11. MINDEN RAGYOGÓ ÉS SZOVJET

Egy vonzóan öltözködő orvostanhallgató lány arról beszél az amerikai szociológusoknak, hogy mik voltak az okok, amiért elhagyta Magyarországot.^[84] Egykori jegyző egyetlen gyermeke, ami már önmagában is „osztályidegenné” tette, noha apja már régen meghalt. Nagynénjével élt együtt, amikor a felkelés elkezdődött. Azt a hat férfiból álló orvostanhallgató csoportot, amelyhez csatlakozott, foglyul ejtették az oroszok, és azóta nem látta őket.

A magyarok kilencven százalékához hasonlóan sohasem volt kommunista.

„Van olyan ismerőse, akik azok voltak?”

Igent int a fejével, de hozzáteszi: „Nem szerettem őket. Féltem tőlük. Úgy érezték, hogy kényelmesebb hinni a kommunizmusban – és jobb fizetést akartak.”

„Kik voltak ezek az emberek?”

„Egyetemi hallgató társaim. Sokkal nagyobb ösztöndíjat kaptak, és mindenhez jobban hozzájutottak, ami tanulmányaikhoz szükséges.”

„Hogy viszonyult ezekhez az ismerősökhöz?”.

„Nem nagyon háborgattak engem. Nem voltam alkalmas személy, hogy foglalkozzanak velem. Osztályidegen voltam. Ismerték családi hátteremet.”

„Mi volt unokatestvéreinek és nagynénjének benyomása a rendszerről 1948-ban?”

„Ők egy kicsit hittek a kommunizmusban. A kommunizmus, ahogy az általuk olvasott könyvekben áll, gyönyörű dolog. De a gyakorlatban nem volt olyan szép.”

Egy cinikus ember egyszer megjegyezte, hogy semmi sem olyan tragikus, mint az, ha egy eszményt a tények tömkelege romba dönt. A marxizmus ilyen megvalósíthatatlan eszmény volt: megérett a pusztulásra.

A szociológusok éveket fognak eltölteni annak azonosításával, hogy milyen szikrából indult ki az a folyamat, ami ténylegesen lángra lobbantotta az elégedetlenség feltörő mocsárgázát a rab Magyarországon. Egy amerikai szociológus összehasonlította az erőszakos viselkedési mintákat a börtönzendülési magatartásmintákkal. A hasonlóság kézenfekvő. Egy másik szakértő^[85] azt az elfojtott haragot vizsgálta, amelyet a rendőrállam és annak egész mechanizmusa: a magnószalagra felvett beszélgetések, a káderlapok, rendőrspiclik, kínzókamrák és az összes többi kellékek által létrehozott társadalmi elszigeteltség váltott ki, amelyet az 1945-1949-es vegyes kapitalista gazdaságból a kierőszakolt iparosításra, kollektivizálásra és tervgazdálkodásra való áttérés érdekében szükségesnek véltek a rendszer urai.

Egy kis epizód mutatja, hogy miben állt ez az elfojtott harag. 1946-tól kezdődően egy bűnöző banda járta a fővárost és fosztogatta a budapesti polgárokat. A banda tagjai állambiztonsági tisztnek adták ki magukat. Az áldozatok közül senki sem jelentette fel őket, mert sohasem vettek észre semmi különbséget az ő magatartásuk és a valódi állambiztonsági rendőrség viselkedése között. A gengszterbanda csupán 1958-ban került az igazságszolgáltatás kezére.^[86]

Az emberek elszigeteltnek érezték magukat. Túlságosan is csüggedtek voltak ahhoz, hogy kicseréljék egymással gondolataikat. Megbízható barátaikon és közvetlen hozzátartozóikon kívül kerülték a személyes kapcsolatokat. Egy, ötvenegy éves állami tisztviselő mondta: „Legjobb barátaim meghaltak; egyikük eltűnt. 1945 után mindenkinek olyan kevés ideje volt, és az emberek oly nagy nyomás alatt álltak, hogy nem tudták fenntartani baráti körükkel a kapcsolatot. A magyar értelmiségi számára az egyetlen menekvés a keserű realitás elől az volt, hogy este kilenc óra után eloltotta a villanyt és takaróját a szemére húzta…”^[87]

A Rajk-per az egész Pártban dermedtséget okozott. „Megdöbbentem” – emlékszik vissza 1957-ben a Párt egyik vezető újságírója. „Oly sok ismerősöm volt belekeveredve. Ezt gondoltam magamban: milyen furcsa, hogy oly sokszor voltam a társaságukban és sohasem láttam semmi különlegeset magatartásukban. Számomra lehetetlen volt azt gondolni, hogy ha valakit a Párt bűnösnek mond, ne legyen az. Emlékszem, hogy két hónappal korábban egyes pártfunkcionáriusokkal vadászaton voltunk. Rajk és néhány másik magas rangú pártfunkcionárius társa is jelen volt. Úgy tűnt, hogy valamennyien nagyon barátságosak egymáshoz. Nem tudtam elhinni, hogy ugyanezek az emberek egyik barátjukat meggyilkolnák ok nélkül.”^[88]

De még a legfőbb pártfunkcionáriusok sem voltak sohasem teljesen nyugodtak. Bizalmas barátaik tűntek el éjszakánként, és sohasem látták őket többé. Évek hosszú sora alatt a fanatikusok is tudatára ébredtek, hogy országuk elmaradt a nem-marxista közeli államok mögött. De, ahogy dr. Kecskeméti Pál, a felmérést végző testület tagja kifejti: a marxista értelmiségiek esetében egyfajta pszichológiai „köd” játszott szerepet. Ezek azt suttogták önmaguknak: „nem számít, hogy mi a benyomásom; amit a Párt elhatároz, az a helyes, mivel a Párt képviseli a proletariátus nagy kollektív erejét”^[89]

Az 1953-ban rövid ideig Rákosi nyomdokába lépő Nagy Imre kommunista miniszterelnök írásai klasszikus példát szolgáltatnak arra, hogy a kommunista értelmiségiek mennyire nem voltak hajlandók elfogadni, hogy maga a marxista rendszer pocsék. Ő minden gazdasági nyomorúságért a zsidó négyesfogatot tette felelőssé.

„Az 1953 júniusát követő majdnem két éven keresztül az ország összes dolgozói azon fáradoztak, hogy kijavítsák azokat a komoly károkat, amiket a ’balosok’ túlkapásai okoztak a népgazdaság minden ágában… Ha azt az egész anyagi, politikai és erkölcsi erőt, amit arra fordítottunk, hogy helyrehozzuk azokat a károkat, amiket az úgynevezett ’négyesfogat’ okozott, arra fordítottuk volna, hogy a szocializmust építsük, Magyarország most egy boldog, jóléti ország lenne. Szerencsétlenségünkre nagyon súlyos terheket örököltünk.”

A párttagság az 1945-ös 300 titkos párttagról az évek folyamán a felkelés előtti 865 000-es taglétszámra gyarapodott. „Az egyetlen dolog, ami számított, hogy párttag vagy-e, vagy sem” – mondja az állami hivatalnok. „Ha nem voltál párttag, kivert kutya lettél, az alapvető emberi jogoktól teljesen megfosztva… Amikor fűtőként dolgoztam” – emlékszik vissza –, „volt egy cigányasszony, négy törvénytelen gyermekkel. Belépett a Pártba, elküldték egy négyhónapos gyámügyi tanfolyamra – korábban egyáltalán nem járt iskolába. Miután a tanfolyamot elvégezte, kinevezték Budapest VI. kerületében gyámügyi előadónak.”

A Párt tömegszervezeteket hozott létre, és ezeket a „kommunizmus transzmissziós szíjainak” nevezte. Mindenkinek csatlakoznia kellett valamelyikhez. Az egyik volt a Magyar – Szovjet Baráti Társaság, amely a Kisgazdapárt régi központját kapta meg a Semmelweis utcában. A tagok hetente ingyen hozzájuthattak az Új Világ című újsághoz, amelyet (a legtöbb más pártpublikációhoz hasonlóan) WC-papírként használtak.^[90] A Nőszövetség a „többlet tömeget” szolgáltatta a május elsejei felvonulásokhoz. Aztán volt egy Írószövetség és egy Szakszervezet is, de 1951 februárjában törvénybe iktatták a Munka Törvénykönyvét, amelynek egyedüli célja az volt, hogy a munkások még többet dolgozzanak és még kevesebb fizetést kapjanak.

Létezett egy ifjúsági szervezet: a Demokratikus Ifjúsági Szövetség (DISZ), amely az ifjúság szócsöveként annyira eredménytelennek bizonyult, hogy ez is komolyan hozzájárult a diákok későbbi nyugtalanságához. Ez 1950-ben a kommunista, de romantikus Ifjúmunkás Szervezet helyébe lépett. Az új szervezet (a DISZ) száraz volt, mint a kommunista mártírok csontjai, és ugyanolyan élettelen. Az értelmesebb tanulók az előítéletei és dogmatikus mivolta miatt utálták, és azért, mert az egyéni értékeket elvetette.^[91]

Az 1952-es sajtóból úgy tűnik: a DISZ szerepe abban állt, hogy az ifjúságot még nagyobb mértékű fémgyűjtésre ösztönözze, a koreai háború jelszavával: „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” Farkas Mihály 1952. június 28-i beszédében a DISZ bürokratikus vezetését tette felelőssé azért, hogy a soraiban megtalálható a „sovinizmus és az antiszemitizmus”. Farkas azt is felpanaszolta, hogy az idősebbek, a húsz éven felüliek nem hajlandók csatlakozni a DISZ-hez.^[92] 1955-ben egy amerikai titkosszolgálati jelentés így összegzi a helyzetet:

„Fontos, hogy még a Párt ifjúsági szervezete is (a DISZ), amelyhez a kommunisták a jövőt illetően a legszebb reményeket fűzték, kudarcot vallott… A mintegy hétéves intenzív ideológiai propaganda és fegyelmi nyomás ellenére sem vált az ifjúság megbízható káderforrássá a Párt számára. Továbbra is a cinizmus és az apátia jellemzi az ifjúságot. A Párt kénytelen elismerni, hogy a helyzet zavaros és veszélyes.”^[93]

Tizennyolc hónappal később ez az ifjúság fog kifüggeszteni Budapest utcáin ironikus plakátokat, a fővárost körülvevő szovjet tankokra és ágyúkra célozva: „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!”

A kommunistáknak sohasem sikerült megfogni a magyar fiatalok lelkét. „Gyermekem hatéves korban kezdte iskoláit” – mondja egy buszsofőr. „Otthon vallásos nevelést kapott tőlünk. Minden vasárnap templomba járt. Automatikusan tudta, hogy házon kívül nem szabad megismételnie, amiről otthon beszélgetünk. Sohasem tiltottam meg a fiamnak, hogy beszéljen arról, amit otthon hallott – ezt a mi magatartásunkból és osztálytársainak viselkedéséből tanulta meg… Kisfiam tudta, hogy származásunk nem megfelelő a kormány számára – például az, hogy a nagyapja hivatásos tiszt volt a császári hadseregben. Így, amikor megkérdezték, hogy mi volt a nagyapja, azt válaszolta, hogy mérnök. Olyan volt, mint egy kicsi öregember. Amikor megkérdezték: ’ha nagyapád mérnök volt, az apád miért csak sofőr?’, ezt felelte: ’Az apám szereti az autókat.’ A fiamnak született politikai ösztöne volt. Nem kivételes eset – sok, sok gyermek volt ilyen.”^[94]

Minthogy a pártfunkcionáriusok a burzsoá etika normális útmutatásait nem követhették, egyedül a pártvezetés határozatainak engedelmeskedhettek.

A párttitkár a gyárban a hallgatólagos közmegvetés célpontja volt. Mindig tiszta munkaruhát viselt, fiókjából elővett szalonnát fogyasztott; minden erőfeszítés nélkül havi 1500 Ft-ot keresett a személyzeti osztályon kifejtett, semmi fáradsággal nem járó munkájáért. Szótárát a Párt brosúráiból merítette; ezt a zsargont folyékonyan beszélte. Svájcisapkájában mondhatta, hogy „öntudatos munkás”, és beismerhette: „Természetesen, elvtársak, vannak még hibák, de…” Többnyire megengedő módban beszélt, mert ez jobban hangzott proletár fülének. Kedvenc szavaik voltak a „láthassák”, „tudhassák”. Egy zsidó gyári munkás, aki mindent megtett azért, hogy újságíró legyen a hivatalos hírügynökségnél, az MTI-nél, tudta, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy ez sikerüljön: „Amikor első beszédemet tartottam az MTI első pártgyűlésén” – mondotta –, „belefoglaltam a beszédbe mindazt a primitív előírt frázist, amit hallottam a pártfunkcionáriusok szájából a gyárban, ahol dolgozom.”^[95] A fellengzős beképzeltség egyfajta hangneme lett a megfelelő hangnem. Noha 1945-ben a Pártban a Rákosinál kisebb embereket a keresztnevükön lehetett szólítani, és közülük sokan svájcisapkát viseltek, hogy a proletárokkal való szolidaritásukat kimutassák, 1948-ban ezt az irányelvet adták szájról-szájra: „Ti vagytok az uralkodó Párt, elvtársak! Minden nap meg kell borotválkoznotok és nyakkendőt kell viselnetek.” 1951-ben szokásos viseletté váltak a lapos kerek nemezkalapok.^[96]

A peremembereknek a bizonytalanság minden kínját el kellett szenvedniük azzal kapcsolatban, hogy mi a helyes etikett. A Szabad Nép zsidó újságírójának, a huszonöt éves Kende Péternek éveken át színészkednie kellett: „Minden intelligens ember, akiről úgy tűnt, hogy életében három könyvet elolvasott, automatikusan gyanúba keveredett.” Ezért a proletariátussal való azonosulását túlhangsúlyozta. Egyik barátja emlékezett egy operaházi fogadásra, amelyen Kende fésületlenül, sárga öltönyben és piszkos, nyitott nyakú ingben jelent meg. „Mindenki más sötét öltönyben volt. Bámultak rá és azt mondták: most ez a jó káder számotokra!”^[97]

A nyers igazsággal szembesült néhány kegyvesztetté vált újságíró, mint például Bárdi János, aki a szociáldemokrata Világosságnál dolgozott. Amikor kevéssel a Kommunista és a Szociáldemokrata Párt egyesülése előtt Vásárhelyi Miklós (a propaganda egyik irányítója, aki majd a felkelésben meglehetősen mozgalmas szerepet játszik) előadást tartott az újságíróknak, Bárdi megengedte magának a következő ironikus megjegyzést: „Semmi kétség: nevelő értéke van annak, hogy a szovjet hadsereg hazánkban tartózkodik, mert a választópolgáraink mindig a jobboldalra szavaztak, míg a szövetségesek által megszállt országokban lévő szavazók ellenkezőképpen!” Bárdi ezt a „botlást” még túlélte, de a következőt már nem: a nagy példányszámú Friss Újságnál a főszerkesztő helyettese volt, amikor egy nagy „béke-demonstrációt” rendeztek a fővárosban. A következő nap mindenki „fájdalmára” a lap címoldali fotója Sztálin és Rákosi nagy fényképe mellett egy plakátot mutatott, rajta ezzel a követeléssel: „Akasszátok fel a háborús bűnösöket!” Mindenkit elbocsátottak: magát Bárdit, a főszerkesztőt, a fényképészt, sőt még a betűszedőket is. Vásárhelyi, a családi jó barát ezt tanácsolta zordan Bárdinak: „Úgy gondolom, további politikai nevelésre van szükséged, mégpedig a munkásosztályon belül.” Bárdi a következő három évben a helyi hajógyárban dolgozott, mint hegesztő.^[98]

A hús-vér proletárokkal való érintkezés szívszaggató tapasztalat volt az értelmiségiek számára. A kisgazda vezető Kiss Sándor azt tapasztalta, hogy a téglagyárban (ahová börtönből való szabadulása után 1953-ban került) a munkások nyíltan szidják Rákosit és a rendszerét.^[99] Egy kommunista diák, akit a Csepel-szigeten lévő Rákosi Mátyás Acélművekhez küldtek dolgozni, nem tapasztalt mást, mint gyűlöletet a rendszer iránt: a munkások már 1953-ban készek voltak megdönteni azt.^[100] Egy ötvenéves munkás mondta egy cipőgyárban: „A munkások nem hisznek a kommunisták egy szavában sem, mert oly sokszor megszegték az ígéreteiket.”^[101] És egy csepeli munkás ezt mondta: „Mindent összeígérgettek nekünk, de közben leigáztak és nyomorba döntöttek minket.”^[102]

A Csepel-sziget, Budapest állandóan füsttel borított ipari külvárosa, ahol tizenhat nagyobb gyárban 36 000 munkás gyártott fegyvert, lőszert és nehéz gépeket, valamiképpen a szocialista munka kirakatává vált. A csepeli Rákosi Mátyás Műveket minden külföldi diplomatának megmutatták. A látogatók megszemlélhették az új munkás lakótelepet négyezer munkáslakással, amelyek mindegyikében volt hűtőgép és fürdőszoba.

Csepelnek kommunista erődítménnyé kellett volna válnia, mégsem volt az. A munkások jobban szerették a futballt és a sörözőket, mint a politikát, ahogy egy munkás jellemezte. Néhány „véresszájú” kommunistától eltekintve valamennyien szociáldemokraták voltak. A kommunista propagandisták kényszeríteni próbálták őket, hogy vegyenek részt a kétórás pártszemináriumokon. Az agitátorok megbecsülésben és extra fizetésben részesültek. A megátalkodottabb munkásokat a munkahelyükön pártfunkcionáriusok zaklatták. De a szabvány bevezető kérdésre: „apropó, olvasta a mai újságot?”, gyakran volt ez a válasz: „Csak képregényeket olvasok.”^[103]

Egy huszonhat éves budapesti mérnök magyarázta: „Amikor a párttitkár a gyárban beszélt velem, azt próbálta például kikutatni, hogyan vélekedem egy londoni sztrájkról. Azt kellett válaszolnom, hogy az nagyon jó dolog… A munkásnak mindig pozitív módon kellett válaszolnia. Nem hiszem, hogy Magyarországon a Kommunista Párt vezetői tudtak bármit is a tömegek igazi véleményéről. A párthierarchiában minden személy be akarta biztosítani magát, és azt jelentette, hogy azon a szinten, ahol ő fejt ki tevékenységet, minden a legnagyobb rendben van. Amikor aztán összegezték legfelsőbb szinten az egészet, a dolgok tökéletesnek tűntek.”^[104]

Lehet, hogy a csepeli pártfunkcionáriusok sohasem jelentették kudarcaikat felsőbb kapcsolataiknak. Vegyük ezt a tipikus tizenhét éves vagányt, aki a csepeli hajódokkon dolgozott és később gyakran látogatta a matrózkocsmákat Olaszországban, illetve Franciaországban, mert rabul ejtette a matrózok „nagy lábon élő” életvitele.^[105] A srác nem hitt többé a szovjet admirálisok hőstetteiben; elolvasott minden keze ügyébe eső könyvet Horatio Nelson admirálisról és nagy tengeri ütközeteiről. Apja (egy fáradt gyári villanyszerelő) sokat veszekedett vele, hogy mindig a tengerről álmodozik.

„A matrózélet nagy fegyelmet kíván” – magyarázta később a fiú sóvárgással a hangjában. „Mindig arra törekedtem, hogy nagy fegyelemre tegyek szert. Cipőmet állandóan tisztán tartottam és a holmimat minden este rendbe raktam.” De a nagybátyja azelőtt katonatiszt volt, ezért a kommunisták összetörték minden reményét, hogy valaha is a tengerészeti iskola hallgatója lehet. „Osztályidegen vagy, pajtás!” – mondták neki, mintegy utolsó szóként. Hogyan tovább? „Nagyon reménytelennek éreztem helyzetemet utolsó középiskolás évemben” – emlékezik vissza az őt kérdezők előtt 1957 áprilisában. „Úgy éreztem, hogy teljesen kilátástalan helyzetben vagyok.”

Csepelen szüleivel együtt egyszobás lakásban, nyomorúságos körülmények között lakott. Csalódottságát két legjobb barátjával beszélte meg. Az egyik papnak készült, a másik gépészmérnöknek. Mindketten „savanyú citromok voltak” – mondja megvetőleg, de osztoztak vele túrázási és horgászási szenvedélyében. A rövidre vágott csövű vadászpuskák is különleges módon megigézték őket. Lányokkal nem foglalkoztak, azok mindig költséges szórakozást igényeltek. De a puskák – ezek voltak a fő hobbijaik! A három fickó második világháborús fegyvereket vásárolt, és azokat jól elrejthető pisztoly-rövidségűre vágták. A papnövendék volt az, aki tökéletesítette a puskacső rövidre vágásának, majd a tüzelésnek a technikáját. A puska belsejébe vízcsövet vezetett, ami a puskacsövet tisztán tartotta, anélkül, hogy a tüzelést akadályozta volna. Csepelen mindenki ezért a technikáért bolondult. A fiú elmesélte ezt az ökölvívó klubtársainak; azok eljöttek tanulmányozni, hogyan csinálja. Mindegyikük elrejtette a gyártott halálos fegyvereket arra az esetre, ha alkalom adódik arra, hogy fegyverrel törjenek ki ebből a reménytelen zsákutcából. 1956 októberében önmagát fogja kínálni az alkalom.