nagy Imre ellen uszított és titkosan szervezkedett. Mindjárt a korszak kezdetén a Szabad Nép vezércikke jelezte azt a hangsúlyváltozást a nehézipari beruházásoktól kezdve a büntető szankciókig, a nagyobb munkafegyelemig, a munkaversenyek és a marxista gazdasági tervek szigorú teljesítéséig.^[173]

1953 júliusa és augusztusa folyamán a sajtó kezdett átváltani Nagy Imre programjáról egy bizonyos távoli, ködös ígéretekből álló új kurzusra.

Egy amerikai titkosszolgálati jelentés a Nagy Imre hatalomátvétele utáni két hónapot így foglalta össze: „[Rákosi] meghatározó szerepe a politika alakításában – legalábbis egy időre – továbbra is biztosítva van, bizonyos Moszkvában képzett fő zsidó vezetők letűnése és a nem-zsidó fiatal személyek előtérbe kerülésének ellenére.”^[174]

A Harmadik Pártkongresszust 1954 tavaszára tervezték, de Rákosi húzta az időt; intézkedett, hogy halasszák későbbre a Kongresszust, és arra törekedett, hogy Moszkvába Nagy nélkül repülhessen és Malenkovhoz folyamodhasson. „A szovjet elvtársak úgy érezték, hogy ez rossz lenne, és nem járultak hozzá” – írja diadalmasan Nagy Imre titkos memorandumában.

Amikor Rákosi 1954 májusában Nagy Imrével együtt Moszkvába utazott, arról panaszkodott, hogy igazságtalanságokat kellett elviselnie, mivel Berija lelepleződött, mint áruló. Nagy később ezt írta:

„Ahogy a Központi Bizottság tagjai tudják, Rákosi Mátyás 1953 óta számtalan alkalommal megpróbálta elérni, hogy a júniusi határozatokat visszavonják. Berijához akart fordulni, illetve nemzetközi nyomást alkalmazni, vagy állítólagos tévedéseim és túlzásaim miatt kívánt lejáratni és így tovább. De Hruscsov elvtárs félreérthetetlenül leszögezte a következőket: ’1953 júniusában helyesen döntött a magyar pártvezetés, és ez a döntés ma is érvényes. Nem lehet Berija mögé bújni, ahogy ezt Rákosi próbálja. Mi is ott voltunk valamennyien, amikor a hibákat megállapították. Mindenki ott volt! Mi ezt jóváhagytuk és amit akkor eldöntöttünk, ma is érvényben van. Most már ennek megfelelően kell cselekedni!’”

A Kreml urainál tehát Rákosi süket fülekre talált. „Így Rákosi 1954-ben nem ért el semmit sem” – állapítja meg bizonyos elégtétellel Nagy Imre.

Rákosi sikertelenül tért vissza Budapestre és folytatta Nagy Imre új kurzusának rejtett szabotálását.

E két év alatt Nagy Imre szigorú, erkölcsös államférfivá vált. 1953. júliusi beszédében bejelentette, hogy nagyobb türelmet fognak tanúsítani vallási kérdésekben, és a kormány „nem fog eltűrni semmifajta adminisztratív beavatkozást vagy egyéb kényszerítő eszközöket” az egyházak ellen. (Mindazonáltal, Mindszenty kardinálist és a többi egyházi vezetőt továbbra is őrizet alatt tartották, egészen a felkelésig).

De a Rákosi-évek brutalitásától irtózott és beszédében megígérte, hogy orvosolni fogja azokat az igazságtalanságokat, amiket Rákosi politikai rendőrsége okozott. Megígérte, hogy kormánya fel fog lépni az ÁVH túlkapásai ellen. Át fogja tekinteni az egyes eseteket, feloszlatja az internáló táborokat és szabadon engedi a politikai foglyokat. A rendszer „áramvonalasítását” célzó tervei között szerepelt az is, hogy „nagyobb szabadságot kell adni a Parlamentnek”. A kommunista rendszerben példátlan lépés történt: 1953. július 4-én a Parlament megválasztott valakit a legfőbb ügyész (sokáig betöltetlen) tisztségére, a nyilvánvalóan becsületes dr. Czakó Kálmán személyében.^[175]

1953. október 31-én általános amnesztiát hirdettek. „Eltöröltük a rendőri őrizet és a rendőrbíróságok intézményét” – mondta Nagy Imre.^[176] Átszervezte a titkosrendőrséget, megszüntette az ÁVH független státusát és a Belügyminisztérium hivatalát a Duna partján álló modern palotából a nagy Kereskedelmi Bank kopottas, üresen álló régi központjába helyezte át.

Nagy Imre magánvéleménye Rákosi bandájáról szigorú volt. A későbbiek során ezt írta:

„Nem egyeztethető össze a közerkölccsel, hogy még mindig vezető állásban vannak olyan személyek, akik koncepciós pereket irányítottak, illetve rendeztek meg. Olyan emberek ezek, akik felelősek ártatlan emberek megkínzásáért és meggyilkolásáért, nemzetközi provokációkat és gazdasági szabotázsokat ösztönöztek és elherdálták nemzeti kincseinket. Hatalmukkal visszaélve súlyos népellenes bűncselekményeket követtek el, illetve irányítottak a háttérből. A társadalmat, a Pártot és az államot meg kell tisztítani ezektől az elemektől.”

Péter Gábort, az ÁVH gyilkos főnökét megfosztotta beosztásától és börtönbe záratta, mint „cionista ügynököt” már az a Rákosi, aki tervezett egy pert, ami felülmúlta volna még Sztálin orvosok ellen indított perét is.^[177] Sztálin halála könnyített Péter Gábor helyzetén. Nagy Imre alatt 1954 májusában életfogytiglani börtönre ítélték. Ahogy Nagy 1953. júliusi beszédében bejelentette, az internálás intézményét megszüntetik és az internálótáborokat feloszlatják. A börtönajtók kinyíltak, és a politikai foglyok nagy részét szabadon engedték, de egyáltalán nem mindegyiküket, hiszen Nagy Imre hatalma korlátozott mindaddig, amíg Rákosi a pártvezér.

Rákosi a rehabilitációs program végrehajtásáért azt az Alapi Gyula államügyészt tette felelőssé, aki a Rajk ellen 1949-ben a vádat képviselte. Úgy rendelkezett, hogy Alapi húzza el a rehabilitációs eljárásokat. Az amnesztia malmai valóban nagyon finomra őröltek. Ilyen volt például annak az embernek az esete, aki azért került börtönbe, mert testvérének egy levelezőlapot küldött Jugoszláviába. Felesége most Nagy Imréhez fordult férje szabadon bocsátása érdekében. Kilenc hónappal később Nagy Imre igazságügyi minisztere, Erdei Ferenc ezt mondta Bibó István professzornak: „Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy még nem kaptam kézhez az ügyre vonatkozó iratokat!”^[178] Nagy Imre a gazdasági reformjaival volt elfoglalva, de el tudta érni Kéthly Anna szabadon bocsátását, akit a Szociáldemokrata és Kommunista Párt egyesülése után csuktak börtönbe.

A Rákosi által üldözött kommunistákat visszavették a Pártba. Ezek nem csináltak titkot elégedetlenségükből.

Hatalmas erjedés kezdődött el. Azonban az elégedetlen embereknek nem volt vezetőjük, és még arra sem volt merszük, hogy tüntetéseket szervezzenek. Az amerikai katonai attasé 1953 decemberében így értékelte a helyzetet: „Magyarországon nincsenek szervezett ellenálló csoportok, a lakosság ilyeneket nem alakít ki és a jövőben sem fog. Nincs lehetőségük arra, hogy aktív módon ellenálljanak a fennálló rendszernek, de a magyar nép… továbbra is passzív ellenállást fog tanúsítani.”^[179]

Mint a sav cseppjei az időzített bomba robbanó szerkezetében, úgy alakul majd át valódi erőszakká az elégedetlenség valamivel több, mint két év múlva, amikor a magyar nép megkezdi a felkelést.