10. KŐBÁNYA

Rákosi alatt Magyarországon a börtön nem volt könnyű dolog.

Akik kisebb vétséget követtek el, azokat egy dobozhoz hasonló cellába zártak négy órára. Akik a börtön szabályzata ellen súlyosabb vétségeket követtek el, azokat „kurtavasra” verték. Ez rövid lánc volt, ami az egyik kéz csuklójától a másik láb bokájáig ért. A szökést kísérlőket láncra verték: egy öt fontos láncot szorítottak a bokájukhoz.^[70]

Amikor a börtönök megteltek, a büntetési struktúrát kiszélesítették, alaposan átalakították és bevezették a szovjet modellt. Rákosi 5 éves tervének bizonyos részeit csak kényszermunkával lehetett teljesíteni, ezért 1950. március 15-én az ÁVH átvette az Igazságügyi Minisztériumtól a börtönök felügyeletét. A börtönökben bevezették a szovjet technikákat. Ezek tanulmányozására számos ÁVH tiszt utazott Moszkvába.

A politikai foglyok tapasztalatai mindenütt ugyanazok, mint amikről Sztáray Zoltán (a kommunista rendszer ellen a hatalomra jutása óta harcoló, harminckilenc éves közgazdász) beszámolt.^[71] Az Andrássy út 60. zárkájából először a kistarcsai internálótáborba, majd a recski kőbányába került. Itt Recsken több száz kisebb szociáldemokrata mellé tették, akiket 1950 júliusában szedtek össze és internáltak, bírósági ítélet nélkül.

1950-ben senki sem hallott semmit sem Recskről.

Az internálótábor katonai terület volt, amelyet tilos a kívülállóknak megközelíteni. A Mátrától északra fekvő Heves megyében az egyik falu közelében állították fel. A Csákánykő északi részén fekvő, 300 láb magas andezit falat kellett kibányászni. A rendszernek sürgősen szüksége volt kőre az új vasútvonalak építéséhez, ezért ezerkétszáz ember dolgozott puszta kézzel, rabszolgamunkában napi tizenöt órát és minden héten hét napot, hazájának elrejtett szögletében.

A rabok családjai sokáig azt hitték, hogy hozzátartozójuk meghalt vagy deportálták Szibériába. Annak a négyszáz ÁVH-snak a számára, akik Recsken őrök voltak, az itt-tartózkodás egyfajta büntetés volt, és ezért a rabokon álltak bosszút. A foglyokat kigúnyolták, bántalmazták és iszappal teli gödrökbe különítették el. Miután megverték őket, a megvert raboknak le kellett venniük a sapkájukat és hálájuk jeléül ezt kellett kiáltaniuk: „Köszönöm, Felügyelő Úr, hogy ennyi jóval elhalmozott engem.”

Egy alkalommal, 1951. május 20-án hét ember kétségbeesett szökést kísérelt meg. Az egyik rab lopott ÁVH-s egyenruhába öltözött és hat társát kivitte a főkapun, irgalmatlanul korbácsolva őket, hogy hitelesebbé tegye a jelenetet. Sikerükért az egész tábornak fizetnie kellett: a következő nap nem kapott senki sem ennivalót, miközben harminc, ÁVH-sokkal megrakott teherautó kutatott a szökevények után. Hat szökevényt elkaptak, de a hetediknek sikerült Bécsbe menekülnie.

A recski foglyok jelentős személyek, mert ott állnak a rendszer elleni felkelés élvonalában. Az egyik ilyen fogoly dr. Jónás Pál, a fiatal, zenekedvelő egykori diákvezér. Huszonöt éves volt, amikor 1948-ban letartóztatták a kémkedés és összeesküvés szokásos vádjával. Öt évig tartották fogva a táborban tárgyalás nélkül, és szabadulása után tíz éven keresztül lidérces álmai voltak: a bányában alázúduló kőlavináról álmodott.^[72]

Minden tíz fogoly közül egy meghalt ebben az undorító pokolban, mielőtt 1954-ben bezárták a tábort. „A foglyok között nem volt szervezkedés. Szorosan elkülönítve tartottak minket” – emlékszik vissza Jónás 1957-ben amerikai pszichiáterek előtt. „De találtam egy csoportot, amely hasonló gondolkodású emberekből állt, és időnként ki tudtuk cserélni gondolatainkat, amíg együtt dolgoztunk vagy gyakorlatoztunk. Beszélgetni tilos volt, de ha két fogoly fizikailag nagyon közel került egymáshoz, suttogva tudtunk egymással érintkezni. Egész fogságom során az volt az egyetlen jó tapasztalatom, hogy nem volt ideológiai átnevelés. Egyszer, amikor nekem kellett takarítanom az ÁVH-sok WC-it, találtam néhány kommunista újságot. Lebuktam és súlyosan megbüntettek. A verések miatt jobb karomon sérüléseket szenvedtem.”

Jónás szünetet tart, keresi a szavakat érzései kifejezésére: „Sokan közülünk életre szóló barátságokat kötöttek” – fogalmazza meg végül. „Ezek a barátságok új politikai erőt képviseltek szabadulásunk után, és ezek is hozzájárultak a felkeléshez.”

Amikor 1956. október 23-án megkezdődik a tömegtüntetés, Jónás Pál ott lesz a tüntetők élén recski fogolytársaival, kart karba öltve.

Ez a modern vörös terror – ironikus módon – nem tisztelte saját vezetőinek rangját sem. Ezt már a Rajk-per is megmutatta.

Ugyanaz látható Kádárral kapcsolatban is. 1950 végén Péter Gábor, az ÁVH feje Szakasits cellájába beadott egy dokumentumot. „Lelepleztük Kádárt, mint imperialista ügynököt. Ön tanúskodni fog ellene” – jelentette ki.

A szociáldemokrata magában ezt gondolta: „Csak falják fel egymást!” És aláírta, amit kívántak tőle.

Ez véres csapás volt Kádár János ellen. Kádár mindent megtett, ami egy lojális kommunistától elvárható. A Titóval történt szakítás után visszaküldte összes jugoszláv kitüntetéseit és segített a Rajk-per „színpadi előkészítésében” (noha Rajk a legjobb barátja volt). Egy tartósan fennmaradó, de egyáltalán nem kedves legenda szerint Kádár biztosította Rajkot a zárkájában, hogyha megjátssza a szerepét, csak merő színjáték lesz az egész per – a vallomások és a halálos ítéletek –, és valójában semmi sem fog történni vele. Vásárhelyi Miklós szerint Kádár ezt mondta Rajknak: „Biztosíthatlak, hogy mindaz, amit most mondtam neked, egyenesen Rákosi elvtárstól származik.”

Mindazonáltal most éppen a Rajkkal folytatott beszélgetések képezik a bizonyítékot Kádár ellen. 1951 áprilisában tartóztatták le és vetették börtönbe bírósági tárgyalás nélkül. A pártszervezetekben összehívták a fő funkcionáriusokat és közölték velük, hogy Rákosi azzal vádolja Kádárt, hogy imperialista ügynök és természetesen meg akart szökni. Az udvaron megmutattak nekik egy golyóktól lyuggatott autót, amelyben Kádár – állítólag – megpróbálta átlépni a határt. Két fő pártfunkcionáriusról, Kiss Károlyról és Kovács Istvánról azt állították, hogy ők tanúsítják a Rákosi és Kádár közötti ellentétet. (Ez mindkettőjük számára új, de mindketten – taktikusan – távol álltak attól, hogy cáfolták volna ezt.)

A börtönben nem kímélték meg Kádárt a méltatlan bánásmódtól. Addig kínozták, amíg el nem vesztette eszméletét, és amikor magához tért, Farkas Vlagyimir (Rákosi egyik legfőbb zsidó cimborájának a fia) az arcába vizelt. Amikor Kádárt három évvel később végre elengedték, egy CIA-ügynök jelentette: „Bal keze ujjairól a körmök hiányoznak. Az elképzelhető legkegyetlenebb módon vallatták; állítólag Farkas Mihály személyes parancsára.”

Természetesen nem mindenki hamis vád alapján került börtönbe. A kommunista hatalomátvétel után különböző titkos társaságok alakultak. Legtöbbjük naiv emberekből állt, és ezek könnyen az ÁVH karmai közé kerültek. „Kettő volt, amiről tudok” – emlékszik vissza Jónás. „Az egyik egyetemistákból álló szabotázsszervezet volt. Ezek egy ’angol tiszttel’ álltak kapcsolatban, akiről kiderült, hogy ÁVH tiszt. Ellátta őket robbanóanyagokkal, majd letartóztatta és kivégeztette őket. Egyikük bátyja kisgazdapárti képviselő volt.”^[73]

A kormány propagandamítoszát, miszerint Nyugat-Németország hadsereget készít elő Magyarország megszállására, a lakosság nagy része elhitte. A fiatal egyetemi hallgató, Gorka Pál 1950-ben életfogytiglani börtönt kapott, mert az angol titkosszolgálat részére olyan részletes információkat gyűjtött, amire az inváziós hadseregnek szüksége lehet. Különleges fehér kartonpapírt használva ártalmatlan levél sorai közé írt láthatatlan titkos üzeneteket és ilyen módon rendszeres jelentéseket küldött a következő összekötő címre: „Herr Johann Wiesen, Wien, Wörtinger Strasse 12.” 1950-ben azonban sejtjének egyik futárát lelőtték a határon, és a nála talált papír lehetővé tette, hogy az ÁVH felszámolja a hálózatot.^[74]

Az igazság terjesztéséért az átlagos büntetés 12 évi börtön volt. A húszéves Erős Imre és soproni egyetemista társai nyugati rádiók adásain alapuló újságot terjesztettek és elhatározták, hogy segítenek bármely nyugati hadseregnek, amely képes behatolni az országba. 1951-ben három társával együtt bíróság elé állították és tizenkét évi börtönre ítélték.

Az igazság az a fegyver, amitől minden marxista leginkább fél.

Rákosi Budapesten új rendőrfőkapitányt nevezett ki. Pszichológiai okból óhajtott egy alacsony embert, aki ne legyen zsidó: így esett Kopácsi Sándorra a választás. Kopácsi csak huszonkilenc éves volt, de ő kapta meg ezt a beosztást, és azonnal előléptették ezredessé. Öt évvel később különleges szerepet fog játszani a forradalomban^[75]

Kora ifjúságát Diósgyőrött töltötte, mint esztergályos a rendező pályaudvar és a pöfékelő gőzmozdonyok északi tömkelegében. Az ottani kénes levegő éjjelente vakítóan ragyogott az acélkohók fényében. Zömök ember volt és keménybeszédű, de humoros szájú. Szülei aktív tevékenységet fejtettek ki a munkásmozgalomban, és ő maga is tagja lett egy miskolci antifasiszta csoportnak tizenhárom éves korában. Felesége, Violette, fekete hajú, kerek arcú nő, aki a Vörös Hadsereg soraiban harcolt a Déli-Kárpátokban, 1944-ben. Ezek a partizánok a fiatal köztársaság rendőri erőihez lettek áthelyezve. Kopácsi nagyon bátor ember volt. 1946-ban neki kellett szembeszállni a bosszúszomjas bányászokkal, akik dinamittal fenyegetőztek, amit egy rendőrtiszt feleségének szántak (a rendőrtisztet gyanúsították, hogy rosszul bánt az őrizetesekkel). Ezt követően Péter Gábor személyesen gratulált neki. Az ő társaságában ott volt Rajk is, és egy magas, szomorú figura: Kádár János.

Kopácsi nem ült a babérjain. 1949-ben a Központi Bizottság épületébe került szolgálattételre. Közvetlen főnöke a későbbi felkelésnek egy másik fontos szereplője, Szilágyi József lett. Szilágyi nagy, széles vállú rendőrezredes volt, paraszti származású. A háború alatt három évet töltött börtönben, mint az illegális Párt tagja. Kopácsihoz hasonlóan álmában is tudta a marxizmus-leninizmus dogmáit. Ez elég ártalmatlan gyarlóság; a baj csak az, hogy hitt is azokban. Szilágyi ezredes egyike volt azoknak az ezreknek, akiket a Rajk-ügy ismerete kiábrándított.

1949 közepén Kopácsi Sándor rendőr századosra bízták a Belügyminisztérium internáló táborokkal foglalkozó osztályát. Azt tapasztalta, hogy az internáltak sohasem voltak hivatalosan elítélve, a legtöbbjüket kis vétségekkel vádolták (ellopott egy marhát vagy fél mázsa búzát, engedély nélkül levágott egy disznót, avagy osztályidegen volt). Egy háromtagú bizottság döntött minden esetben, hogy szabadlábra helyeznek-e valakit vagy meghosszabbítják fogva tartását. A bizottság három tagja: Kopácsi, Décsi ÁVH ezredes és a Horthy-közigazgatástól öröklött Bodonyi.

Kopácsi a kistarcsai tábort választotta ki szemlére. Emlékiratai szerint három napot szánt erre. Mélyen bent a táboron belül volt egy másik tábor, amelyet keki-egyenruhás ÁVH-sok őriztek. Ebben politikai foglyokkal találkozott, köztük volt partizánokkal és a néhai Justus Pál egykori szocialistáival.^[76] Egy hónappal később Kopácsit a Pártfőiskolára küldték. Ez az épület egykor apácazárda volt, ahol fiatal lányokat neveltek, és a Városliget közelében állt. Igazgatónője a félelmetes marxista filozófusnő, Andics Erzsébet lett. Itt vetették alá a fiatal funkcionáriusokat a marxista agymosásnak, hogy könyörtelen, gondolkodás nélküli automatákká váljanak. Itt, miután megtanulták Hegel marxista értelmezését és megtanultak géppisztollyal bánni, szakértői lettek a kettős gondolkodásnak és az „önkritikának”.

Egy ideig Kopácsi Sándor túlságosan is gondolkodás nélkül végrehajtott mindent, amit Budapest rendőrfőkapitányaként végrehajtania kellett. Mint mindenhová, ő mellé is szovjet tanácsadókat jelöltek ki, mégpedig két NKVD ezredes személyében, akiket csak „Petőfi”, illetve „Magyar” fedőnéven ismert. „Petőfi” Leningrád gyilkos náci ostroma óta magas vérnyomásban szenvedett: arca ibolyaszínű volt és nem tudta elviselni, ha zárva van az ablak. Szakértelmüknek „antik” varázsa volt: Dzserdzsinszkij korából származott.

Rákosi kacagott azon, hogy a nyugati hatalmak magukat a tiszta demokrácia képviselőinek nyilvánították, de csak addig nevethetett, amíg az ő pártja ellenőrizte az összes sajtóorgánumokat és az elnyomó fegyveres erőket. Hírhedt „szalámi-taktikás” beszédében, 1952. február 29-én megvetőleg nyilatkozott a franciaországi és olaszországi, mesterségesen befolyásolt választásokról, és arról a módról, ahogy az amerikai nagy finánctőke kiválasztotta a két legkönnyebben „kezelhető” elnökjelöltet.

„Az amerikai szavazók ’szabadon’ szavazhatnak erre a két jelöltre. Mivel a finánctőke dollár billiomosai irányítják a sajtót, rádiót, filmet, iskolákat, az egyházakat és a szakszervezeti vezetők zömét is, képesek becsapni az amerikai nép nagy részét.”

Rákosi kiabált és nevetgélt. Bársonyos szürke szemei egy pillanatig elvesztették megtévesztően jóindulatú, emberies fényüket, amint folytatta: „Ilyen az uralma a ’szabad világ’ erődítményében a demokratikusan megválasztott többségnek, amelytől naponta hallhatjuk a sajtón és rádión keresztül, hogy a mi népi demokráciánk ’a törpe kisebbség terrorisztikus uralma.’ „

A magyar diktátor méltatlankodva kihúzta magát (így sem volt túl magas), és élénk hangon emlékezetbe idézte az imperialista gyarmatok rabszolgalázadásait Koreában, Malaysiában, Vietnamban és Egyiptomban.

„Nem tudunk kinyitni egy kapitalista képes újságot anélkül, hogy ne látnánk benne képeket ilyen szenzációs eseményekről” – mondta diadalmas, hangos basszus hangján. „Az Amerika Hangja bármit megadna, ha elő tudna teremteni csak egyetlen esetet is, amikor a szocializmust építő országokban tankokat alkalmaztak volna a tömegek ellen!”

Négy évvel később Európában egyetlen marxista vezér sem mert volna így gúnyolódni.

Mihelyt a Rákosi-rendszer hatalma megszilárdult, a nélkülözés, mint egy vérvörös folt borította be az országot.

Az 1950 januárjában kezdődő 5 éves terv végrehajtására az ipari munkásság száma 600 000 fölé emelkedett, a mezőgazdaság kárára. Az élelmiszerek eltűntek az üzletekből; elkezdődött az infláció. Amikor a rendszer 1951 decemberében 20%-os béremelést jelentett be, az élelmiszerárak 85%-osan emelkedtek, és a ruházati cikkek szinte elérhetetlenül drágák a legtöbb ember számára.

A marxista mezőgazdasági politika tönkretette a parasztokat. 1950 októberében a marxista politika erősítésére helyi szinten szovjet mintájú tanácsokat állítottak fel. 1951-ben a termelőszövetkezeti csoportok megkétszereződtek: 4652 ilyen csoport működött az országban, és 1952 elején 5110. A kommunistákra egyébként egyáltalán nem jellemző módon a független parasztok kollektivizálási tendenciáját nem erőltették olyan könyörtelenül, mint a Szovjetunióban. Még mindig a független parasztok végezték a mezőgazdasági termelés zömét. 1953-ban az ország megművelhető földjeinek még mindig több mint 60%-ával rendelkeztek.

Elnyomó eszközeinek alkalmazása során Rákosi két szélsőség között mozgott. Noha Lenin azt tanácsolta: „támaszkodj a szegényparasztra, lépj szövetségre a középparaszttal és taposd el a kulákot!”, és amíg Sztálin könyörtelenül likvidálta saját kulákjait, Rákosi megelégedett azzal, hogy adókkal, törvényekkel és a gúzsba kötő beszolgáltatási kötelezettséggel elnyomja a „kulákokat” ^[77] Eközben országos szinten a beruházás közel fele (45,8%-a) a nehéziparba áramlott; ugyanakkor a mezőgazdaságba mindössze 10,7%.

Mindennek az lett a következménye, hogy a parasztok továbbra is nagyon ellenséges beállítottságúak maradtak a Rákosi-rendszerrel szemben. A kulákok törvényen kívül kerültek, mint „osztályidegenek”, a kis- és középparasztok a kollektivizálás miatt forrongtak, amely 446 000 személyt kényszerített be az 5315 termelőszövetkezeti csoportba, anélkül, hogy közben emelkedett volna az élelmiszertermelés. A rendszer kedvezményei ellenére a termelőszövetkezeti csoportok alaposan megszenvedték a túlságosan központosított bürokráciát és a nem-hatékony vezetőket. Sem a termelőszövetkezeti csoportok, sem a megmaradt magánszektor nem kapott ösztönzést a termelésre. Magyarország bevethető szántóföldjeinek 10%-a parlagon maradt.

1952-ben rossz volt a termés és 1953-ban az élelmiszer-válság elérte tetőpontját. Magyarország, a korábban nagy élelmiszerexportáló ország koplalni kezdett.

Ez a mezőgazdasági kudarc feltárta a marxizmus alapvető gyengeségét. A marxizmus, számításon kívül hagyta az alapvető emberi gyarlóságokat: a csalárdságot, lustaságot és kapzsiságot. Az összes ideológiákhoz hasonlóan az ideális embert tételezte fel, mint előzetes feltételt. És a magyar parasztok mindennek voltak mondhatók, csak ideálisnak nem. Az egyik tipikus esetben egy parasztot arra köteleztek, hogy ép almáit a Gyümért-nek, a gyümölcsöt exportáló állami vállalatnak adja el, kilóját mindössze 4 forintért, de mivel megengedték, hogy a rothadásnak induló maradékát a hazai piacon értékesítse (kilóját 22 forintért), úgy határozott, hogy a következő évben kevesebb rovarirtót használ, így romlik a termés minősége és nő a haszna.^[78]

Szegény magyarok! Nyomorúságukat tovább növelte az államosítás könyörtelen erőltetése. A magánüzleteket bezárták, készleteiket az állam elkobozta. Ha az üzlettulajdonos megkísérelte, hogy tulajdonát megvédje a törvényesített állami lopástól, megbüntették, mert „meglopta az állami tulajdont”. Egyik ember rádióüzletét a Fővárosi Tanács rendelete államosította, fellebbezett, erre zaklatni kezdte az ÁVH.

A korábbi üzlettulajdonosok egykori üzleteikben még alkalmazottak sem lehettek. Az egykori szakembereket arra kényszerítették, hogy a tömegtermelésben dolgozzanak a gyárakban, vagy „szövetkezeti” dolgozóként kellett keresniük kenyerüket. Ez is mutatja, hogy milyen gúnyt űztek a szavakból!

Ha valakinek az otthona több mint öt szobából állt, attól szintén elkobozta a lakást az állam, és bérleti díjat kellett fizetnie, hogy benne lakhasson. Ha az otthona kisebb volt, szerencsésebben járt: csupán a havi adót kellett fizetnie és a „fenntartási költségeket”, akár kellett javítani valamit a lakáson, akár nem.

Az emberi méltóság elleni további ostoba sértésként Rákosi elkezdte a „burzsoá és ellenséges” elemek deportálását a nagyobb városokból 1951 áprilisában és májusában. Az áldozatoknak huszonnégy órát adtak otthonuk elhagyására. Kisebb csomagot vihettek magukkal, mint egy modern repülőgépen is szállítható poggyász. Magyarország távoli, egyáltalán nem vonzó részeire szállították őket.

Novák Mária, harmincegy éves operaénekesnő tanúsítja 1956-ban: „Annak a háznak a tulajdonosa, amelyben laktunk, a deportáltak között volt. Lakását és muzeális értékű bútorait elkobozták, hatvanöt éves volt és teljesen munkaképtelen. Néhány hónappal később az ország egyik távoli részén halt meg. Egyik barátjának fa WC-ülőkéért írt levelet, mondván, nem érzi magát embernek ilyen nélkül.”^[79]

A deportálások a félelem légkörét honosították meg: a „frásznapok” lidérces álmát, ami széleskörű valóságos orvosi rendellenességeket váltott ki, még a deportálástól nem érintett környezet lelkivilágában is. Egy tipikus, negyvennyolc éves gépészmérnököt annyira felkavart számos barátjának deportálása, hogy gyomorsavtúltengés tünetei alakultak ki nála, amiktől többé nem volt képes megszabadulni.^[80]

A Zsengellér-család – Zsengellér özvegyének és gyönyörű, húszéves leányának, Margitnak – sanyarú sorsa sok ember sorsát képviseli.^[81] Hogyan átkozták magukban a néhai Zsengellér professzort, Margit nagyapját, mivel meggondolatlanul megvette Thököly úti lakását! Zsengellér, a híres utazó és orientalista ezt a lakást Margit apjára hagyta, aki később 1944-ben a fasiszták túszaként eltűnt. De ennek a lakásnak a tulajdonjoga elég volt ahhoz, hogy a lány káderlapjára kitörölhetetlenül az a végzetes X betű kerüljön, ami azt jelenti: „osztályidegen”. Nem vették fel sem az egyetemre, sem a Zeneművészeti, sem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. 1951-ben deportálásuk elkerülhetetlennek látszott.

„Apránként gyűjtöttük össze a részleteket” – meséli Margit. „Mindenekelőtt megállapítottuk, hogy az értesítéseket hétfőn, szerdán és pénteken kézbesítik, és a teherautók a következő nap jönnek elszállítani az embereket. Amikor láttam, hogy házmesterünkben (akinek a fia is, a veje is ÁVH-s tiszt) semmi segítőkészség sincs, és az épületben egyre több új bérlő van, édesanyám és én nyugtalanok lettünk. Minden hétfő, szerda és péntek a lidérces álmok egy-egy új napja volt. Az egyik hétfő jött a másik után. Az egyik csütörtökön elmentünk megnézni egy olasz operafilmet, a Bajazzókat. Rossz film volt, de először láthattuk a híres filmsztárt, Lollobrigidát. A kínok kínját éltük át, amikor lefeküdtünk. Bárcsak elverte volna a nagyapám a pénzét a lóversenyen, ahelyett, hogy befektette a biztonság tudatával ebbe a szép házba! Bárcsak eltékozolta volna a pénzt! Ezerszer és ezerszer átkozódtam, hánykolódtam és forgolódtam az ágyban. Milyen démon szállta meg Zsengellér professzort, hogy belevágjon ebbe az ingatlanvásárlásba? Hogy volt mersze ilyen üggyel foglalkozni, mint ez az örökség? Zavartalak én valaha téged, nagyapám, hajóútjaidon?”

Hajnali háromkor megszólal Zsengellérék kapucsengője. A rendőr udvarias. Sajnálja, hogy zavarnia kell őket, de át kell adnia egy iratot, és kéri, írják alá. Margit és az anyja számára ez a frász napja. A lidérces álmok valósággá váltak. Az irat levelezőlap nagyságú. A belügyminiszter tájékoztatja őket, hogy huszonnégy órán belül el kell hagyniuk Budapestet. Lakásukért cserébe egy szobát kapnak Eger környékén. A falu neve semmit sem jelentett számukra.

Kétezer embert szállítanak el a következő este teherautóval a fővárosból; köztük Gróf Eleket, egy ácsot, akinek egyetlen balszerencséje, hogy a vezetékneve: Gróf. A teherautók egy Újpesthez közeli vasútállomáshoz szállítják őket. A vonaton az ülőhelyeket lefoglalták számukra, fegyveres őrség felügyeli őket. A hőség nagyon nagy, és az 50 mérföldnyi út két napig tart (a vonatot nem engedték a fő vonalra). A helyi funkcionáriusokat minden állomáson előre figyelmeztették, és osztagaik kivonultak, hogy a vonaton szállított, remegő deportáltak csoportjait köpködjék és más módon inzultálják.

Rákosi Mátyás – szolgai módon követve Moszkva utasításait – terrorgépezetének csavarjait még jobban megszorítva, magasabb hőfokra hevítette az elnyomás „tűzhelyét”.

Az akciók titkosak voltak, de mindenki ismert valakit, akit az említettekhez hasonlóan ilyen sebbel-lobbal kiűztek családi tűzhelye mellől és otthonából. Mivel szolgált rá Déri Sári (Budapest egyik legjobban kedvelt fiatal színésznője) a deportálásra? Az volt-e az ok, hogy férje gróf volt, avagy az, hogy bátran helytelenítette bizonyos funkcionáriusok térhódítását? A fővárosból elüldözték, zaklatták; arra kényszerítették, hogy munkásnő, mosónő és konyhalány legyen. Végül az orvosi ellátás hiánya miatt halt meg.^[82]

És itt ül Rákosinak egy másik ellensége a Cornell Egyetemen, dr. George Devereux szobájában. Huszonnégy éves, Serényi grófnő leánya és a nagy földbirtokos Eszterházy Pál herceg unokahúga. Atyja a szlovákiai fasiszták ellen harcolt, mégis a Vörös Hadsereg ejtette foglyul 1945-ben.^[83]

Jelenleg ez a vonzó leány New Yorkban közgazdasági tanulmányokat folytat. Minden szavából árad a jólneveltség. „Birtokunkon a pincében rejtőztem. Ott egy másik lányon nemi erőszakot követtek el és valamennyiünket kifosztottak. Édesanyám csípőjébe lőttek és édesapámat Szibériába hurcolták. Egy hónappal ezelőtt halt meg a börtönben.”

„Szibériában?”

„Nem, 1949-ben visszahozták Magyarországra.”

Elmondja, hogyan költöztek 1945-ben Budapestre édesanyjával és bátyjával, és hogyan építették újjá romjaiból házukat; csak azért, hogy 1948-ban a kommunisták államosítását végignézni kényszerüljenek. Három másik családot szállásoltak be hozzájuk. Mivel az egyetemre nem vették fel, mint „osztályidegent”, gépírónőként dolgozott, majd 1951 áprilisában (végső megaláztatásként) deportálták őket.

Őt és grófnő édesanyját egy távoli faluba szállították és más osztályidegenekkel együtt egy parasztcsaládhoz telepítették be. Három éven át éltek abban a félelemben, hogy tovább deportálják őket keletre, az oroszokhoz. A grófnő végigszenvedte a frásznapok lidércnyomását. Sikítozott, amikor bárki megzörgette ajtajukat. 1952-ben menhelyre került. Ott is halt meg. Leányát pedig bebörtönözték, mint aki „veszélyt jelent a Népköztársaság számára”.

Ez a lány a börtön-táborban korábbi képviselőkkel, arisztokratákkal és vagyonuktól megfosztott iparmágnások feleségeivel találkozott. Az elfelejtett emberek teljes társadalmi keresztmetszete jelen volt.

E vizsgálószobán kívül 1957. április 18. New York. Tavasz van.

Bent hirtelen megjelenik az osztrák – magyar arisztokrácia porcelán-finomságú világa. Devereux e fiatal nő egyénisége mélységeinek feltárása során meglepődött azon, ahogyan az reagált az erotikus álmaival kapcsolatos rutinkérdéseire. A fiatal nő így felelt: „Személy szerint úgy képzelem, hogy ha valakinek sohasem volt semmilyen szexuális tapasztalata, nem lehetnek valódi erotikus álmai – legfeljebb a csókolózásról álmodik. Nekem ilyenfajta szexuális álmaim vannak.”

Devereux nem tud szóhoz jutni. Azt kutatja, hogy a legtöbb huszonnégy éves nőtől eltérően ennek a lánynak miért nem voltak szexuális tapasztalatai.

„Gyermekkoromban nagy hatással volt rám az az eszmény, hogy a házasságkötésig tilos a nemi élet” – fejti ki a nemes rosszallás hangnemében. „Ezenkívül 1951-től 1953-ig börtönben voltam, így nem voltam kitéve szexuális kísértéseknek.”

„Természetesen itt már nem vagyok többé börtönben” – folytatja a higgadt fiatal grófnő. „És mégsem teszem meg azt. Megőrzöm azt a házasságra. Ha nehéz időkben jó leány tudtam maradni, meg tudok maradni most is ilyennek.”

Alig érthető, hogy egy modern marxista állam úgy érzi, hogy halálosan félnie kell olyan „ellenségtől”, mint ez a fiatal nő. Ám mindent összevéve, ez talán nem is olyan érthetetlen.