16. FÉRFI NEMEZKALAPBAN

Van valami félreismerhetetlen hetvenkedés a volt miniszterelnök járásában. Nagy Imre kilép kis villájából, ahol 1945 óta él. Nemezkalapja kackiás szögben megbillen, és van valami csillogás a szemében.

1955. április. Kései tavasz. Az új rendszer visszatért teljesen a régi terrorpolitikához. Új jégkorszak borul az országra. De Nagy Imre tudja, hogy az emberek mögötte állnak. Amikor az állambiztonsági rendőrség elkezdi visszaszerezni elveszett hatáskörét, az ország a nagy elkeseredésében őrá tekint. Számára szokatlan érzés a nép által ennyire óhajtott politikusnak lenni, és ez kárpótolja azért a haragért, amit amiatt érez, hogy szeretett Pártja elvetette.

Kezdetben egyedül szenved, ül az íróasztalánál és tűnődik, mivel hónapokon át azok az újságírók sem merik meglátogatni, akik később a „pretoriánus gárdáját” alkotják. Zeneszerető ember, Kodály és az Operaház tagjai korábban gyakran felkeresték (az Opera közel áll Nagy Imre szívéhez), de az Orsó utcára most halotti csend borul. Aczél Tamás az első azok közül, akik a volt miniszterelnököt meglátogatják. Májusban van Nagy Imrénél először; ezután rendszeresen jön. „Szörnyű volt számára a magányosság. Teljesen elszigetelt lélek volt” – mondja később Aczél interjúvolóinak.^[212]

Most tesz-vesz a kertjében, vagy előveszi unokáinak azzal a Zeiss kamerával készült fényképeit, amit Willi Picktől, Kelet-Németország elnökétől Kelet-Berlinben tett látogatása során kapott, és vár a Központi Bizottság hívó szavára.

Az új rendszere első heteiben Rákosi és Gerő összehívta az Írószövetség főbb tagjait: Déryt, Aczélt, Molnárt és a többieket. A cél ezeknek a kommunista értelmiségieknek a megnyerése. Ez a törekvés kudarcot vallott. A megbeszélés délután négy órától éjfél utánig tartott. A rebellis írók botránnyal fenyegetőztek, ha Rákosi folytatja Nagy politikájának felszámolását.

Aczél így méltatlankodott: „Régi párttag vagyok. Ezért nyitom ki a számat.”

Amikor Aczél az országszerte tapasztalható nyugtalanságról beszélt, amit Nagy Imre elbocsátása okozott, Gerő hangsúllyal a hangjában megkérdezte: „Akkor hát Ön nem ért egyet a márciusi határozattal?”

Aczél így vágott vissza: „Mint párttag alávetem magam a határozatnak, de nem értek egyet vele.”

Rákosi haragosan gúnyolódott: „Ha abban reménykednek, hogy Rajkot valaha is rehabilitálni fogják, akkor ezt felejtsék el! Ő bűnös volt!” Szónoklatát a szokásos anekdotákkal fűszerezte, de túl arrogáns volt és nem adott semmi alapot arra, hogy az írók reménykedjenek.

Nem véletlen, hogy a bátor emberek, akik most Nagy Imre körül csoportosultak, az újságírók voltak, és nem ezek az értelmiségiek. Ilyen ember volt maga Losonczy Géza, az egykori politikai fogoly, akinek humor nélküli arcvonásait még jobban megkeményítette az a rendíthetetlen elhatározása, hogy a maga útját járja, továbbá olyan újságírók, mint Haraszti, akit akkortájt engedtek ki a börtönből, azután Fazekas György, Vásárhelyi és Benjámin.

E körön kívül, a nép között is a rendszer hajlíthatatlan ellenfelei sokasodtak. Ezek között volt például az a huszonhét éves, traktorállomáson dolgozó mérnök, akit Nagy új kurzusa arra csábított, hogy gombkészítő üzleti vállalkozásba kezdjen (a gomb volt a szocialista tervgazdálkodás egyik áldozata). „Minden tőkémet abba fektettem” – emlékezik vissza látható keserűséggel. „Számomra nagy volt a veszteség, amikor Nagy Imrét eltávolították a miniszterelnökségről.”^[213]

Egy másik személy egy közgazdász egyetemi hallgató, akinek az apját a Gestapo likvidálta. Ő maga tizennégy éves kora óta kommunista.^[214] Minden percben nagy örömét lelte ebben. („Aki kommunista, részese egy nagy összesküvésnek” – öntötte gondolati formába akkori érzéseit a kikérdezők számára Oxfordban 1957-ben.) De kiábrándult ebből.

„Nézzük Magyarországot. Ki volt az ellenség? Rákosi és bandája számára mi voltunk azok, a magyar nép. Azt hitték, hogy a magyarok születésüknél fogva fasiszták. Ez volt a zsidó kommunistáknak, a moszkvai csoportnak a beállítottsága. A magyar nép iránt nem éreztek semmi mást, csak megvetést.”

Rákosi deportáltatta azt a fiatal lányt, akibe ez a fiatalember 1951-ben mélységesen beleszeretett. Magát a fiatalembert „burzsoá-kapitalista származású személynek” minősítették. Ennek súlyos következményei lettek egyetemi tanulmányai vonatkozásában. Nagy Imre miniszterelnöksége idején ez a fiatalember budapesti diákvezér lett. Írt egy cikket, ami Rákosi 5 éves tervének katasztrofális gazdasági következményeit elemezte. De a Párt úgy rendelkezett, hogy az egyetemi újságnak ezt a számát zúzdába kell küldeni. Amikor Rákosi visszatért a hatalomba, kizárták a Pártból, „osztályidegennek” minősítették és egyetemi fokozatától is megfosztották.

1955-ben egyszerű lencsecsiszolóként dolgozott egy optikai gyárban.

Nagy tudatára ébred, hogy hatalmas népi tábor áll mögötte. A sajtó és a folyóiratok támogatására is számított. Így hát mit számít, hogy kizárták a Központi Bizottságból, a Tudományos Akadémia tagjai közül és elvesztette egyetemi tanári állását? Most a párttagok nagy része őt támogatja a pártvezetőséggel szemben.

Végre-valahára megkezdődött a kommunista értelmiségiek félénk lázadása. Nagy néhány hónappal később így mérlegeli ezt: „Aczél Tamás, Déry Tibor, Erdei Sándor és Háy Gyula ilyen irányú részvétele reális lépés abban az irányban, hogy a magyar irodalom fontos kérdéseket tisztázzon. Ezzel a vonallal elvileg egyetértek.”

Az írók szókimondókká váltak. Egy fogadás alkalmával Rákosi megkérdezte Kuczka Pétert, mi a véleménye Nagy bukásáról. Kuczka ironikus válasza az volt, hogy összeszedett két banánt a gazdagon ellátott büféből. „Rákosi elvtárs” – mondotta –, „megengedi, hogy hazavigyem ezt a két banánt a kisfiamnak. Már hétéves, és még sohasem látott ilyet.”^[215]

Ez a probléma egyik oldala. A funkcionáriusok elvesztették a kapcsolatot a néppel.

Horváth Márton, a Szabad Nép főszerkesztője nem tudta, hogy mibe kerül a sonka.

Zelk Zoltán kihívólag megkérdezte Farkast: „Mikor utaztál utoljára villamoson? Próbálj meg egy utazást velem együtt este hat órakor a 6-oson, végig a Körúton!”

Farkas válasza: „Úgy látszik, azt hiszed, hogy csak a Körúton élnek emberek.”

Amikor az írók Farkas szobájában nevetve rámutatnak a hagyományos ruhában lévő honvéd festményére, Farkas mentegetőzve mondja: „A Szovjetunióból hoztam. A tisztiszolgám nagyon szerette.”

Déry Tibor így vág vissza: „Farkas elvtárs, amíg az orosz tiszti szolga az, aki esztétikai értékítéletet mond ki, a magyar irodalom nem ér egy fityinget sem!”

A kis villát Nagy Imre 1945-ben kapta, amikor Magyarországra hazatért. A villa felső szintje három, alsó szintje egy szobából áll.

Felesége vonzóan berendezte ezeket. Maca néni, ahogy szólították, csinos, egyenes tartású, ősz hajú, karcsú asszony. Kiváló háziasszony, de egyáltalán nem érdekli a politika, nem is tagja a Pártnak. Nem vesz részt csoportos vitákban.

Bizonyos délutánokon a társaság beül a földszinti, ragyogóan berendezett, nagyméretű szobába, ezalatt ő látja el őket süteményekkel és italokkal.

Azok között, akik mostanában Nagyhoz kezdenek járni, ott van Vásárhelyi is, korábbi sajtófőnöke, aki szerény állást talált magának egy kis kiadónál. Gyakran felkeresi Nagy Orsó utcai villáját.

Az összejövetelek nem titkosak és nem előre megbeszéltek. „Tudtuk, hogy minden szót, ami ott elhangzik, valószínűleg jelentenek, magnószalagra vesznek” – mondja visszaemlékezve Vásárhelyi.

Nagy Imre alkalmilag verbuválódott hívei körülülik a nagy ebédlőasztalt a kényelmes székeken: Haraszti, Losonczy, Fehér Lajos és Jánosi, aki feleségével, Nagy Erzsébettel a közelben lakik. Néhány hónappal később csatlakozik hozzájuk Fazekas György, Donáth Ferenc és Újhelyi Konstantin. Legtöbbjük osztozni fog Nagy meghurcoltatásában, és néhányan tragikus végében is.

Közülük a legemlékezetesebb Gimes Miklós. A kövérkés, okos és pulóveres Gimes harmincnyolc éves és hátulról kopaszodni kezdett. Ezen „összeesküvők” legtöbbjéhez hasonlóan ő is nős, és van egy ötéves fia is: Miki. Szülei meghaltak. Zsidó pszichiáterek voltak, majd áttértek az unitárius vallásra, hogy elkerüljék a háború alatt az üldözést.

Gimes egyik tipikus képviselője a buzgó fiatal értelmiségieknek, akik az 1945 utáni hatalmi struktúrát segítették. Náluk nélkül a maroknyi, tisztánlátás híjával lévő moszkovita (amilyen volt Rákosi és Nagy is) sohasem tudta volna betömni az új rendszer üregeit és hézagait.

A szeszélyes, de ragyogó tehetségű Gimes türelmetlenül abbahagyta orvosi egyetemi tanulmányait, és arra tékozolta tehetségét, hogy a többi egyetemi hallgató helyett ő írta meg a disszertációkat. Egy ideig örökké vesztesnek, pályatévesztett embernek érezte magát. Nem sikerült a spanyol polgárháború idején a Nemzetközi Brigádhoz csatlakoznia, és kegyetlenül rászedte egy gyönyörű férjes asszony, akinek reménytelenül udvarolt. Az asszony 1950-ben elhagyta Magyarországot és jelenleg Párizsban él.^[216] Ez a romantikus álmodozó, világos fejű és művelt, tehetséges fiatalember úgy határozott, hogy kommunista agitátor lesz, értelmi képességét arra használja, hogy véghezvigye azokat a szellemi torzításokat, amiket minden írónak véghez kell vinnie, akinek a gondolkodásmódját a szovjet modellhez kell formálnia, miközben sohasem mutathat rá a fonákságokra.

Gimest más zsidókkal együtt kényszermunkatáborba vitték a háború végén Erdélyben. A nyugati irodalomban keresett vigasztalást és elengedte a füle mellett az őrség dorgálásait és fenyegetéseit. Egy alkalommal az őrség parancsnoka bekísérte az erdőbe, hogy agyonlője. Egy óra múlva jelent meg a parancsnok újból: Gimest szelíden visszakísérte a táborba és odahozta számára annak Shakespeare-kötetét. A visszatért fogoly elmagyarázta társainak: „Megmondtam neki, hogy a németek elvesztették a háborút, és vannak olyan barátaim, akik előbb-utóbb megbosszulják a halálomat.” Ezt követően megszökött a táborból, megkísérelte, hogy Tito partizánjaihoz csatlakozzék Jugoszláviában, de nem sikerült neki. Csak azért az egyért jött haza Magyarországra, hogy megkeresse apját, aki eltűnt a nácik keze között.

Beleszeretett egy vékony, okos, beszédes, szőke színésznőbe, Halda Alízba, aki most ezt mondja róla: „Sohasem találkoztam olyan emberrel, aki olyan tisztalelkű lett volna, mint Miklós. Alapvetően erkölcsös volt. Baloldali értelmiségi családból származott, szülei tagjai voltak a Galilei körnek. Édesanyja közelről ismerte Ady Endrét, a század első negyedének baloldali költőjét. Az apja halála miatt érzett harag késztette arra, hogy belépjen a Kommunista Pártba és erős antifasiszta érzéseket keltett benne 1945 kezdetén.”

A kommunista hatalomátvétel után Gimes elfogadta, hogy szükség van szigorú pártfegyelemre, de vérmérsékleténél fogva anarchista maradt. A Párt propagandagépezetének két főnöke, a gonosz, de zseniális Révai és a főszerkesztő Horváth Márton ezt a képzett fiatalembert igyekezett a Párt érdekében hasznosítani. Halda Alíz így folytatja beszámolóját: „Mivel Gimes mindig tudatában volt a jó és rossz közötti különbségnek, gondolataiban kezdett visszamenni a Rajk-per időszakára. Úgy találta, hogy ami akkor történt, azon nagyon nehéz képmutatás nélkül túltenni magát. Amikor Nagy Imre új kurzusa alatt a rehabilitációk megkezdődtek, a foglyok kijöttek a börtönből és elmondták, hogy kínozták meg őket, valamint azt, hogy nem hagyták őket aludni, és a többi borzalmakat is, Gimes Miklós megdöbbent.”

Aczél Tamás, a Szabad Népnél egyik kollégája, később így emlékezett vissza: „Szenvedélyes kommunista volt. De amikor illúziói szertefoszlottak, ugyanolyan szenvedélyes híve lett a többpártrendszernek, mint a szerkesztőségi szellemi lázadás egyik vezéralakja.”

A sztálinisták bosszúságára – akik felpanaszolták, hogy másokat már sokkal korábban kizártak volna a Pártból „ilyen durva pártfegyelemsértés” miatt – Nagy megtartotta a maga párttagsági könyvét.

Nagy Imrét a miniszterelnöki székben egy fiatal funkcionárius követte: Hegedűs András, egy gazdag paraszt fia. Hegedűs csupán sztálinista cinkostárs volt, aki közgazdasági egyetemi végzettséggel Gerő titkára lett 1945-ben, és innen emelkedett fel a földművelésügyi miniszterségig. Termetéhez képest túl nagy kopasz feje miatt éppen olyan csúnya, mint amilyen okos, de ő volt a legmagasabb rangú nem-zsidó funkcionárius, és mint ilyen, használható ember a közismerten antiszemita Hruscsov számára. Ezenkívül, kósza hírek terjedtek arról, hogy Hruscsov egy Sztálint leleplező beszédet fog elmondani, és a Kreml Rákosi ősi ellenségének, Tito marsallnak a kedvét kezdte keresni.

Az újságírók lazán tömörülő ellenzéki csoportja 1955 egész őszén keresztül találkozgatott Nagy Imre villájában. Időnként kérdezgették Imre bácsit a Moszkvában eltöltött harmincas évekkel kapcsolatban. A moszkoviták ritkán beszéltek önkéntes száműzetésükről, és amikor mégis megtették, inkább ékesszólóak voltak, mint tisztességesek. Nagy megpróbálta kielégíteni a kíváncsiságukat.

Vásárhelyi azt mondja ezekről az összeesküvőkről: „Mi mindnyájan biztosak voltunk abban, hogy visszakerülünk a hatalomba, mert az igazság a mi oldalunkon van!”

Méray Tibor így emlékezik: „Rendszeresen meglátogattam Nagy Imrét, miután eltávolították a miniszterelnökségből. Elkeseredett ember volt, de nem a miniszterelnökségét sajnálta, hanem azt, hogy Rákosi kizáratta a Tudományos Akadémiáról is. Azt mondta nekem: ’Nem volt joguk, hogy kizárjanak a Tudományos Akadémiáról. Ezt a posztot tudományos munkám által értem el.’” Méray ezekből a szavakból azt a következtetést vonta le, hogy Nagy sokkal inkább professzor, mint hivatásos politikus.

Nagy egy mű írásába kezdett. Annyit láttak, hogy titkos írással teleírt papírlapokat rak egymásra, mint Nemo kapitány a „Húszezer mérfölddel a tenger alatt” című Verne-regényben. Először senki sem tudta, hogy mit ír.

Lelke tele volt a súlyos tények, az elméletek és a megfelelő Lenin-idézetek rendezetlen keverékével. Ösztönös érzékkel világgá akarta kiáltani, hogy ha a rendszer lehetetlen ígéreteket tesz, alá fogja ásni a nép már amúgy is megrendült hitét a Pártban és – óh, borzalom! – a „marxizmus-leninizmus helyességében”.

Gondolkodását olyan szakszerű, pedáns frázisok terhelték és tartották folytonos mozgásban, mint: „baloldali elhajlás” és „munkásparaszt szövetség”. Haragra gerjesztette az a mód, ahogyan a marxizmus-leninizmus elárulói hivatkoznak álszent módon a marxizmusra, hogy igazolják saját piszkos cselekedeteiket.

Nagy tudta, hogy mit akar: a Központi Bizottságnak engedélyeznie kell egy teljes körű elvi vitát. A tolla témáról témára ugrált, összefüggés nélkül. Az így összegyűlő lapok sok érdekes leleplezést tartalmaztak a kommunisták közötti hatalmi harcokról Moszkvában (Hruscsov, Malenkov és Kaganovics Kremlben elhangzott töredékes megjegyzéseivel) és az Akadémia utcában, Budapesten.

1955 szeptemberében a memoranduma gyakorlatilag kész, de a pártvezetés nem volt hajlandó vitára bocsátani, hanem ehelyett új támadást intézett ellene, és ennek eredményeként novemberben teljesen kizárták a Pártból.

Ez tovább szélesítette a pártszakadást. A sztálinisták tiltakoztak amiatt, hogy Nagy kizárását nem előzte meg a szükséges „leleplezés” ideológiai téren.

Nagy tollal vágott vissza: 1956 elején további négy fejezetet illesztett memorandumához. Esetenként a fogalmazványokat körbeadta barátainak, hogy fűzzenek hozzá kommentárt.

Ezek a fogalmazványok egy dolgot világosan mutattak: Nagy Imre tényleg marxista maradt. Mivel a kézirat halom át van itatva az önmagát sokszor ismétlő zsargon ömlengéseivel (Nagy Imre ugyanis sohasem beszélt más nyelvet), amit leírt, érthetetlenségig tömör. Öreges gentleman volt, aki a hégeliánus-marxista-leninista kényszerzubbonyban köntörfalazott, és ezt a kényszerzubbonyt képtelen volt levetni.

Nagy hívei számba jöhető erkölcsi támogató után néztek.

Tito volt az egyik lehetséges forrás. Nagy Imre nem kedvelte túlságosan Titót és kedvezőtlen összehasonlításokat tett közte és Hermann Göring között, amikor látta a pocakos marsallt tarka uniformisában ábrázoló fényképet. De Rákosi minden ellensége az ő potenciális szövetségese volt, és memorandumában tőkét kovácsolt Rákosinak Jugoszlávia és a jugoszláv pártvezetők elleni szennyt kavaró, hazug történetéből:

„A Rajk-per és a kivégzések mind mesterségesen lettek felépítve és régóta lelepleződtek, mint tiszta hazugságok. A tömeges letartóztatások, az üldözés, Rákosi Mátyás, Farkas Mihály, Gerő Ernő, Révai József és társaik féktelenül uszító beszédei és írásai – az egész Tito-ellenes, jugoszláv-ellenes irodalom, beleértve a pamfleteket, a sajtó és rádió kijelentéseit, valamint a vég nélküli gazdasági és politikai szankciókat, amiket Jugoszlávia ellen alkalmaztak – mindezek jól ismert, cáfolhatatlan tények.”

Ezzel a Nagy-csoport óvatosan kinyújtotta a csápjait Jugoszlávia felé. Hruscsov olajágat nyújtó, 1955-ös belgrádi látogatása után Tito érdekei is újjáéledtek Európának ebben a részében. Ezeknek a tapogatózásoknak nem-hivatalos diplomáciai érintkezések lettek a következményei. Miután ismertté vált, hogy Vásárhelyit júniusban elbocsátották sajtófőnöki beosztásából, Milan Georgievics, a jugoszláv követség első titkára meghívta őt, és megegyeztek, hogy később magánszemélyként rendszeresen találkozni fognak.^[217]

Az ősz folyamán a titkár a Nagy-csoportot arra kérte, hogy alakítsák át a kapcsolatot titkosabb természetű összeköttetéssé. Kilenctíz ilyen találkozás történt egy sarki kávézóban, a Nyúl utcában. De ebből nem sok eredmény származott.

Georgievics Gimessel is tárgyalt, és rajta keresztül megismerte Jánosi Ferencet, Nagy vejét, aki 1956 márciusában ellátta a követséget Nagy későbbi írásaival. A jugoszlávok összesen 200 oldalt kaptak meg Nagy Imre titkos memorandumából; köztük azokat a fejezeteket is, amelyeket a Pártból való kizárása után csatolt a többihez „A nemzetközi kapcsolatok öt alapelve”, és „Erkölcs és etika” címmel. („A nemzetközi kapcsolatok öt alapelve” a Varsói Szerződésből való kilépés mellett érvelt.)

Vásárhelyi most mindezt megerősíti, noha ártalmatlanabb megvilágításba helyezi a találkozásokat, mint a tárgyalásán a vád képviselője. „Azzal áltattuk magunkat, hogy nem a jugoszláv kormánnyal, hanem a Jugoszláv Párttal állunk kapcsolatban, és mi a magyarországi Párton belüli ellenzéket képviseljük. A borítékokat sohasem a Jugoszláv kormánynak címeztük, hanem vagy Titónak, mint a jugoszláv Párt elnökének, vagy a Jugoszláv Párt Központi Bizottságának.”^[218]

Vásárhelyi számára ez fontos megkülönböztetésnek tűnik. Hozzáteszi: „Sohasem kaptunk választ.”

De – bizonyos értelemben – a követség jelentkezett válasszal: 1956. november elején egy éjszaka.

A Nagy baráti körében szamizdatként kézről-kézre járó kézirathalomban vannak olyan szavak, amelyek kinyilatkoztatják a Nagy Imrében végbemenő átalakulást. Ezek a szavak azt mutatják, hogy azt akarta: tudja meg a történelem, hogy ő elátkozta ezeket az embereket és elutasította a módszereiket.

Az „Erkölcs és etika” című fejezetben ezt írta:

„A hatalommal való visszaélés és a törvénytelen eszközök alkalmazása 1955-ben riasztó arányokat ért el, és meghaladta még az 1950-1952 közötti évek időszakának legrosszabb gyakorlatát is. A legtöbb munkás arra a meggyőződésre jutott, hogy ki van szolgáltatva a törvénysértéseknek, nincsenek törvények, amelyek garantálnák emberi és polgári jogaikat, a népi demokrácia az anarchia szinonimája, az ilyen demokrácia tág teret biztosít a törvénysértéseknek, és az ilyen demokráciában az egyén életét beárnyékolja az állandó bizonytalanság és félelem.”^[219]

Nagy Imre Rákosi segítőtársait, a funkcionáriusokat karrieristáknak, talpnyalóknak, hízelgőknek jellemzi:

„Nincsenek elveik, és nincs saját véleményük. Lelkiismeretfurdalás nélkül kijelentik, hogy a fekete fehér. Mindig a hatalomban lévőknek a kegyét keresik, hogy a Pártban vagy az államügyekben nagyobb tekintélyt, nagyobb jövedelmet, szélesebb körű hatalmat, és – mindenekfölött – egy limuzint biztosítsanak maguknak.”

Majd prófétaként megjósolja Rákosi módszereinek pusztító hatását, amikkel még kitöltheti bosszúját Magyarországon. „Pillanatnyilag az égető probléma az” – jövendöli meg Nagy Imre –, „hogy az államvezetés régi rendjének visszaállítására törekednek… Ennek eredményeképpen a Párt azt fogja tapasztalni, hogy elszakadt a néptől. Ennek előre nem látható következményei lehetnek, nemcsak az országon belül, hanem külföldön is.”