8. PER ÉS TÉVEDÉS

1949 második felében Magyarország diktátora, Rákosi megrendezte leglátványosabb kirakatperét, valószínűleg a Kreml parancsára. Áldozata Rajk László volt, a rendőrállam „építésze”. Rákosinak valószínűleg jó oka volt arra, hogy irigykedjék rá és féljen tőle. Sztálin elhatározta, hogy a vasfüggöny mögötti minden országban tisztogatás keretében eltávolítja a helyi kommunista vezetőket, és azokat ülteti a helyükbe, akik – Rákosihoz hasonlóan – Moszkvában „teleltek”.

A hidegvérű kitervelést és sátáni végrehajtást illetően a Rajk-per még mindig egyedülállónak mondható. A Párt vezetőségében és egyszerű tagjaiban lélektani válságot idézett elő: Rajk barátai nehezen tudták elhinni, hogy ő ilyen gyalázatos bűncselekményeket követett el, mégis, amikor bíróság elé állt, mindazok elkövetését nyilvánosan beismerte.

Amikor a titkosrendőrség berontott otthonába hajnalok hajnalán és magukkal vitték 1949. május 30-án, éppen negyvenéves volt. 1909-ben született Erdélyben. Apja egy cipőüzletnek volt a tulajdonosa. 1932-ben kommunista agitáció miatt börtönbe került. A spanyol polgárháborúban harcolt és megsebesült. 1944-ben a magyar fasiszták internálták. A dachaui koncentrációs táborból való szabadulását igazoló dokumentum 1945. májusi dátumozású, ezért kifogástalannak tűnt. De két dolog volt a rovásán: nem volt zsidó, és – Rákositól eltérően – nem volt moszkvai emigráns. A Rákosit körülvevő „elittársaság” Rajkot megvetéssel kezelte.

Vele egyidejűleg feleségét, Júliát is börtönbe vetették. Kisfiukat elvették tőlük. Négy hónapig az asszony semmi mást nem hallott, mint a budapesti Központi Börtön őreinek lépkedését. Egyik éjjel egyszer csak zajt hallott a börtönudvaron, amelyet ünnepélyes csend követett. A csöndet rövid parancs törte meg: „Géza, szolgáltasson igazságot!”

Egy szék felborult.

Tompább hangokat lehetett hallani, majd egy nyers hang tudtul adta: „Meghalt.”^[55]

Ennek az intrikának a kerekei akkor lendültek mozgásba, amikor Jugoszlávia hivatalosan megszakította kapcsolatait a Szovjetunióval. Joszip Tito marsall arra törekedett, hogy létrehozzon egy balkáni államszövetséget, amely Moszkva befolyásától független. Ennek a tagjai Jugoszlávián kívül Bulgária, Magyarország és Románia lettek volna. Rákosi mélységes irigységet érzett Tito iránt: Rákosi presztízse, mint a Kommunista Internacionálé háború előtti „nagykutyájáé”, elhalványult, ugyanakkor Tito nevét, mint a háború alatti partizán parancsnokét világszerte ismerték. Amikor Tito 1947 végén Budapestre látogatott, Rákosi elkerülte a vele való találkozást: Moszkvába utazott. A továbbiakban úgy cselekedett, mint tipikus agent provocateur: titokban bátorította Tito Moszkva iránti el nem kötelezettségét, majd 1948 májusában Moszkvát támogató, rosszindulatú levelet küldött neki. A jugoszláv kommunisták metsző éllel utasították rendre Rákosit: tagadták a jogát, hogy beleavatkozzék Moszkvával folytatott vitájukba. Rákosi színpadiasan haragra gerjedt és Titót árulónak, bűnösnek és renegátnak nevezte. Négy évvel később megtámadta egyik beszédében. Ezt mondta: „Minden nap láthatjuk, hogyan nő a jugoszláv munkások nyomora, hogyan csökken az ország függetlensége, és hogyan válik az ország egyre inkább a háborús uszítók csatlósává és rabszolgájává.”

Rajk letartóztatása Rákosi részéről egyfajta bosszú volt. Nem megmondta előre a nagy Sztálin, hogy a harc erősödésével a megvert osztályellenség aktív hídfőt állít fel a Párton belül? Így kezdődött el Rákosi „titoizmus” elleni keresztes hadjárata ugyanabban az évben, 1948-ban. A gyanúsítottak ezreit tartóztatták le, deportálták, illetve végezték ki.

Rákosi feketelistáján Rajk volt az első.

Szász Béla, Rajk barátainak egyike leírja, hogyan kezdte felállítani Rákosi a színpadot. 1949. május 1-jén Rajkot nem a nagy katonai szemleasztalhoz ültette a katonai parádé alkalmával, hanem egy kis üdvözlő emelvényhez maga mellé, mintha megtisztelte volna. „Ez drámai kontraszt” – mondta Szász Béla. „Rákosi, a csúf zsidó törpe, és oldalán a csinos fiatal miniszter. Rákosira jellemző volt sok hűhót csapni áldozata körül, amikor az szabadságának utolsó napjait tölti.”

Természetesen mindez csupán álcázás; azért, hogy elrejtse valódi szándékát. Ez volt az ok, ami miatt 1948 augusztusában Rajkot külügyminiszterré nevezte ki, belügyminiszteri megbízása helyett. A kiszemelt áldozatot ilyen módon előléptette, éppen a „leleplezése” előtt, hogy alátámassza a leleplezés teljes váratlanságát.

Egyidejűleg részletes tervet dolgozott ki Tito rágalmazására is.

Egy jugoszláv egyetemi hallgatót Budapesten meggyilkoltak, és a rendőrség hírül adta, hogy a jugoszláv sajtóattasé, Zsivkov Boarov a gyilkos. A kínzás hatására a jugoszláv aláírt egy vallomást, a cél nyilvánvalóan az volt, hogy ezt a szerencsétlen diplomatát arra kényszerítsék, hogy belekeverje az ügybe magát Titót. Ezt a tervet azonban elejtették, annak javára, hogy Tito helyett titokban kiszemelték bűnbaknak a követet, majd – minthogy a követet visszahívták – utolsó változatként a követségi ügyvivőt.

Ez az ember a harmincöt éves Lazarus Brankov, a korábbi szerb ügyvéd, újságíró és partizán tiszt.^[56] Bevallja, hogy sok hosszas magánbeszélgetést folytatott Rajkkal a magánlakásán, illetve vadászatok során. Biztos, hogy Rajk lakásában a rendőrség szakértői lehallgatót rejtettek el, mivel ezeknek a beszélgetéseknek a szövegét később megmutatják Brankovnak.

Így vált ő a Rajk-per belső történetének koronatanújává. Mivel az 1956-os felkelés alatt külföldre menekült, hosszas tanúvallomása hozzáférhető az amerikai adattárakban. Ez bizonyítja a rendőrállam belső köreinek undorító szalagféreg-szemléletét.

Rákosi 1948 októberében adta ki a parancsot Brankov elrablására. Belgrád sohasem tiltakozott, mivel Rákosi a moszkvai újságokban azt a hamis jelentést tette közzé, hogy Brankov valójában „megszökött”. (Ezt a változatot széles körben elhitték Budapesten, még sok évvel később is.) A jugoszlávnak szűkös ávós cellájában csupán arra volt lehetősége, hogy egyenes testtartással leüljön. A kihallgatások egy évig elhúzódnak, egyre brutálisabbak és ördögibbek, mint az egymás után következő jelenetek egy Kafka-drámában. Az ÁVO sztártanúnak idomítja be: neki kell tanúsítania, hogy Tito személyesen üzent neki: Rajkkal együtt terveljék ki Rákosi, Gerő és Farkas meggyilkolását. Csak az ÁVO ébersége mentette meg a fiatal népi demokráciát ettől a véres gyászesettől.

Telnek a hónapok.

Brankov egész világa ez a szűk cella.

Fő kínzónak ebben az esetben Lombos Lajos ávós alezredest jelölték ki, aki a második világháború alatt úgy kerülte el a halált egy zsidó munkaszolgálatos zászlóaljban, hogy elmebetegséget színlelt. Most az egész emberiségen kívánt bosszút állni. Az ÁVO azt mondja Brankovnak, hogy bizonyítékaik vannak: ő adta a parancsot az egyetemi hallgató meggyilkolására a sajtóattasénak. Szembesítik az állítólagos „gyilkossal”. Boarov nem tud a szemébe nézni és visszavonja vallomását.

További vallatások következnek. A kínzás fokozódik. Az egyik idősebb civilruhás nyomozó tiszt ilyen módon tesz szemrehányást neki: „Mi hiszünk neked! Te nem biztattad fel Boarovot erre a gyilkosságra. De intelligens ember vagy. Tudatában kell lenned, hogy nem helyezhetünk egyszerűen szabadlábra – mindezek után.” És csaknem védekező hangnemben hozzátette: „Ezt az egész ügyet könnyen lezárhatjuk a te segítséged nélkül is. Van egy hasonmásod, és ő mindent meg fog tenni, amit kérünk tőle. Senki sem fog rájönni!”

Összecsapja kezét, mire a hasonmást bevezetik. A hasonlóság megdöbbentő, noha az ember talán némileg magasabb.

Brankov végül is megtörik és beleegyezik, hogy disszidensnek fogja vallani magát. Úgy rendelkeznek, hogy – az ő felügyeletük alatt – csatlakozzék más, valódi disszidensekhez; elviszik filmekre, előadásokra és sétákra is elkísérik. Azt akarják, hogy sokan lássák. Közben más „tanúkat” is felsorakoztatnak. Szász Bélától, aki Rajkot egyetemi hallgató korából ismeri, de a háborús éveket Argentínában töltötte, azt követelik, hogy vallja azt: ő „imperialista ügynök”, akit Magyarországra 1946-ban hazaküldtek, és ő zsarolta meg Rajkot, „akiről tudta, hogy Horthy rendőrségének spiclije”, és így érte el, hogy Rajk titkos dokumentumokat szolgáltasson ki az angoloknak.

Mindez merő kitalálás, de a Rajk elleni ügy fokozatosan összeáll. A kérdés most már csak az, hogyan tudják rávenni Rajkot, hogy együttműködjék az ÁVO-val?

Amikor Lazarus Brankovot visszaviszik az Adrássy út 60.-ba, azt mondják neki: bizonyítékaik vannak, hogy Tito milyen terveket szőtt, és letartóztatták magát Rajkot is, a főbűnöst. Azt állítják, hogy Rajk és Pálffy tábornok mindent bevallott. „Semmi hasznod nem származik abból, ha tagadod, hogy bűnös vagy.” Megmutatják, mi a tartalma a Rajk által aláírt vallomásnak. Azt kérdezik tőle, milyen szerepet játszott Révai József és Révai sógora, Szántó Zoltán, amíg belgrádi magyar követ volt.

Ennek az intrikának kavargó örvényei egyre bonyolultabbá válnak. Tito szerepe egyre növekszik. Dr. Szőnyi Tibor, Szalai András, Korondy Béla és a Rádió főnöke, Justus Pál már mindnyájan be vannak vonva az ügybe. Brankov nehéz fogolynak bizonyul, ezért bekötik a szemét és átszállítják a budai Varázs utcába, ahol az ÁVO-nak három különleges villája található.

Itt a cellájában bokáig jéghideg, sós víz van, hogy elvegye kedvét a fogolynak a szűk priccsen való alvástól. Néhány nap múlva Brankov már szédül a kimerültségtől, de még mindig nem hajlandó aláírni a terhelő dokumentumokat.

„Miért vágod magad alatt a fát?” – mondják a hangok. „Mindenki más már vallott. A te tagadásodat nem fogják elhinni a bíróságon, hiszen Rajk és a többiek már mindent bevallottak.”

Egyetlen vágya: aludni szeretne. Semmi más nem tűnik kívánatosabbnak számára. De amikor jönnek, hogy aláírassák vele a dokumentumokat, valami oknál fogva, amit magának sem tud megmagyarázni, mindig csak ezt hajtogatja: nem, nem.

Az ÁVH főnöke, Péter Gábor tábornok és helyettese, Szűcs Miklós ezredes mindig jelen vannak. Ők szembesítik Rajkkal, aki hidegvérrel beismeri a legfantasztikusabb vádakat. Brankov megdöbbenve néz: „Benne voltam a Rákosi meggyilkolására irányuló összeesküvésben” – mondja Rajk. „Amikor a jugoszláv tisztviselőkkel találkoztam a vonaton, megbeszéltük a részleteket.”

Kétségek és pánikus köd borítja be Brankov fáradt agyát.

„Bármit is mondjon” – vágja vissza magára találva –, „ez az első alkalom, hogy hallok erről.”

Így telnek a hetek egymás után. Nagyon lefogy, de úgy tűnik, többé a verések nem ártanak neki.

Megdöbben, amikor megtudja, hogy ezeknek a kínvallatásoknak irányítója Theodor Bjelkin szovjet altábornagy, akinek a valódi neve valószínűleg V. S. Abakumov. Ő Berija első számú helyettese. Hányszor táncolt Bjelkin feleségével, amikor az altábornagy a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban teljesített szolgálatot. Most az orosz NKVD tábornok itt áll szemtől-szembe vele, gyér vöröses hajával, nagy pocakjával és egymásnak ütődő lábaival. Ezüstös kék színű Sztálin-tunikát visel.

Gyakran gúnyolódik, rángatja a vállát és nevetőgörcsbe tör ki, magyar utánzója, Szűcs ezredes vele összhangban szolgai módon kuncog.

Az egész olyan, mint egy lidérces álom. Az egyik kérdés alkalmával Brankov azon kapja magát, hogy hallucinál: Bjelkin kövér, sápadt arca olyan, mint egyre növekvő oroszlánfogazat, Bjelkinnek oroszlánfarka van, amely verdes és csapkod, és az így keletkező porfelhő közepén egy liliputi figurát lát: ez ő maga, Lazarus Brankov. Talán már kezelték is gondolkodást torzító idegmérgekkel, elővételezvén a közelgő nyilvános pert.

De mikor lesz a tárgyalás? Nyilvánvaló, hogy hamarosan.

Minden tanúnak be kell tanulnia a szerepét. Csak akkor engedik őket aludni, amikor már szóról-szóra tudják, amit mondaniuk kell. Az idegmérgek adagjait változtatják: nyilván értékelik, hogy mennyi fog előnyösen hatni, amikor a nagy nap elérkezik. (A Mindszenty-per alatt 1949-ben dr. Weil Emil ügyködött az idegmérgekkel, de ő nyilván sokoldalú tehetséggel megáldott ember, mert áthelyezték Magyarország követeként az USA-ba, és a Rajk-per alatt az idegmérgek adagolását Bálint István, a betegesen elhízott orvos irányítja.)

Az egyik nap Brankov szökést kísérel meg. Ettől kezdve még rosszabbul bánnak vele, de amikor legközelebb fürdeni viszik, üzenetet vés körmével a falba. Tudja ugyanis, hogy Rajk, Pálffy és Justus mind tudnak franciául. Ezért azt vési franciául a falba: „A peren csak az igazat mondjátok!”

A tárgyalás előzetes „főpróbái” megkezdődnek. Egyik alkalommal Brankov bátran ellenáll; felfedi, hogy az egész eljárás hamis vádon alapul. Abban a hitben teszi ezt, hogy végre ez már az igazi tárgyalás. De ez csak újabb „főpróba”, noha a bíróság elnöke, dr. Jankó Péter és az ügyvédek is mind jelen vannak, hogy utoljára elpróbálják a színjátékot.

Időnként tiszta, idegmérgektől mentes pillanataikban a többi rabok is az ellenállás jeleit mutatják. Egy alkalommal túlságosan erős az idegméreg-adag, és Rajk, valamint Brankov szajkózni kezdik előre elkészített válaszaikat, de nem a megfelelő kérdésekre. Ez olyan összevissza beszédet eredményez, ami kevésbé mesterkélt körülmények között mulatságos lenne. Csak Pálffy tábornok nem tesz kísérletet az ellenállásra, csak zokog, amikor Justus olykor ripacskodik, mint egy ócska színész: olyan gyalázatosan mondja szerepét, hogy még a legostobább néző is láthatja: be kellett tanulnia a mondókáját. „Igen, én vagyok a magyar Trockij” – dicsekszik.

Mindez ködösen jelenik meg Brankov értelmében. Képtelen megkülönböztetni az arcokat. Az idegmérgek hatására kábult, hasonlóan ahhoz, ahogy a fogorvos injekciója után érzi magát az ember. Amikor azt állítják, hogy ő adott utasítást Boarov sajtóattasénak a gyilkosságra, homályosan veszélyt érez és megpróbál tiltakozni, de visszazuhan az érzelmi közöny súlytalansági állapotába, mielőtt megszólalna.

„Nem, ez nem igaz” – hallja önmagát suttogni, de képtelen folytatni.

Rajknak hosszú és bonyolult részt kell elmondania, és Brankov úgy találja, hogy nem tudja követni. Értelme felmondja a szolgálatot. Elveszíti teljesen a tájékozódási érzékét. Amikor ügyvédje – egy korábbi szovjet partizán – vádolni kezdi, Brankov megpróbálja támadni az ügyvédet, illetve válaszolni akar, de mire feláll, elfelejti; visszazuhan a székre, mialatt az őrök elhallgattatják.

Rajk ilyen módon nem teszi kirakatba magát. Kijelenti: „Nincs szükségünk kegyelemre!” Ez a szövegrészlet örvénylik Brankov fejében, egy hajótörés után ködben bolyongó hajóhoz hasonlóan. Egyik alkalommal előre megírt szöveget kell felolvasniuk a „perről” tudósító Rádió számára. Egy másik napon Rajk odasúgja a mellette ülő Justusnak: „A vallomásom nem volt igaz!”

Brankov kíváncsian várja, hogy fog majd Rajk viselkedni, amikor megkezdődik az igazi tárgyalás. Azon a napon el fogja kezdeni tiltakozását ez ellen a színjáték ellen.

De hirtelen mindennek véget vet az a körülmény, hogy egy rabszállító járműn a Központi Börtönbe szállítják. Az utolsó „főpróba” maga a per volt, anélkül, hogy Brankov ennek a tudatára ébredt volna. Még arra is képtelen visszaemlékezni, hogy milyen ítéletet kapott.

„Mikor született?” – hangzik a bíróság elnökének a kérdése.

Rajk válasza: „1909. március 8-án…”

A per megkezdődött. 1949. szeptember 16-a volt, és a Népbíróság (a vasfüggöny mögötti államoknak ez az „áporodott szagú, ing-ujjra vetkőzött” kínzó testülete a Vasas Szakszervezet budapesti székházában, a márványhallban rendezte meg a pert. A nyolc vádlott egyvonalban ült egymás mellett, köztük egyenruhás őrök.

Az államügyész, dr. Alapi Gyula, felolvasta a vádiratot.

„Nemcsak Rajk és társai ülnek ma itt a vádlottak padján” – kezdte –, „hanem itt ülnek külföldi pénzelőik, a belgrádi és a washingtoni imperialista vezetők is.”

A piros kötélkorlát mögött helyet foglaló közönség: a háromszáz kétkezi munkás és a pártfunkcionáriusok hada felmorajlott. A világsajtó tudósítói elkezdték a jegyzetelést. Jelen volt Serge Karsky a Le Monde-tól, L. Erdős a France Soir-tól, Michael Burns a The Times-tól, Joseph Kingsbury Smith az International News Service-től (New York), Richard Clark az United Press-től, Stephen Wise a párizsi kiadású New York Herald Tribune-től, és aki mellette ült Wilfred Burchett a Daily Express-től. Ez volt tehát a per taktikai célja!

„Ennek a pernek különleges vonása” – jelentette ki Alapi –, „hogy valójában nem Rajk László és társai ülnek a vádlottak padján, hanem Tito és bűnszövetkezete.”

Alapi beszédében Andrej Visinszkijnek, Sztálin főügyészének mondatai visszhangzottak, de felfedezhetők voltak Kádár János tigrisszelídítéssel kapcsolatos, meg nem alkuvó nézetének nyomai is: „A veszett kutyák ellen csak egy biztos védelem van: agyon kell lőni azokat!” – mennydörögte.

A vádlottak egytől-egyig töredelmesen bevallották vétkeiket. Rajk, Pálffy, a külföldi diplomata, a rendőrezredes, a Rádió igazgatóhelyettese – mind azt vallotta, hogy Titónak és a nyugati imperialistáknak az ügynöke, és azt kérték, hogy a bíróság a Rákosi, Farkas és Gerő ellen szőtt gyilkos összeesküvést vegye figyelembe ellenük.

Rajk azt állította, hogy a kommunista ifjúsági mozgalomhoz kizárólag Horthy rendőrségének utasítására csatlakozott. Később ezt fejtegette: „Spanyolországba kettős küldetéssel mentem. Meg kellett tudnom, hogy kik azok az emberek, akik a Rákosi-zászlóaljban harcolnak, és csökkentenem kellett a zászlóalj harci hatékonyságát belső politikai bomlasztással… Hozzátehetem mindehhez, hogy a Rákosi-zászlóaljon belül trockista propagandát fejtettem ki.”

És ez így folytatódott a továbbiak során is. Rajk azt vallotta, hogy francia közvetítéssel titokban találkozott jugoszláv diplomatákkal 1939-ben, majd a Deuxicme Bureau tisztjeivel, azután egy Gestapo-őrnaggyal („akinek a nevére nem tudok visszaemlékezni”). Ez a náci felolvasta neki a jugoszláv kollaboránsok listáját, és ezekre a nevekre Rajk vissza tudott emlékezni. Valamennyien – úgy hozta a sors – Tito marsall legközelebbi köréhez tartoztak.

Két évvel ezelőtt – vallotta Rajk – kapcsolatba lépett Tito kémszolgálatával, amikor meglátogatta Abbáziát, a Jugoszláviához tartozó nyaralóhelyet.

„Itt ébredtem tudatára első ízben annak, hogy nemcsak Rankovic”, a későbbi jugoszláv belügyminiszter „és azok a jugoszlávok, akik Spanyolországban voltak, vallottak trockista nézeteket és kémkedtek az amerikaiaknak, hanem maga Tito is, Jugoszlávia miniszterelnöke amerikai kém!”

A bíróság elnöke a papírjaiba tekintett: „És mennyire sikerültek mindezek a tervek?” – kérdezte.

Rajk monoton hangon válaszolt: „Kudarcot vallottak, mert az 1948-as kormányátalakítás eltávolította azokat az embereket, akik bármilyen úton beszivárogtak a kormányba, az állami szervekbe, a hadseregbe – mindenüvé. A katolikus reakciósoknak Mindszenty vezetésével kifejtett propagandamunkája (amelyhez Tito is nagy reményeket fűzött) eredménytelen maradt, mert népi demokráciánk kormánya a legfontosabb eszközt kiragadta kezükből az egyházi iskolák államosításával. Ez megsemmisítő csapás volt az egész tervre!”

Rajk majdnem szóról-szóra tudta a leckéjét.

Csak egyszer követett el hibát. Miután az elnök kicsikarta Pálffyból azt a vallomást, hogy egykor zsidó neve volt (Österreich-er), Rajk felé fordult. Rajk ingerülten beismerte: „Nagyapám Szászországban született, az ő neve Reich.”

De hozzátette: „Ezzel kapcsolatban hadd tegyem teljesen világossá, hogy egy csepp zsidó vér sincs bennem!”

Szinte komikus volt látni, hogy Rajk, aki álmos hangon bevallotta a rá nézve sokkal veszélyesebb dolgokat, szembeszállt ezzel a veszélytelen gúnyolódással.

A többi vádlottak közül senki sem fejtett ki semmifajta ellenállást.

Dr. Szőnyi Tibor az utolsó szó jogán ezt mondta: „Tito és klikkje! Velünk és bűntársaikkal folytatott tárgyalásaik során egyre jobban levették magukról az álarcot és nyíltan beszéltek arról, hogy meg akarják dönteni népi demokráciánkat. Meg kellett volna állítani őket, rövid úton, bele nem keveredve a bűneikbe. Tisztelt Népbíróság, én is felajánlottam szolgálataimat ezekhez a bűnös tervekhez. És az én bűneim nem kevésbé iszonyatosak, ha azokkal hasonlítom össze, amiket a vészt hozó Tito-bandának főbűnösei elkövettek.”

Szalai András kereken kijelentette: „A Bíróságtól szigorú ítéletre számítok.”

Pálffy tábornok sírva mondta: „Nemcsak magamnak teszek szemrehányást, hanem a Tito-klikknek, – és főnökeiknek, az amerikai imperialistáknak is!”

Korondy Béla sem kevésbé szánalomra méltó: „Az én feladatom lett volna letartóztatni a kormányt és meggyilkolni Rákosit, Farkast és Gerőt. Kérem a Bíróságot, vegye figyelembe ezt, amikor ítélkezik felettem.”

Amikor Rajkra került a sor, beismerte, hogy Tito eszköze volt. „Azé a Titóé, aki Hitler nyomdokába lépett és követte Hitler balkáni és kelet-európai politikáját.” Majd nyelt egyet és folytatta: „Ezért egyetértek a tisztelt államügyész legtöbb megállapításával.”

Dr. Alapinak leesett az álla. A legtöbbel? Micsoda gáncsoskodás! De Rajk már visszatért a rá kiosztott beletörődő szerepbe:

„És ez az oka annak, hogy már most, előzetesen kijelentem: a bíróság ítéletét igazságosnak fogom tekinteni.”^[57]

Néhány héttel később egyik éjjel – 1949. október 15-én – Brankov, Rajk jugoszláv vádlott társa, aki ébren feküdt az ágyában a Központi Börtönben, kiabálást hallott a börtönudvar felől.

Fokozatosan kitisztult előtte, hogy egy tömegkivégzés előkészületei történnek. A dulakodás elnyomására az őrök a teherautók motorjait kezdték járatni és bádoglemezeket ütögettek.

„Géza – szolgáltasson igazságot!”

Olyan zajt lehetett hallani, mint amikor egy szék felborul. Lépések hallatszottak a celláján kívül. Ütötték-verték a zárkák ajtaját, és a hangok ismétlődtek.

Hirtelen kinyílt a zárkájának ajtaja. Két kar ragadta meg hátulról, és lecipelték a börtönudvarra. A téglafaltól néhány méterre Brankov dermedten látta, hogy akasztófák állnak, és mindegyiken emberi holttest. Pillanatnyilag nem volt benne idegméreg, mindent látott, miközben az egyik akasztófa elé cipelték. Ezalatt a néhány másodperc alatt lélekben végigszenvedte az akasztást.

Akkor egy tiszt kirohant az udvarra és így kiabált: „Álljatok meg! Őt ne! Vigyétek vissza a cellába!”

Így maradt életben Lazarus Brankov. És amikor a felkelés elkezdődik, amikor a népharag a funkcionáriusok ellen fordul, ott lesz a felkelők között.

Néhány héttel később Rajk fiatal özvegye, Júlia olvashatja a hivatalos Kék Könyvet a perről. Amikor olvassa férje első válaszát, szomorkás mosoly jelenik meg szemében és csinos, szögletes arcán. Rajk László végül is legyőzte a rendszert. Az erőszak, az idegmérgek és beidomító próbaperek ellenére első szavaival jelt hagyott az utókor számára.

„Mikor született?” – kérdezte a bíró.

És Rajk ezt válaszolta: „1909. március 8-án”.

De ez nem volt igaz. Amikor született, május 8-a volt. Hogyan tudna bárki is ilyen hibát véteni, ha nem az a szándéka, hogy rejtett üzenetet hagyjon a külvilág számára, hogy semmi sem úgy történt, ahogy a látszat mutatta?