26. NAGY HAZUGSÁG, KIS HAZUGSÁG
Valahol a külvárosok sötétségén túl a Nagy Hazugság közelebb lopakodott a fővároshoz. Ez az a Hazugság volt, ami ezt a rendszert „magyarnak” és népi demokráciának nevezte és boldogtalan alattvalóinak azt állította, hogy a marxizmus minden korábbinál magasabb életszínvonalat biztosít. Néhány rövid órára a Hazugság megfutamodott, de most páncélosok támogatásával visszahozták Budapestre. A Hazugság zörögve-visítva markolászta a kövezetet: várta a végső parancsot a visszatérésére.
A Hazugság szülei védekezésben voltak. A Budapesten kívüli Táncsics Mihály Iskola növendékeit éjfél után összehívták és tisztjeik így tájékoztatták: „Egy Poznan-típusú felkelés kezdődött. Egykori horthysta tisztek a vezetői!” A növendékek teherautóba ültek és a Duna mentén Budapestre autóztak.[502] Az egyik hídon a munkások haragos tömege megállította őket. A munkások elmondták nekik, hogy valójában mi történik.
A Belügyminisztériumban Fekete miniszterhelyettes ÁVH-s ezredesi egyenruhában várt rájuk. Körülötte hamuszürke arcú ÁVH-s tisztek voltak bőrkabátjaikban. Az utászokat kettes-hármas csoportokban küldték gépfegyverállásokat telepíteni az ablakokba.
Az utászok másik csoportját a Központi Bizottság Akadémia utcai épületének védelmére küldték. Ezek tipikus képviselője volt egy magas, huszonhat éves rádiós oktató tiszt, akinek egyetemi pályafutását azért kellett megszakítania, mivel 1955 tavaszán az apját, aki uránium-bányában volt tolmács, letartóztatták, mert információkat adott a Szabad Európa Rádiónak.
Orwell „Állatfarm” című művében van egy jelenet, amelyben a Boxernek és az Igáslónak megengedik, hogy bemenjenek a farm épületébe, hogy ott kiváltságos kihallgatáson fogadja őket Napoleon, a Sertés. Az öreg Igásló túlságosan egyszerű gondolkodású ahhoz, hogy felfogja: egyesek lényegesen egyenlőbbek, mint a többiek. De ezeket az egyszerű katonákat beengedni a Pártközpontba tévedés volt. Kevés paraszt- és munkásszármazású fiatal fiú látott korábban olyan luxuskörülményeket, mint amiket ezek most láttak. Ráadásul voltak olyan katonák, akik felismerték barátaikat az épületet megközelítő tömeg soraiban. Tisztjeik megkísérelték, hogy visszatartsák őket a tömeggel való barátkozástól, de a katonák „lelki sérülése” megtörtént. A katonák visszatértek a kaszárnyákba. Ott civil ruhába öltöztek és forradalmi tanácsot választottak.
A minisztérium tetején az utászok berendezték állásaikat. Éjjel két óra körül egy katonákkal teli teherautó állt meg alig 30 yardnyi-ra az egyik géppuskaállástól, amely az egyik erkélyes sarokszobában volt. Az utászok hallották a kiáltásaikat: „Kinek az oldalán álltok?” „A tietekén!” „Halál az ÁVH-ra!” „A Rádió épületéhez!”. Majd a teherautók távoztak.
Voltak ÁVH-s tisztek, akik nem tudtak uralkodni a bosszúságukon: „Lőnünk kell és el kell söpörnünk őket!”
Fekete a fejét rázta. „Tudjátok, hogy szól a parancsunk: nem szabad ok nélkül rájuk lőnünk. Várnunk kell!”
Hajnali két óra volt, amikor Marton Endre utolsó körsétája alkalmával azt tapasztalta, hogy röplapot osztogatnak, amely hírül adja, hogy nyolc embert (köztük egy katona őrnagyot és egy katona századost) lelőttek a Bródy Sándor utcában. Másfél órával később, amikor Kende Péter és Boldizsár Iván autóval elhaladtak az Oktogon tér mellett, felejthetetlen látvány tárult elébük. Sztálin imént ledöntött szobrát vontatta végig a Körúton egy teherautó, amelyet a gúnyolódó tömeg kísért. Ez emlékeztetett A. A. Milne betiltott könyveinek egyikében egy képre: Winnie the Pooh-ot teljes hosszában szőrös lábbal himbáló Christopher Robin-ra. Az üreges bronzkolosszus borzasztó hangot adott, amint arccal lefelé ugrándozott a kockakövek és a villamossínek mentén.[503]
Az emberek mindenütt leszedték a vörös csillagot a középületekről. A Marx téren szervezett civil csoportok megállították az autókat és ÁVH-s emberek után kutattak. Több író az est folyamán a közeli Budapesti Rendőr-főkapitányságon talált menedéket: Kopácsi egy tisztet bocsátott a rendelkezésükre.[504] Voltak köztük egyesek, akik telefonáltak az Írószövetségbe és más helyi központokba. Mások kormánylistákat készítettek. Néhányan csupán gyötrődtek. Déry Tibor regényírót ugyanaz a bűntudat gyötörte, mint Otto Hahnt, a maghasadás felfedezőjét, amikor a hirosimai tragédiáról értesült. „Amikor az első puskalövés eldördült, fájt a szívem” – írja Déry néhány nappal később. Azt mondtam magamnak: „Te ugyanolyan mértékben felelős vagy mindezért: beszédeket mondtál, agitáltál. Hogyan fogsz elszámolni ezzel a halottaknak?… Egyszerűen nem tudom elfogadni azt a tényt, hogy nincs forradalom vérontás nélkül. Minden lövésnél úgy éreztem, hogy én voltam az, aki meghúzta a ravaszt.”[505]
Milyen érzések mozgatják a felkelést? Egy amerikai pszichológus később a börtönlázadásokat elemezve arra a megállapításra jutott, hogy ilyenek többnyire akkor robbannak ki, amikor a foglyok a várakozásaikban csalatkoznak.[506] Tény, hogy a marxisták kitapétázhatták volna a Kreml falait az üres ígérgetésekkel, amiket tettek a proletároknak. És most a munkások hirtelen úgy találták, hogy bosszút állhatnak.
Csepel-szigeten, a füstös közép-dunai iparvidéken, Budapest déli részén (ez ugyanaz a „Vörös Csepel”, mint amelyeket Rákosi és a vezető kommunisták az ide látogatóknak kérkedve az ipari forradalom szívének neveztek) este tizenegy óra tájban leálltak a szerszámgépek, amikor elterjedt itt is a hír a városban folyó drámai eseményekről. Teherautók érkeztek a város központjából. Férfiak ugrottak le róluk és kiáltozták: „Pesten kitört a forradalom! Hol vannak a magyarok köztetek? Jöjjetek velünk!” Forradalom? „Milyen egy forradalom?” – kérdi egy harmincnyolc éves munkásasszony az egyik acélcső-gyárban,[507] és felmászik az egyik teherautóra, hogy megnézze, milyen az.
Csepel volt az ő élete. Itt volt 1945-ben, amikor az oroszok kifosztották a csepeli acélcső-gyárat. Az új papírgyárat is szétszedték és kiszállították Oroszországba, de a hazafiasabb érzelmű mérnökök szándékosan kifelejtették az elszállítandó tárgyak közül a tervrajzokat. Ezért az oroszok képtelenek voltak Oroszországban újra felállítani a gyárat, és az öt évvel később visszaérkezett Rákosihoz, mint a „Szovjetunió ajándéka”. Az asszony 1956-ban ezt mondja: „Alig volt olyan család, amelynek legalább egyik tagját el ne vitte volna a Szovjet vagy az ÁVO. Az emberekben égett a bosszúvágy, csak az alkalomra vártak.”
Ez az asszony nem járt sokáig iskolába, de éles elméjű, jó kifejezőkészségű. Egy nála sokkal fiatalabb férfi kedvéért elvált a férjétől. Egyike annak a 35 000 csepeli munkásnak, aki 1953-ig a haditermelésben dolgozott. Akkor Nagy Imre „új kurzusa” közülük 25 000 személyt átállított fogyasztási cikkek gyártására. Ez az asszony például olyan ormótlan bútorok előállításában vett részt, amiket senki sem venne meg. Ez az ő személyes véleménye Csepelről és a marxista gazdasági rendszerről.
A Központi Bizottság Akadémia utcai, keményen védett épületében hajnali két órakor a hosszúra nyúlt, határozott formát nem öltő megbeszélések véget értek, de kis csoportok folytatják a tanácskozásokat. Maga Hegedűs erről így számol be: „Úgy gondoltam, hogy még mindig lehetséges politikai megoldás… de mihelyt a tüntetők kezdték eltávolítani a vörös csillagot és a szovjet zászlókat, minden kétséget kizáróan világossá vált számomra, hogy ellenforradalom vette kezdetét.” Az éjjeli tanácskozásokról így számol be: „A Pártvezetőség alaktalanná vált, mintha egy ütés megbénította volna őket. Ha valaki javasolt egy intézkedést, egyhangúlag elfogadták, majd egy órával később újra összeültek és akkor homlokegyenest ellenkező intézkedést fogadtak el…” Nagy Imre, az új miniszterelnök pocakos testével ledőlt az egyik díványra. Az ő nevében már végzetes döntések születtek. A szomszédos szobában Kádár, Gerő és Dobi tért nyugovóra Gerő hivatalának üléstermében. Csupán az olyan fiatalok, mint Hegedűs András, maradtak éberek és aktívak. Azokra a régi szép időkre emlékeztek, amikor a háború után épen maradt Köztársaság téri nagy épületben töltötték az éjszakát. Ezt az épületet a kommunisták vették birtokukba és ott rendezték be a Budapesti Pártközpontot.
Az amerikai követség személyzete is úgy döntött, hogy némi pihenést engedélyez magának.[508] Hajnali negyed négykor Katona Géza és Tom Gleason őrnagy, a katonai attasé visszavonultak városligeti szállásukra. Katona autójába ült és hamarosan a szovjet követség Gorkij fasori épülete mellett haladt el. Az utca elhagyatott volt, még egy rendőr sem állt a követség épülete előtt. Enyhe köd szállt a Városligetre, amikor Katona hajnali fél négykor hazaérkezett. Családja aludt. Kötelességtudóan Ampex magnetofonját a hálószobája ablaka előtti erkélyre helyezte, mikrofonjával a város központja felé fordítva, hogy fogja a Bródy Sándor utca felől hallható géppisztolysorozatokat. A magnetofon egy vasúti mozdony távoli hangjait is rögzíti.
Aztán a magnetofon valami mást is rögzít. Egy fémes, rekedt zörgést, valamit, ami az utcaköveken halad, valamit, ami a főváros külső kerületeiből közeledik.
Az amerikai diplomata nézi a hangerősség mérőt. A mutató jobbra lendül a skálán. Megpróbál a gázlámpák ködös fénye mögé pillantani. Az erkély remegni kezd, majd a zaj borzalmas lármává fokozódik. Egy T-54-es tank halad el lassan a ház mellett. Nem lehet mással összetéveszteni zömök, kerek körvonalai és a szovjet címer miatt. Ellepte a megtett hosszú út pora. Utána egy másik tank jön, majd ismét egy másik. Katona mindegyik tankon három-négy sisakos, puskát szorongató katona körvonalait látja. Az ormótlan nagy tankok olyan közel húznak el az épület előtt, hogy Katona rájuk köphetne, de nem teszi. Ösztönösen a kamerájához nyúl, de az elővigyázatosság erősebb benne. Itt nincs idő a bolondozásra. Itt háború van. Az erkélyéről megvillanó fény rossz benyomást keltene. Az órájára pillant és bejegyzi gyorsírásos naplójába: „Hajnali 4 óra 20 perc. A szovjet csapatok megérkeztek.”
A Deák téri Rendőr-főkapitányságon senki sem tudja, hogy a Nagy Hazugság visszatérése közel van.
Kopácsi mögötti polcon lévő rádió megszólal.[509] „Kossuth Rádió Budapest, jó reggelt kívánunk, kedves hallgatóink! Műsorunkat könnyűzenével kezdjük.”
De a szavakat csend követi. Kopácsi órájára pillant. Hajnali fél öt.
A Rádió újra kezdi: „Hallgatóinkkal ismertetjük a kormány közleményét. Reakciós fasiszta elemek fegyveres támadást indítottak középületeink ellen és megtámadták fegyveres erőinket. Amíg helyre nem áll a rend, és további intézkedések nem foganatosíthatók, tilos minden összejövetel, találkozó és tüntetés. A fegyveres erők azt az utasítást kapták, hogy a törvény teljes szigorával járjanak el a rendbontók ellen.”
Kopácsi bőrcsizmái szobája padlóján kopognak. Tudja, hogy nem adott ki parancsot. Ténylegesen megváltozott a felfogása az egész dologgal kapcsolatban. Az első lépése az, hogy kiengedi az őrizetbe vett fiatalokat: megmondja nekik, hogy menjenek haza. Majd vigyorogva figyeli az ablakából, hogy a fiatalok keresztülvágnak a téren. Visszamegy a többiekhez, megmosakszik és megborotválkozik.
Azokat a parancsokat, amelyek a szovjet egységeket Budapest felé mozgatják, már órákkal (ha nem napokkal) előbb ki kellett adni. A román határnál fekvő Nyírbátorból hajnali egy órakor jelenti az ÁVH a budapesti Honvédelmi Minisztériumnak, hogy szovjet egységek lépik át a határt. De ki hozta azt a döntést, hogy ezeket akcióba kell vetni a főváros utcáin? A későbbiek során ezt senki sem vállalja magára. Kádár később Hegedűs miniszterelnökre hárítja a felelősséget,[510] míg Hegedűs Gerő pártvezért okolja.[511] Gerő viszont Nagy Imrét tette felelőssé. Október 24-e után Nagy Imre úgy nyilatkozik, hogy a szovjet segítséget Hegedűs és Gerő kérték.
Egy dolog biztos: senki sem tett ezzel kapcsolatban ellenvetést, amikor a vezetőség éjjel tanácskozott. Hegedűs szerint „Gerő rádióbeszéde élezte ki a feszültséget. Ténylegesen ezt követően volt szó először arról, hogy szovjet segítséget kell kérni.” Majd megérkezett Nagy Imre dühösen a Parlament előtti téren való sikertelensége miatt. A tulajdonképpeni vita éjjel tizenegy órakor kezdődött el.[512] A vitát egyfelől Gerő és Hegedűs személyisége, másfelől a Bródy Sándor utcai véres gépfegyvertűzről szóló hírek uralták. Az, hogy a tömeg fegyverhez jutott, olyan valami volt, amivel nem számoltak. Hegedűs aggódott, de továbbra is elutasította a biztonsági rendőrség kérését. Nem engedélyezte, hogy a tömegre tüzet nyissanak.[513]
Ami felborította az egyensúlyt, az a hír volt, hogy magyar katonai egységek hűtlenek lettek a rendszerhez és átálltak a felkelők oldalára. Kétségbeesett telefonhívások érkeztek Benke Valériától és az ÁVH-s parancsnoktól a Rádió épületéből erősítésért. Az egységek, amelyeket elküldtek, nem érkeztek meg. Benke Valéria a K-vonalon többször arra hivatkozott, hogy a tömeg tüzelni kezdett a Rádió épületére. Támogatta az ÁVH kérését a tüzelés viszonzásának engedélyezésére. Hegedűs és Gerő még mindig elutasították a kérelmet. Még éjfélkor sem adták meg az engedélyt.
Hegedűs szerint a Politikai Bizottság titkárságának vezető tagjai elég hamar egyetértettek azzal, hogy a szovjet kormánynak kell a szovjet helyőrségi csapatokkal segítenie a rend helyreállításában. Különösen Marosán György ragaszkodott ahhoz, hogy a szovjet csapatok segítségét kell kérni, mert az a veszély fenyeget, hogy a „népi erők” alulmaradnak.[514] Gerő is tisztán katonai megoldást sürgetett. Hegedűs szerint: „Gerő álláspontja egyszerű volt. Több száz felkelő tartja ellenőrzés alatt a város különböző pontjait. A szovjet csapatok néhány órán belül nehézség nélkül szétszórják őket.”
Hegedűs most hangsúlyozza: „Ez nem azt jelenti, hogy a szovjet csapatoktól közvetlen beavatkozást vártunk a felkelés leverésére. Hogy nem ez volt a szándékunk, az a tény bizonyítja, hogy ugyanez a vezetőség egész este visszaborzadt attól, hogy parancsot adjon ki arra, hogy a tömegre lőjenek.” Ezen az éjjelen összehasonlították a helyzetet a három évvel korábbi, Kelet-Berlinben kirobbant felkeléssel. Ott a szovjet tankok puszta megjelenése elég volt ahhoz, hogy a zavargások megszűnjenek, anélkül, hogy egyetlen puskalövés is eldördült volna.
„Folyamatos volt a vita, de igazi ellenvetést senki sem tett. Mi akkor nem voltunk tudatában a felkelés igazi méretével. Nagy Imre a vitához este kilenc órakor csatlakozott. Azt hiszem, az ő jelenlétében is azt az álláspontot fogadták el, hogy a szovjet kormányt meg kell kérni: szovjet csapatok segítsenek a rend helyreállításában. Úgy emlékszem, hogy Gerő, mielőtt a szovjeteknek telefonált… újra megkérdezte a jelenlévőktől: egyetértenek-e ezzel. Valamennyien igennel válaszoltunk, Nagy Imre is. Gerő személy szerint Nagy Imrét is megkérdezte: ’Egyetértesz azzal, hogy Moszkvától kell segítséget kérnünk?’ Nagy határozott hangon így felelt: ’Igen!’ De azt kell mondanunk, hogy a helyzet összetett, Nagy Imre pedig fáradt és ideges volt. Ez nem lehetett hideg ésszel meghozott, megfontolt döntés.”
Nagy Imre tehát nem tett ellenvetést. Miért is tett volna? Oroszul beszélő, egykori szovjet állampolgár volt, aki felnőtt életének legnagyobb részét Moszkvában töltötte, és legfőbb politikai támogatója a szovjet hadsereg volt. Ez volt első elemi tévedése. Később keserűen megbánta, és ennek leplezésére egy kis hazugsághoz folyamodott. Azt a népi hitet támogatta, hogy semmi köze sincs a szovjet csapatok segítségül hívásához, és a különösképpen gyűlöletes statáriális rendelethez.[515] Később, október 27-én, amikor úgy látszott, hogy az ortodox kommunizmus támaszai még nálánál is jobban visszavonulnak, Nagy megismétli tagadását Szilágyi, Aczél, Gimes, Lőcsei és több értelmiségi személy előtt.[516] De ezek a cáfolatok nem tudják leplezni azt a tényt, hogy egyik, új miniszterelnökként elmondott rádióbeszédében a szovjet beavatkozást „a béke és a rend helyreállításához szükségesként” üdvözölte.
Október 30-án Nagy Imre már tudta, hogy saját személyes tekintélyének nagy kárt okozott, és kormánya nevében hivatalosan kijelentette, hogy mindkét gyűlöletes döntés Gerő és Hegedűs műve volt (akik előző nap Moszkvába távoztak). Amikor az egyik osztrák riporter megkérdezte tőle, hogy miért vádolja még mindig őt a közvélemény, Nagy Imre nagy hangon kijelentette: „Abban az időben nem voltam a vezetőség tagja. Ez a tévhit tehát a következő módon alakulhatott ki: először azt mondták, hogy ezt a két döntést a ’kormány’ hozta, két-három nappal később meg azt, hogy én voltam a kormány. És a tömegek képtelenek finomabb megkülönböztetésekre.”[517] Még ha számításba is vesszük Nagy Imrének a német nyelvben való járatlanságát, válaszai kanyargós, kitérő válaszoknak tűnnek. Amikor az osztrák megkérdezte: „Mondta-e Ön a ’béke és a rend helyreállításához szükséges’ szavakat, vagy nem mondta?”.
Nagy Imre háromszorosan tagadta: „Nem, nem, nem.”
Hozzátette: „Ilyen kijelentést nem tettem, és azt kell mondanom, hogy a téves látszat sok kárt okozott.”
Azon az éjjelen, október 23-a éjjelén az első teendő Nagy Imre hivatalos miniszterelnöki kinevezése volt Hegedűs helyébe. Hegedűs miniszterelnök-helyettesként, és Gerő pártvezetőként maradhatott. Mivel Nagy és Gerő között az ellenségeskedés egyre fokozódott, Kádár – bölcsen – Gerő azonnali lemondatása mellett foglalt állást.[518] (Kádár Nagy Imre kinevezése mellett szavazott. 1957 májusában be fogja ismerni: „Számos tévedése ellenére meg voltam győződve, hogy Nagy Imre tisztességes ember, aki a munkásosztályt támogatja.”)[519]
Amikor felszólították az együttműködésre, Nagy Imre csak azt a kikötést tette: szabad keze legyen abban, hogy nagyobb gazdasági reformokat vezethessen be.[520] Természetesen Nagy helyzete kényes: ő még senki, a Pártban nincs funkciója, a jelenlévők túlnyomó többsége az ő irányában ellenséges. A Központi Bizottság nem sokat változott azóta, hogy őt 1955 áprilisában elítélték.[521] Az olyan sztálinisták, mint Hidas István és Piros László úgy emlegették szörnyűködve Nagy Imre csoportját, mint „bűntársait azoknak a fasisztáknak, akik ebben a pillanatban városszerte garázdálkodnak”. Nagy kinevezése szertartásmentes, de törvényes volt, és kinevezésének törvényességét megerősítette Dobi István elnök is. Jóval később ez kényelmetlen, kínos üggyé vált.[522]
Hajnali négy óra tájt megtudták, hogy a Rádió épületét a felkelők elfoglalták. Hajnal felé Hegedűs, Piros és Bata honvédelmi miniszter elhatározták, hogy a fővároson kívül, Lakihegyen működő Rádión keresztül kiadnak egy rendelkezést, amely a reggel időtartamára kijárási tilalmat rendel el. Ezt a Rádió reggel 8 óra 20 perckor mondta be. Nagy Imrét egyik barátja azonnal felébresztette és közölte, mit mondott be a Rádió. Nagy dühösen úgy rendelkezett, hogy ezt a rendelkezést vissza kell vonni. Ez volt az első nyílt konfliktus a vezetés két szárnya között: az egyik a felkelést katonai, a másik diplomáciai eszközökkel akarta felszámolni.
A hajnali szürkületben egyre több és több szovjet csapat érkezett. Délnyugati irányból jöttek a budai hegyeken keresztül, és a Szabadság hídon, valamint a Margit hídon át vonultak a pesti oldalra, a Belvárosba. Egyes tankok a hidakon maradtak, más harckocsik a rakpartokon és a kormányzati épületek körül foglalták el állásaikat. Reggel hat óra körül Cegléd felől további tankok érkeztek, Pestszenterzsébeten és Soroksáron haladtak át. A szovjet tankok előszeretettel lövöldöztek és az utcákat meg a középületeket nehéz gépágyútűzzel árasztották el. Reggel hat órakor az Üllői úton egy hosszú szovjet tankoszlop kezdte meg az áthaladást. A tankok Várpalota felől érkeztek.[523] Egyes tankok azokat a homokzsákokból felállított gépfegyverállásokat védelmezték, amelyeket Kőműves ezredes a Kossuth laktanyának a padlásán létesített, mások tüzet nyitottak a Vágóhíd és a Nagy Sándor utca környékén.
Ám a Rádió épületét semmi sem menthette meg. A Rádióval szemközti épület a felkelők kezén volt. A holttesteket hordágyon elvitték, a lőszer elfogyott. Benke Valéria az éj folyamán bátran kitartott, de a végső pillanatok közeledtével úgy érezte, hogy a Központi Bizottság épületében kell lennie. Megkérdezte Erdős Pétert: „Mit gondol, el kell-e hagynom a Rádió épületét?” Reggel nyolc óra körül telefonáltak Gerőnek, aki álmosan és idegesen szólt a telefonba. Benkéék mentegetőztek, de megmondták, hogy perceken belül meg kell magukat adniuk. Gerő erősítést ígért.
Természetesen egész éjjel erre az erősítésre vártak. A még életben lévő védők a hátsó öltöző helyiségekben találtak menedéket. Köztük volt az utcáról jött esti küldöttségnek néhány tagja is. Ezek egész éjjel itt maradtak, sőt csatlakoztak is a védőkhöz. Most közülük többen nyugtalanul kérdezték Erdőstől: hivatkozhatnak-e arra, hogy őrizetbe vették őket és megakadályozták, hogy elhagyják az épületet.
Minden ember a Rádióban önmagával törődött. Néhány óvodás gyermek szorult az épületbe, és ez a körülmény is hozzájárult a berlini bunkeri légkörhöz. Egy fiatal nő csendesen sírt a sarokban: egy sebesült ÁVH-s feküdt egy díványon. A Rádió párttitkára ezt kiáltotta: „Vigyétek ki ezt az embert a folyosóra, mert a felkelők mindnyájunkat meg fognak gyilkolni miatta.” Erre Erdős elővette automata Walther pisztolyát és azt mondta, hogy a sebesült katona ott fog maradni, ahol van. Az ÁVH-sok zordan várták, hogy a felkelők rájuk rontanak. Végül télikabátos polgári személyek bukkantak rájuk. Az öt minisztériumi tisztviselőnek, akinek csupán ÁVH-s igazolványa volt, Erdős odaadta a saját személyi iratait (rádiós igazolványát, személyazonossági igazolványát és jogosítványát), hogy mindegyiküknek legyen esélye az elmenekülésre. Aztán Waltherét egy székre dobta.
Zord csend borult a Bródy Sándor utcára. Az épületből a holttesteket kivitték és a fő bejárat mellett a földre fektették.[524] A 30 életben maradt ÁVH-s tiszt, illetve katonatiszt a diadalmas felkelők elől egy első emeleti konferencia-terembe vonult vissza. A felkelők így kiáltottak: „Ne lőjetek!”. Az ÁVH-sok szintén ezt kiáltották kórusban: „Ne lőjetek!” Így végződött a csata.
Néhány perccel később fiatal fegyveres emberek felrántották annak a helyiségnek az ajtaját, ahol Erdős Péter és csoportja tartózkodott. Géppisztolyos emberek álltak az ajtóban. Erdősnek volt annyi lélekjelenléte, hogy átölelte az első embert, egy 30 éves, kék sapkás fiatalembert, akinek az övén kézigránátok és lőszertartók függtek. Az egyik kezében orosz géppisztoly volt, a másikban revolver. Úgy mutatkozott be, mint annak az embernek a testvére, akit 1947-ben kivégeztek, mert a Városháza előtt egy bőröndben bombát helyezett el (a bomba nem robbant fel). Most személyesen vett elégtételt ezért. Erdős bemutatta a saját, börtönből való elbocsátását igazoló papírjait. A felkelők megkérdezték, kik a szobában lévő többi emberek. Erdős az ÁVH-sokról azt mondta, hogy újságírók, és javasolta a felkelőknek: szólítsák fel a többieket, hogy mutassák meg az igazolványaikat. Tudta, hogy azoknak valódi sajtóigazolványuk van. Miután Erdős kapott egy géppisztolyt, azt a korábbi társaira fogva „kikísérte” őket az épületből és ott azt mondta nekik: fussanak, ha élni akarnak.
Miután Erdős elhagyta a szobát, más fegyveres emberek furakodtak be oda és biccentettek a kék sapkás ember felé. Magukkal hozták a sebesült ÁVH-s embert is. Egy alacsony, sötét ruhás alak lépett be a helységbe, a kancsal küldöttségvezető. „Uraim!” – kiáltott fel, „minden esélyt megadok Önöknek, egy feltétellel” – itt rövid szünetet tartott, amíg körbekínált mindenkit a vágyva-vágyott cigarettájával. „Egy feltétellel” – folytatta, „ha csatlakoznak hozzánk és harcolnak a magyar nép szabadságáért.”
A másodpercek lassan peregtek. Igen, voltak köztük, akik egyetértettek az ajánlattal. De egy sápadt arcú férfi hátralépett és határozott hangon ezt mondta: „Nem, én nem harcolok!”. Vele együtt két másik ember is hátralépett. A kancsal ember elfordult és azt mondta a többieknek: „Helyes. Állítsanak össze egy küldöttséget. Az az óhajom, hogy jöjjön velem együtt egy küldöttség az Akadémia utcába!”
A Petőfi Akadémia „politikai tisztjeit”, akiket a Rádió épületében találtak, különválasztották a fogoly ávósoktól. A felkelők a „politikai tiszteknek” felolvastak egy bátorító levelet, amelyet az ő bajtársaik az előző nap tüntető egyetemistákhoz intéztek. A felkelők sürgették a tiszteket, hogy most álljanak élére az oroszok elleni küzdelemnek. A tisztek egyetértettek, vagy legalábbis azt színlelték, hogy egyetértenek (hogy valahogy kijussanak ebből a halottasházból). Az utcán háborítatlanul szétszéledtek.
Benke Valéria és társai sértetlenül kijutottak az épületből. A felkelők nem ismerték fel őket. Csupán kikísérték és hagyták őket szabadon eltávozni. A valamivel több, mint 40 ÁVH-s foglyot pedig levitték a szenespincébe, ahol levették róluk váll-lapjaikat, és elvették sapkájukat. Itt ők némán várták a kivégzésüket. De néhány órával később egy egyetemista kinyitotta a pince ajtaját és egyszerűen azt mondta nekik: „Uraim, Önök szabadok!”
Amikor az éleslövészet hangjai sivítani és csattogni kezdtek pirkadat előtt a város utcáin, Kopácsi ezredes íróasztalán a telefon egyre gyakrabban csengett.[525] Kopácsit ez a hír megdöbbentette. Az, hogy a Vörös Hadsereg így cselekedett 1945-ben, érthető volt az egykori partizán számára, de most 1956 van! Reszketett és elsápadt a haragtól, miközben ablakából figyelte az ott elhaladó T-54-eseket. Két szovjet tanácsadója megjelent, sietve felrángatván lötyögős nadrágjukat pizsamájuk fölé. Közel álltak meg mellette, idegesen forgatták puha kalapjukat a kezükben és mereven bámultak az Engels tér mögötti szürke hajnalba. Kopácsi látta, hogy rágják a körmüket, amikor emberi árnyak vágnak keresztül a szemközti utcában. Percekkel később megállt egy orosz tank, hogy a kezelő személyzet a tankon igazíthasson valamit. Akkor kinyílt a szemközti utcának az egyik ablaka, és az orosz katonát egyetlen, jól célzott puskalövés leterítette. Benzines palackok repültek a tank felé, és az lángokba borult. Az öt kezelőszemély közül kettő menekült ki élve a tankból – egyikük eltűnt a sötétségben, a másik keresztülvágott a téren, a Rendőr-főkapitányság felé. Még húsz yardot sem tett meg, és már ő is halott volt: golyót kapott a hátába. Kopácsi egy pillanatig látta az orosz katonát lelövő ember körvonalait az egyik felső ablakban, géppisztollyal a kezében és baszk-sapkával a fején. Maga mögött pedig orosz nyelven ezt hallotta: „Grazdanszkaja vajná”, vagyis: polgárháború.