20. MEGALÁZKODÁS

1956. október 25. Majdnem dél van.

Budapesten gépfegyverek kalapálnak, a golyók a Parlament épülete előtt összesereglett, rémült tömeg közé hullanak.

Londonban a Daily Mail külügyi tudósítója, Noel Barber egy híres londoni üzlet körül járkál, bevásárlási listával a kezében.^[301] Ruhákat vásárol kisbabájának, Simonettának. A ruhák drágábbak Svájcban, ahol Barbernek birtoka van a Genfi tó partján. Negyvenhat éves, magas és barátságos férfi; gombszerű szemei enyhítik pirospozsgás arcvonásait. Nemzetközi újságíró azóta, hogy a Fleet Street-re elküldte első nevezetes tudósítását, amely ezzel az emlékezetes sorral kezdődött: „A Brit Honduras mindenki által elfelejtett gyarmat, kivéve a gint exportálókat.”

Azóta megkéselték Casablancában, nyolc óra alatt körülrepülte a Földet, Méray Tiborral ellentétes oldalon tudósított a koreai háborúról, és különböző államfőkkel készített interjút, Rainertől Husszeinig. Eljutott a Déli-sarkra is. Három napra bepréseli magát egy kölcsönzött autó volánja mögé, amelynek szélvédőjét szovjet géppisztolygolyók lyukasztják át, miközben ugyanazt az elegáns kék öltönyét áztatja vére, amelyet ezen a délelőttön visel a Harrods földszintjén.

Éppen berakja egy szürke Samsonite bőröndbe, amit vásárolt, amikor az üzlet hangosbeszélője őt keresi: a Mail van a telefonnál. „Táviratot kapott Magyarországról, az új miniszterelnöktől: ’A londoni követséget utasítottuk, hogy adjon ki azonnal vízumot Magyarországra.’„

Barber fog egy taxit és a bőröndöt bedobja a csomagtartóba.

Egy hosszú út gyümölcse ért most be. Két héttel ezelőtt szert tett egy új kék Firebirdre a genfi autó-kiállításon, és azon ment Jugoszláviába, Titóval interjút készíteni. Útközben hazafelé azt tervezte, hogy megmutatja Sacher cukrász-különlegességeit fiatal olasz feleségének, Titinának, de a budapesti Duna szállóban felhívta egy tisztviselő az angol követségről, és ezt a tippet adta neki: „Van itt egy bizonyos politikus, akit meglátogathatna: Nagy Imre. Éppen most vették vissza a Pártba.”

A név semmit sem jelentett Noel Barber számára, de azon a vasárnapon, október 14-én ebéd után a Gerbaud kávéházban elbeszélgetett Nagy Imrével. Imre bácsi hódolt szenvedélyének: édes süteményt fogyasztott. Barber udvariasan mosolyogva ezt gondolta: „Tipikus nagy bajuszú magyar, elég unalmas ember.” Annak rendje és módja szerint küldött egy táviratot a Fleet Street-re. Főszerkesztője a táviratot lefűzte a dossziéjában.

De azután ugyanezt a Nagy Imrét a népfelkelés sodrása hatalomra juttatta, és Barber azt tette, amit ilyen körülmények között mindig tett: ezer szóból álló hízelgően udvarias táviratot küldött neki a Daily Mail költségén. Már régen rájött, hogy a fontos személyek beosztottjai nem merik elsikkasztani vagy eltitkolni az igazán hosszú táviratokat.

Most megérkezett Nagy Imre válasza. Barber délben a Northcliffe House második emeletén beszél Peter Hope-pal, a Mail fiatal külügyi rovatvezető-helyettesével. A magas, bajuszos, jó kinézésű Hope az újság külügyi tevékenységeinek a motorja. Külügyi íróasztalát a szerkesztőség többi részétől üvegfal választja el. A kattogó telexgépek tömkelege mellett ingujjban trónol íróasztalánál.

Diadalmasan bök cigarettatartójával Nagy Imre táviratára.

„Ezt nagyon furfangosan kell csinálni” – mondja Barber a maga kifinomult yorkshire-i vontatott modorában. „A legfontosabb az, hogy jó sok készpénz legyen nálam.”

Felhívja Bécsben Lawrence Davist, ottani emberüket. „Intézze el, hogy egy jó minőségű autó várjon rám este nyolc órakor a bécsi repülőtéren, külföldi újságokkal, tartalékbenzinnel, dobozos sajttal (tudja, a fóliába csomagolt fajtára gondolok) és két üveg whiskyvel. És hozzon tíz karton amerikai cigarettát. Erre azért lesz szükségem, hogy borravalót tudjak adni.”

Ez a részletekre terjedő figyelem és a munka megszervezése a profi újságírók ismertetőjegye.

Az Eaton Place 35-ben a fehérre festett magyar követség az újságírók ostroma alatt áll. Egy vékony, fekete bajszú hivatalnok eltorlaszolja az ajtónyílást: „Nem, Magyarországra nem adunk vízumot! Csak Mr. Noel Barber-nek!”

A hivatalnokok lebélyegzik az útlevelét, a Mailtől egy taxi hozza a borítékot, amelyben 700 dollár van és a repülőjegye, Barber útnak indul.

Ebben a pillanatban, október 25-én Nagy Imre és a Párt vezetősége a Központi Bizottság budapesti, Akadémia utcai épületében tartózkodik, sarokba szorítva, szökésre készülve. A bejárati hallban vérfoltok, az épületen kívül egy tucat orosz tank áll őrt. Az egész országban ádáz harc folyik a felkelők és a szovjet csapatok, illetve az ávósok között. Minden repülőtér zárva, és Nagy Imrének Barberhez küldött távirata az utolsó, ami kijut az országból.

Barber magához veszi karimás kalapját és Olivettijét, majd azt mondja a taxisnak, hogy vigye őt a londoni repülőtérre. Másik kezében még mindig szorongatja a Harrodsnál vásárolt babaruhákat tartalmazó bőröndöt.

Bécsben Davis várja egy Borgward Isabella kocsival. Davis egy nagy angol zászlót erősített az autó tetejére. Az autó órája mindössze háromezer mérföldet mutat, és Barber sohasem találja ki, hogyan lehet kinyitni a motorház fedelét. A kölcsönző cég jelentős letétet kért, ami bölcs óvatosságát bizonyítja. Bécsből Barber a határ felé indul, egy kis egyszerű ausztriai faluba, Nickelsdorfba. Az utolsó, amit Davis lát, az autó vörös hátsó lámpái, amint belevesznek az úton a sötétségbe, ami nem más, mint a forradalmi Magyarország.

A magyar felkelést hosszú, száraz hónap előzte meg. Ezen a nyáron kelletlenül visszavették a Pártba a korábban kizárt újságírókat: Vásárhelyi Miklós Pártba való visszavételét visszadátumozták 1939 szeptemberére. Ez az ingyenes tisztelet még a cinikus újságíróra is hatást gyakorolt. „Lehet, hogy nem voltam többé jezsuita, de még mindig tagja voltam a szent római egyháznak”^[302] – magyarázta később jókedvűen.

De magának Nagy Imrének a megnyerésére irányuló törekvések kudarcot vallottak. Simon Bourgin amerikai újságíró augusztus 31-én Budapestről ezt írja: „Nemrég Gerőhöz hívták Nagy Imrét és megkérdezték tőle, hajlandó volna-e miniszteri állást vállalni a kormányban. Ennek természetesen az lenne a feltétele, hogy visszavonja korábbi tévedéseit. Nagy erre nem volt hajlandó.” A Párt feltételei között szerepelt a Nagy-csoport feloszlatása, illetve Nagy Imrének a csoporttól való elhatárolódása is. Mindnyájan meg voltak győződve, hogy ha kellő ideig várnak, Nagy Imre visszatérhet a hatalomba, saját feltételei alapján is.^[303]

Hruscsov megkezdte a korábbi hibák kijavítását. Szeptember 19-én családjával hétvégi magánlátogatást tett Jugoszláviában. Tito szeptember 27-én viszonozta a látogatást: meglátogatta Hruscsovot a Kremlben. „Az ebéd alkalmával nem volt hiány az alkoholból” – állapította meg Veljko Micsunovics jugoszláv diplomata. Háromnapi tivornyázás után váratlan látogató jelent meg Gerő Ernő magyar pártvezető személyében. Gerő megjelenése inkább Tito számára jelentett meglepetést. Tito később így írt erről: „[Gerő] bűnbánatot színlelt… és ígéretet tett az összes korábbi hibák kijavítására.” Hruscsov nyilván eltökélte, hogy elsimítja a nézeteltéréseket a két pörlekedő szomszédja között, mielőtt az egész szovjet birodalom kettészakad. Az eredmény az lett, hogy Tito vonakodva bár, de meghívta a magyar pártvezetőket: a közeljövőben látogassák meg őt Belgrádban.^[304]

Mindaz, amit Nagy Imre – bőbeszédű memorandumainak tanúsága szerint – hirdetett, nagyon sok volt. Minden hatalmi csoportosulást ellenzett. „A szuperhatalmi tömbök előbb-utóbb konfliktust eredményeznek” – írta. Úgy érvelt, hogy a semlegesség híres „öt elve”, amit nemrég dolgozott ki a Bandungi Konferencia, minden olyan államra alkalmazható, amely – mint Magyarország is – „a szocializmus felé csakis a szovjet úttól eltérő módon képes haladni”. Ez veszélyes nyelvezet volt. Nagy Imre a valóságban ezen is túllépett, amikor Jugoszláviát állította modellként. Az ő eszménye a közép- és kelet-európai népek szabad szocialista szövetségi rendszere volt.

Természetesen Nagy Imre tudatában volt országa gyengeségének. Hasztalan törekvés lenne teljesen elszakadni a szovjet befolyástól. „Történelmi tévedés, helyrehozhatatlan hiba lenne korlátok közé szorítani azokat a szoros jószomszédi kapcsolatokat, amelyek minden téren kialakultak Magyarország és a Szovjetunió között, illetve azt a kölcsönös együttműködést, amelynek fejlesztése nagymértékben országunk érdekében áll” – írja.

Nagy Imre nagyon elégedett ezekkel az írásokkal, noha tudta jól, hogy dinamitot tartalmaznak. A Nagy Imre-per alkalmával csoportjának egyik tagja kifejtette: az Öregúr célzást tett arra, hogy „nem lenne hasznos, ha a Párt megszimatolná tevékenységeimet”. Írásait – óvatosan – olyan politikusoknak mutatta meg, akik az Orsó utcai villájában meglátogatták, és Vásárhelyi, Gimes és Fazekas által szűk körben terjesztette azokat. Fazekas adta át Kopácsinak, Budapest rendőrfőkapitányának a saját másolatát, azt a tisztán látó fejtegetést, amelyet Nagy írt a rendszer korrupt erkölcseiről és szokásairól. Ez szeptember folyamán történt, ahogy Kopácsi később tanúsította.

A titkolózás nem illett Nagy Imre jelleméhez. Még 1956 októberében is a Központi Bizottságot tekintette igazi és egyetlen otthonának. Pontosan úgy, ahogy Bondorné minden évben arról álmodott, hogy férje hazatér a szovjet fogságból, Nagy Imrének is volt egy álma: diadalmasan fog visszatérni „száműzetéséből” és újra a Párton belül fog működni. Október 4-én hivatalosan kérte a Pártba való visszavételét. Levele bőbeszédű, szenteskedő és ismétlésekkel teli. Az első oldalon nyolcszor használja a „Párt egysége” kifejezést! Akárcsak Tatjána levele Anyeginhez, ez is szebben hangzott volna megzenésítve. Kéri, hogy legyen vége az „úgynevezett Nagy Imre-ügynek”, az ellene folytatott nyilvános perlekedésnek, és követeli, hogy vonják vissza mindazt a vádat, ami megalapozatlannak bizonyult. „A magam részéről hajlandó vagyok minden hibát beismerni, amit valóban megállapítottak” – írta fesztelenül.^[305]

A tényleges helyzet az volt, hogy a Párton belül szélesedett a szakadék. Az egyik frakció azt akarta, hogy Rákosi visszajöjjön. Voltak a Központi Bizottságban egyesek, akik már ilyen cikket fogalmaztak a sajtó számára: „Üdvözlünk idehaza, Rákosi!” Egy másik frakció a Párt üdvét a még szélesebb körű liberalizációban kereste. Az újságírók és az írók egymással versengve gúnyolták a Pártot és a Párt történetét. Október 6-án az Irodalmi Újságban jelent meg az egyik legismertebb szúrás, Háy Gyula gyilkos szatírája: „Miért nem szeretem Kucsera elvtársat?” Az írás tele volt találó jelzőkkel, amelyek pellengérre állították a funkcionáriusokat egész középszerűségükben és kegyetlenségükben, nevetségessé tették tudatlanságukat és arroganciájukat. A ’Kucsera’ név gyökeret eresztett a nyelvben; a valóságos Kucserák százai kérték törvényileg nevük megváltoztatását.^[306]

A rendszer azt is megpróbálta, hogy a nép nyugtalanságát egy hátborzongató szertartásnak, Rajk László és vele együtt felakasztott társai hivatalos újratemetésének engedélyezésével hatástalanítsa. Ennek időpontjául október 6-át választották, a 13 magyar tábornok 1849-es kivégzésének évfordulóját.

Az október 6-át megelőző nap Nagy Imre megpróbálta telefonon elérni a Szabad Nép szerkesztőségében Rajk Júliát.^[307] Nagy Imre telefonjára az egész szerkesztőség felfigyelt; végül Rényi Péter, a főszerkesztő helyettese beszélt Naggyal. „Mélységesen aggódom a holnapi nap miatt” – mondta Nagy. „Rajk Júlia állami temetést és a főváros utcáin gyászfelvonulást követel férje számára. Mit gondol Ön minderről?”

Rényi megdöbbent Nagy Imre naiv kérdésén.

„Önök talán forradalmat akarnak? Ha a tömegek felvonulnak a főváros utcáin, nem tudni, mi lesz a vége!”

A korábbi politikai foglyok számára a Kerepesi temetőben való gyülekezés volt az első nagy erődemonstráció.^[308] Ha az időjárás meleg lett volna, a felkelés talán ott és akkor tör ki. De hideg, szeles idő volt. Noha kétszázezer magyar állampolgár jelent meg, és a Párt iszonyatos „társasjátékát” félelmetes, ellenséges össznépi látványossággá változtatták; a tömeg magatartása viszonylag békés volt. „Elmegyünk megnézni, hogy nevetteti ki magát a rendszer!” A légkör még így is telített volt elfojtott agresszív érzésekkel. „A temetés csalás volt!” – mondta egy csalódott diákvezér. „Kiábrándító. Mi, egyetemi hallgatók abban a reményben mentünk el a temetésre, hogy valami történni fog.”^[309]

Az állambiztonsági rendőrség kerülte a hangsúlyozott jelenlétet. Nyilvánvaló, hogy a kormány tagjai attól féltek, hogy az ÁVH keki egyenruhái olajat öntenének a tűzre, ezért a kordonokat sorkatonák őrizték, akik látszólag fegyvertelenek voltak, ám uniformisuk zsebében pisztoly volt elrejtve. Más csapatoknak az volt a feladata, hogy a helyszínre nagy mennyiségű fegyvert és lőszert szállítsanak, de láthatatlanul, minden eshetőségre felkészülve. Normális körülmények között csak a magas rangú tisztek viseltek nyilvánosan fegyvert. Egy huszonnyolc éves katonatiszt mondotta: „Fegyveremet a kaszárnyában kellett hagynom. Nem vihettem ki onnan, kivéve azt az esetet, amikor tisztításra kaptam engedélyt, de akkor is csak egy órára.”^[310]

A temetés olyan volt, mint egy shakespeare-i jelenet. A szitáló eső felhőszakadássá változott, a csuromvizes funkcionáriusok felváltva álltak díszőrséget, és az esővíztől csöpögő arcuk olyan félelmetes vonásokat mutatott, mint a fizetett gyászolók a szegények temetésén.^[311] Az elmondott beszédek arra emlékeztettek, ahogy Winston Churchill Sikorski tábornokot búcsúztatta 1943-ban. („A katonáknak meg kell halniuk, de haláluk által tartják fenn azt a nemzetet, amelynek életüket köszönhették!”) Ugyanazon reggel a Szabad Nép cinikusan mondta a szépeket:

„Sok magyar kommunista bizonyította mártírhalálával azt, hogy egy kommunista számára semmi sem szentebb, mint a dolgozó nép érdeke és hazájának szabadsága. Rajk és társai igazi tragédiája abban áll, hogy a halálos ítéletet a szocializmusnak és a népnek a nevében mondották ki, olyan emberek ellen, akik a Pártnak, a népnek és a szocializmusnak hű katonái maradtak – mindhalálig.”^[312]

Kevés magyar rokonszenvezett Rajkkal és gonosztetteivel, amíg élt. Az egyetlen kivétel talán özvegye volt, aki talpig gyászban állt kisfiával Nagy Imre mellett. Az egyik fő kommunista hosszasan bámulta a mogorva arcok hullámzó tengerét, ahogy a napsugár világít át röviddel eső után az esőfelhőkön, és ezt motyogta: „Ha Rajk látná ezt a tömeget, géppisztolyt fordítana ellenük!”

Most a gyilkosok siratták áldozataikat. Dr. Münnich Ferenc, az öregedő NKVD-ügynök és volt moszkvai követ mondta az első szörnyűséges halotti beszédet: „Rajk elvtársat a személyi kultusz mocsarából napfényre kúszó gyilkosok ölték meg.” A pártvezetőség részéről Münnich megígérte: „Azok, akik nevében Rajk László sírjánál beszélek, harcolni fognak ebben az országban az erős és legyőzhetetlen demokráciáért, a szocialista humanizmusért és igazságszolgáltatásért!” Őt követte Apró Antal miniszterelnök-helyettes, aki közhelyekkel teli beszédet mondott. A többiekkel együtt 1949-ben ő is Rajk kivégzése mellett szavazott.^[313]

A temetés után sokan a fővároson keresztül Batthyány gróf emlékművéhez gyalogoltak, aki 1848-ban miniszterelnök volt és a Habsburgok kivégeztették. Valaki elszavalt egy kihívó hangú József Attila-verset, és a tömeg szétoszlott – kivéve azt a néhány száz egyetemistát, akik a főváros esőáztatta utcáin jelszavakat kiabáltak. Az ÁVH természetesen tudomásul vette, hogy ilyen méretű tüntetést hatóságilag is engedélyezni kell, azért nem avatkozott közbe. Minden olyan volt, mint egy színházi előadás.

A temetőből visszafelé jövet Katona Géza észrevette ÁVH-s kísérőjét és felsóhajtott.

Pittsburghben született, magyar szülők gyermekeként. Az amerikai követség alkalmazottja lett, Budapest centrumában, a követség Szabadság téri, ötemeletes saroképületében.^[314]

Néhány hónapja csak ügyvivő tartózkodott Budapesten, N. Spencer Barnes, egy magas, elegáns, finom modorú külügyi tisztviselő. Ódivatú egyenes, vékony szürke bajuszával egykor alkalmas modell lehetett volna hajszálcsíkos öltönyök reklámozására. Nem beszélt sokat, de odafigyelt arra, amit mások mondanak, és intelligens módon megértette, hogy mi van készülőben Budapesten.

Neki és angol kollégájának volt két magyar kapcsolata. Az egyik arról tájékoztatta őket, hogy szeptember 3-án a Kreml levelet intézett a csatlósállamok vezetőihez, és ebben Tito rivalizáló példájával szemben intette őket.^[315] A másik információ szerint Gerő felkínálta Nagynak a földművelésügyi miniszteri széket, de Nagy ragaszkodott korábbi miniszterelnökségéhez, és Moszkva egyetértett Gerővel abban, hogy Nagy Imre nem lehet miniszterelnök. Valószínűleg dr. Münnich lesz a kormányfő – jövendölte meg Spencer Barnes. Nagy miniszterelnöki kinevezését Kádár nyilván ellenzi, „aki valószínűleg úgy látja, hogy Nagy Imre a fő ellenzője annak, hogy ő legyen utódja Gerőnek”, mint pártvezetőnek.

Ez a bölcs amerikai diplomata szeptember 21-én azt a további bizalmas információt küldte kormányának, hogy „a Szovjetunió azzal a dilemmával áll szemben vagy rövidesen azzal fog szembesülni, hogy milyen lesz a jövőben befolyása és szerepe Magyarországon” ^[316] Ha a Kreml az erjedést meg akarja állítani, nem sok ideje van a cselekvésre.

Határozottan volt valami a levegőben. Egyrészt úgy tűnt, hogy az utóbbi időben a társadalom magabiztos lett. Miután az Elnöki Tanács elnöke egy kaposvári moziban elmondta beszédének első néhány szavát, a gyűlésen megjelent ezer kemény tekintetű paraszt zajongani kezdett. „Üljön le, ne hazudjon többet nekünk!” – kiáltották. Dobi István kábultan ült vissza a helyére.^[317]

Másrészt viszont a vezetők sem maradtak tétlen. Az ÁVH jelentette, hogy az ellenzéki elemek valamire készülnek Budapesten.^[318] Nem sokkal Rajk temetése után utazási korlátozásokat léptettek életbe üzemanyaghiányra hivatkozva. Néhány nappal később, október 14-én a Magyarországra látogató jugoszláv politikai elemző, dr. Vlajko Begovics ezt a prófétai megállapítást tette Belgrádba küldött levelében: „Az emberek nem hajlandók ezentúl is úgy élni, mint eddig, és a kormány képtelen úgy kormányozni, mint eddig. Minden feltétel adva van tehát egy felkeléshez.”^[319]

Ez volt az a nap, amikor a budapesti újságok hírül adták, hogy Nagy Imrét a Párt teljesen rehabilitálta. Minden szempontból győzelmet aratott: a Párt határozata elismerte, hogy „még akkor is, ha politikai hibákat követett el, ez nem indokolja a Pártból való kizárását”.

Nem kerülte el Nagy Imre kritikusainak a figyelmét, hogy „provokatív” beszédei és cikkei büntetlenül maradtak. Barátai is észrevették ezt és megkönnyebbültek. A Hétfői Hírlap ezt írta: „Az az érzésünk, hogy rehabilitációja nemcsak a politikus számára elégtétel, hanem eszméinek is, amik szorosan összekapcsolódnak az ő nevével a magyar közfelfogásban.” És a BBC így kommentálta az eseményt: „Nagy Imre tekintélyt vívott ki magának, mivel nem gyakorolt önkritikát, noha erre több alkalommal felszólították.”

Röviden: Nagy Imre szamárfület mutatott a pártvezetőségnek és megúszta. Ez valóban megemészthetetlen megalázás volt Gerő számára. Nagy Imrét bizalmasan tájékoztatta három támogatója a Központi Bizottságból (moszkovita társa, Vas Zoltán, a Szabad Nép főszerkesztője, Horváth Márton és a Budapesti Pártközpont helyettes vezetője, Mező Imre), hogy Gerő ördögi tervet agyalt ki: Poznanhoz hasonló felkelést provokál ki Budapesten.^[320] Úgy tervezte, hogy ebbe Nagy belekeveredik, és ez alkalmat ad arra, hogy „ellenforradalmársággal” megvádolják (bármilyen rendszerellenes tevékenységet ezzel a bombasztikus marxista kifejezéssel jellemeztek).

Ezek izgalmas napok voltak. Október 12-én a Szabad Nép hírül adta Farkas Mihály és fia, az ÁVH-tiszt Farkas Vlagyimir őrizetbe vételét. Október 13-án a Rajk-pert követően felakasztott 9 tábornokot most, Rajk ünnepélyes újratemetését követően szintén exhumálták és katonai dísztemetésben részesítették a Farkasréti temetőben. Király Béla tábornok kijött a kórházból, hogy az egyik áldozat, Illy Gusztáv altábornagy özvegyét a temetésre elkísérje.^[321]

Nagy barátai (akik talán nem tudtak a Gerővel kapcsolatos bizalmas értesülésről) vidékre utaztak és terjesztették a nézeteit. A Kossuth-díjas Háy Gyula október 16-án Győrbe érkezett egy szokásos irodalmi vitára, ahol azt tapasztalta, hogy a Jókai Színházban több, mint ezer ember gyűlt össze, hogy meghallgassa.^[322] Több egyetemi hallgató felszólalt: az egész országban elsőként követelték a szovjet csapatok kivonulását. Háy egyetértett. „Az oroszok szívesen látott vendégek, de orosz csapatok Magyarországon való állomásoztatása szükségtelen.” Javasolta, hogy Farkas Mihály ügyében nyílt tárgyalás legyen, még akkor is, ha csupán a Kreml bábja volt. „Nagy változások korát éljük” – jelentette ki. Nem látta, hogy miért ne lehetne a Moszkvával való kapcsolatokat módosítani. „Jugoszláviának sikerült megőriznie függetlenségét, Lengyelország és Kína is a saját módjukon építik a szocializmust, az egyes országok sajátosságaival és történelmével összhangban.” (De amikor valaki Mindszenty bíboros szabadon engedését követelte, meglehetősen kitérően válaszolt. Kommunista énje még mindig elvetette a vallásszabadság bármilyen fogalmát.)

A Jókai Színházból a hallgatóság egyfajta visszafojtott izgalommal távozott. Köztük volt egy negyvennégy éves, sovány, ősz hajú ember, az egykori jugoszláv attasé, Lazarus Brankov is. Jó kinézésű fiatalember volt, amikor az ÁVH elrabolta, és ügyét a Rajk-perrel összekapcsolták 1949-ben.^[323] 1956. április 3-án szabadult, és a győri megyei könyvtárban kapott állást. Egy ideig azt tervezte, hogy megszökik az országból, esetleg gumicsónakon; Rákosi távozott, de ő tudta, hogy a rendszer sohasem fogja őt élve hazaengedni, hiszen tanúja az NKVD és az ÁVH gaztetteinek. De ma fültanúja annak, hogy Háy ezt mondta: „Kész vagyok börtönbe menni és vértanú lenni hitemért.”

Brankov elhatározta, hogy vár és meglátja, hogy a közeljövőben mi fog történni.

Ugyanezen a napon, október 16-án tették meg az egyetemisták az első konkrét lépést a felkelés felé. Ezer egyetemi hallgató a Budapesttől mintegy 100 mérföldre déli irányban fekvő Szegeden tartott összejövetelükön megszavazta, hogy kilép a Párt ifjúsági szervezetéből, a DISZ-ből.^[324] A lázadás olyan méretekben terjedt, mint a középkori pestis, csak ezerszer gyorsabban. Három nappal később Budapesten a Műszaki Egyetem hallgatói egy szállóban találkoztak és különböző követeléseket fogalmaztak meg, amiket a DISZ nem volt hajlandó elfogadni. A követelések tisztán egyetemi ügyekre vonatkoztak, kivéve egyet: a hallgatók követelték Farkas Mihály és társai bűnügyének nyilvános tárgyalását.

Az ország más helyein Nagy Imre csodálói még mindig Nagy Imre eszméinek propagálásával foglalkoztak. Losonczy, Donáth és Szilágyi Hajdúböszörményben egy konferenciát szerveztek.^[325] Losonczy bejelentette, hogy Nagy Imre azon a ponton van, hogy vezető pozíciót vállal. A jelenlegi vezetőket „írástudatlanoknak” nevezte. Sok szó esett arról, hogy nemzeti függetlenségre, többpártrendszerre és szabad választásokra van szükség.

Október 18-án, a Magyarországon állomásozó szovjet csapatokat és a budapesti ÁVH-központot állandó készültségbe helyezték. Az ÁVH operatív osztálya öt különleges tiszttel bővült. Az ÁVH-soknak most fegyveresen, teljes készültségben kellett eltölteniük az éjszakát.

Október 20-án a Párt riadót rendelt el az ország fegyveres erői számára. Reggel kilenc órakor a Duna szálló bárja már megtelt vendégekkel. A szálló az újságírók kedvelt törzshelye volt. Gimes Miklós ott több olyan újságírót talált, aki a Hétfői Hírlapnál dolgozott.^[326] Rövidesen belépett a bárba egy indiai újságíró, aki az előző nap este érkezett Moszkvából. Miután lopva körülnézett, megjegyezte: „Valamire készülnek a Kremlben. Rengeteg orosz tankot láttam mozogni nyugati irányban Kijev és Kolomea között. Ez egyáltalán nem jelent jót Önök számára.”

A következő nap a szovjet határtól 12 mérföldre fekvő Mátészalkáról egy újságíró telefonált a Hétfői Hírlapnak: „Meg tudná valaki mondani, mi történik?” – kérdezte. „Több mint 1100 ide érkező gépjárművet számláltam össze.”

Ezen a napon az orosz csapatokat mindenütt az országban teljes készültségbe helyezték. Nem csak a Varsói Szerződés által engedélyezett három hadosztály állomásozott Magyarországon. A Feketetenger partján fekvő Ogyesszában lapos tetejű vasúti kocsikban lévő tankokba rakták őket, egy olyan utazásra, amely némelyek számára hat nappal később ért véget, amikor a Nagyvárad téren (az Üllői úton, félúton) megölték vagy elfogták őket. Azt mondták nekik, hogy fasisztákkal fognak harcolni Berlinben.^[327]

Nagy követői egy további gyűlést rendeztek a Budapesttől délre fekvő nagyvárosban, Kecskeméten.^[328] Egy mérges városi hivatalnok tanúsította később, hogy amikor délután öt órakor a tanácsterembe érkezett, a korábbi rendőrezredes Szilágyi Józsefet hallotta, amint emelt hangon ezt mondja: „Egy forradalom nem habozik. A forradalom cselekszik.”

Egy másik tanú, egy szövetkezet vezetője azt hallotta, hogy Szilágyi „forradalmi változásról” beszélt. Dallos Ferenc, egy helyi tisztviselő megkérdezte: „Mit ért Ön pontosan forradalmi változáson?”

Szilágyi nem finomkodott: „A hatalmat új erőknek kell átvenniük – pozitív erőknek!”

Egy másik „hitetlen Tamás” előtt így vallott színt: „Micsoda forradalmár az, aki megrémül a forradalmi események puszta gondolatától is!” Mindezeket a szavakat terhére fogják majd felróni a későbbi bírósági tárgyalásán.

Ezt a magyarországi erjedést elhomályosította egy történelmi jelentőségű lengyelországi zavargás. Mindjárt a zavargás után egy nemzeti érzelmű kommunistát, Vladiszláv Gomulkát választottak meg a Párt vezetőjének. Gomulka be volt börtönözve és – Nagy Imréhez hasonlóan – ki volt zárva a Pártból. Október 19-én egy szovjet „delegáció” rontott be Varsóba hívatlan vendégként, de nem tudta megakadályozni Gomulka hatalomátvételét. A delegáció olyan volt, mint egy Sztálin-tank. Hruscsov, akit Molotov, Kaganovics, Mikojan és 13 szovjet tábornok kísért, így méltatlankodott a lengyelek előtt: „Mi harcoltunk Önökért, és Önök eladnak bennünket az amerikaiaknak és a cionistáknak!”

Érkezésükkel egyidejűleg Konsztantyin Rokosszovszkij tábornok az Első Lengyel Gépesített Hadosztály 20 tankját Varsó külvárosaiba küldte és szovjet hadihajókat irányított Gdynia kikötőjébe. Amikor ezek a lépések nem tudták megfélemlíteni a lengyeleket, az oroszok felvonultatták csapataikat Lengyelország belsejében – egy páncélozott és egy motorizált hadosztályt. De ezek a taktikák sem vezettek tartós eredményre. Gomulka elfogadta a kihívást, és az oroszoknak ki kellett vonulniuk.^[329]

Október 20-án az amerikai követ azt táviratozta Washingtonba, hogy Gomulka óhajtja, hogy az országon kívül megismerjék a lengyel kihívást. Ez nagyon tetszett Washingtonnak. A müncheni Szabad Európa Rádió hosszan elnyúló épületében a tisztségviselők elhatározták, hogy megpróbálják keresztül-kasul „megfertőzni” Lengyelország szomszédait, köztük Magyarországot is. Október 22-én a Szabad Európa Rádió munkatársainak egy belső memorandumban gratuláltak, hogy „okosan, erőteljesen és kétségkívül eredményesen” kezelték a lengyel kérdést, és kérték, hogy biztosítsanak „kimerítő és pontos tájékoztatást a lengyelországi eseményekről a többi országnak is”.^[330]

Az ötvennyolc éves, elegáns, selyeminget viselő filmstúdió-igazgató, Andrew Rodriguez, aki a körúti kávéházak háború előtti Budapestjéről menekült el, a reális életről akar drámát készíteni.^[331] Összegyűjti a stúdióban munkatársait és úgy rendelkezik, hogy minden játékfilmmel kapcsolatos munkát le kell állítani, amíg az egész várost bejárják, hogy filmezzenek mindent, ami az utcákon történik. „Szemünk előtt történelmi események játszódnak” – mondja egy tiltakozó színésznek.

Az exponált filmek egyik tekercse a másik után jön vissza a stúdiójába. Rodriguez különböző másolatokat készít és gondosan félreteszi az eredeti negatívokat. Ez a Nyugat-Németországban lévő Fox Companynak kicsempészett film végül remekbe készült filmhíradóvá válik, amelynek címe: „Magyarország lángokban.”

Mostanában a legtöbb vasárnap este viharos jelenetek játszódnak le, amikor a legutolsó hetilapok kikerülnek a nyomdából. Október 21-én Keresztúri Péter vacsora után kimegy várni a legfrissebb Hétfői Hírek megérkezését a Nyugati pályaudvar újságos kioszkjába.^[332] Nagy tömeg várakozik, feltűnően megvilágítva a villamos síneket javító ívhegesztők által. Az újság még nem jött ki.

Nagyjából ugyanabban az időben Budapest rendőrfőkapitánya, Kopácsi Sándor betelefonál a Hétfői Hírlap szerkesztőségébe: „A belügyminisztertől azt az utasítást kaptam, hogy akadályozzam meg a csoportosulást, amikor az Ön újságja kijön az utcára. Azt az utasítást is kaptam, hogy küldjem ki a rendőrségi autókat ellenőrzés végett és foganatosítsak őrizetbe vételeket.”

Alig érzékelhető szünetet tart. Majd megváltozott hangon így szól: „Az Ön újságja ugyanúgy jelenjék meg, mint máskor. Én nem vagyok hajlandó beosztottjaimnak ilyen utasítást továbbítani.”

A Nyugati pályaudvar kioszkjánál egy biciklista leadja az újságköteget, és az újságárus elkezdi kiabálni: „Hétfői Hírlap! – Gomulka beszéde! Mi történt Lengyelországban?” Egy másik újságárus a Rákóczi út és a Körút sarkán olyannak tűnik, mint aki az életéért fut; röviddel azután, hogy az újságköteg megérkezik.^[333] Másutt az egyik újságárust majdnem meglincselik a Hétfői Hírlap példányaiért. Nekinyomják egy üzlet ablakának, amelyet betörnek, és az üvegszilánkok az újságárust megsebesítik. „Elejtette az újságköteget ijedtében” – mondta később egy fiatalember, aki raktáros volt a csepeli kikötőben. „Közelharc kezdődik az újságokért. Kihívják a rendőrséget, és végül az csinál rendet gumibottal.”^[334]

Ezen a vasárnapon az Irodalmi Újság kiadóhivatala körüli tömegjelenetek olyan garázda jelleget öltenek, hogy a rendőrségi autók visszahúzódnak. Az egyik újságárus a tömeg elől felmenekül Pázmány Péter szobrára, amikor az Irodalmi Újság megérkezik. A folyóirat beszámol a lengyel eseményekről és arról, hogy a hatalom csak engedmények árán tudta elkerülni a nyílt összecsapást.

Az egyetemi diákok agitációja lendületbe jön. Ezen a vasárnapon a fő egyetemi városokban gyűlések vannak, és ezek egyidejűsége arra enged következtetni, hogy a nem-hivatalos diákvezérek ezeknek a gyűléseknek az időpontját telefonon összehangolták. A legtöbb diákszervezet úgy határozott, hogy kilép a DISZ-ből és szabad ifjúsági szervezetet alapít, amelynek a neve MEFESZ lesz (mint a megszűnt diákszervezet neve). Budapesten egy embrionális központi diákvezetőség kezdett alakot ölteni. Határozatokat fogalmaztak, amelyek szerint „hűségesek lesznek a szocializmus építéséhez”, a marxizmus-leninizmushoz, mint ideológiai alaphoz (de ezek csupán ál hűségnyilatkozatok voltak). További nagygyűléseket terveztek hétfőre, október 22-re.^[335]

Noha nyílt összeütközés a hatóságokkal még mindig nem történt, a szovjet erők körkörös közeledése a főváros felé világosan érzékelhető volt. Október 22-én látható volt, hogy Székesfehérváron keresztül szovjet csapatok vonulnak Budapest felé. Vasárnap éjjel a szovjet erők pontonhidat kezdtek építeni azon a folyón keresztül, amely Záhonynál a határt alkotja. Riasztó szirénák szóltak a Szovjetunió különböző pontjain. Temesvárott, Romániában a szovjet csapatokat készenlétbe helyezték. Hat nappal később egy budapesti halottasházban a szovjet holttestek vizsgálatánál, némelyiknél még mindig román pénz volt.

Az ÁVH figyelmeztetést kapott, hogy Budapesten október 22-én valószínűleg zavargások kezdődnek.

Amikor Kiss Károly, a Politikai Bizottság sztálinista tagja Csepelre látogatott, az egyik funkcionárius figyelmeztette, hogy nő az elégedetlenség a munkások között.

Kiss ezt dörmögte: „Elvtárs, ha valaki elkezd valamit csinálni ellenünk, mi azzal harminc perc leforgása alatt elbánunk!”

A budapesti felkelés kitörésére a főszereplők nehézkesen reagálnak. Reinhard Gehlen tábornok, Nyugat-Németország titkosszolgálatának név szerint azonosítható feje az Atlanti-óceán kellős közepén utazik hajón, hogy a CIA igazgatójával találkozzék, amikor a hajóújságból megtudja a drámai események hírét. Lemondja a találkozót és New Yorkból egyenesen visszarepül.^[336]

Gerő és társai (Apró, Hegedűs és Kádár) október 15-én Belgrádba utaznak. Hegedűs most így beszél erről: „Az utazás célja az volt, hogy jó viszonyt létesítsünk a jugoszláv kormánnyal. Természetesen ez mind belpolitikailag, mind külpolitikailag jelentős cél volt. Azt hittük, hogy ez biztosítani fogja kormányunknak a legitimitás látszatát – de ez valahogyan utópisztikus gondolatnak bizonyult.”^[337] Nagy Imre a Balaton melletti Badacsonyba utazott szüretre. Támogatói nagyon messze voltak egymástól. Vásárhelyi hét év után első ízben Bécsbe utazott, egy nemzetközi meccsre.

„Bizonyos értelemben felkészültünk az eseményekre” – emlékezik vissza most. „De egy másik értelemben nem… A pártvezetőségben vártunk személycserét, de nem vártunk semmifajta változást a proletárdiktatúrában, az egypártrendszerben, illetve a szocializmusban. Egész biztos, hogy október 23-a előtt sohasem beszéltünk arról, hogy Magyarországnak a Varsói Szerződésben elfoglalt helyzetével kapcsolatban változásra lenne szükség.”