14. ERŐSEBB, MINT A KARD

Az ország véres elnyomása fokozódott. Már kisebb probléma elég volt ahhoz, hogy erőszakos érzéseket váltson ki. 1954 nyarán Magyarország elvesztette a futball világbajnokságot. A világbajnok Németország lett. Az emberek mérgükben a Szabad Nép székháza és a Rádió Bródy Sándor utcai épülete előtt tüntettek. Be akarták olvasni a Rádióba, hogy a meccset keményvalutáért „eladták Nyugat-Németországnak”.

A tömeg a Rádió kapuján erőszakosan behatolva az udvarra tódult, amelynek távolabbi oldalán volt a bejárat a Stúdió épületébe. ÁVH-sok álltak a táblaüveg-ajtókkal szemben. Idegesek voltak és féltek, amikor a tömeg nyomása fokozódott. Egy meglóbált puskatus véletlenül betörte az üveget. Csak az üvegcsörömpölés zajára csendesedtek el az emberek.

Két mentőautó hajtott be, és az emberek visszahúzódtak, hogy beengedjék azokat, de amikor egy teherautó nyomult be a főkapun keresztül az udvarra, futni kezdtek. Az ÁVH-sok gyakorlott, szakavatott ricsajozás közben megtisztították az udvart, fegyvereiket csövüknél fogva térdmagasságban forgatván. Két nappal később még mindig jelen volt a magas hőfokú feszültség: szemtanúk mondták el, hogy egy orosz, akin lötyögős barna öltöny és panamakalap volt, a Rákóczi út és a József körút sarkán üvöltve parancsokat osztogatott egy rendőr ezredesnek oroszul. Embereket szedtek össze és tuszkoltak be a Nemzeti Színházba.^[180]

Nagy Imre 1953-as új kurzusának népszerűsége csak viszonylagos volt. Ifj. dr. Lawrence E. Hinkle, a Cornell Egyetem szociológusa 1957-ben egy reprezentatív csoport analízise után megállapította: „Az emberek a rendszert, illetve a kommunizmust a vele kapcsolatos tízéves tapasztalataik során lényegében soha, semmilyen formában sem fogadták el.”^[181]

De az emberek egymástól még mindig el voltak szigetelve. Nyomorúságuk írásban nem rögzített személyes élmény maradt, mivel a Pártban lévő értelmiségiek nem voltak hajlandóak szembeszállni a hatósági cenzúrával és sajtómonopóliummal.

Az újságok unalmasak, érdektelenek és a „hithű” marxizmust propagáló sajtóorgánumok. Az egyedüli, hivatalosan elfogadott irodalmi forma a szocialista realizmus: a regények középpontjában a szocializmust építő munkások és parasztok állnak. Szélsőséges formában: egy színdarab témája lehet például egy gyári munkás érzelmi vívódása, akit elhagyott a menyasszonya, mivel a munkás a normát csupán 125%-ra, míg a lány a maga normáját 132%-ra teljesítette. Az emberek nem vágytak arra, hogy rohanásaik közben ilyen színdarabokat megnézzenek.

A nem-kommunista, de jó írók (mint például Szabó Lőrinc és Németh László) művei be voltak tiltva. A nyilvánosan szereplő írók és újságírók többsége utálatos opportunista, akik szélkakasként bármilyen irányba tudtak fordulni, ahová csak önfenntartási ösztönük fordította őket. Meg kell engedni: amit tettek, abban volt némi logika. A vezető kommunista írók többsége a zsidótörvények szenvedő alanya volt.

Sztálin halála után a szerkesztők idegesek lettek. Nem volt látható vezér, akinek a szavát „törvénynek” lehet tekinteni. Az újságoknál az „olvasószerkesztők” nem engedtek semmi olyat megjelenni, ami akárcsak távolról „nem kóser”. Az egyik író mondta: „Ha valami vitathatónak tűnt a cikkedben, keresztet vethetsz rá. A pártközpont el sem olvassa az ilyet. Még egy miniszter írásait is megrostálják, nehogy később az olvasószerkesztőket felelősségre vonják, hogy miért engedte át az ilyeneket.”^[182] Ennek az lett a következménye, hogy a sajtó elvesztette minden hitelét. Egy személy, aki Szegeden irodalom-szakot végzett, és az apja a második világháború alatt mint zsidó elpusztult, 1953-ról ezt írta:

„Az életszínvonal egyre süllyed, de a sajtó és a rádió továbbra is azt állítja, hogy még sohasem volt ilyen jó dolgunk. Miért? Mire valók ezek a hazugságok? Mindenki tudja, hogy az állam a fegyverkezésre költi a pénzt. Miért nem tudja az állam beismerni, hogy azért élünk rosszul, mert a háborúra kell felkészülnünk és új gyárakat kell építenünk?… Először azt hittem, hogy valami titkos oka van a sok hazudozásnak. Kutattam, egyre kutattam az értelmemmel a rejtett ok után, de semmi ilyet nem tudtam találni. Végül eljutottam a felismerésig: a rendszer gonosz és ostoba.”^[183]

Mindez azonban nem akadályozza meg ugyanezeket az elvakult szerkesztőket és írókat abban, hogy később kijelentsék egymásról, hogy valamennyien a felkelés hősei voltak. Emigrációjuk kezdete óta mindig ezt hangoztatják. Legtöbbjük a valóságban meggyőződéses kommunista volt. Sűrűn látogatták az Írószövetség Gorkij fasorban lévő, tizenkilencedik század végi épületét. A villához romantikus udvar társult. Ebben a villában székelt a kommunista írók hetilapjának, az Irodalmi Újságnak a szerkesztősége. Voltak, akik azt hitték, hogy az Írószövetség „nem politikai” társaság, azonban a tényleges helyzet az volt, hogy csupán elsorvadt. Több elemző ezekben a boldogtalan zsidó értelmiségiekben, amikor a földszinti elnöki szobában rendszeresen találkoztak, sajátos keserűséget fedezett fel. Ezek az írók „kívülállóknak” érezték magukat, mivel kizárták őket abból a gazdagságból és hatalomból, amivel a Rákosi-klikken belüli sorstársaik és fajtestvéreik rendelkeztek. Mindazonáltal volt egy különleges előnyük: az Írószövetség a Párt meghosszabbított karja volt, ezért ezek az írók még mindig a Párton belül voltak és onnan tevékenykedtek. Ez a sajátosság ezeket az értelmiségieket sebezhetetlenné tette a Párt terrorgépezetének irányában.

A harmincéves Méray Tibor, a pipázó újságíró 1947 óta a Szabad Nép munkatársa. Tar koponyájával, rosszul nyírt, fogkefeszerű bajuszával és szemölcseivel olyan, mint egy banktisztviselő, aki éppen a pénztárgépébe kapaszkodik. Beszéd közben feje mozgatásával ad nyomatékot annak, aminek kifejezésére értelmes, mozgékony szemei egyedül nem lennének képesek. Később beismeri, hogy Nagy Imre liberalizációs programja döbbentette rá az igazságra: „Azt hittük, hogy a szocializmust építjük. Most rájöttünk, hogy amit építettünk, az vérből és gyötrelemből összetákolt börtön.”

1954-ben Méray még mindig távol van, a koreai háborúról ír riportokat: azt a történetet terjeszti, hogy az amerikaiak bakteriális fegyvereket alkalmaznak. Beáll helyette a sorba Aczél Tamás, mint az Írószövetség párttitkára. Ravasz vonásai, kis fülei és táskás, rosszallást tükröző szemei vannak. Középszerű regényíróként csatlakozott huszonhárom éves korában a Párthoz. Ódákat írt Sztálinhoz és 1947-ben regényt publikált, amelynek főszereplője a második világháború utáni újjáépítés munkáshőse, aki egy gyönyörű, de burzsoá származású lányba szerelmes.

1952-ben a Pravda hírül adta, hogy Aczél Tamás megkapta a Sztálin-díjat ezért a regényért. Egyes kritikusok tudni vélték, hogy Sztálin azért ítélte oda ezt a díjat, mert az író neve ugyanaz, mint amit Sztálin neve jelent. Mások viszont azt állították, hogy Sztálin ÁBC-sorrendben kezdte böngészni a neveket, és az ő nevére bukkant elsőnek. A 25 000 rubel mellé kapott egy krémszínű 1200-as Skodát is (a rendszáma CA-900). Ez az autó ismerős látvány lett Budapest egyébként üres utcáin, amint Aczél hanyagul forgatta a kormánykereket. Ez az autó szerepet fog játszani a felkelés első óráiban.

A „hősök képcsarnokában” a következő figura Déry Tibor. Azok a magyarok, akik jó emlékezőtehetséggel vannak megáldva, tudják, hogy a híres író egy zsidó ügyvéd fia. Fél életét a kommunizmus ügyének szentelte. Kun Béla bukása után ő is emigrált, de 1937-ben visszatért Magyarországra, és csodák-csodája, túlélte Eichmann likvidációs programját hamisított közép-amerikai útlevele segítségével.^[184]

Filozófus barátja, Lukács György egekig magasztalta 1947-ben megjelent vaskos regényét, a „Befejezetlen mondat”-ot, mint „a század egyik legszebb regényét”. Ezért a 952 oldalas műért kapta meg Déry a Kossuth-díjat. Ő is írt Rákosit és Sztálint dicsőítő sorokat. A rendszer kedvence, de nem népszerű. Amikor egy tizennyolc éves zsidó iskolás lánytól megkérdezték, hogy magánemberként mi a véleménye Déry Tiborról, a fiatalság önkéntelenségével így kiáltott fel: „Az ő idióta verseit és drámáit kellett olvasnom az iskolában.”^[185] Déry arca kedves és kifejező. Szemöldöke fel-alá mozog, amint beszél, és amikor befejez egy megjegyzést, biccent, mintha kitenne egy pontot egy bekezdés végén. Amikor ír, hallgatagon néz a semmibe, mint egy töprengő nyúl a ketrecben. Szomorkás arca rendezetlen ősz hajával gyakran látható a rendszer sajtójában.

Déry Tibor is a felkelés frontharcosai közé sorolja majd magát, jóllehet nagyobb joggal, mint a kollégái, mivel hatvanegy éves korában, amikor már neki befellegzett, nem közli betegeskedő anyjával az igazságot, hogy börtönbe került, hanem azt írja neki, hogy tengeri utazáson van, a Földközi-tenger vidékén horgászik, napozik, pedig mindez csupán az ő képzeletének kitalálása.^[186]

Aztán itt van Háy Gyula, a nagytermetű, kopaszodó drámaíró, aki a századfordulón született. Mint a Kommunista Párt régi tagja, élete legnagyobb részét emigránsként Németországban és Moszkvában töltötte. Amikor a Komintern vezetőit 1941 októberében evakuálták Moszkvából, Rákosi mellett ült a vonaton. Ő beszélt a rádióban Rákosi helyett Moszkvából 1944-ben. Tíz éven át ugyanazt a cipzáras kék pulóvert és sötétkék kabátot viseli. Tisztán, kevés gesztikulálással beszél, de gyöngyszerű szemei a bozontos szemöldöke mögött sohasem néznek arra, akihez szól.

Éveken át nem lép fel nyíltan ő sem az ellen, amire feltette az életét: ha megtagadná a Rákosi-rendszer borzalmait, megtagadná vele együtt saját életművét is. Háy az egyik drámáját annyira Nyugat-ellenes hangnemben írta meg, hogy azt még Révai József (Rákosi klikkjének legsztálinistább tagja) is túl kegyetlennek találta. 1952-ben a Színház- és Filmművészeti Főiskolán az egyik tanítványa bemutatta neki egyfelvonásos vígjátékát, amelynek főszereplője egy csúnya pártfunkcionárius nő, aki a hatalmát akarta arra felhasználni, hogy férjet fogjon magának. Háy méltatlankodva megdorgálta a fiatalembert és azt mondta, hogy senkinek sem szabad ilyen megvető hangon szólni egy kommunista párttitkárról. 1953-ig Háy elvakult kommunista. Csak akkor ébredt tudatára, hogy a rendszer lényegénél fogva gonosz.

Ezeknek a híres íróknak a lelke fogoly volt.

Magukba sulykolták azt a hitet, hogy a kommunista íróknak így kell írniuk. Senki sem bízta meg a senkinek sem ártó Zelk Zoltánt azzal, hogy verset írjon Sztálinhoz, de a barátai emlékeznek arra, hogy amikor a versből egy különösen jó sort alkotott, felhívta őket, és telefonon felolvasta a sort. ^[187]

1954-ben a börtönök bűze már megtöltötte a levegőt, mert a Rákosi börtöneiből és internáló táboraiból amnesztia folytán szabaduló emberek már szabadon jártak-keltek az országban és elmesélték széles körben a szörnyű börtöntapasztalataikat.

A negyvenöt éves költő, Faludy György 1953 októberében 4 éves fogság után szabadult Recskről. Ő és a többi börtönviselt író az Írószövetségben vezető beosztásba került, és az ott tapasztalható luxus előző életük ellentéteként nem maradt hatás nélkül egyikükre sem. Losonczy Géza felesége egy este apjáról, Haraszti Sándorról beszélt, aki az egyik fő vádlott volt a Kádár-perben és 1955-ig volt börtönben. Aczél Tamás, aki Haraszti letartóztatása idején annak titkára volt, barátságos hangnemben beismerte: „Tudja, a Kádár letartóztatása utáni napon koktél-partit rendeztem, amelyen ittunk, táncoltunk és az ÁVH dicséretét zengtük, hogy olyan éber volt és leleplezte az árulást!” ^[188]

1954-ben az írók még mindig hagyományosan megalkuvók voltak, hogy felszínen maradhassanak. Még Nagy Imre is megjegyzi későbbi titkos emlékirataiban: „Az 1953 júniusa előtti időszakban a magyar írók… komoly tévedésben voltak. Elferdítették a valóságot és az igazságot. Az irodalom, a képzőművészet és a zene torz tükörré vált, amelyben az emberek nem tudták fellelni mindennapi életük tükröződését.”

Miután Nagy Imre 1953-ban miniszterelnök lett, az írók gyávasága alábbhagyott. 1953 végén Kónya Lajos, az Írószövetség marxista párttitkára elhatározta, hogy vidéki körútra küldi az írókat: agitálják meg a parasztokat, hogy ne lépjenek ki a termelőszövetkezetekből. Molnár Miklós, az Irodalmi Újság egykori főszerkesztője és a Csillag című havi folyóirat főszerkesztője mindketten ezt mint nagyszerű ötletet üdvözölték. Molnár felkérte Kuczka Pétert, hogy járja be a nyírségi falvakat és írjon tapasztalatairól részletes beszámolót. Ez a váratlan találkozás a falusi élet nyomorúságával kései, de igazi hatást gyakorolt az írókra. Kuczka agitáció helyett „Nyírségi napló” című epikai írásában kifejezésre juttatta azt a gyűlöletet, amit a kelet-magyarországi magyarok tápláltak magukban a rendszer ellen.^[189]

Azután háromnapos „halottszemle” következett az Írószövetségben. Mindegyik író leadta a „falusi riportját”. Urbán Ernő, aki 1947 óta volt a Szabad Nép újságírója, büszkélkedett, hogy ő már negyven memorandumot küldött a Pártnak a falusi életkörülményekről. Az érzelmek felforrósodtak. A harmincéves Sándor András így fejezte ki ellenérzését: „Magyarország nem a proletariátus, hanem a talpnyalók diktatúrája!” Ez a megjegyzés párttagságába került. Egy nem publikált rövid elbeszélése az ÁVH rémtetteiről (antiszemita felhangokkal) szintén hozzájárult ahhoz, hogy kizárták a Pártból.

A későbbiek során az amerikaiak sok ezer falusi menekülttel készítettek interjút. Beszéljen most valamennyiük helyett egy Nyíracsádról (egy 6000 lélekszámú, a román határtól öt mérföldre eső nyírségi faluból) származó, negyvenkét éves paraszt. A kommunista rendszer ezen a homokos földön ugyanazt az eredményt követelte meg a parasztoktól, mint a legjobb földet művelőktől. A falu lakosai vallásos görögkeleti emberek, akiket a kommunistáknak sohasem sikerült teljesen befolyásuk alá vonniuk. A nagy kommunista ünnepeken, április 4-én és május 1-jén a falu lakói kimutatták valódi érzelmeiket. Amíg a szövetkezet pártfunkcionáriusai meneteltek, a lakosok távolról nézték őket. Amikor a „parádé” elérte a Petőfi teret, azok, akik nem voltak funkcionáriusok, lassan szétszéledtek. Senki sem maradt ott a beszédeket meghallgatni. Amikor helyi pártgyűlést tartottak, mindenki elbújt otthonában.^[190]

Szavaikból a zsidók iránt nagyfokú gyűlölet érződött. „Amikor 1945-ben a zsidók visszatértek Magyarországra, nem volt egy fillérjük sem. Nem telt bele egy év, és már mindenük megvolt. Nem tudom, hogy csinálták” – mondja ez a paraszt irigykedve.

Ebben az időben a legtöbb pártfunkcionárius zsidó. Zsidó továbbá a helyi szövetkezeti bolt vezetője, a községi tanács mezőgazdasági előadója és a szakboltok két főnöke is.

„Övék ez a rendszer. A zsidók okozzák Magyarországon a legnagyobb bajt. A falumban a parasztok úgy érzik, hogy a zsidók segítették a kommunistákat a hatalomra, és ők a kommunizmus vezetői. Az egész faluban nem volt egyetlen tisztességes zsidó sem.”

A kommunizmus semmit sem juttatott ezeknek a falusi embereknek a Marx és Lenin által megígért javakból. A legközelebbi, 25 mérföldre eső nagyváros, Debrecen második Moszkvává vált, orosz utcanevekkel, üzletekkel, iskolákkal, nagy helyőrséggel és egy repülőtérrel.

A legrosszabb az, hogy ennek a parasztnak a barátai közül tizennyolcan vagy húszan a börtönben voltak. Beszámolója szerint: „Többnyire nem tudták megmondani, miért vitték el őket. Még maguk sem tudták, miért kerültek börtönbe.” Az egyik ember 95 kg súlyú volt, amikor 1955-ben börtönbe került, és mindössze 50 kg, amikor egy évvel később kiszabadult.

Csak egy szabály volt a parasztok számára: „Ne beszéljünk politikáról! A politika is egy szakma, amit ugyanúgy meg kell tanulni, mint ahogy egy mozdonyvezető vagy kerékgyártó megtanulja a szakmáját.”

Mi köze ennek az egyszerű népnek az Írószövetséghez? Nem is hallottak róla. „A falunkban éltek tanítók. Ezek között voltak barátaim, és az orvos is a barátom volt. Ezek sohasem beszéltek erről” – mondja tűnődve. Ő maga a Szabad Népet járatta, mert előírták, és a helyi újságot, a Hajdúságot, mert érdekes történeteket mondott el a helyi dolgokról.

„Számomra unalmas és fárasztó volt a termelőszövetkezetekről szóló üres fecsegés. Sohasem hallottam az Irodalmi Újságról. A falusi értelmiségiek közül senki sem olvasta.”

Amikor kitört a forradalom, a falu közössége „lángra lobbant”, mint a benzinnel átitatott szalma. Ha egy termelőszövetkezeti paraszt nem tudta teljesíteni minden szerdára a heti adagját, tudta, hogy a kommunisták adnak neki három napot, aztán kiküldenek egy tíztagú, cigányokból álló végrehajtó brigádot. A végrehajtók napi 100 Ft fejében berontottak az ilyen paraszt otthonába és elvittek minden értéket, amit csak találtak: a varrógépet éppen úgy, mint a háziállatokat és a szarvasmarhát. A végrehajtóknak cigányoknak kellett lenniük, mert a helyi lakosok közül senki sem volt hajlandó ilyet megtenni a falubélijével.

A gazdasági nyomor 1948-ban kezdődött, és állandóan csak rosszabbodott a helyzet. Gyakran a beszolgáltatást eszközlő személyek maguk sem bírták elviselni a kegyetlen rendszert, és ha megtudták, hogy fog jönni egy cigány végrehajtó brigád, figyelmeztették a parasztokat, időt hagyva nekik, hogy elhajtsák a szarvasmarháikat az erdőbe és így megmentsék azokat.

A legrosszabb mind közül a gabonabeszolgáltatás. Minden falunak minden negyedévben meghatározott mennyiségű búzát le kellett adnia. Ahogy az időpont közeledett, a parasztok egyre jobban kétségbeestek. Ekevasukat elrejtették a kútban, de még így is ellopták tőlük. A fiatalabbakat arra biztatták, hogy törjenek be a házakba és vigyék el a vízcsapokat, az ajtókilincseket. Elvitték a harangot a templomból, a gyümölcsöt a gyümölcsfáról, és még a kerítés rácsait is.^[191]

Nagy Imre rövid ideig tartó miniszterelnöksége nem hozott jelentős változást számos paraszt számára. Az ő intézkedései csupán a tüneteknek üzentek hadat; a bajnak, vagyis a marxista gazdák terveinek gyökerét nem érintették.

Magyarországon senki sem kerülte el, hogy a marxizmus vírusával tudatosan megfertőzzék. A kötelező ideológiai kurzusok folytatódtak. Mindazonáltal ennek jó mellékhatásai is voltak. A Budapesti Műszaki Egyetemnek egy tipikus hallgatója három hónapot töltött partizán-kiképző tanfolyamon egy budai villában, amelyet egy szőlősgazdától sajátítottak ki a Ménesi úton. Ezen a tanfolyamon megtanult a puskával bánni és megtanulta a gerilla-taktikákat is. Ennek nagy hasznát vette a felkelés idején.^[192]

Az újságírók közül az elsők egyike, aki rájött a kommunista rendszer negatívumaira, Vásárhelyi Miklós. Egyike lesz a sztálinisták ellen szervezkedő titkos mozgalom vezetőinek.^[193]

1954 májusában, harminchét évesen Nagy Imre sajtóirodájának helyettes vezetője. Formailag a főnöke Szántó Zoltán lett, Nagy Imre moszkvai klikkjének egyik tagja, aki elmúlt már hatvanéves. Rákosi a problémás kritikust gyakorlatilag száműzte: Belgrádban, majd Párizsban különböző diplomáciai beosztásba helyezte. Szántó kapcsolata 1945 óta megszakadt az itthoni dolgokkal. „Szántónak jutott a nagyobbik falat, de az üzletet nekem kellett vezetnem” – mondta később Vásárhelyi.

Nagy Imre egyik szemét több éven át ezen a fiatalemberen tartotta. Vásárhelyi egyetemi évei alatt, a háború előtt a debreceni egyetemen a populista „Márciusi front” egyik aktivistája volt. 1939-ben lépett be a földalatti Kommunista Pártba. 1944-ben egy kis partizáncsoport parancsnoka. Budapesten német tankokat robbantottak, Angyalföldön fasiszta kollaboránsokat likvidáltak. Miután a vörösök által elfoglalt Budapesten 1945 februárjában megjelent a Szabadság nevű délutáni lap első száma, a szerkesztőbizottság egyik tagja. Két hónappal később a Szabad Nép szerkesztői között találjuk (a főszerkesztő Révai József), mint a külpolitikai rovat vezetőjét. Eszméi mellett 1949-ig kitartott, akkor a Rajk-per utóhatásaként begubózott és haragra gerjedt.

„Előre fizettem, így hát beszélhetek Önnel!” – üdvözölt Vásárhelyi. A fia az angol rendszámú kocsiról következtetve megmondta neki, hogy váratlan vendége érkezett, és ő kíváncsian várta látogatóját.

Kádárhoz hasonlóan Fiumében született, olasz nyelven beszélő szülők gyermekeként. Jó kinézésű, zömök férfi, aki legalább öt évvel fiatalabbnak néz ki, mint az életkora. Öt évet töltött a börtönben. Azt mondom neki, hogy nem látszik megkeseredettnek, hogy ennyi évet elveszített a szabadságából, de ő kedélyesen vállat von, miközben hunyorgó szemét egy különös keleti figura felé fordítja. Hátrasimítja őszülő haját láthatóan remegő kezével; megnedvesíti ajkát és elkezd beszélni a múltjáról. Világosszürke öltönyének és ingének ellentéteként az arca pirospozsgás. Vásárhelyiné korholja a férjét, mert olyan inget vett fel, amelyről ő éppen ezelőtt minden gombot levágott. De a férje egész nap úton volt hazafelé Csehszlovákiából és nem számított a jövetelemre.

A lakás igénytelenül van bebútorozva. A bútorok nem illenek össze. Nagy, be nem kapcsolt televízió és feslett szőnyegek vannak a csupasz parkettán. Marosán György lakásától eltérően itt névtábla áll az ajtón. Amíg Marosán úgy beszélt velem, ahogy egy gyári találkozón szokás, és valószínűleg nem vette volna észre, ha lábujjhegyen kiosonok a szobából, addig Vásárhelyi figyelmesen hallgatott és kitérő nélkül válaszolt kérdéseimre, noha figyelmeztetett, hogy bizonyos kényes témákról még most sem beszélhet, mert azok államtitkok. Így például nem beszélhet a Nagy Imre-per egyes részleteiről.

Elismeri, hogy egykor éppen olyan elvakult marxista volt, mint kollégái. Még akkor sem tartotta rossznak a Pártot, amikor a barátai kezdtek eltűnni.

„Minden nap olvashattam angol, francia és amerikai újságokat, így módom lett volna az összehasonlításra. De ezt az összehasonlítást nem végeztem el” – mondja most. „Képtelen voltam értelmileg megemészteni, hogy a Pártnak nincs igaza. Úgy gondoltam, hogy noha nem megy minden tökéletesen, a mi nagy eszményeink olyan csodálatosak, hogy a végén majd minden jóra fordul.”

Nyugodtan hozzáteszi: „Mentségemre semmit sem hozhatok fel.”

Hasonlóképpen: noha külügyi rovatvezetői beosztása miatt gyakran utazhatott nyugati országokba, nem látta meg hazája elmaradottságát. Amikor egy-egy útról hazatért, Rákosi általában telefonon érdeklődött benyomásai felől. „De Rákosi az a fajta ember volt, hogy amikor elkezdtem a beszámolót, az első szónál félbeszakított, és ő kezdett el beszélni arról, hogy ő mit gondol az USA-ról. Ezt abszolút helyes magatartásnak tartottam, mivel ő volt a kommunisták feje” – mondja Vásárhelyi, kuncogva. „Ő sokkal okosabb volt, mint én, mivel én oly nagyon…”

Mindkét kezét magasra emeli, szorosan az arca mentén, jelezvén, hogy nem találja a megfelelő szót. „Pusztán az én kedvemért” – folytatta – „megjátszotta, mintha nem volna okosabb. De a valóságban sokkal többet tudott, mint én. Rákosi valószínűleg kacagott a naivitásomon. Rendkívüli ember volt.

Ő, Gerő és Révai szintén. Mindhárman. Csak más és más módon. Gerő kiváló szervező volt, míg Révai nagy irodalmi műveltséggel rendelkezett. Tudta jól, hogy a szocialista realizmus nem ér két pennyt sem. Azt is tudta, hogy Thomas Mann a legjobb regényíró. De követte a hivatalos vonalat.”

A Rajk-per után Vásárhelyi elvesztette a Pártba vetett bizalmát. A tisztuláson túl „megfertőződött”. 1952-ben ő szerkesztette a divatos angol-orosz propagandamagazint, „Hungary” címmel. Ott ismerte meg közelebbről Nagy Imre lányát, Erzsébetet, aki a Párthoz viszonylag későn csatlakozott: 1951-ben. Hozzá hasonlóan újságíró volt; a kommunisták elméleti programja nagyon tetszett neki. Nagy Erzsébet volt ennek a magazinnak orosz nyelvű szerkesztője.^[194] Közben Vásárhelyi teljesen kiábrándult Rákosiból. Kritikai nézeteit pártértekezleteken is hangoztatni kezdte, tekintet nélkül arra a veszélyre, ami őt magát, feleségét és gyermekeit is fenyegette. Eljutott egy olyan pontra, ahonnét nincs visszaút.

Megkérdeztem: „Meg tudná-e mondani, miért jutott arra az elhatározásra 1953-ban, hogy nyilvánosságra hozza kritikai véleményét, ami felkeltette Nagy Imre figyelmét?”

„Nagyon naiv voltam” – magyarázza Vásárhelyi döntésének okát. „De olyan könyveket kezdtem olvasni, amiket korábban még nem. Például” – fűzi tovább a gondolatát, félénken mosolyogva, miközben előtűnik egy nyílás felső fogai között – „George Orwellt! Korábban tudtam olyan munkákról, mint Orwell művei, de lévén, ’jó katolikus’, nem mutattam semmi érdeklődést irányukban.”

Ez teljesen új információ volt. Orwell, az angol író két nagy szatírát írt az önkényuralmi rendszerekről: az „Állatfarm”-ot és az „1984”-et. Tehát Orwell írásai ösztönözték Vásárhelyit arra, hogy kezébe vegye életét és szembeforduljon a rendszerrel. Később más lázadó kommunisták, mint Molnár Miklós is elmondták nekem azt a hatást, amit Orwell államilag tiltott írásai gyakoroltak rájuk. Valóban: időnként a toll erősebb, mint a kard.

Megkérdeztem, hol jutott hozzá Orwell műveihez.

Habozik a válaszadás előtt, de csak alig észrevehetően. „A barátaimtól kaptam” – mondja végül. Talán Rajk László bosszúszomjas özvegyére utalt, aki könyvtárban dolgozott.

„Barátaimtól. Éveken át gyakran mondták nekem, hogy rossz úton járok. De korábban nem mertek könyveket kölcsönözni.”