43. MAJD ÚJRA TALÁLKOZUNK

Ilyen körülmények között a Nagy Imre-kormány ellenállási akarata meggyengült. Az oroszok látszólag lehetetlent vittek végbe: megállították egy 10 milliós, haragos, teljes lendületben lévő nép országos méretű felkelését, pusztán azáltal, hogy eltűntek a láthatárról; míg egykori helytartóikat és a polgári politikusokat megnyugtatta és egyben meg is tévesztette az a hit, hogy a forradalmak minden évszázaddal egyre könnyebben kezelhetővé válnak. Mialatt a dühös utcai harcosok bosszankodtak, a rendszer zsoldosai begyűjtötték a szabadságharcosok fegyvereit és lőszereit, a rádió-berendezéseket és a tüzérséget, amiket azok súlyos véráldozattal szereztek meg kínzóiktól. Az ÁVH maradványai pedig zárt ajtók mögött ismét gyülekeztek, miközben a saját érdekükben felállított védőőrizet biztosította őket. A Kremlnek most kell megírnia az utolsó felvonást: a forradalom vezetőségét semlegesíteni kell, mialatt blöffjeik segítségével elérik, hogy a külvilág passzív maradjon.

November 3-án már több ezer szovjet tank van Magyarországon, mialatt a nép azt hiszi, hogy győzött. Míg az utca a győzelmet ünnepli, egy teljesen gépesített gyalogos és tüzér hadsereg szállta meg Magyarország vidéki helységeit. Mint mindig, most is kizárólag a felkelők sajtója írja meg az igazságot. Reggel nyolc órakor Zsolt repülőezredes, Nádor ezredes helyettese telefonál azoknak az egykori második világháborús tiszteknek, akik a főhadiszálláson tartott konferencián öt nappal korábban jelen voltak. Ezt mondja: „Az oroszok körülvették a repülőtereket. Mindenki, aki jelen volt azon az értekezleten, a legjobban azt teszi, ha menekül, amíg tud!”^[966] Két órával később a Rádió bemond egy teljesen hamis közleményt: az ENSZ 16 tagú csoportja földet ért a Ferihegyi repülőtéren és útban van a főváros felé.^[967]

Az éj folyamán az oroszok visszatértek Győrbe. Nem találkoznak ellenállással, mivel Szigethy Attila így rendelkezett.^[968] A város tele van nyugati újságírókkal és diplomata-családokkal, akik megpróbálnak távozni az országból. Köztük asszonyok és gyerekek is vannak, meg egy Svéd Vöröskeresztes kocsioszlop és olyan újságírók, mint Anthony Terry a Sunday Timestól. Déltájban 60 szovjet tank csörtet a városon keresztül. Alberto Cavallari jegyezni kezdi fehérre festett számaikat: 802, 803, 808 – aztán feladja.

Amikor ő és sofőrje délután öt órakor ismét Bécs felé halad; a főútvonal teljesen tiszta. Az előző éjjel érkezett tankok elmentek a hóval borított síkságon keresztül. A Daily Mailtől Noel Barber átjutott a határon, takarókba és véres kötszerekbe bugyolálva. Sefton Delmer vezette a Borgwardot és egy magyar lányt is magukkal vittek. Az autó szélvédője szét volt lőve. Jeffrey Blythnak azt mondták, hogy nekirontanak a határnak. Noel Barber úgy tudott keresztüljutni a határon, hogy egy paraszt megmutatta az utat a határon keresztül és ezért cserébe odaadta neki azt a bébi-ruhákkal teli bőröndöt, amit a Harrodsnál vásárolt azon a napon, amikor Magyarországra küldték. Mivel Barber nem tér vissza, Blyth is megindul a Ford Taunusán, de autója megreked a tegnapi hóban és nemzetiszínű karszalagos magyar katonáknak kell autóját kisegíteni a hóból. Egy felszántott csík és szögesdrót jelzi a határt. A magyar lány mögöttük a biztonságban letérdel és megcsókolja Ausztria földjét. Aztán megfordul és megcsókolja a sárfoltos, jéggel fedett angol zászlót a Taunuson.

Két órával később a kimerült Jeffrey Blyth megérkezett Bécsbe. Amíg egy közlekedési lámpára várakozott, a lába véletlenül rácsúszott a gázpedálra, Egy villamos nekiütközött kocsija elejének, összetörve lámpáját, lökhárítóját. Blythnak azt kellett bizonygatnia, hogy egy T-54-es szovjet tank csapódott neki, nehezen tudta elfogadni, hogy egy bécsi villamossal került bajba, mindaz után, amin keresztül ment.

A moszkvai polgárok most azt olvassák a szovjet újságokból, hogy lincselnek Budapesten és légi úton nyugatról fegyveresek érkeznek.^[969] A Pravda szalagcíme ezt ordítja: „ZÁRJÁTOK EL A REAKCIÓ ÚTJÁT MAGYARORSZÁGON!” Az Izvesztyija átveszi ugyanezt a hangnemet. „Chip” Bohlennak úgy tűnik: a Kreml „ellenforradalmárnak” jellemzi a Nagy-kormányt.^[970] Minden jel arra vall, hogy Hruscsov eldöntötte: erőt alkalmaz, ha szükséges. Bohlen kéri az Amerikai Külügyminisztériumot, vegye fel közvetlenül Moszkvával a kapcsolatot. Ez a lépés esetleg még most is érne valamit. De Foster Dulles kórházban van, a távirat Eisenhowerhez kerül, és nem jön rá válasz.

Bohlen észrevételei szerint az újságok nem utalnak a „vegyes bizottsági” tárgyalásokra. Ez erősíti azt a benyomását, hogy azok a tárgyalások csak trükköt jelentenek. Ezt táviratozza Washingtonnak: „Lehetséges, hogy a vegyes bizottsági tárgyalásokat Moszkva fel fogja használni a Biztonsági Tanács vitájában, abban a reményben, hogy elébe vág a Biztonsági Tanács akciójának, annak érdekében, hogy zavarossá tegye az ügyet.”^[971]

Mintha Budapestből csúfot űzne ez a szombat. Budapest napfényes és télies. A hangulat is kiváló: mindenki elmegy dolgozni. Az egyik újságíró a HÉV-en Csepelre utazik, elsétál a híres acélgyárba. A kapun még olvasható korábbi neve: „Rákosi Mátyás Művek”, de a kommunista falragaszok és a Lenin-képek eltűntek a falakról: eltüntették a hétfői váltásra készülő mérnökök. Az irányítást a Munkástanács végzi; a feje egy volt kommunista mérnök. A Móricz Zsigmond körtéren szétszedték a barikádokat. A küzdelem hulladékát, az üres tölténydobozokat, tárakat összeszedve halomba rakják, és a munkások megjavítják a villamos vonalakat.

A fiatal gyerekek az utcán elemükben vannak. Az egyik üzlet ablakában három bábura Rákosi, Gerő és Apró nevét írták. A Sztálin térnek új neve van: Csizma tér. Az egyik kedvenc pesti mondás: „Világ proletárjai, egyesüljetek, de ne hármas, vagy annál nagyobb csoportokba!” Bálint József professzor és kollégái készülnek a hétfőre: a tantermek kitakarítva, a táblák letörölve.^[972] Az Egyetemista Milíciát (amely több ezer, fegyverviselési engedéllyel rendelkező egyetemistából áll) hazaküldik ezen a napon, pihenni. Egyébként az egyetemista zászlóaljakhoz kijelölt katonatisztek is eltűnnek éppen ezen a napon.^[973]

A főváros most oázis egy olyan országban, amely az elmúlt hét során lassanként a világ egyik katonailag leginkább megszállt országává vált. Bálint József alig néz fel, amint néhány egyetemista és kolléga bejön a terembe. Valaki megjegyzi, hogy Kispesten újra látott szovjet tankokat, de az optimisták mindenre találnak magyarázatot.

Kevésbé vidám a reggeli forradalmár újság, a Magyar Ifjúság szalagcíme: „TILTAKOZUNK AZ ÚJ SZOVJET CSAPATOK BEVONULÁSA ELLEN!” Obersovszky Igazság című újságja tömören megkérdezi a Külügyminisztérium Forradalmi Bizottságától: igaz-e, hogy Magyarország gyűlölt ENSZ-megbízottja, Kós Péter azonos Lev Konduktorov szovjet mérnökkel. A Forradalmi Bizottság elismeri, hogy a Külügyminisztérium hamis papírokkal látta el.

Megjelent a Párt új lapja is, a Népszabadság. A főszerkesztő Haraszti Sándor. Reális értékelést adott a Párt céljairól, és állást foglalt a semlegesség, a szovjet csapatok kivonulása mellett. Haraszti azt is fontosnak tartotta, hogy Kádár új pártja „alulról szerveződjön a munkásokból, parasztokból, egyetemistákból, és ne felülről, mint a régi rendszerben”. Kende Péter^[974] és Gimes Miklós nem kedvelte ezt az újságot. Egy új, független baloldali hetilapot akartak kiadni, ezért elmentek Nagy Imréhez és erre engedélyt kértek. A Parlamentben hallották, hogy valaki azt mondta: Kádár eltűnt. Kende eltűnődött, nem lett-e orgyilkosság áldozata, ami nem lett volna lehetetlen, hiszen Kádár is Rákosi-korszak egyik maradványa volt.

Az amerikai követségből nézve ez a délelőtti kép komor volt. Délben már Tom Wailes asztalán van egy felmérés, amely 15 gépesített és 4 gyalogos hadosztályra becsülte a szovjet erőket. Megvakarta fejét, ceruzát és papírt vett elő, majd jelentést fogalmazott az Amerikai Külügyminisztériumnak:

„Nem világos, hogy a Szovjet mire akarja felhasználni ezeket a felhalmozott erőket, de az a sejtésem, hogy miután elrendeződtek, ultimátumot adnak a magyar kormánynak, feltehetően, hogy kezdjenek tárgyalásokat Magyarországnak a Varsói Szerződésben való további részvételéről és a kormány összetételéről. Nagyobb probléma a magyar kormánynak szembenézni a nem kívánt eshetőséggel, hogy a felkelt nép talán nem fogja követni [és a ’nem’ szó alá volt húzva]. Ez mészárláshoz vezethet.”^[975]

Ezeket a táviratokat kétkedéssel fogadták Washingtonban. A Külügyminisztérium azt kérdezte, hogy mi az alapja az ő értékeléseinek.^[976] „Ezek a jelentések a magyar hivatalos forrásokat tükrözik-e, vagy mást? Azonosítottak-e egységeket és a jelentések teljes egységeket jelentenek-e, vagy csupán azok töredékeit?” Hozzátették, hogy aznap a Biztonsági Tanácsban olyan határozati javaslatot terjesztenek elő, amely a szovjet csapatok kivonulását követeli. De azért figyelmeztették Wailes-t: ma nem várható szavazás. (Az amerikai követ nem volt tájékoztatva, hogy éppen ez az amerikai politika célja.)

Nagy Imre új kormánya (a kisgazda, szociáldemokrata és parasztpárti miniszterekkel együtt) kora délelőtt összeült. Nagy az utolsó simításokat végezte a nevezetes kormányon. Ez már a harmadik „nemzeti egység kormánya” volt az utóbbi öt nap során. Rajta kívül csak Losonczy és Maléter kommunista a kormányban. A külügyi és a honvédelmi tárcán kívül nincs miniszteri tárca kommunista kézben. Nagy kinevez néhány új államminisztert, köztük három szociáldemokratát: Kéthlyt, Kelement és Fischer Józsefet; a Petőfi Párt (a korábbi Nemzeti Parasztpárt) nyomására Nagy még egy államminiszteri pozíciót jelöl ki részükre a pártvezető Farkas Ferenc mellé, amit a jogász Bibó István tölt be.

Kádár János neve is szerepelt a listán. Nagy nyilván rosszindulatú hírnek minősítette, hogy átállt az oroszokhoz. A szintén eltűnt Münnichről mindent lehetségesnek tartott. Nagy elbocsátotta a belügyminiszteri posztról Horváth Imrével, Janzával, Lukáccsal, Kossával és számos más miniszterrel együtt. Ebben a vértelen tisztogatásban Nagy ugyancsak elbocsátotta a három siránkozó minisztert, akik korábban berontottak irodájába egyik délután és bejelentették lemondásukat: Nagynét, Czottnert és Csergőt.^[977]

A negyvenegy éves osztrák kommunista Franz Philipp elküldte ezt a kormánylistát megbízójának, a keletnémet ADN hírügynökségnek. Amikor néhány órával később nyilvánosságra hozták, kihúzták belőle egy nevet: Kádár nevét. Nyilvánvaló, hogy Kelet-Berlinben tudtak valamit, amit Budapest nem tudott.

A reggel folyamán Andropov, a szovjet követ meglátogatta Nagy Imrét. Nagy további információkat kért a szovjet csapatmozgásokról. Andropov azt válaszolta, hogy kormánya elfogadta a közös bizottsággal kapcsolatos javaslatot, a katonai tárgyalások megkezdődhetnek.

Délelőtt tíz óra körül bevonult a szovjet küldöttség, melyet a köpcös, kövér, keskeny ajkú, fáradt szemű, pisze orrú Malinyin tábornok vezetett. Sztyepanov altábornagy és Serbanyin vezérőrnagy kísérte. A légkör barátságos volt.^[978] Nagy bemutatta őket Maléternek, Erdei Ferencnek és Kovács tábornoknak, a vezérkari főnöknek. Nagy szobájából az egész csoport átment az előszobán keresztül Erdei szobájába, ahol aztán a konferencia lefolyt. Erdei az előszobában mentegetőzve azt kérte, ha valaki elég jól tud oroszul, tolmácsoljon. Kovács tábornok, a vezérkari főnök többet tudott oroszul, mint ő, de ő sem eleget. Az újságíró Molnár Miklós felesége, aki Heltainak dolgozott, előrelépett: ő húsz évet töltött a Szovjetunióban, és egy közismert moszkovitának a lánya.

Az oroszok átadtak egy 10 oldalas dokumentumot, amely az orosz kivonulás feltételeit tartalmazta. Molnárné segítségével Kovács tábornok nyersfordítást gépelt erről. Molnár Miklós, aki feleségére az előszobában várakozott, most ezt mondja: „Azt a következtetést vontam le, hogy az oroszok akkor őszintén akarták a kivonulást.”

Később Maléter átment Heltai szobájába. Vidám volt. Kisebb nézeteltérése volt az oroszokkal, akik ünnepélyes búcsúztatást akartak és a harcok során megsérült emlékműveik helyreállítását követelték. „Feltételezem, hogy Moszkva áll e követelések mögött” – spekulált Maléter. „Hadd reménykedjenek tábornokaik, itt nyomást gyakorolva lebeszélhetjük erről őket.”^[979]

A Parlament másik részében érdekes kis jelenet játszódott le. Két repülőtiszt jött Losonczyhoz. Az újságíró Erdős Péter felesége, Erzsi (aki Losonczy titkárnője volt) kísérte őket Losonczyhoz. Egy idő után kijöttek és rövid ideig Erzsi szobájában beszélgetést folytattak Erdőssel. Az volt a küldetésük, hogy Losonczyt rábeszéljék: menjen Szolnokra (hogy miért, nem közölték). Hogy üres kézzel ne térjenek vissza, burkoltan utaltak rá, hogy talán Erdős elmenne helyette (ennek okát sem közölték). „Önnek Szolnokon csak néhány órát kellene eltöltenie, aztán jöhetne vissza Budapestre.”

Erdős megkérdezte tőlük: „Gondoskodnának-e a visszaszállításomról?”

Titokzatosan válaszoltak: „Higgye el nekünk, holnap már visszajön.”

De ezalatt a felesége bement Losonczyhoz, és amikor visszatért, félreérthetetlenül jelezte a férjének: „Ne beszélj velük tovább!”^[980]

Délután 1 óra 30 perckor a Budapesti Rádió bejelentette az új nemzeti kormány megalakulását. Bibó István éppen a Tudományos Akadémián volt egy konferencián, amikor valaki a fülébe súgta: „államminiszter lettél”. Ha Bibó azt hitte, hogy küldenek érte egy kormányzati autót, csalódnia kellett. Hazament budai lakásába és várt. Senki sem telefonált neki. Az igazság az volt, hogy Nagy és cimborái kormányoztak és nem kívántak tanácskozni olyan emberekkel, akik nevét csak a „kirakatba” tették.

Bibó negyvenöt éves volt; magas, nyakigláb értelmiségi, angolul, franciául és németül beszélő ember. Hajlott orra és magas, akadémikus homloka volt. Jó humorérzékkel rendelkezett és erre szüksége is volt. Nem volt még egy napig sem államminiszter, mégis öt évre bebörtönözték, mint Nagy Imre bűntársát, akivel sohasem volt szerencséje találkozni.

A katonai megbeszélések első fordulója délután két óra körül ért véget. Malinyin tábornok szívélyesen meghívta a magyar tiszteket: legyenek a vendégei aznap este. „Tökölön majd újra találkozunk” – mondta.

Király tábornok megkérdezte Malétert: „Hogyan állnak a dolgok?”

„A legnagyobb rendben” – felelte Maléter kommentár nélkül.

Később Király Kovács tábornoknak is feltette ugyanezt a kérdést. A vezérkari főnök optimista volt: „Sikeresen fejeződtek be a megbeszélések. De a szállítás folyamatosságának érdekében szakaszosan fognak távozni, közben a mi helyőrségünk biztosít majd számukra élelmet és üzemanyagot. Mivel nem készültek fel téli szállításra, türelmesnek kell lennünk. A csapatok nem vonulhatnak ki január 15-e előtt. Mi decemberi távozási időponthoz ragaszkodunk.”^[981]

Hivatalos közleményt adtak ki az esti lapoknak: „A Magyar és Szovjet Hadsereg-parancsnokság Egyesített Bizottsága ülést tartott. Mindkét fél kifejtette álláspontját a szovjet hadsereg kivonulásának részleteiről. Az Egyesített Bizottság megegyezett abban, hogy tanulmányozza a dokumentumokat és este tíz órakor újra találkozik. A szovjet küldöttség ígéretet tett, hogy addig nem érkezik több csapatokat szállító vonat Magyarország határára.”^[982] Ezt a közleményt a Rádió is bemondta délután 3 óra 15 perc körül.

Az amerikai követséget egy megbízható forrás kevéssel délután öt óra előtt tájékoztatta, hogy Kovács tábornok közölte: a szovjet fél hozzájárult a szovjet csapatok kivonulásához egész Magyarország területéről. Ezt a forrást megerősítette egy fiatal tiszt is, aki szintén jelen volt az ülésen, aki hozzátette, az esti tököli találkozón az ütemezést és más részleteket fogják megtárgyalni.^[983] Mindazonáltal nem csak ezt tudta meg Tom Wailes. Ezen a délután táviratot küldött Washingtonba: „Magas rangú, megbízható katonatiszt közölte, hogy jelenleg egy hadsereg és két hadtest tartózkodik Magyarországon (kb. 4500 tank), és még több jön.”^[984]

Az inváziós hadsereg tagjainak nem volt tudomása arról, hogy hol vannak, és miért. Győrött azt mondták az oroszul tudó magyaroknak, hogy 400 mérföld utat tettek meg. Mások azt magyarázták, hogy Magyarországot megvédeni jöttek az amerikaiak ellen. Ismét mások úgy tudták, hogy fasisztákkal fognak harcolni. A hivatalos Rádió most elszórt híreket közöl, hogy a szovjet csapatok a városokat körbezárják: a délelőtt folyamán páncélozott és gépesített gyalogság lépte át a határt Beregsurányhoz közel. Egy gépesített egység megközelítette Békéscsabát délnyugatról és egy másik Szarvast délről. A debreceni pályaudvart elfoglalták. Délután 1 óra 25 perckor a felkelők Miskolci Rádiója figyelmeztetett: „Szovjet erők közelednek Vásárosnaményból Debrecen felé.” Később a Miskolci Rádió megint jelentkezett: „Tankok közelednek… Az utcákon csak szovjet csapatok. Nyíregyházát bekerítették.”

Mindezt nehezen lehetett összeegyeztetni a „szovjet kivonulással”. A délután folyamán az osztrák újságkiadó, Fritz Molden Pogány Géza újságíró kíséretében meglátogatta a Parlamentet.^[985] Győrön hajtottak keresztül gammaglobulin-vakcinát hozva, amire Miskolcon volt szükség gyermekbénulásos járvány kitörése miatt. Letették a vakcinát a Duna Szálló hűtőjébe és rohantak elújságolni Nagy Imrének azt a tankösszevonást, aminek Sopron és Győr között tanúi voltak. „Nem vagyok katona, 60 tankot számláltunk össze, de sokkal többen lehettek. Egy tucat a határ felé ment, és a többi Budapest felé. Komáromnál láttunk tömegesen a hídon át jönni tankokat Csehszlovákia felől.”

Jöttek a telefonhívások özönnel. Erdős Péter, aki Nagy Imre titkárságán dolgozott, sejtette, hogy leszámolás következik. Boldizsár Iván főszerkesztő elment mellette a folyosón, megragadta a karját és így viccelődött: „Úgy gondolom, nyitok egy Gallup Intézetet. Lenne-e az első igazgatója?”

De Erdős félretolta Boldizsár karját. „Majd később megbeszéljük – a börtönben.”^[986]

Nagy Imre korábban utasította Vásárhelyit, sajtókonferencián ismertesse a tárgyalások sikerességét. De most már megbánta intézkedését, mert rossz hír érkezett. Az MTI közölte, hogy a Kínai Kommunista Párt újságja, a Jen Min Jih Pao egy vezércikket közölt „Éljen a szocialista országok nagy egysége!” címmel, amely a moszkvai vonalat dicsőítette és hangsúlyozta, hogy szükség van a Varsói Szerződésre. Nem szabad engedni, hogy bárki is éket verjen a Szovjetunió és a többi szocialista ország közé.

Nagy rosszat sejtett. A még Budapesten tartózkodó újságírók megérkeztek már a sajtókonferenciára. Tildyt és Losonczyt kérte, hogy képviseljék őt. Tom Wailes este hat órakor Washingtonba küldött táviratában ezt írta: „Tildy ügyesen kitért a kérdések megválaszolása elől és bizonytalan volt.” Nem akarja megmondani, mennyi szovjet csapat van az országban. „Pontos számadataink vannak, de nem akarjuk őket nyilvánosságra hozni.”

A Holland Rádió riportere azonnal megkérdi: „Nyitva van-e az osztrák-magyar határ?” Tildy elismeri: „Pillanatnyilag nem ismerjük a pontos helyzetet az osztrák-magyar határ egész vonala mentén.” A BBC riportere kérdése: „Milyen eredménnyel jártak az oroszokkal való tárgyalások?” Tildy válasza kitérő: „Az orosz-magyar tárgyalások még csak most kezdődtek és este folytatódnak. Ezért még nem szolgálhatunk a részletekkel.” Losonczy válasza optimistább. „Bízunk az esti további eredményekben. Enyhülés észlelhető a helyzetben.” Tildy hozzáteszi: „Az imént kaptam egy jelentést: a szovjet katonai küldöttség megígérte, hogy több szovjet csapatokat szállító vonat nem jön át a magyar határon.”

Húsz percre Tildy eltávozik, Losonczy egyedül marad az újságírókkal. Amikor Tildy visszatér, a válaszai sokkal nyersebbek. Az egyik újságíró megkérdezi: „Mi volt Moszkva válasza Nagy Imre csütörtöki kérdésére a legújabban érkezett szovjet csapatok kivonásáról?” Tildy válaszolt: „A szovjet válasz nem volt kielégítő. A kormány az első naptól kezdve követelte a szovjet csapatok kivonását. Ezzel minden jogi, illetve politikai alapja itt-tartózkodásuknak megszűnt. Számtalan jegyzékben követeltük kivonulásukat, de sohasem kaptunk kielégítő választ.”

John MacCormac ezt a kommentárt küldte a New York Times-nak: „Tildy válaszai megerősítették azt a széles körű meggyőződést, hogy az oroszok a tőlük megszokott módon húzzák a tárgyalásokat a csapatok kivonásáról, hogy időt nyerjenek a megszálló erők erősítésére.”^[987]

Az egyik újságíró megkérdezte, „Megérkezett-e az ENSZ-küldöttség Budapestre?” Losonczy válaszolt: „Legjobb tudomásom szerint reggel Prágából megérkeztek.” Arra a kérdésre: lehetséges-e, hogy a szovjet csapatok a magyar lakossággal vagy a katonai erőkkel összecsapnak, Tildy különös módon fogalmazott választ adott: „Csapataink parancsot kaptak, hogy tartózkodjanak mindenféle ellenségeskedéstől.” Az Observertől Léderer Lajos tovább faggatta. ,,A szovjet kormány tájékoztatta-e előzetesen a magyar kormányt az újabb csapatok érkezéséről és tudatták-e az erősítés célját?” Tildy kikerülte a választ: „Jó kérdés!” Mondókáját együttérző mormogás közepette fejezte be: „Az egész kormány nevében kijelentem, a történtek ellenére baráti kapcsolatokra törekszünk a Szovjetunióval, de csakis Magyarország függetlenségének elismerése alapján.”

Ezt követően Losonczy – egyike az utolsó kommunistáknak Nagy kormányában – néhány szót szólt arról a problémáról, hogy keretek között kell tartani a győztes felkelést. „Véleményem szerint az ellenforradalmi erők pillanatnyilag teljes aktivitásban vannak az országban. A kormány egyhangúan kijelenti, hogy az elmúlt 12 év eredményeiből nem ad fel semmit: nem semmisítjük meg a földreformot; a gyárak államosítását és a hasonló intézkedéseket… A kormány egyhangúlag kijelenti, hogy semmi szín alatt nem engedi visszaállítani a kapitalizmust Magyarországon.”

Kovács tábornoknak a Parlamentben látogatója volt: Dennis David, az angol légügyi attasé. Kovács komor volt. Azt mondta, reméli a követség tájékoztatja Nyugatot az igazságról. Amikor David azt válaszolta, hogy a követségnek saját vonala van Londonhoz, a tábornok kérte, hogy adja át a külföldi horthysta emigráns politikusoknak a jóindulatú figyelmeztetését: „Maradjanak Magyarországon kívül!” Majd cáfolta a Moszkvai Rádiónak azt az állítását, hogy a külföldi horthysta politikusok szervezték meg a felkelést. „Az egyszerűen kialakult, és én is csak ott álltam az események sodrában, éppen úgy, mint annyi más ember.”

Kovács feljegyzéseket kezdett készíteni, amikor a légügyi attasé bizalmasan közölte, hogy látott szovjet erőket érkezni. A Ferihegyi repülőteret tömve látta tankokkal, ágyúkkal, teherautókkal és szovjet katonákkal. Titokban tett egy autóutat Tökölre, a Csepel-szigeten lévő szovjet sugárhajtású bombázók bázisára. Tanúja volt napi száz légi szállításnak, amelyek során csapatokat raktak ki. Kovács megerősítette: „Értesüléseink szerint, nyolc, esetleg kilenc páncélos szovjet hadosztály van Magyarországon, és további gyalogsági egységek érkeznek állandóan Ukrajnából és más szomszédos országokból. Ez nem sok jót ígér.” Majd folytatta: „Kormányunkban vannak optimisták, akik azt gondolják, hogy mindez csak azt szolgálja, hogy ma este az erő helyzetéből tárgyalhassanak velünk. Én kétlem, de Nagy bízik az oroszokban. Azt hiszi, őszinték.”

Az attasé felhívta a figyelmet: „Az oroszok nagyon fájlalják a vereségüket. Az a tény, hogy a felkelők között minden társadalmi rétegből származó férfiak és nők voltak jelen, csak bonyolította a helyzetet.”

Amikor Kovács kikísérte vendégét, ezt mormogta: „Este minden jóra fordulhat. Ha így lesz, szeretnénk együttműködni a Nyugattal.” Lehunyta szemét és méltósággal így fejezte be: „De ha nem, kérem, intézkedjen, hogy a Nyugat küldjön nekünk kötszereket.”

Kétségtelen volt, hogy a Kreml ígéreteiben bízva Nagy és a Nemzetőrség parancsnokai kockázatot vállaltak, de már késő volt ahhoz, hogy irányt változtassanak. Ezen a szombaton Király parancsot adott minden magyar tank részére, hogy térjenek vissza a laktanyába és szereljenek le télre.^[988] Ő és Kopácsi közösen aláírt felhívást adtak ki a fegyverek és a lőszer beszolgáltatására, amit széles körben terjesztettek. Szilágyi József, Nagy titkárságának főnöke, rádiószózattal fordult az anyákhoz: ne engedjék, hogy gyermekeik továbbra is fegyvert viseljenek. „Rendnek kell lennie.”

Bizonyos közlemények rossz utóízt hagytak maguk után, mintha nem lettek volna teljesen valódiak. A Szolnoki Forradalmi Tanács a helyi lakosokat felszólította, hogy hagyják abba az ÁVH-sok utáni vadászatot, mert „a környéki ÁVH-sokat már letartoztatták”. A Budapesti Rádió közölte: „Az ÁVH tagjai tömegesen jelentkeznek az ügyészségen, kérve letartóztatásukat. A XIII. kerületből és Angyalföldről szombaton korán reggel 30 ÁVH-s jelentkezett.”

A Dudás által a különböző vidéki egyetemista bizottságokhoz küldött személyek megtudták, hogy a megbízhatatlan katonai egységeknél bizonyos szabotázs tapasztalható. Például az egyik, általa Sopronba küldött újságíró megtudta egy helybeli katonától, hogy fegyvereik a nap folyamán, titokzatos módon harcképtelenné váltak.^[989]

Más városokban, például Pécsett, furcsa dolgok történtek. Este hét óra körül a helyi vasútállomás könyvelője bizalmas értesüléssel jött a pécsi biokémikus Csikor professzorhoz, aki a helyi Forradalmi Bizottság vezetője volt. „Egy rádiórendszer köti össze a különböző vasútállomásokat. Ezeken keresztül Csap az imént közölte, hogy vonattal is érkeznek oroszok Magyarországra. Tizennégy, tankokkal megrakott tehervonatot számoltak meg.”^[990] Ekkor a forradalmi erők lecsaptak a MÁV úgynevezett „Forradalmi Tanácsára”. Az arcok ismerősnek tűntek. A főnök azt mondta, hogy nem szolgálhat újabb hírekkel, A biokémikus nekitámadt: „De maguknak kétirányú rádióösszeköttetésük van!” A főnök azt dadogta, hogy az csak nagyon kis készülék. A felkelők félrelökték. A készülék betöltötte az egyik falat két rádiókezelővel, amelyből áradt a hír az újabb Romániából tehervonattal érkező szovjet erősítésről.

Ugyanebben az időben, Moszkvában állami fogadás volt a szír elnök tiszteletére. Először a szovjet vezetők tartózkodóak. Hruscsov néhány napja hiányzik, és Moszkva tele van különböző híresztelésekkel. De nagy hűhót csapnak és Hruscsov megjelenik Malenkov társaságában. Azonnal körülveszik őket az elnökségi tagok. Bohlen fülel, de folytatja csevegését a norvég követtel. Hruscsov hozzájuk lép és oroszul elkiáltja magát: „Izraelről akarok beszélni magával.”^[991]

Bohlen nyugodt hangon felel: „Én Magyarországról akarok beszélni Önnel, de mivel Ön kezdte előbb, mondja.”

A szovjet vezető dühösen morog: „Nem tudom, hogyan képes nekem megmagyarázni, hogy az Ön kormánya helyesli Izrael akcióját.”

Bohlen finoman azzal vág vissza, hogy a Kremlnek új hírszerzőkre kell szert tennie, ha ezt állítják az USA magatartásáról. Így folytatja: „Most Magyarországról! Tegnap este Bulganyin azt mondta nekem, hogy Önök tárgyalásokat fognak folytatni Magyarországgal, és mégis óriási szovjet beáramló csapaterősítésről jövő jelentéseket hallunk. Hogyan egyeztetheti össze ezt a két dolgot?”

Hruscsov nem hajlandó vitába szállni: „Azt hiszem, a NATO annak örülne, ha feloszlana a Varsói Szerződés.”

Bohlen ezt a kérdést teszi fel Hruscsovnak: „Mi a Szovjetunió szándéka Nagy Imrének azzal a bejelentésével kapcsolatban, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és kéri a szovjet csapatok kivonulását Magyarországról?” Először Hruscsov a szabvány szovjet szólammal felel: „Megkezdődtek a tárgyalások Magyarországgal. A dolgok hamarosan egyenesben lesznek.”

Bohlen figyelmét nem kerüli el Hruscsov hangneme. Ismét előhozza Hruscsovnak, hogy szemmel láthatóan még mindig jönnek újabb és újabb csapatok Magyarországra. Erre hirtelen előbukkan az igazi Hruscsov: „Elég csapatunk van Magyarországon. Ha mégsem, akkor újabb és újabb csapatokat küldünk oda, annyit, amennyi szükséges.” És hozzáteszi: „Ez nem vicc!”

Este nyolc órakor, még mindig az orosz vezető nyelvezetének a hatása alatt, a követségről ezt táviratozta Washingtonba: „Az egyetlen erény, amit Hruscsovban látok: az ő brutális nyíltsága.”^[992]

9000 km-rel távolabb, Washingtonban az óra délután három órát mutatott. Összeült a Biztonsági Tanács, és Henry Cabot Lodge előterjesztette határozati javaslatát: „A Szovjet katonai erővel elnyomja a magyar népnek a saját jogai biztosításáért folytatott erőfeszítéseit”, ezért javasolja, hogy a tagállamok küldjenek segítséget Magyarországnak. A határozati javaslat nem hivatkozott sem Nagy Imrének az ENSZ-hez intézett kérésére, sem arra, hogy Magyarország hivatalosan semlegesnek nyilvánította magát.

Forró hőfokú vita kezdődött. A jugoszláv küldött úgy érvelt, hogy mivel a Szovjetunió és Magyarország pillanatnyilag tárgyalásokat folytatnak egymással, a Biztonsági Tanács napolja el a határozatot, amíg a dolgok kialakulnak. A hitetlenkedő nyugati képviselők hallják, hogy Lodge támogatja ezt az érvelést; ők nem osztják az ő önelégült szemléletét. Ausztrália képviselője, Walker csípős kommentárt fűz hozzá: „Sajnos, a világnak volt néhány tapasztalata a ’tárgyalások’ lefolyásáról, ami néha olyan országban folyik, ahol a Szovjetunió katonai fölényt ért el.” Anglia részéről Sir Person Dixon azonnali szavazást javasolt.

Különféle küldöttségek a magyar küldött felé fordultak. Szabó János megerősítette: „Megelégedetten tájékoztatnom kell a Biztonsági Tanácsot, hogy a következő ígéretes információt kaptam a mai napon Magyarországról: a magyar és a szovjet fegyveres erők vezetői ma délben ülést tartottak, és mindkét fél előadta véleményét a szovjet csapatok kivonulásnak technikai részleteiről. Megegyeztek, hogy mindkét fél tanulmányozza a másik javaslatait, és budapesti idő szerint este tíz órakor ismét találkoznak.”

Budapestre ráborult az est. Ebben a sötétségben egymással szembenálló kijelentések hangzottak el a zavarban lévő nép számára. Farkas Ferenc a Rádióban este 9 óra 19 perckor a pártok közötti küzdelemre utalt, majd segélykéréssel fordult a vörös Kínához, Jugoszláviához és Lengyelországhoz. Ezen azonban már túlhaladtak az események, amik ezekben az országokban lezajlottak. Zapotocky cseh elnök az ellenforradalomról szóló szenvedélyes rádióbeszédében magyar „fasiszta fehér terrorról” szónokolt, „amely a munkások ellen irányul”. „Most visszatérnek Magyarországra a reakciós elemek, háborús bűnösök, arisztokraták, fasiszták és más nyugati emigránsok, akik a szovjet hadsereg közeledtekor vagy később elfutottak a népharag elől… „ A szerencsétlen Csehszlovákia fordulata csak később fog bekövetkezni.

Bibó István, Farkas párttársa otthonában elmélkedett Magyarország jövőjéről. Később ezt mondta: „Nekem abban az időben az volt a benyomásom, hogy Moszkva még mindig ingadozik, és Eisenhower egy erőteljes diplomáciai lépéssel elérhetne valamit.”^[993] Írógépéhez ült, írt egy kérelmet az amerikai elnökhöz és zsebre vágta.

Az este folyamán Donáth beszélni akart Nagy Imrével, és azt tapasztalta, hogy Nagy a román követségről érkezett vendégekkel tárgyal. Egy ideig kint várakozott, utána feladta. Később azt sejtette, hogy ez a küldöttség csak azért jött, hogy Nagy Imrét feltartsa, hogy ne legyen ideje a fontos államügyekre.^[994] Az épület többi része egy túlzsúfolt szállodához hasonlított: borotválatlan funkcionáriusok aludtak a székeken, asztalokon. Donáth itt látta Kádár feleségét és a fiatal pártvezért, Hollós Ervint is. Mindenki, akinek volt oka a félelemre, a Palamentben aludt ezen az éjjelen. Vásárhelyinek tiszta volt a lelkiismerete és hazament.

Még mindig két óra volt hátra a tököli konferencia előtt. Maléter elment a Kilián laktanyába vacsorázni és meghívta a Nemzetőrség parancsnokait is. Büszkén körbemutatta a tárgyalásokról készített jegyzőkönyvet, a laktanya parancsnok Csiba látta benne azt a kifejezett szovjet ígéretet, hogy a szovjet kivonulás 1957. január 15-ig befejeződik.^[995] Maléternek láthatóan tetszett, hogy részese ezeknek a történelmi tárgyalásoknak. Amikor Háy Gyula, az író felhívta, vidámnak hangzott és azt mondta, hogy a tárgyalások jól haladnak. Kérte Háyt, hogy az Írószövetség vesse latba befolyását a lincselés megszűnése érdekében.^[996] Amikor valaki felvetette Maléternek, hogy az oroszok talán kelepcét állítanak, nem vette komolyan a figyelmeztetést: „Ki tudja? Ez nem lenne az első eset a történelemben, és biztosan nem ez az első eset az orosz történelemben.”

Csiba százados megkérdezte Malétert: „Tegyük fel, hogy az oroszok letartóztatják Önt – mi van akkor?”

Maléter ezt felelte: „Nem tételezek fel ilyet a szovjet tisztekről, mert ők a tárgyalás során tisztességesen viselkedtek. De ha valami váratlan dolog történik, legyen résen!”

Aztán elhagyta Pobedáján a laktanyát.

A Parlamentben csatlakozott még hozzá Erdei, Szűcs és Kovács, valamint több fiatal tiszt. Nagy Imre ezt mondta nekik: „Minden félórában várok jelentést.” Majd embereihez fordult és megkérdezte, hogy volt-e valami válasz az ENSZ részéről. A válasz tagadó volt.

Dr. Gogolák Lajos negyvenhét éves történész november 3-án késő este a Corvin köz felől kiabálást hallott: „Jönnek az oroszok!” Kifutott a lakásából. Valaki ezt kiáltotta neki: „Most kaptam a telefonértesítést, hogy az oroszok megtámadták a várost!” De ez vaklárma volt.^[997]

Néhány órája volt még az embereknek, hogy felmérjék a helyzetet. A felkelés látszólag győzött, de a győzők nem azok voltak már, akik 11 nappal korábban elkezdték. Nem az egyetemisták és az értelmiségiek, és nem is a munkások, akik a következő napon kivették derekasan részüket a harcokból. Úgy tűnt, hogy a győzők az a jobboldal, amely Mindszenty József bíboros körül gyorsan konszolidálódott. A prímás aznap este ezt telefonálta Jaszovszky Józsefnek, korábbi támogatójának San Franciscóba: „Ebben a városban és máshol is Magyarországon az élet csendes és nyugodt. Segítségre, szabadságra és élelemre van szükségünk!” Ezt követően Mindszenty rádiószózatot intézett az egész nemzethez. Magyarország ezeréves történelméről beszélt, majd így szólt: „Én pártokon kívül és – pártokon felül vagyok és maradok. Ebből a tisztemből figyelmeztetek minden magyart, hogy a gyönyörűséges egység októberi napjai után ne adjanak helyt pártviszályoknak és széthúzásoknak. Mert az országnak sok mindenre van most szüksége, de minél kevesebb pártra és pártvezérre.”

A zsidó íróknak és a Háy Gyulához hasonló kommunistáknak a Párt volt a mindenük. Rettegve gondoltak arra, hogy milyen véres borzalmak várnak rájuk. Így rettegett Aczél Tamás, a Sztálin-díjas író, aki Mindszenty rádiószózatát reakciósnak, őt magát pedig ostoba, középkori, sötét alaknak nevezte. Attól félt, hogy Mindszenty az ő civódásukat a maga céljaira használja fel. „Az a tömeggyilkos, idióta Rákosi csinált belőle mártírt!” Méray Tibor „feudális, korlátolt, ostoba homoszexuálisnak” minősítette, és attól félt, hogy az ő hatására a munkások eltolódnak a szélsőjobb irányába.^[998]

Este tíz óra körül Király tábornok körtelefont adott le a Honvédelmi Minisztériumban. Tudott a szovjet csapatmozgásokról, egy nagy térkép volt előtte. Felkereste Kopácsit a Rendőr-főkapitányságon. Kiterítette az inváziós térképet Kopácsi asztalán.^[999] Innen telefonált Szilágyi Józsefnek a K-vonalon. „Az Öregúr látta az inváziós térképet?”

„Igen, Ő még mindig csodákban reménykedik. Mindig csak a tárgyalásokat emlegeti.”

„Mi van Maléterrel?”

„Megérkezett Tökölre és már kétszer jelentkezett.”

„Talán bekövetkezik az a csoda, amire az Öregúr számít!”

A piros K-vonal állandóan csengett. Kopácsi a térképet nézte. Az oroszok körülzárták a fővárost.

Éjjel tizenegy órakor fiatal nemzetőr egyetemisták a Deák téri Nemzetőrségre behoztak egy szovjet tisztet, a várost körülzáró szovjet páncélosok parancsnokainak egyikét, miután megállították az utcán a jeepjét.^[1000] A szovjet tiszt uralkodott az idegein: „Mi csak azért foglalunk el állást Budapest körül, hogy biztosítsák a szovjet cégek alkalmazottainak békés elszállítását.” Barátságos, fesztelen modora megnyugtatta az egyetemistákat, és a végén együtt ittak és koccintottak: „Magyarország jövőjére!”

Mindennek ellenére Kopácsi telefonon Nagy Imrét óvatosságra intette. Nagy zavart volt: „Azonnal vigye a tisztet a szovjet követségre. Maléter Tökölön, a Szovjet Főparancsnokságon van ebben a pillanatban, és a tárgyalások jól haladnak. Valójában a fontos dolgokban már megegyeztünk.”

Amikor Budapesten éjfél volt, New Yorkban még csak este hat óra. A Biztonsági Tanács ülése folytatódott. A küldöttek vizsgálólag néztek a szovjet küldöttre. Sir Pierson Dixon vontatottan ezt mondta: „Úgy gondolom, valóban meg kell hallgatnunk őt.” A szovjet küldött röviden megerősítette, hogy a tárgyalások folyamatban vannak. Foster Dullestől kapott utasításai értelmében Lodge nem bocsátotta szavazásra a határozati javaslatot, amikor az elnök úgy határozott, hogy berekeszti ezt az ülést, mivel este nyolc órakor összeül a közgyűlés más ügyben.^[1001] A határozat viharos tiltakozást váltott ki a küldöttekből, köztük Ausztrália, Franciaország és Anglia képviselőiből. Mindazonáltal Cabot Lodge úgy döntött, hogy napolják el az ülést hétfő reggelre.

A Biztonsági Tanács ülését este 6 óra 55 perckor rekesztették be. Ezt követően Lodge-t éles támadások érték. A Life magazin a szerkesztőségi cikkében megtámadta őt. Lodge bizalmasan azzal védekezett, hogy nem ismerte a magyarországi helyzetet, különben is Dulles utasításai szerint járt el.^[1002]

Az amerikai követségen Dallam ezredes, a katonai attasé magához kérette Katona Gézát a második emeleti hivatalába. „Szükségem van egy tolmácsra. Telefonálni szeretnék a Honvédelmi Minisztériumba”.

Dallamnak volt egy jó kapcsolata: a légierő egyik ezredese. A magyar ezredes azt mondta, hogy Budapest délkeleti részén voltak szovjet csapatmozgások, de a helyzet különben nyugodtnak tűnik. A telefonbeszélgetés után a két amerikait meglepte a dermedt csend, amit már napok óta nem lehetett tapasztalni a fővárosban. Szinte hátborzongatónak hatott.

Túlságosan is csend volt, főleg Nagy Imre telefonján. Maléter egy órával korábban telefonált utoljára. Nagy Imre nyugtalan volt és kérette titkárát, Szilágyi Józsefet, hogy telefonálja meg a Nemzetőrségnek: állítsák helyre az összeköttetést Tököllel. Ugyanakkor Király és Kopácsi egy páncélozott autót küldött kompon Csepelre Maléterért, azzal a paranccsal, hogy a kompátkelést válassza és ne a Csepel-szigetre vezető hidat.

„A kompon vagyok” – jött a rádióhívás. Azután: „A szigeten vagyok. Látom Tököl fényeit.

Most vagyok a Főhadiszállásuknál.”

Majd megint csend lett. Király telefonált Nagynak. Nagy Imre Maléter és Kovács visszaérkezéséig Királyra és Kopácsira bízta a funkcióikat. Király lefeküdt egy karosszékbe, Kopácsi íróasztalához ült és álomra hajtotta fejét, de nem tudott aludni.

Közben megszólalt Tito lelkiismerete. A budapesti jugoszláv követségről felhívták Nagy Imre titkárságát és közölték, hogy Belgrád óhaja az, hogy Nagy Imre és barátai azonnal meneküljenek a jugoszláv követségre.^[1003]

Közben a Conti utcában nyomdába került a Népszava vasárnapi száma, ezzel a szalagcímmel: „HÉTFŐRE NAPOLTÁK EL A BIZTONSÁGI TANÁCS ÜLÉSÉT A MAGYAR-SZOVJET TÁRGYALÁSOK MIATT.” Ez a kiadás sohasem került az újságárusokhoz. Az amerikai követségen Katona megágyazott. Hordozható Philips rádióján a középhullámú műsort akarta hallgatni, de elaludt. Egyszer csak azt álmodta, hogy ágyúdörgést hall a távolból. Aztán felébredt, rápillantott órájára; majdnem 5 óra 30 perc volt. Rádióját a Kossuth Rádió hullámhosszára állította. Nagy hangját hallotta: „Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke! Ma hajnalban…”

Maléter tábornok a Parlamenttől – ahol felvette a többi küldöttet –, a fővárostól mintegy 25 km-rel délre fekvő tököli szovjet bázisra az utat 1 óra alatt tette meg. Amikor a Pobjedája a Szovjet Főparancsnoksághoz ért, egy szakasz szovjet katona fegyverrel tisztelgett. Maléter kísérőtisztjeinek egyike, Szabó Zsigmond hadnagy azt állította, hogy a megbeszélések este 9 óra 45 perckor kezdődtek. A szovjet tárgyalófelek már reggeltől ott tartózkodtak. Malinyin még mindig szívélyes és együttműködő volt. Maléter és társai – Erdei, Kovács tábornok és Szűcs ezredes – segédtisztjeiket az előszobában hagyták.^[1004]

Maléter sofőrje még mindig iszogatott a vendéglátóiktól kapott vodkából, illetve sörből, amikor egyenruhás oroszok rontottak be mellette a helyiségbe. A csoport vezetője Iván Szerov tábornok volt, a Szovjet Biztonsági Rendőrség főnöke, aki nem viselt rangjelzést. Egy parancsot kiáltott oroszul, a konferencia-terem ajtaja kinyílt, és fegyverek szegeződtek a magyar küldöttségre. „Uraim, Önök a Szovjet Hadsereg foglyai” – jelentette be Szerov.

Maléter elsápadt. Hideg tekintettel lassan felállt és oroszul ezt mondta: „Szóval így állunk.”

Malinyin tábornok, a szovjet küldöttség feje úgy tett, mintha megdöbbent volna, mint Maléter. Szerov félrevonta és valamit a fülébe súgott. Malinyin vállat vont és küldöttségével együtt távozott. A magyarokat átvitték egy másik terembe és egy bizonyos ideig fegyveres őrizet alatt tartották. Majd valamennyi idő elteltével kivitték őket egyesével egy kivilágított udvarra.

Maléter rövid, éles géppisztolysorozatokat hallott, aminek befejeződéseként becsapódott az ajtó. Maléter megmerevedett és várta, hogy megnyíljon még egyszer az ajtó, ami számára fordulat lenne.